meghurczolja az egész városban, hogy otthon láb alatt ne legyen, s jó
idején idegen emberekhez szokjék. Ez igen hasznos modor, mert a
pesztonka gyakran ugyancsak jól eldöngeti a kis lányt, mi által ez azon
bölcs élettant teszi magáévá, hogy bizony az alacsonyabb sorsú embernek
is súlyosak lehetnek kezei, minek tudása sok helytelenségnek veheti
elejét. Az ily kis lány ezenkívül még azon megbecsülhetlen tudomáshoz is
jut ez által, hogy nem jó sokat otthon lenni, minek férje egykor
bizonyosan rendkívül örvendeni fog. Sok esetben pedig még azon nyereség
is háramlik ez üdvös modorból, hogy a kis lány nem tanulhat rosszat
szüléinek példájából, mi elég szomorú ugyan, de igen gyakran nagyon is
igaz.
Ezután a némberkalitkák valamelyikébe záratik a kis lány, hogy szárnyait
ne használhassa idő előtt szerfölött szabadon. Ott igen sokat tanul,
minek, mint takarékos háziasszony, idővel rendkívül nagy hasznát veendi;
például: hogy Venus a szerelem istenasszonya volt a pogányoknál, Madrid
Spanyolország fővárosa; az elefánt maga szoptatja kicsinyeit; a
jegestengeren nagy jéghegyek uszkálnak; déli Amerikában már a lányok tíz
éves korukban férjhezmennek, minek hallása a kis lányokban nemes vágyat
ébreszt azon csodás éghajlat után; hogy az oroszlán igen erős állat;
Khinában a katonák napernyő alatt harczolnak; a török szultánnak
számtalan felesége van; a villanyerő a gőz erejét fölülmulja; a
léghajózás még nincs rendszeresítve; hogy – de ki tudná azon számtalan
tudományt elsorolni, melyek eléneklésére ezen ártatlan madárkák
megtanítatnak; s valóban igen igazságtalanok azon rövidlátásúak, kik azt
bátorkodnak hinni, hogy a magyar hölgyhez közelebb áll Soroksár, mint
Madrid. Hiszen ha jövendő férje minden évben más fürdőbe utaztatja őt,
úgy lassanként majd hazájával is meg fog ismerkedhetni. Ámde még ez mind
nem elég! A szellemi kifejlesztés mellett a testi ügyesség sem
hanyagoltatik el. A kis lány megtanul tánczolni, hogy könnyeden
lejthessen végig az életben; úszni, hogy az élet bajai közt el ne
merüljön; lovagolni, hogy a házi kormány gyeplőjét sikerrel tarthassa
férje ellenében: továbbá, énekel és zongorát játszik, hogy nótája
szerint tánczoltathassa férjét; francziául beszél, hogy a közéletben
hozzátartozói meg ne érthessék; pompás tárczákat és erszényeket hímez,
hogy férjhez mehessen, ha atyja jól megtölti szép készítményét, s
gyönyörű papucsokat köt, hogy alájok juttathassa azt, kit a sors iszonyu
keze férjül sujt le lábaihoz. Mi a főzést s varrást illeti, azt majd
elvégzik cselédei, mert hiszen nem cseléddé, hanem asszonynyá kivánták
őt a divatnak illőképen hódoló szüléi neveltetni.
E közben tizennegyedik évét fejezi be a tarka tollú kis madár, s most a
nevelés harmadik szakasza áll be. Korlátolt terjedelmű kis kalitkából
nagy állatseregletbe lép a reményteljes növendék. A gyöngéd anya
valamennyi tánczvigalomban megforgattatja a kis pipiskét, minden
sétányon végig lépegetteti a kis pávát, s gőzhajón egy pár kirándulást
tesz vele. Ha ez másfél év alatt nem hozza meg az óhajtott fejkötőt, úgy
a nevelés harmadik szakaszát azonnal a negyedik követi. A madárka ismét
kalitkába záratik, hogy mind azt érettebb elmével tanulja meg, mit eddig
már szerencsésen feledett, s az anya jövő farsangon ismét mondhassa:
– Lányom nagyon félénk még, mert csak épen most lépett ki a
nevelőintézetből.
Ekkor a tizenhat éves hajadon másodszor lép föl mint tizennégy éves
gyermek a nagyvilágban, mi a szerető anyát is két egész évvel ifjítja
meg, mi mindenesetre már magában is nagy figyelmet érdemel.
Ezekből tehát kegyesen átlátni méltóztatnak nyájas olvasóim, mikép Rózsa
épen jókor lép a szívképző kalitkába, s két évvel ifjultan fogja azt
majd elhagyni, mi mellett csak azt sajnálom, hogy egyúttal magam is nem
mehetek keresztül e kellemes műtéten.
Fölérvén a lépcsőkön, csöngettem, s nem csekély meglepetésemre szállas
pattantyus nyitá meg az ajtót. Már azt gondolám, hogy talán eltévesztém
a szállást, de kérdésemre azonnal megnyugtatott a legény, mondván, hogy
jó helyen járok, s ő a konyhába segít. Megnyitám tehát a kalitka
ajtaját, s beléptem. Az előszoba falait nagy hazánkfiainak aranyrámás
arczképei díszesíték, minek látása kimondhatlanul megörvendezteté
lelkemet, mert meg valék győződve, hogy itt mindenesetre jó magyar
szellem uralkodik.
Az első szobában apró lányok abroncsot hajtottak, s babáikat szedék
rendbe; ez is szükséges, mert apró gyermekeket csak játszva kell
tanítani.
– Itthon a madám? – kérdém, tudván, hogy rövidség kedveért így szokás a
tanítónőt nevezni.
– Oui, monsieur! – csiripolá egyszerre hat piros gyermekajak.
Hm, gondolám, az előszobabeli képek tehát azt jelentik, hogy csak ott
uralkodhatik a magyarság. Isten neki, utóbb majd utat tör magának onnan
a belső termekbe is!
A második szobában már nagyobb madárkák csevegtek, s véletlen
megjelenésem nagy zavart okozott, mert a rajzmester épen igen víg
történetkét regélt nekik, mire annyit kelle nevetniök, hogy
rajzeszközeiket teljességgel nem tudták hirtelenében összeszedni. Ezen
tanító igen ügyes, gondolám, mert vidor elmefuttatásival igen
czélszerűen tudja a kifáradt elmét ismét fogékonynyá tenni; egyébiránt
pedig a józan magyar ember úgyis jobban szereti, ha felesége szép
káposztát tud termeszteni, mintha azt még oly pompásan papirra rajzolná.
Hm, itt sem látom azt, kit keresek! Talán a másik szobában. Ebben már
nagyobbacska lányok vannak, szajkókhoz hasonlítnám őket, kitüntetésül a
többi madárkák fölött, ha szavok bájolóbban nem hangzanék. Az asztalon
földteke áll, s a földleírás derék tanítója épen a legújabb franczia
tánczlépéseket mutatja, miket vigan utánoznak a csinos angyalkák. Jól
teszik, mert jó táncz által bizony hamarább juthatnak házassági
lánczhoz, mint a földteke emelése és forgatása mellett, mi nálunk
annyival is inkább fölösleges, mivel úgysem tudjuk még, hogy tulajdonkép
hogyan állunk.
Innen üres szobába juték, hol számos szép kötésű s rendkívül tiszta
könyvet pillanték meg. Ugyan mért tartatnak ily rendkivül kiméletes
tiszteletben? Ah, «Magyar nyelvtan», «Magyar zsebszótár», «Magyarország
története», «Magyarország leírása», «Magyar költemények, regények». Már
ez szép, valóban igen szép, hogy a magyar könyvek ily példás
tiszteletben tartatnak, s minden érintéstől gondosan őriztetnek.
Végre e pompás kis látogatóteremben csakugyan jelen van a kalitka csinos
tulajdonosnője, és néhány jó barát s barátnő társaságában igen érdekesen
értekezik a nevelés alapelveiről, bizonyításul Dumas, Hugo Viktor, Sue
és Kock tanait idézve, melyek, véleménye szerint, legczélszerübben
vezethetik a fiatal hölgyeket az élet rögös pályáján. Szokott bevezetés
után így szólék a csinos asszonyhoz:
– Rózsa kisasszony nevelése, némi mostoha körülmények miatt, eddig el
volt hanyagolva; meg vagyok azonban győződve, hogy ily jó kezek közt, s
jeles természeti tehetségei mellett, csakhamar helyre leend nála e hiány
hozatva.
– És nagyságos szüléi?
– Már elhaltak, én – gyámja vagyok.
– Értem. Méltóztatik a kisasszonyt gyakran meglátogatni, hogy –
előmenetele felől tudomással birhasson?
– Igen.
– Helyes, szerencsére a folyosó végén épen kényelmes üres szobám van,
csak méltóztassék.
– Oh, úgy hiszem, nem fogok szerfölött gyakran alkalmatlankodni.
Egyébiránt illő ruházatról is méltóztassék számára gondoskodni, mert,
mint férfi, valóban nem igen értek az effélékhez.
– Igen szivesen.
Ezzel távozám, s kissé csóválám ugyan fejemet e szives szolgálatra
készség fölött, mely nagy városokban különben nem igen szokott egyenes
utakon otthonos lenni; de mélyebb bonczolgatásba nem bocsátkoztam, s
csak azt gondoltam: ha én jó anya nevére kivánnék érdemes lenni, magam
nevelném lányaimat, mert ha azzal, mit én tudok, férjemet boldogítni
tudom, úgy saját lányaimból is jó nőket és derék anyákat képezhetek;
pedig csak ez ám az, mit a haza és férfiak kivánnak!
Azonban lehet, hogy én nem értek az effélékhez.
XVII. Titkok, melyek nem titkok.
A kitüzött időre pontosan megjelentem a Széchenyi-kertben,
segédszerkesztő új ismerősömet azonban még nem lelém ott, min épen nem
csodálkozám, miután meggondoltam, hogy ő magyar nyilvánosság eszköze
mellett dolgozik, mely annyi előre nem láthatott, körén kívül fekvő és
általa elháríthatlan, bizonyos és bizonytalan akadályokkal kénytelen
küzdeni, hogy a gyakori elkésést épen nem róhatni ellene bűnül. Azalatt
mindenesetre magam is körülnézhetek, s e közben néhány igénytelen – mint
mondani szokás – gondolatomat is közölhetem.
Magyar lapjaink, s egy német is, melyben jobb és dicséretesb szellem
uralkodik a többinél, többször s méltán keltek ki némely más nyilvános
mulatóhelyek ellen, hol nemzetiségünk fejlődését s emelkedő
magyarosodásunkat semmi tekintetbe nem szokták venni. Sokan nevették az
aggály e feddő kitörését, mondván, hogy a mulatság csak mulatság, s hogy
abban a tág külföldön sehol nem szoktak nemzetiségi irányt keresni és
követelni. Alig tudok ennél szerencsétlenebb megjegyzést, mert ugyan
van-e valaki, ki mondani merészelné, hogy a föld hátán lakik nemzet,
melynek viszonyait a mieinkhez hasonlítni lehetne, miután mi csak békés
és törvényes úton akarunk újjászületni, még pedig annyi idegen elem
közt, melyek féltékenyen nézik emelkedésünket? De ilyen a gyarló emberi
természet, rendesen ott keresi az okot korholásra, hol inkább dicsérnie
kellene és megfordítva. Midőn intézvények átültetése forog szóban, akkor
erénynek tartják sokan a külföld utánzását, habár nem oly természetű is
földünk, hogy tápláló gyümölcsöt termeszthetne az idegen magból; midőn
ellenben a külföld leleményességét követjük, hogy hasznos vagy kellemes
tárgy iránt a kissé ázsiai természetü magyarban is szokottnál nagyobb
részvétet támaszthassunk, akkor majmolás miatt vádoltatunk, ámbár ez
által legalább kárt semmiesetre sem okozunk. Így példáúl, hogy sok közül
csak egyet említsünk, alkalmasint senki nem fogja tagadni, hogy
szinészetünk és irodalmunk érdekében «most» még az magában is nagy
nyereség, ha szinházunknak és könyveinknek nagy néző és illetőleg olvasó
közönséget birunk szerezni; s ha ezen, még most valóban főczél,
elérésére a külföld példáját, az erkölcsiség sérelme nélkül, követjük, s
oly vonzó czímeket használunk, és oly tárgyakat dolgozunk föl
szinpadunkon és könyveinkben, miktől, ismerve korunk mostani irányát és
vonzalmait, nagy hatást, azaz: minél több ember általi látogattatást és
olvastatást, várhatunk, akkor valóban sem epés gúnyt, sem fitymáló
lenézetést nem érdemlünk; mert, ha a művészetet nem sikerül is ezen úton
kitünőleg előmozdítanunk, mindenesetre legalább a magyar nyelvet
terjesztjük, s ez által utat törünk nemzetiségünknek is, azon keblekbe,
hol eddig számára viszhang még nem létezett. És ez, mostani viszonyaink
közt, valóban nem hálátlan föladás, mert nekünk még teremtenünk kell
most magyar közönséget könyveink és szinpadaink számára, hogy idővel
majd klassikai művek is könnyű utat lelhessenek a nemzetösszeg szivébe;
és ne feledjük, hogy ily czél kedveért csakugyan hódolhatni kissé a napi
izlésnek, ha nézők és olvasók nélkül nem akarunk maradni, s ez által is
az idegen szinészet és irodalom további pártoltatását nem kivánjuk
előmozdítani; mert, ha példáúl valakit, beszélni akarván vele, üstökénél
fogva huznánk föl magunkhoz a magasba, hogy szavainkat megértse, nemde
így fogna hozzánk szólni: – Uram, könnyebben esik neked kissé hozzám
leszállani?![1]
Ezen eszmék illő alkalmazása adott létet a Széchenyi-kertnek is, a
fönebb érintett hirlapi megrovások következtében.
A vállalkozók ugyanis szebb s nagyobb kertet is nyithattak volna, de jól
érzék, hogy a czím vagy név választásától sok függ, ha biztos sikerrel
akarnak föllépni, mert e közmondás: jó bor czégér nélkül is elkel, épen
nem szokott gyakran valósulni, nemcsak anyagi, hanem szellemi tárgyakra
sem. Így például, kérdezze bárki valamennyi könyvárosunkat, s hallani
fogja, hogy a legklassikaibb becsű könyvek sem kelnek gyakori
hirdetgetés nélkül, s hogy minden új hirdetés után rendesen megújul
néhány hétre kelendőségök. Ez okból tettek tehát a vállalkozók próbát a
Széchenyi-kerttel, tudván, hogy nincs magyar, bármily politikai
szinezetű legyen is különben, kiben ezen legünnepeltebb nevünk
lelkesülést, részvétet, vagy legalább figyelmet ne támasztana.
És e számításukban csakugyan nem csalatkoztak. A Széchenyi-kert alig
érdemli e nevet, mert oly ment az árnyéktól, mint annak hazafiui
jelleme, kinek nevét viseli, mi a politikust nagyon ajánlja ugyan, már
csak rendkívüli ritkasága miatt is, de kertnek bizonyára nem nagy
érdemül szolgálhat. Az ételek e kertben nem voltak a legjobbak, a
szolgálat meglehetős hanyagság által tünt ki, s az árszabás kegyetlenül
zaklatá a nem legjobb állapotban levő erszényeket; s mégis, mi történt?
A népszerű czím, név számos látogatót szerze a csekély érdemű kertnek, s
bő jövedelmet a jó tapintatú vállalkozóknak, kik ennélfogva mindig több
meg több javítást eszközölhetnek, s most magyar zenével, s leginkább
nemzeti szellemű látványok- s mulatságokkal örvendeztetik folytonosan
növekedő közönségüket, mely közt már a legfőbb ranguak is otthonosaknak
kezdik magokat érezni, kik eddig az ily nyilvános összevegyülést
rendesen kerülni szokták. Ily üdvös hatást gyakorolhatnak tehát
külsőségek is, ha magok idejében és czélszerűen alkalmaztatnak.
Ime, szives olvasó, ez a Széchenyi-kert keletkezése- s fölvirágzásának
titka, még pedig valóságos magyar titok, mert a mi Magyarországban
történik, az mind magyar történet, habár tótok, vagy németek által esik
is meg, miután Magyarországot csak magyar polgárok lakják. És így
nemzeti tény, vagy nemzeti titok, legalább hitem szerint, egészen más,
mint magyar tény vagy magyar titok.[2]
Igen, mondják talán némely pestiek, de mindez előttünk nem titok, és nem
is volt az. Helyes, ebben tökéletesen egy értelemben vagyok önökkel,
valamint azt is jól tudom, hogy több titokról, vagy talán helyesebben,
rejtelemről vontam le már a fátyolt, melyek önök előtt nagy részben
szinre nem voltak egészen ismeretlenek; de hány ezer meg ezer ember van
Magyarországban, kikre nézve mind ez valódi titok, míg akár én, akár más
által előttök el nem mondatik!
De ime, a segédszerkesztő elérkezett, s elkéstét néhány mindennapias
megjegyzéssel mentegetvén, nyájasan kérdé, miben lehet szolgálatomra.
Tudaték tehát vele kalandimból annyit, mennyit szükségesnek tarték, a
nélkül, hogy azok fonalát kezeimből egészen kibocsátanám, s tanácsát
kérém, mire ő, rövid fontolás után, nyilt őszinteséggel szóla:
– Ön tehát hiszi, hogy nyilvánosság útján lehetne a finom gazemberek
nyomába jutni, kiknek gyűlésén ön, mint láthatlan tanu, jelen volt?
– Igen.
– Úgy ön rendkívül csalatkozik.
– Hogyan?
– Úgy van. Ha mi e tényt dobra ütjük, vagy helyesebben mondva: dobra
üttetjük, úgy a gaz czimborák azonnal biztosságba helyzendik magokat, s
néhány napi előkészület után már hiában üldözendi őket a gyors
rendőrség.
– De legalább Rózsa érdekében lehetne talán hirlapok útján hatni?
– Épen nem, mert önnek meglehetősen alapos oka van, a szerencsétlen lány
származási titkát gyanítani, s így a nyilvánosság által itt csak kárt
okozhatnánk. Én inkább az tanácslom önnek, hogy iparkodjék sejtését
rögtön bizonyosság gyanánt kimondani az illető helyen, s ha csakugyan
nem csalatkozik ön, úgy az első meglepetés bizonyosan árulóvá fog válni.
– És ha csalatkozom?
– Akkor a történetke egyszerű elmondása bizonyosan bocsánatot fog
szerezni a sértő gyanuért.
– Követni fogom ön tanácsát.
– Én pedig bebizonyítandom, hogy nem hiába helyzett ön bennem oly
bizalmat, minőt első látásra különben nem igen szokás elpazarlani. Én
Börgerékhez néha eljárok s Pándi Elekkel ismeretségben vagyok. Tőle
tudom, hogy Lenke szerelme iránta még mindig hű, s hogy csak kölcsönös
szegénység gátolja az összekelést, mert anyja keservesen érzi mostani
nélkülözéseit, s nem tudja a hajdani bőséget feledni.
– És Dalmer?
– Ezzel még nem találkoztam ott, de Elektől tudom, hogy a gyönge anya
örömest hallja fényes igéreteit, s Lenkét gyakran zaklatja miatta.
Önnek, mint szavaiból értem, nagy érdekében fekszik e lányka sorsának
intézése, nemde?
– Nem annyira azé, mint Dalmeré, kivel mielőbb találkozni szeretnék.
– Szólhatok Elekkel?
– Megvallom, nem szeretném, ha –
– Ha visszaélne bizalmunkkal?
– Igen.
– Arra lesz gondom. Csak épen annyit fogok vele tudatni, a mennyi
mulhatlanul szükséges arra, hogy ön Dalmer minden lépéséről értesüljön;
erősen hiszem, hogy ez úton leghamarább czélt fog ön érni, mert a
szerelemféltő Elek bizonyosan minden mozdulata fölött gondosan őrködik
félelmes vetélytársának.
– Igaza lehet önnek, s azért tanácsában örömest megnyugszom.
XVIII. Koldus-estély.
Ezután még néhány megjegyzést tettünk a fönforgó tárgyra nézve, s
estelizéshez fogtunk; mivel pedig történetesen halat ettünk, tehát igen
természetes, hogy a szálkákra ügyelés miatt nem beszélhettünk. Beszéltek
azonban mellettünk eleget, s így épen nem unhattuk meg magunkat.
Különösen két ifjú szavai vonták magokra figyelmünket, mivel gyakran
pöngetett ügyet tárgyaztak. Az egyik ifjú többi közt így nyilatkozott:
– Minden okoskodásod hasztalan, barátom, a zsidók emanczipatiója oly
dicső eszme, mely ellen nem lehet szólani.
A másik ifjú mosolygott e heves nyilatkozatra, s nyugodtan válaszolt:
– Állításodat igen helyesnek találom, s magam is úgy vagyok meggyőződve,
mikép egyik embert a másik rovására elnyomni helytelen.
– Bűn, valóságos bűn.
– Ám legyen. De nem tagadhatom, hogy az annyiszor pöngetett
emanczipáczió a mostani divatnak szüleménye –
– Oh!
– Engedd folytatnom. A hány ezer zsidónak van panaszra oka, ugyanannyi
százezer nem zsidó létezik közöttünk, kik szintoly jó joggal mondhatják,
hogy nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Mért nem törekszenek tehát
tevékeny politikusaink ezen roppant tömeg baján is oly buzgalommal
segíteni, mint a sokkal kisebb számú zsidókén?
– Nem lehet mindent egyszerre tenni.
– Igen helyes megjegyzés, csak mindent szépen egymásután, s előbb a
nagyobb bajt kell orvoslani, azután a kisebbeket.
– Igy szoktatok ti fontolók mindig okoskodni, de ugyan ki hihetne
szavaitoknak! Hiszen úton útfélen rosszat beszéltek a szegény zsidókról.
Birod-e ezt menteni?
– Teljességgel nem, és nem is akarom, mert rágalmazni senkit nem szabad;
ámde az igazságot mindenkiről nyiltan kimondani, kötelesség. Én erősen
hiszem, hogy azok, kik az emanczipáczió ügyét előmozdítani őszintén
óhajtják, szigorúan tartoznak e népfaj balságát nyilvánossá tenni, s ez
által rosszabb tagjait javítni, a jobbakat pedig a becsület útján
megmaradásra buzdítani; mert csak így fog a még nem eléggé fölvilágosult
tömeg is e szép eszmével megbarátkozni; hibák elpalástolása ellenben
soha nem javít, azt pedig talán csak nem akarod állítani, hogy egyedül a
zsidó nép az, melynek minden tagját kivétel nélkül jónak s becsületesnek
mondhatni?
– Azt nem, de helyzetökben nem is lehet tőlök követelni.
– Valamint másoktól sem, meddig az emberi gyarló természet egészen át
nem változik; ámde követelhetni tőlök, s különösen szószólóiktól –
türelmességet, melyet ők oly hangosan s nem jog nélkül követelnek. Ők
magok sem fogják tagadni, hogy valamint a világ minden népe közt, úgy
nálok is találtatnak selejtesek.
– Hiszen azt nem is mondják.
– Sőt igen is mondják, sőt képzeld, még az ellen is haraggal kelnek ki,
ha valamely beszély- vagy regényben egyetlen rossz jellemű zsidó hozatik
föl, ámbár ugyanazon munkában több magasb rangú egyén is fordul elő, kik
még sokkal sötétebb színnel vannak föstve. Türelmesség, vagy csak
józanság-e ez aztán.
– Szavaid helyeseknek látszanak ugyan, de a jó ügynek mégis ártanak.
– Én nem tartom azt jó ügynek, melynek nyilvánosság és igazmondás
ártalmára lehetnek, főleg most, midőn a nyilvánosságot annyi ajak
dadogja.
– De hát te ugyan melyik párthoz tartozol tulajdonképen?
– Ahhoz, melynek hite «nem» így hangzik: a czél szentesíti az
eszközöket; ahhoz, mely az erényt ellenségében is tiszteli, a fonákságot
barátjában is nevetségessé teszi, s a bűnt testvérében is szigorúan
ostorozza.
– De te mindig csak gúnyolsz és feddesz és senkit nem dicsérsz.
– Az igen természetes, mert minden ember annyi jót vagy hasznost
tartozik tenni, mennyi erejétől telik, s a kötelesség teljesítése épen
azért nem érdemel különös magasztalást, mivel csak kötelesség;
elmulasztása ellenben mindenkor gúny- vagy gáncsra méltó.
– E szerint nem igen lesz sok barátod.
– Egy mégis bizonyosan marad, mely e veszteséget feledtetni fogja velem.
– És az?
– Öntudatom.
Sem időm, sem kedvem nincs ez okoskodást feszegetni, mert a vén
czimbalmost elszalasztom, ha sokáig késem. A segédszerkesztő nem akart
magamra hagyni, mondván, hogy az ily éjjeli kalandozások könnyen komoly
veszélyt hozhatnak az ember fejére, főleg valamely külvárosi távol
koldustanyán, miknek lakói gyakran a rablás és gyilkolás veszélyes
mesterségétől sem borzadnak vissza, ha a kényelmes koldulás mellett
sovány konyhára szorulnak.
Meg kell vallanom, hogy ajánlkozását örömest fogadtam el, mert a budai
elhagyatott csárdában nyert tapasztalás által kissé óvakodóbbá lettem.
Különben is, e látogatást olyannak hivém, melyhez bárkit is társul
veheték, a nélkül, hogy kalandim kifejlődését koczkáztatnám.
Karöltve indulánk tehát útnak, s csakhamar a kis sikátorok tömkelegébe
vegyültünk, miket a rákosi czigánytól elsoroltatni hallék.
Szóljak-e körülményesen éjjeli utunkról? Alkalmasint jobb lesz csak igen
röviden szólanom, mert ugyan kit érdekelhetne, ha elmondanám, hogy
részegen haza tántorgó napszámosokkal találkoztunk, kik egész napi
keresményöket elitták, s most rekedt kurjongások közt térnek vissza
penészes pinczeüregeikbe, vagy ólaikba, mikben tizen- s huszanként
tanyáznak, s hol hiában fognak tőlök gyermekeik kenyeret kérni, s e
helyett csak kegyetlen verésben részesülendnek; hogy apró rongyos
gyermekeket láttunk ugyanazon hajlékok felé tántorgani, alig bírva
nyomorú testöket, részint fáradtság, részint elkábulás miatt, mely őket
egészen elnyomá, miután koldulva koplalák át az egész napot, csakhogy
néhány krajczárt vihessenek este szüléiknek, s ez által ökleik súlyát
elkerüljék; hogy gyanus külsejű embereket látánk magunk mellett
elsuhanni, kik isten tudja mily bünös merényre siettek az éj sötétségét
használni; hogy beesett szemű némberek által szólítattunk meg, kik tarka
arczczal s tarka ruhákban a város belsejébe vonultak, s víg dalt
dünnyögtek, azt akarván elhitetni az emberekkel, hogy jó kedvök van,
ámbár roncsolt vonásaik minden redőjéből nyomor, éhség s kétségbeesés
rémszellemei ijesztgettek; hogy a sikátorok bűzhödt mocsáraiból fojtó
lég emelkedék, mely az ottani düledezett kunyhók lakóinak arczára
halálszínt lehel; hogy a kiéhezett kutyák vonítva vonultak előlünk a
nagyrészben kerítetlen udvarokba, mintha kisértetnek tartanák a
posztóruhás embert; hogy a függönytelen alacsony ablakokon át ugyanazon
szobában beteget látánk jajgatva heverni félig elrothadt rongyokon, s
fájdalmai következtében irigyelve nézni a korhadt deszkára nyújtóztatott
halottat, kit a gondviselés minden további kíntól megszabadított, míg az
ellenkező szögletben gyermekek zajosan játszottak, s szüléik és azok
laktársai tombolva jártaták körül a pálinkás kancsót, melynek bűze
fojtólag hatott keresztül a töredezett ablakon; – mindezek, ismétlem,
ugyan mikép érdekelhetnének valakit, miután az effélék épen nem titkok,
s különösen nem is magyar titkok, hanem a művelt világ minden nagyobb
városában föltalálhatók! Csak röviden érintém tehát ezeket, hogy mégis
találkozzanak, kik a nyomor és bűn e szörnyű tanyáit fölkeressék, s
enyhítni iparkodjanak az inséget és javítani a szerencsétlent, kit
megszokás és elvetemültség ennyire sülyesztettek!