ömlengő elmélkedésekre a közbátorságról, s annak elmondására, hogy
nálunk ugyis elég az üres zaj s szemeink úgy sem láthatnak tisztán és
szabadon, habár az ostor hegyével nem csipetnek is ki üregeikből.
A városban lopás és öngyilkosság történik; mily gyönyörködtető és
mulattatva oktató ezeknek előadása! Hátha még nyilvános kivégeztetés
történik, ez azután valódi ünnep, mely mohón iratik le s ekkor a
hírharang egyszersmind hatályosan kel ki azon mohóság ellen, melylyel a
nép az efféléket bámulja, mit ő természetesen csupán azért írt le, hogy
ezen gyönyörű élvezetben a távol lakók is részesülhessenek.
Idegen művész, olasz énekes vagy patkányfogó érkezik a városba; a
hirharang köteles annak minden mozdulatát, sőt az aranynak csengését is
hiven leírni, melyet a gazdag Magyarországból magával vinni kegyesen
méltóztatik.
Egy szinésznőnek foga fáj; hah, mily érdekes tárgy, mint fog majd Tolna
és Baranya csodálkozni és meglepetni, ha ezen nevezetes ujdonságot
megtudja; ez bizonyosan egészen új irányt adand az adó és két garas
körüli fényes sikerű vitatkozásoknak!
Valaki fényes tánczvigalmat adott s a hírharangnak, a szobalány
megbecsülhetlen kegyéből, sikerült a kulcslikon át a fényes terembe
pillantani! Boldog magyar haza, meg fogsz tehát immár valahára a
tarlatán szoknya minden redőivel ismerkedhetni, sőt még azt is
megtudandod, hogy azon tánczvigalomban az egészséges emberek is
herbateát ittak! Ha még ezen örvendetes hír sem gyógyítja meg bajaidat,
úgy csak hivasd az asztalost s vetess magadnak mértéket – koporsóra.
Két ember vendégfogadóba szállott, evett, ivott, aludt, mulatott s ismét
tovább utazott, még pedig gőzhajón, gyorskocsin, vagy saját lovain.
Halhatlan hírharang, neked jutott a sors nyájas kezeiből azon szerencse,
hogy e világrendítő eseményt kiharangozhasd!
A hajóhidat megnyitották s a buta horgonyőrök nem tudták mathematikai
pontossággal előre kiszámítani, hogy melyik pillanatban fogják azt ismét
bezárhatni; de se baj! ott van ám a hírharang s majd nyakatok közé
cserget tollával, még pedig úgy, hogy az egész ország zengni fog tőle!
Egy sikátorban nagy szemétdomb emelkedik s mily boldog érzet lepi el a
hírharangot, hogy ő is ott van s hatályosan emelheti föl szózatát ezen
iszonyú tény ellen, mely miatt talán még vasutat sem lehet építeni
Magyarországban. Boldog testvér magyar haza, ti tudni fogjátok, hogy
azon pesti sikátorban csakugyan nagy szemétdomb emelkedik!
A zsidók nagy kamatot zsarolnak s ezért nem szenvednek büntetést; igen
ám, de a hírharang elkongja ezt s ezer olvasó fog sóhajtani: «Oh,
bárcsak én is tehetnék szert ily zsiros kamatra!»
A hírharang rossz marhahust eszik és parányi zsemlyét rág hozzá s ennek
rendkívül örvend, mert ugyancsak megmondhatja ország világnak, hogy
Pesten Mátyás király czinkotai mértékét nem ismerik s az egész világ
sajnálkozó részvét könyűit fogja majd fölötte elhullatni!
Nagy zápor szakad s minden ember szárazra törekszik; ámde a bajnok
szellemű hirharang legjobb kedvvel barangolja be az utczákat s tereket,
mert hiszen neki meg kell írnia, hogy hány ember s mikép ázott meg,
miután a két magyar haza még addig nem tudta, hogy az eső Budapesten is
nagyon – nedves.
Nyilvános mulatság van és sok ember lerészegszik s kedélyesen
összeverekedik; ennek nyilvánossá tétele is rendkívül hasznos, mert
különben azt hinnék a hirlapolvasók, hogy ily szellemi élvezetekben csak
tisztujításokon részesülhetni.
Egy kőmüves vagy ácslegény a háztetőről leesik, és kezét-lábát eltöri; a
hírharang előre is meg van győződve, hogy ennek elmondása a tisztelt
előfizetőknek igen kellemes olvasmányul fog szolgálni.
Valamely nyilvános helyen nagyszerű pompás világítás ragyog; ez ismét
kivánt víz a hirharang malmára s az ország minden részében nagy
bámulással fogják olvasni, hogy ily nagy világosság uralkodik nálunk.
Sokan nem fogják ugyan hinni, de arról a hírharang nem tehet.
Egy rendőr gorombáskodik a hírharanggal és ő ennek kimondhatlanul
örvend, mert ezt ismét tudathatja a két magyar hazával, mely bizonyosan
nem tudta még, hogy a hajduk az egész ismert és ismeretlen világban
mindenütt gorombák s hogy nem tanácsos korpa közé vegyülni.
A szinházban sok vagy kevés ember volt; mily fontos ennek közlése, mert
eddig még nem igen tudták ezt a vidéken.
Több napig nagy szél fú Budapesten; ennek ismét leírhatlanul örvend a
hírharang, mert eddig mindenki azt hitte, hogy nemcsak néhány napig,
hanem mindig nagy szél fú ott, hol éjjel-nappal oly sokan csinálnak nagy
szelet.
Szóval, ha valaki csak kissé hangosabban prüszszent is, mint rendesen
szokás, a hírharang vigan dörzsöli kezeit, mert ezt tudnia kell a
nagyérdemű közönségnek, hogy országszerte elmondhassa: «Kedves
egészségére!» Ha pedig semmi ily rendkívül érdekes tárgyat nem talál,
akkor valamelyik kollegájával hajba kap, teljesen meg levén győződve,
hogy a tisztelt közönség kitünőleg gyönyörködik az ily kakasviadalok
olvasásában.
S mennyi fáradozásába kerül a hírharangnak az ily érdekes ujdonságok
összehajhászása! Ő az idő viszontagságait nem ismeri, mert neki
mindenütt jelen kell lennie, hol valami történik, vagy legalább
történhetett volna; izlését úgyszólván lábbal kell taposnia s minden
előadást, mutatványt s jótékony pénzcsikarást megtekinteni, mert hiszen
ezek leírása Magyarország lakosait mindenek fölött érdekli. Ő minden
járdataposóval kimélettel kénytelen bánni, hogy néha-néha valami kis
ujdonságot hallhasson tőlök, melyek gyakran nem ütik ugyan meg a szigorú
igazság mértékét; de az nemcsak nem baj, hanem még inkább igen hasznos,
mert az igazítás és visszavonás a legközelebbi számban ismét új
ujdonságul szolgál.
És ugyan mi jutalma van a hírharangnak azon kimondhatlan buzgó
szolgálatért, melylyel a haza boldogságát előmozdítja? Oh, e jutalom
nagyszerű, magasztos és háromféle. Először a büszke öntudat, mely az
mondja neki, hogy polgári kötelességét híven teljesíté, életének számos
óráját, napját, hónapját és évét ezen hazaboldogító nemes törekvésnek
áldozván föl. Másodszor készpénz, mely igen silány ugyan, de mégis igen
jól esik az ember fiának, ki a jó víz mellett néhányszor évenként a jó
pezsgőt is meg tudja inni. Harmadszor fenyegetések mindenesetre és verés
több esetben, durva megtámadtatások pedig mellőzhetlenül és gyakran
ismételve, mert gyöngeségeit a javulásra nem hajlandó ember nem szereti
nyilvánosság terére állítatni s vannak művelt emberek, kik azt hiszik,
hogy a tolvajt, lókötőt és gyilkost nem szabad ugyan megbotozni, de a
hírharangot kivételkép mégis meg lehet döngetni.
Szegény hírharang, te szerencsétlen áldozata ferde korunk legferdébb
izlésének, béke lengjen halhatlanság repkényével koszoruzott fejed
fölött!
Ezen keresztyéni ájtatos sohaj után visszavonulék kocsimhoz és haza
hajtattam, mert nagyon gyötrött már a kiváncsiság, a deli Rózsa
történetét körülményesen megtudni, mi a hárfás lány által oly
rejtélyesen zavartatott meg. Haza érkezvén, csakhamar hozzá fogott
elbeszéléséhez szép védenczem s nyájas olvasóim bizonyosan nem fognak
neheztelni, ha nem hagyom őt magát szólani, mert idegenszerű
szókiejtését úgysem tudnám eléggé hiven utánozni.
XV. A vad lány története.
Ha az ember első ifjúságától kezdve mindig ugyanazon körben marad, úgy
legtöbb esetben jobban emlékszik gyermekéveinek eseményeire, mint az
utóbb történtekre, mivel ezek oly gyakori változásokkal űzik egymást,
hogy egymás által az emlékezet táblájáról csakhamar letöröltetnek; ha
ellenben rendkívül fiatal korunkban rögtön egészen ellenkező viszonyokba
sodortatunk, akkor későbbi éveinkben semmit nem tudunk életünk legelső
időszakáról s legfölebb csak zavart álomképek gyanánt tünedeznek föl
néha lelkünkben annak némely jelenetei, miknek világosb meghatározást
csak azon esetben tudunk adni, ha az előbbi pályára ismét
visszavezettetünk, midőn azután a homályos képek lassanként megujulnak s
végre azon tisztaságban tünnek föl szemeink előtt, mely arra kivántatik,
hogy az ábrándot a valótól világosan megkülönböztethessük.
Ily állapotban volt a vad lány is, származásáról szót sem mondhatott s
nevelő szüleinek előadása után csak annyit tudott életének első
időszakáról, hogy azok sirva lelék őt Füred közelében az országuton s
irgalomból magokkal vivék és Rózsának nevezék, alkalmasint szép piros
arczai miatt, melylyek őt még most is teljes mértékben jogosíták e szép
névre; melyet azonban nem szüléitől, vagyis azoktól, kik nála ezek
helyét kipótolni törekedtek, hanem igen sajátszerű módon nyert, mely
maig is letörölhetlen színben élt emlékezete előtt.
Ugyanazon nap alkonyatán, midőn őt az országútról fölvevék, a Balaton
közelében pihentek nevelő szüléi, mindenkép csillapítva a kis lányt, ki
mindig anyját hivá s csak addig hagyott föl a sirással, míg megpihent,
hogy azután ismét nagyobb erővel folytathassa azt. Ekkor rögtön mintegy
tíz vagy tizenkét lovas embert láttak sebesen vágtatva közelíteni. Midőn
hozzájok érkeztek, gyorsan leugráltak paripáikról s az, ki elől
lovagolt, így szóla egyik társához:
– Botos, te most a lovakkal balra kanyarodol s este a szomszéd falu
ménesével egy uton térsz a faluba; ott jó embereinknél bekötöd a szegény
párákat s utánunk baktatsz, így aztán bizonyosan elvesztik nyomunkat a
kopók. Ha elhagyod magadat fogatni, még az akasztófán is meggyalázlak s
éjjel a zsidószegre függesztetlek.
– Értem, uram, bennem ugyan nem lesz hiba, habár a csillagok közé
kellene is rugtatnom, hogy a kopóktól szabadulhassak! – felele a másik s
azonnal elvágtatott, az üres nyergű lovak pedig fűttyentésére rohanva
követék nyomdokit.
Ezután a letelepült csoporthoz közelíte azon férfi, ki a fönebbi
parancsot hallatá s Rózsa megszünt sirni és bámulva mereszté rá nagy
fekete szemeit. E férfi még igen fiatalnak látszott s ajkai fölött és
állán alig mutatkoztak a férfiasság jelei. Barna fürtei buján lengék
körül magas homlokát s daczos fekete szemei tüzesen jártak végig a
csoporton. Fején, kihivólag félre csappantva, széles arany paszománttal
szegélyezett s darútollal és szalagokkal ékesített gömbölyű kalap ült,
domború mellét arany sujtásos vörös mellény födé, melynek előrészét
fekete selyem nyakkendőjének nehéz aranyos czafrangjai verdesék; e
fölött gazdagon kihányt kékes ködment és vörösen szegélyzett szűrt
viselt, testének alsó részét pedig hószinű bő gatya födé arany
rojtokkal. Kezében kurta nyelű súlyos réz fokos villogott s válláról
fényes kétcsővű puska függött; keskeny pikkelyezett bőrtüszőjét pipa,
sallangos kostök és ragyogó pisztolyok ékesíték s lábain fényes sarukat
viselt, miken taréjos sarkantyuk pöngtek.
A kis Rózsára ellenállhatlan bájjal hatott e férfi fényes külseje és
sajátszerű tekintete, mely féktelen uraság, szelidség s vidám negédesség
egyesült jeleit fejezé ki. S e varázserő annyira ment, hogy a kis lány
könyező szemekkel mosolygott az idegenre, bátran hozzá lépett s kis
fehér kezeivel a pisztolyokat érintvén, legszívnyerőbb bizalommal kérdé:
– Bácsi, játék ez?
Az idegen csodálkozva tekinte a hófehér kis gyermekre, kinek arczain
legszebb rózsabimbók piroslottak s nyájasan szóla, haját szeliden
simogatva:
– Játék bizony, kis babám, de nagyon veszedelmes, mert ezzel csak életet
lehet nyerni vagy veszteni.
Azután a letelepültekhez fordult, kik legnagyobb alázattal tekintettek
rá s parancsoló hangon kérdé:
– Czigányok, hol termett ez a szép kis virág?
– Bizony isten, nem tudjuk, – felelé reszkető hangon egy vén czigány, –
úgy segéljen, csak úgy találtuk biz azt, nagyságos jó uram.
– Elhiszem bizony, hogy szemétdombon nem nyilik rózsabimbó. Gaz
czimborák, vigyázzatok e rózsára, ha felnő, keblemre tűzöm. Neve Rózsa
legyen, értitek?
– Akár bazsarózsának is nevezzük, ha tisztelendő vitéz uram úgy
parancsolja.
– Csókolj meg, kis Rózsám, így, most már menyasszonyom vagy. Czigányok,
három hét alatt találkozunk a Bakonyban s akkor többet szólunk a kis
lyányról, mert nem merem körmeitek közt hagyni. Most pedig dologra;
czigányok, talpra, velünk keltek át a Balatonon, ha még ma paradicsomba
nem akartok költözni. Legények, a szűröket és fegyvereket kössétek
batyuba, Pap Andor, vedd hátadra a brúgót; hárman öltözzetek pendelybe,
ezek a szép czigánymenyecskék bizonyosan adnak kölcsön, legalább majd
rólatok álmodnak. Aztán vigan előre, muzsikaszóval, mintha keresztelőt
járnánk; ugyis most kereszteltük meg a kis Rózsát. Talpra, talpra!
A czigányok engedelmeskedtek, ámbár nem nagy kedvök lehetett a zsiványok
veszélyes társaságában utazásra. Az öreg czimbalmos csak ekkor ébredt
föl s néhány pillanatig meredten függeszté szemeit a zsiványfőnökre,
kinek arczán nagy zavarodás jelei mutatkoztak; azután pedig néhány
lépést közelíte hozzá és remegő hangon kiálta föl:
– Szent isten, nagys…
De mondását nem fejezheté be, mert a zsiványfőnök oly erővel sujta
csákányával vállai közé, hogy az öreg ember térdre hanyatlott s Rózsa
rémülten sikolta. A zsivány már pisztolyára tevé kezét, de egy pillantás
a siró gyermekre lefegyverzé őt s szelidebben szóla az öreg
czimbalmoshoz:
– Köszönd e gyermeknek, hogy hű emlékezetedet halállal nem büntetem; de
nem kerülöd azt el, ha örökre nem feleded azt, mit most kimondani
akartál! Erre esküszöm és Sobri meg szokta szavát tartani! Pap Andor jól
szemmel tartsd ezt a vén czigányt. Most hamar, előre!
E jelenet után az egész csapat azonnal elindult s óranegyed mulva már a
Balaton partján állottak, hol a révész minden gyanú nélkül átszállítá a
vigadó népet s csak akkor bámult, midőn néhány nap mulva megtudá, hogy
Sobrit s félelmes bandáját mentette meg ez által az üldöző megyei
katonáktól.
A kis talált gyermeket e naptól Rózsának nevezék s nagy tiszteletben
tarták sok ideig, mert Sobri haragját épen úgy rettegék, valamint
bőkezűségében biztak, ha a kis lány dicsérni fogja bánásmódjokat. Az
öreg czimbalmos még azon éjjel megszökött, a nélkül, hogy társait Sobri
fölgerjedése iránt útba igazította volna, minek okát teljességgel nem
birák magoknak megmagyarázni.
Rózsát ezen nap eseményei annyira megzavarták, hogy korábbi nevét
csakhamar feledé s néhány hónap mulva tökéletesen meghonosult a
czigányok között.
Egy évet tölte ezen helyzetben s annyira elvadult, hogy a czigányok alig
birták őt fékezni, mit egyébiránt nem is igen kisértének meg; részint,
mivel Sobritól rettegtek, kinek mindennap megérkeztét várák, noha a
Bakonyban hiában várakoztak rá; részint pedig azért, mert saját féktelen
szokásiknak szerfölött tetszett az akaratos kis lyány makacs jelleme,
mely semmi ellenmondást nem türt s az egész czigányhadnak parancsolni
tudott. E mellett oly bátorság kezde a kis gyermekben kifejleni,
melylyel az öregeket is bámulásra kényszeríté, a nélkül, hogy botor
vakmerőségre fajult volna, mit meglepő okossága nem engede tennie.
Ezen időszak mulva azonban csökkenni kezde a jó és kitüntető bánásmód,
mert mindenütt hire terjedt a falukban, hogy Sobrit fölakasztották, vagy
véres csatában ejté el a katonaság. Városokban azt is hallák ugyan a
czigányok, hogy a híres zsiványfőnök tengerre menekült és isten tudja,
melyik országban él most gazdag ragadmányából; de a kis Rózsa mind
ezekre csak fejét rázá s legbiztosabb hangon mondá:
– Sobri bácsi nem halt meg és nem is hagyhatta el kis Rózsáját; majd
meglátjátok, hogy eljő még és azután jaj nektek, ha megmondom neki, hogy
engem bántani mertetek!
Az ily nyilatkozatok után egy pár hétig ismét hizelgőbb bánásmódban
részesült; végre azonban már alig szólottak az országban Sobriról és a
czigányok Rózsát kitüntetni megszüntek. A kis lány keblében mindazáltal
eltörölhetlen benyomást hagyott maga után a fönebb leírt jelenet s
emlékezete gyönge tábláján oly mélyen be volt vésve a haramia képe, hogy
vonásait a hatalmas idő sem volt képes arról többé letörleni. Gyakran
félre vonult Rózsa, nagy szemeit meredten függeszté az üres levegőbe s
majd enyelegve mondá el apró kalandait, majd komolyan panaszkodott, hogy
a czigányok nem akarnak parancsainak engedelmeskedni. S ha ilyenkor
valaki kérdé, hogy kivel beszél, daczosan csak ezt válaszolá:
– Sobri bácsival! Ti most még nem látjátok ugyan, de mikor ideje eljő,
bizonyosan előttetek is meg fogja magát mutatni s engem magával visz.
Eleinte csak nevették a czigányok ez ártatlan ábrándozást, de utóbb
komolyabban kezdének rá figyelni s csakhamar elhitették magokkal, hogy a
lány rendkívüli jóstehetséggel bir. E pillanattól tehát ismét tisztelni
kezdék őt s regényes hajlamát mindenkép nagyobbítani iparkodtak,
reménylvén, hogy jóstehetsége által nagy hasznára lehetend az egész
hadnak; főkép, miután szépsége mindig ragyogóbban fejlett ki.
Az asszonyok megtaníták őt a jövendölés rejtélyes szavaira; s a tüzes
elméjű lányka mindent oly csodagyorsan fogott föl, hogy mesternőin
csakhamar túltett s kilencz éves korában már tátott szájjal hallgaták
rejtélyes jövendöléseit a könnyen hivő falusiak. Rózsa nagy tetszést
talált e mulatságban, mely őt felülemelte más közönséges embereken s ott
is parancsolást engedett neki, hol különben bizonyosan csak zsarnoki
önkényt éreztettek volna vele.
Utóbb azonban nem elégíté ki növekedő vágyait e babonás játék; a gyermek
hajadonná lőn s keblében az érzelmek azon húrja pendült meg, mely
kimondhatlanul üdvezít, ha viszhangra talál s epesztő kínokkal gyötör,
ha viszonzás nélkül kell elhangoznia. Rózsa még mindig kéjes
ábrándozással gondolt a deli külsejű fiatal haramijára; ábrándai
mindazáltal már nem elégítheték ki heves szivének égő vágyait s midőn
társai mély álomban hevertek sátoraikban, Rózsa nehéz kebellel járta be
a közel vidéket, nem látva a holdvilágos éj igéző kellemeit s nem érezve
a zuhanó zápor hatását, hanem egyedül csak annak nevét sohajtva, ki őt
Rózsának nevezte el. De fohászaira csak a viszhang válaszolt s a derült
kedélyű hajadon szótalanná lőn s megtörhetlen akaratával zsarnokilag
uralkodott az egész czigányhad fölött.
Társainak nagy aggályt okozott e változás és sokáig tanakodtak, hogy
mikép lehetne őt ismét korábbi állapotába visszahelyezni. Hosszas
találgatás után végre abban állapodtak meg, hogy férjet kell oldala
mellé adni s e tanács a férfiaknak nagyon tetszett, főkép pedig a
családfő fiának, ki darab idő óta egyetlen víg nótát sem birt
hegedűjéből kicsikarni, mi miatt most egyenesen Rózsát vádolá.
Elhatároztatott tehát, hogy a kontrás Laczi és szép Rózsa egymáséi
legyenek.
Az öreg czigány föltevé tehát legjobb süvegét, mely egyszersmind a
legrosszabb volt, minthogy csak azon egy vala birtokában és komolyan
tudatá Rózsával a neki szánt szerencsét. Ez azonban röviden válaszolt s
hallani sem akart társainak e szándékáról. Ámde Laczi vérszemet nyert az
egész had helybenhagyása által s tüzesen ostromlá a szép jósnő kemény
szivét, de oly kevés sikerrel, mintha megrögzött magyar előitélet ellen
küzdött volna. Okos ember alkalmasint így vigasztalta volna magát ez
esetben:
Ej haj, nem bánom
Nekem is lesz virágom!
de a czigány így szokott imádkozni: «Add meg, uram istenem, de –
mindjárt!» s azért Laczi sem akará magát ily könnyelműen vigasztalni,
hanem ugyancsak üldözé Rózsát.
Azon időben Pesten vonult át a czigány had s a váczi sorompó előtt Rózsa
egy barna férfinak jövendölt! Kell-e mondanom, hogy e barna férfi én
valék?
Rózsa az elhagyatott csárdában is jelen volt azon éjjel, mely majd véget
vete földi pályámnak s makacsul erősíté, hogy a lövések után rövid idő
mulva – Sobri hangját hallá az udvaron harsogni, melyet azonnal tisztán
megismert, ámbár magát a haramiát nem pillanthatá meg, minthogy kevés
pillanat alatt az egész rablótanya megürült. Az egész eseményről csak
annyit mondhatott még, mikép hallá, hogy a lövések egy embert életétől
fosztottak meg. Bandi volt-e az, vagy más, arról semmi fölvilágosítást
nem adhatott.
Rá nézve azonban vészes következményű lett azon éjszaka, mert Laczi,
elrémülvén Sobrinak állított közelsége miatt, oly vakmerő lett, hogy
Rózsa csak elég hatályos késszurás által menekülhetett meg szenvedélyes
ostromától. E pillanattól azonban ellene zúdult az egész czigány had, s
másnap, a vörösvári úton állatsereglettel találkozván, a makacs lányt,
ki már jövendölés által sem igen hajtott hasznot, az állatok
tulajdonosának eladták, ki jó nyereségre vélt szert tehetni a szép
lánynyal, ha őt vadnak mutatandja be a nagyérdemű közönség előtt. Laczi
alkalmasint ellenzette volna ez embertelenséget, de sebe a szekér
fenekéhez lánczolá őt, s így az egész alkuról szót sem tudott.
Rózsa heves vére föllázadt ugyan eleinte ezen erőszak ellen, de éles
elméje csakhamar átláttatá vele, hogy ezen új helyzete nem lesz rosszabb
az előbbinél; mert a czigány undorító ajánlataitól föl leend mentve, s
egyszersmind, Pesten mulatása alatt, inkább lehetend alkalma Sobrinak
nyomába jutni, kinek ottlétéről tökéletesen meg vala győződve. Gondolá
ugyan, hogy szomorú helyzete nyomasztóvá is válhatik, de azon esetre
minden pillanatban felfödözheté magát a közönség előtt, s a hatóság
pártfogását reménylheté. Ezen aggálya csakhamar teljesült is; az
állatsereglet tulajdonosa szintoly jó izléssel birt, mint Laczi, s azt
hivé, hogy megvásárlott áldozatán korlátlanul uralkodhatik.
Ekkor láta meg engem az állatseregletben Rózsa, s azonnal elhatározá,
hogy segélyemhez folyamodik, mivel, mint mondá, mindjárt első
találkozásunkkor rendkívüli bizalmat érzett irántam.
XVI. Némberkalitka.
Rózsa története különböző sejtéseket ébreszte bennem, melyek azonban oly
homályosan lebegtek előttem, hogy nem merék nekik világos magyarázatot
adni, s azért nem is akarok azokkal még most nyiltan föllépni. Annyiban
mindazonáltal rögtön tisztába jöttem, hogy Rózsát nem tarthatom meg
magamnál, hanem oly ápoló kezekbe kell adnom, hol természeti adományai,
s tehetségei nemesb kifejlesztést nyerhetnek. Ő eleinte vonakodott ugyan
tervemben megegyezni, de végre csakugyan megnyugodott, miután megigérém,
hogy Sobrit lehető legnagyobb buzgalommal nyomozni fogom, ámbár nem igen
hivém életben létét, noha a rejtélyes hárfás lány is olyasmit monda,
miből az ellenkezőt lehete következtetnem.
De hová adjam őt? Ez volt a bökkenő, mely néhány perczig ugyancsak
aggasztott, mivel nem volt oly ismerős családom, melyet e végre
megkereshettem volna, s az úgynevezett nevelőintézeteket nem igen
szeretem, miután magamon tapasztalám, hogy iskolákban nem igen tanul az
ember sokat, mit kilépésünk után az élet gyakorlati mezején rögtön
sikerrel használhatnánk. De hiába, mit tehet az ember! A csikót is
kifogják a szabad ménesből és ólba zárják, hogy – ló legyen belőle; a
madarat kalitkába csukják, hogy énekeljen; az embert pedig gyakran
börtönbe, hogy – ne énekeljen. Az elzáratás tehát nagy divatban van, s
így magamnak is meg kelle azon gondolaton nyugodnom, hogy Rózsát efféle
némberkalitkába viszem, hol legalább megtanul majd divatosan énekelni, a
minek szinte megvan a maga érdeme. Megelégszik-e aztán jövendő férje az
ily betanult énekkel, s kész-e a szerint tánczolni, az már más kérdés,
melynek megfejtését nem merem magamra vállalni.
Elvezetém tehát Rózsát egy ily kalitkába, melyet épen nem volt nehéz
föltalálnom, miután annyi van Pesten, hogy neveletlen lányt nem is igen
láthatni többé, s legfölebb csak ferdén neveltekkel találkozhatunk még;
a mi épen nem baj, mert sokan mondani szeretik, hogy a rossz nevelés is
jobb a semminél. De azt fogja talán valaki mondani, hogy Rózsa már
férjhez is mehetne, s így talán nem illik többé kalitkába. Oh, kérem, az
igy vélekedők iszonyúan csalatkoznak! Napjainkban a gondos anyák egészen
ellenkezőt bizonyítnak, s lányaik nevelési időszakát többnyire négy
osztályra szakítják, ha az uralkodó divattal lépést akarnak tartani.