haladott. Mellettem megmentőm ült, kezemet gyöngéden fogva s üterem
minden dobbanását számítva. Midőn felnyiló szemeimet arczára emelém,
túlvilági lényt hivék megpillantani. Födetlen fejének fekete fürtei
dicskoszorú gyanánt csókolák magas homlokát s szemeiben, melyek az
erdőben oly vadul lángoltak, most leggyöngédebb részvét kifejezése
csillogott. Többször olvasám, hogy a mérges kigyók tekintete
varázserővel bír, mely embert s állatot ellenállhatlanul magához vonz;
azon férfi szemében ily bűvös hatalom rejlett, mert tekintetem
visszavonhatlanul függe rajta s bár lelkemet irtóztat futá el, midőn
szemei hatásának édes mérge ereimben a vért szívem felé zaklatá, mégsem
hunyhatám be szemeimet, habár életem állott volna is koczkán. Úgy
tetszett, mintha ezen arczot, e szemeket már álmaimban láttam volna;
mintha ez lett volna azon rejtélyes lovag, ki engem ábrándim közepett
minden veszélyből megmentett.
Azon néhány pillanat, melyek alatt tekintetébe mélyedtek szemeim,
legboldogabb szakát képezék életemnek; ehhez hasonló érzemény többé nem
üdvezíté keblemet.
Végre félbeszakasztá szabadítóm a csöndet s mikép létemről tudakozódék.
Mondhattam-e egyebet, mint, hogy kimondhatatlanul jól érzem magamat?!
Nevemet s viszonyaimat ájulásom alatt már kitudá szolgámtól s most magát
is megismerteté velem, mondván, hogy még csak néhány nap óta mulat
Füreden. Ezután nagy fölindulással szólott azon méltatlanság ellen,
melylyel ott a társaság által tetéztettem; hevesül kelt ki azon
igazságtalan korlátok ellen, melyek az embert embertársától elválasztják
és meghatóan ábrándozott a műveltség s szívnemesség egyedüli
uralkodásáról, melynek, mint állítá, nem lehet már sokáig elmaradnia.
S mily örömest hittem édes szavainak, melyek szívem legtitkosb
rejtekében legbájosabban zengő visszhangra találtak!
Ő Füreden gyakran meglátogatott engem s én boldogtalan, óhajtva vártam
őt és búsan látám tőlem távozni; mert ő volt az első férfi, kinek minden
szava úgy hangzott, mintha szívemből leheltem volna azokat ajkaira.
Szerelemről is kezde hozzám szólni; de ugyan kellett-e szó azon indulat
kifejezésére, melyet iránta első megpillantása óta érezék, a nélkül,
hogy ezt bár önmagam előtt is kimondottam volna?!
Azonban, ne gondolja, uram, hogy e féktelen indulat által könnyelmű
vétkezésre hagyám magamat ragadtatni. A zsidóhölgy első gyermekéveitől
kezdve tanulja, hogy előbb atyját s utóbb férjét mindenek fölött
tisztelnie kell; és e tan oly erős gyökeret ver szívében, hogy
hitsorsosim közt a női hűtlenség a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.
Látván csábítóm, hogy közönséges úton nem érhet czélt, egyenesen lelkem
ellen irányozá megtámadásait és házasságról kezde szólani. Eleinte
megdöbbentem e gondolatnál, de mézes csábszavai mindinkább növekedő
sikerrel küzdöttek gyöngülő ellenvetésim és aggályaim ellen. És ugyan
mikép birhattam volna sokáig ellenkezni, midőn a szeretet vallását
szerelem hangjai magasztalák előttem!
Igen, uram, én nem birtam sokáig ellenkezni, s titkon csábítóm vallására
tértem; kell-e mondanom, hogy ezen áldozat után csakhamar önmagam előtt
pirulnom kelle s még tükrömet is kerülém, mert szemeimből csak lelkivád
tekinte felém.
Összekelésünk azonban még mindig előre nem látott akadályokba ütközött.
Csábítóm engedelmet kért szüleitől e házasságra, de ezek nemcsak
megtagadák ezt tőle, hanem rögtön minden pénzküldeményt is
megszüntettek, hogy őt annál hamarább visszatérésre kényszeríthessék.
Segítnem kelle tehát rajta és segítettem is, mert ki egyszer eltér az
erény ösvényéről, azt már valóságos bűnre is könnyű csábíthatni.
Férjemtől, kinek, hitváltoztatásom óta, nem valék többé neje, több
nagyértékű váltó volt kezeim közt s kedvesem kihizelgé azokat tőlem,
igérvén, hogy szüléivel kibékülvén, rögtön ismét vissza fogja azokat
váltani. És ez volt oka, hogy új hitemet, valamint volt férjem, úgy
atyám előtt is, még mindig gondosan titkolám.
Ennél fogva még folyvást levelezésben állottam mind a kettővel és az
előbbitől gyakran érkeztek még hozzám tetemes váltók, melyek mind
kedvesem kezeibe jutottak, ki ellen még legkisebb bizalmatlanságot sem
táplált szívem.
Végre azonban férjemnek Pestre érkeztét tudatá velem atyám, azon
megjegyzéssel hogy mindketten kevés nap mulva Füredre fognak értem jőni.
E hír csaknem kétségbeejtett. A váltók értéke, miket kedvesemnek átadék,
már negyvenezer forintra emelkedék s a csábító vérfagylaló hidegséggel
mondá, midőn a félelmes látogatás közelítését vele tudatám, mikép
szüléivel minden áron ki akar békülni, következéskép kezemről
ünnepélyesen lemond; a negyvenezer forintot pedig elég csekély
áldozatnak tarthatom, azon megböcsülhetlen kincsért, mely által minden
művelt társaság ajtaját előttem megnyitá. Szépségem, tevé hozzá
gúnyosan, szükség ellen minden esetre biztosíthat, sőt még legnagyobb
szerencséhez s gazdag házassághoz is juttathat.
E váratlan nyilatkozat mennykőcsapás gyanánt hatott rám. Csak azt látám
még, hogy csábítóm gúnyosan meghajlott előttem és az ajtó felé távozott:
azután eszméletlenül összerogytam. A büntető isten azonban nem akará,
hogy gyors halál által szabaduljak meg az élet terheitől, hanem
eszméletemet ismét teljes épségében visszaadá, hogy életem utolsó
napjáig iszonyúan bűnhődjem.
Atyámat s volt férjemet nem merészlém bevárni, mert nem volt elég
bátorságom az elsőnek borzasztó átkát meghallgatnom s jól tudtam, hogy
az utóbbi kérlelhetlenül törvényszék elébe állítand, elorzott pénze
miatt.
Szökésre határoztam tehát magamat s drágaságimmal, miket még hajadon
koromban szüleimtől ajándékul nyerék, lakásomat éjjel titkon elhagyám.
Asztalomra levelet tevék, melyben bűneimet őszintén kivallám, csak
csábítóm nevét hallgatván el, kinek hatalma ellen úgy sem birtak volna
sikerrel föllépni atyám és volt férjem, sőt talán még nagyobb kárba,
vagy legalább veszélybe keveredtek volna.
De hová irányozzam tétovázó lépéseimet? gondolám s hosszú tusakodás után
sem birtam egyebet határozni, mint Pestre visszajőni s valamely
külvárosban elrejtezni; mert oly ismeretlen valék az ország minden
részével, hogy nem merészlék másutt menedéket keresni.
Folytonos rettegés közt végre csakugyan minden szerencsétlenség nélkül
Pestre érkeztem s néhány heti lappangás után e kis házat bérelém ki, hol
legnagyobb elvonultságban éltem egy öreg koldusasszonynyal, kit magamhoz
fogadtam.
De minő volt ezen élet! Csábítóm lelkemet gyilkolá meg! Nem mertem azon
valláshoz folyamodni, melyre földi szerelem élvezhetéseért tértem s
ahhoz sem merészlék visszatérni, melyet oly könnyelműleg hagytam el.
Bizalmam meghalt elvérzett szívemmel s lelkemmel együtt és én
vigasztalatlanul állék a vallástalanság iszonyú örvényében, egyik
szabadító parthoz sem merészelvén közelíteni; mert érezhetém, hogy
egyikre sem vagyok méltó. S ha végső kétségbeesésben majd egyikhez, majd
másikhoz folyamodtam, könyörgéseim siker nélkül maradtak és ismét azon
tompa merevültségbe hanyatlám vissza, mely csak mozgás által különbözik
a haláltól s melyben az ember még nevetni is tud egész közömbösséggel,
habár vérkönyűk égetik is lelkét.
Több év telt el e szörnyű állapotban s végre nyugodtabb kezdék lenni,
miután meggyőződém, hogy lelkem menthetlenül veszve van s valamint régi,
úgy új hitem is megtagadá tőlem a vigasztalást, minthogy mind a kettőre
méltatlanná levék.
Laktársam, az öreg koldusasszony, időtöltésből gyakran kártyát vetett
előttem s én megtanulám e mesterséget, mely nehéz gondolatimnak,
legalább néhány pillanatra, más irányt adott.
Utóbb, fogyni kezdvén a drágaságimtól nyert pénz, könnyen hivő
bolondoknak jósolgatni kezdék a kártyákból, kik kétes jövendöléseimet
jól fizeték, melyek gyakran teljesültek, minthogy mindenki többnyire
tetszése szerint szokta a kétértelmű jövendöléseket magyarázgatni. A
hozzám tóduló könnyen hívők száma mindinkább szaporodott, lakásomat úgy
rendezém, hogy az érzékekre annál inkább előre is hathassak s végre e
képet föstém, remélvén, hogy talán valamikép nyomába juthatok a gaz
csábítónak, ki lelkemet meggyilkolá; mert a boszú azon érzés, vagy
szenvedély, mely legutoljára hagyja el a kihamvadt emberi keblet; és
minél inkább meggyőződtem, hogy jelenem és jövendőm örökre és
menthetlenül veszve van, annál erősebben dúlt bennem ez utolsó
szenvedély, a kérlelhetlen boszú.
Közlekedésem a külvilággal, hiremmel együtt, napról-napra növekedett, s
csakhamar leírhatlan pokoli örömmel tapasztalám, hogy e képet nem hiában
föstém s hogy meg fogom magamat boszulhatni azon, ki által az emberiség
köréből véres kezekkel örökre kitaszítattam.
Megtudtam, hogy csábítóm Pesten van s több alakban folytatja gyalázatos
mesterségét; megtudtam, hogy ön üldözi őt s már többször nyomában volt.
Elhatározám tehát, hogy boszúmat kielégítem, vágóhidra terelem őt és
azután bucsút veszek az élettől, ha csakugyan életnek mondhatni a lelki
vigasztalás nélküli gyászos tengődést.
A fátyolos hölgy elhallgatott, csontos ökleit fenyegetőleg emelé a kép
felé s fejét mellére horgasztá.
Rövid szünet után azonban hirtelen fölegyenesült s remegő hangon mondá:
– Megnevezzem a gaz csábítót?
– Ismerem őt! – viszonzám megrendülve és szinte fölállottam.
– Bizhatom ön segélyében?
– Tökéletesen.
– Éjfél előtt főrangú hölgy volt nálam –
– Láttam.
– Ismeri ön?
– Igen.
– Most ezt hálózza körül a gyilkos. E hölgyet komornája által birtam
idejövetelre s most rávettem őt, hogy rövid idő mulva csábítómmal fog
itt megjelenni.
– Valóban?
– Igen. Akar ön akkor segélyemre lenni?
– Legnagyobb készséggel.
– Bármi történjék is?
– Igen.
– Jól van. A grófnő előre tudatni fogja velem azon éjszakát, melyben
kedvesével hozzám jövend és én azonnal tudósítani fogom önt előbbi
küldöttem által.
– De kicsoda azon rejtélyes hölgy?
– Szenvedő társam.
– Többet nem mondhat ön?
– Jól tudja ön, hogy kitől hallhat többet.
– Értem. Holnap mindent tudni fogok.
– Addig mély hallgatást tanácslok önnek, mert különben még egyszer
kisiklik kezeink közől a ravasz gyilkos.
– Gondom lesz reá.
– Most ki fogom önt kisérni.
– Még egyet.
– Méltóztassék.
– Egy gyanus külsejű férfi is volt itt ma éjjel, ki bizonyos bűnös
vállalatra nézve tanácsot kért ön kártyáitól.
– Igen.
– Minő vállalat az?
– Hölgyrablás.
– Hol? Kicsoda?
– Azt nem tudom.
– S nem ismeri ön azon férfit?
– Nem.
– Hm, talán mégis nyomába fogok e gazságnak jutni.
– Alkalmasint egészen el fog az maradni, mert nagyon ráijesztettem a
gazemberre.
– Adja isten. De bocsánat, nem lehetne, mielőtt távoznám, ön vonásait
látnom?
– Uram, én élő halott vagyok s a halottak vonásai visszariasztók.
Arczomat e házban még senki nem látta s halálomig nem is fogja látni
senki.
E szók után kezével intett a szerencsétlen hölgy, én követtem őt s kevés
percz mulva bezárá mögöttem az utczaajtót és én egyedül állottam az éji
sötétségben.
XXIV. Éjszakai madarászat.
Miután e házat, melyben az elvetemültség azon szerencsétlen áldozata
szenvedett, kivel ily csodásan találkozám, jól körültekintém, hogy
szükség esetén gyorsan és könnyen föltalálhassam, csöndesen a belváros
felé irányozám lépteimet.
Az épen hallott gyászos történettől nem birám gondolataimat elvonni s
meg nem foghatám: mikép kerülhette el Dalmer, számtalan gaztette
daczára, a büntető igazság ostorát. Úgy látszott, hogy minden sikerült
bűne csak ösztönül szolgált nála még nagyobb gaztettek elkövetésére;
mintha a sors kedvet lelt volna annak megkísértésében, hogy ugyan mennyi
rosszat képes egyetlen gyarló ember elkövetni. Ha ez csakugyan úgy volt,
akkor a gyarló ember nagyon is félelmesen bizonyítá be, hogy roszban nem
bír elfáradni és hogy az emberi erő korlátolt gyarlósága többnyire csak
akkor szokott mutatkozni, midőn jóra kellene azt használni.
Még egyszer átfutám a hármas alakú gaz kalandor csínjait, de
alakoskodásaira nézve mégsem birtam egészen tisztába jutni. Hogy minden
őt környező veszély daczára sem akar Pestről távozni, annak kulcsát
könnyen fellelhetém ugyan azon tervében, mely szerint a gazdag Dongai
grófnőt nőül akará venni; de hogy mi lett Móricz nejének holttestéből,
ki volt azon ifjú és hölgy, kiknek társaságában őt láttam s kik
meglepőleg az elhunythoz hasonlítottak, azt egyáltalában nem birtam
magamnak megmagyarázni, valamint késedelmezését sem. Ő már több hét
előtt összekelhetett volna Dongainéval s mégis halogatni látszott e
lépést s legújabban távozásra törekvék birni a szép özvegyet, mit
bizonyosan nem ok nélkül tett. Talán Börger Lenke iránti szerelem
tartóztatá őt Pesten? Vagy Dongainét is meg akará csalni? Ezek mind oly
titkok valának, miknek föloldására nem birék kulcsot találni.
E tépelődésimet lódobogás zavará meg. Hátra tekinték s azonnal
megállapodám, mert a közel mellékutczából igen sajátszerű csoportot
láték közelíteni.
Elől városhajdu lovagolt kivont karddal, mellette virasztó lépdelt, nagy
négyszögletű lámpával és hosszú alabárddal kezeiben. Ezeket nyomban két
divatos öltözetű fiatal uracs követé, kik semmit nem tarthattak
kezeikben, mert karjaik szorosan hátra voltak kötve. Kalapjok mélyen
szemökbe volt nyomva s az egyik az «Ezred leánya» kedvencz dalát
fütyölé, míg a másik néha-néha ugyanannak éneklését kísérté meg, mi
azonban nem igen akart neki sikerülni, mert mindig csakhamar
elhallgatott, mintha nemcsak kezeit, hanem torkát is kötél szorítná
össze.
Ezek után rongyos öreg ember sántikált, iszonyúan káromkodva és mérgesen
erősítve, hogy a hajduk szörnyű tévedésben vannak becses személye iránt,
melyet bizonyosan meg fognak bánni. Mellette mintegy tizenkét éves fiú
tántorgott, rongyos gatyában s fekete frakkban, melynek azonban csak egy
ujja volt már. E fiú haja oly bozontos vala, hogy szabad növésében a
fésü zsarnok hatalma által bizonyosan még soha nem akadályoztatott;
csizmája pedig oly rongyos volt, hogy mind a tiz lábujjának körmeit
legnagyobb kényelemmel vagdalhatta el, a nélkül, hogy azért csizmáit le
kellett volna huznia. Álmosság, vagy részegség miatt tántorog-e, azt
nehéz voltaképen meghatározni s legjobb lesz mind a kettőt elhinni, mert
így legalább mindenesetre el lesz az igazság találva. Valóban, ezen fiú
igen hosszú életnek fog örvendhetni, ha a halálbüntetés csakugyan
eltöröltetik.
E reménydús egyént két sugár termetű hölgy követi, kik oly diszesen
vannak öltözve, hogy a műértő közönség a szinházban bizonyosan szörnyű s
rémséges tapsviharral tisztelné meg azon szabót, ki e ruhákat varrta.
Még csak a kalapról lengő kék fátyol és kezeket fedő fehér keztyű sem
hiányzik. A keztyűs kezek azonban, fájdalom, szinte hátra vannak
kötözve. Igen kár, hogy arczaikat az irigy fátyol eltakarja. Ah, de most
szólnak:
– Majd kikapják kendtek a magokét!
– Ily szemtelenül bánni velünk.
– Mintha valami sehonnaiak volnánk.
– Jól ismernek bennünket.
– És majd megbánatják kendtekkel ezen durvaságot!
Hangjok kissé rekedt ugyan az éjjeli levegő miatt, de azért mégis
beillenének énekesnőknek a Duna partja mellé. Ugyan kik lehetnek ezek?
Ki tudhatná azt! Sok rekedt hölgy találtatik oly nagy városban, melynek
több szinháza van.
Utánok egész méltósággal öreg asszony tipeg, két lefüggő hajú paraszt
szolgáló közt. A két lány keservesen sír, a vén sárkány pedig
hallgatásra inti őket, többi között ezeket mondván:
– Ostoba ludak, ne pityeregjetek! Csak látszik, hogy még nem régen
vagytok Pesten. Hiszen nem esznek meg benneteket. Egy pár hétig jól
kipihenitek magatokat és azután ismét hegyen-völgyön lakodalmazhatunk.
Most két szálas legény lesz látható, nem divatos, de tiszta öltözetben.
Az egyik kissé lehorgasztja fejét, a másik ellenben büszkén jár, mintha
csapszéki diadalról térne vissza és parancsoló hangon szól:
– Hajdu!
– Hallgass, gazember.
– Hajdu, mondom, ne gorombáskodjék, mert megbánja. Bocsásson szabadon.
– Majd ha fagy.
– Én nem öltem és nem is loptam.
– Tiltott játéknál találtunk benneteket és ez elég. Előre!
– Hajdu, mondom, bocsásson szabadon, ha uraknak szabad magokat
mindenféle játékkal mulatni, hát nekünk mesterlegényeknek ugyan miért
nem? Bocsásson szabadon, mondom, mert a tizenkilenczedik században, az
egyenlőség századában élünk.
A hajduk nevették ezen okoskodást s gyorsabb haladásra nógatták a diszes
társaságot, melyet néhány félmeztelen férfi s némber egészíte ki, kik
mogorva közönyösséggel baktattak a többiek után. Két gyalog s egy lovas
hajdu nagy gonddal őrködött az akaratjuk ellen előttök sétálók minden
mozdulata fölött.
Az egyik hajdut történetesen ismerém s azonnal fölvilágosítást kérék
tőle e különös társaság iránt.
– Hja, uram, – szóla jó kedvvel a hajdu, – valahányszor éjjel madarászni
megyünk, mindig ily jó fogással térünk hajnal felé vissza.
– És hová viszik őket?
– A dolgozóházba.
– Hát mindnyájan vétettek valamit?
– De mennyit!
– Például, azon két czifra uracs elől miért került ide?
– Oh, annak nagyon rövid a története. Hamisan kártyáztak egy külvárosi
kis kávéházban. Mult vásárra lopni jöttek külföldről, de rajta kaptuk
őket és becsuktuk. Négy nap előtt kitelt idejök s most alkalmasint uti
költséget akartak nyerni, hogy más vásárra mehessenek. Csakhogy lépre
kerültek a jó madarak, fogadom, hogy majd megtanítják őket emberségre a
dolgozóházban!
– Hát külföldről is jőnek tolvajok a pesti vásárra?
– Majd annyi, mint kereskedő; pedig bizonyosan felét sem foghatjuk
össze, mert a külföldiek sokkal finomabb műveltséggel birnak, mint a
hazaiak s nagyon ügyesen tudnak csenni.
– Hát azon mérges, sánta öreg ember?
– Ennek különös története van. Ez az úri asszonyságok kis kutyáit
utczán, lépcsőn, folyosón, sőt még a konyhákon is rendkívül ügyesen
ellopja.
– Annyira szereti a kutyákat?
– Dehogy! Midőn azután a kiskutyákat kidobolják, vagy kihirdetik, akkor,
mint böcsületes megtaláló, legnagyobb alázatossággal jelenti magát és
gyakran husz pengő forintnyi jutalmat is kap. Ha gyermeket lopna, úgy
alkalmasint nem részesülne ily nagy díjban a visszaadáskor.
– Különös iparűzés!
– Most majd ő is jobb gondolatokra térhet a dolgozóházban.
Erre a kis sánta öreg indulatosan kiálta vissza:
– De én nem akarok dolgozóházba menni! Ha dolgozni akartam volna, úgy
nem kellett volna elveszett kutyákat keresnem és megtalálnom. Inkább
botozzanak meg és azután kergessenek pokolba, hogy kenyeremet
böcsületesen kereshessem, mint eddig!
Rövid nevetés után ismét folytatá a társaság tagjainak ismertetését a
hajdu, mondván:
– Ezen gyámoltalan fekete frakkos fiút irgalomból fogtuk el. Ez olyan
sovány, a mint látni méltóztatik, hogy ügyes szabó akár a tű fokán is
áthuzhatná czérna helyett. Azonkívül a sok pálinkaital már egészen
eltompította elméjét, annyira, hogy mindent azonnal elfeled, a mi vele
és körülötte történik. Ezt a szerencsétlent tehát a tolvajok szűk
ablakokon betolják s ő kinyitja nekik az ajtókat. Néhányszor már
bennrekedt szegény. A dolgozóházban majd tollat fosztatnak vele s a
rendes élet talán még eszét is helyre állíthatja.
– Szegény fiú!
– Hja, uram, még ennél sokkal nyomorultabbakat is találhatna az ember,
ha minden betyártanyát ki lehetne fürkészni!
– De ugyan mikép került ezen két csinos öltözetű hölgy e piszkos
társaságba?
– Azt mondják ugyan, hogy pénz emberség, ruha tisztesség; de mondhatom,
hogy ezek szép ruháik daczára is alkalmasint valamennyi madarunknál
piszkosabbak. Ismertem én őket már akkor is, mikor még mosogató dézsa
mellett állottak és azon időkben alkalmasint nem voltak oly piszkosak,
mint most. Eddig elég mosdatlan ostoba gunárt koppasztottak meg, illő
tehát, hogy most tollat fosszanak a dolgozóházban.
– És az öregasszony, két leányával?
– Ez szeretné őket minél előbb selyem ruhához juttatni, de a szegény
parasztleányok, istennek hála, még tudnak sírni és így egy pár hónapi
lószőrtépés egészen meg fogja lelköket a sátán hálóiból szabadítani.
Épen a többi csavargók rövid történetét akarám a beszédes hajdutól
tudakolni, midőn egy földszinti ház mellett haladtunk el, hol rögtön oly
jelenet fejlett ki, mely kérdésemet elfojtá.
A kis ház ablakai meg voltak világítva, s a szobából víg zaj hangzott az
utczára. Midőn épen a ház előtt állánk, a szélső ablakot belőlről
kitörék, s éles női hang kétségbeesetten kiálta:
– Az istenért, szabadítsanak meg!
E kiáltást durva káromkodás követé, a gyertyát azon szélső szobában
rögtön elolták, s csak annyit láthattunk, hogy egy fiatal hölgy, a
kitörött ablaktáblán keresztül, görcsösen az ablak vasrudaiba
kapaszkodott, egyre kiáltozván:
– Irgalom, mindjárt meghalok, ha meg nem szabadítnak. Erőm elhagy!
A hajduk azonnal rakásra terelék éji madaraikat, a ház ajtaját zörgeték,
s én a kiáltozó hölgyhöz siettem, pisztolylyal riasztván vissza két
férfit, kik őt az ablaktól erőszakkal be akarák rántani.
Az ajtó ez alatt megnyílt, s egy puffadt, rezes arczú vastag asszony
durván kiálta a hajdukra:
– Micsoda helytelenség ez, nem ismerik házamat?
– Igen, – felele az egyik hajdú, – nagyon is ismerjük, és épen azért
nyittattuk föl az ajtót. Miért kiáltott e lány itt a szélső ablakban?
– Alkalmasint részeg, vagy rosszat álmodott a jámbor.
– Nem igaz, – szóla keservesen zokogva a lány, – én becsületes lány
vagyok; szüléim szörnyet halnak, ha iszonyú sorsomat megtudják.
Szabadítsanak meg, ha emberi szív lakik keblökben!
– Hallgass, kigyó! – ordítá elkékülve a banya.
– Majd jelentést teszünk, – szóla a hajdú, – és holnap reggel vizsgálat
fog érkezni.
– Az isten irgalmaért, holnap már csak holttestemet fogják találni, ha
itt hagynak e gyalázatos bűnfészekben.
Most egy úr jelent meg az ajtóban, s mérgesen tekinte a hajdura, ki
nehezen ismerte őt ugyan, de a csinos öltözet iránti megszokásból mégis
kezét tisztelkedve emelé fővegéhez; én azonban rögtön közelebb léptem és
határozottan szólék:
– Ezen szerencsétlen lány tüstént biztos helyre fogja a városi hajdukat
követni, s a ki ellenkezik, annak golyót röpítek keresztül gyalázatos
agyán!
Erőteljes fenyegetésemet pillanatnyi hallgatás követé, mely alatt a
banya az említett úrral tanácskozott. Ekkor pisztolyaimat magosra
emelém, s a banya mogorván dünnyögé e néhány szót:
– Bizvást elmehet a lány a hajdukkal, én ugyan nem törődöm vele, mert
engem ismernek, hogy becsületes asszony vagyok.
Ezen engedelem után a siró lány az ablakot azonnal elhagyá, s csakhamar
az utczán termett. Mennyire a hajdú lámpájánál láthatám, e hölgy nemcsak
rendkívül fiatal és igéző szépségű volt, hanem egyszersmind minden
mozdulata finom nevelést tanusított, mi annyival inkább föltünt, mivel
mostani fölingerült állapotában nem igen uralkodhatott magán.
Kérdéseimre csak zokogással felelt, s utóbb azon kérelemmel, hogy
szüléit külön gyors postával szólítsam Pestre. Tehát csakugyan nem
csalatkoztam, a szép fiatal hölgy neveltséget tanusított, s igy
alkalmasint jó házból származott.