oly sok ideje van, hogy maholnap bizony még a tömérdek német bölcsészen
is kifoghat. Így például, midőn csöndesen áll egy helyen, ezt gondolja:
Mégis csak szép a magyarok nagy részének élete! – A rózsapiaczon: Mennyi
keményítő, czipő és kefe! Hát a rózsa hol van? A vásárló hölgyek
arczain. – A városház előtt: Nagy ház, szép ház, de mégsem szeretnék
benne lakni. – A vácziutczában: Mennyi bolt van itt becsukva, pedig
semmit nem vétettek; tulajdonosaik ellenben szabadon járnak, pedig… – Az
urak utczájában: Tudom én, mért nem laknak itt zsidók! Az urak úgy is
fölkeresik őket, habár fúrólikban laknának is. – A német szinház előtt:
Ugyan minek tanulnék meg magyarul, hiszen számomra áll itt e pompás
épület. – A nemzeti szinház előtt: Bárcsak beállna már a vásár, mert
szegény lovaim maholnap kidőlnek a hámból; máris oly vánnyadtak, hogy
bizony járni sem tudnának, ha lábok nem volna. – Az országúton: Mily
széles az országnak útja, s még sem férnek meg rajta a külön
felekezetek! – A magyarutczában: Annyira meg vannak itt szorítva a
lakosak e szűk utczában, hogy bizony nem mozoghatnak szabadon! – A
királyutczában: Nem kellemes ugyan a szaga, de legtöbb pénz van benne. –
A szélutczában: Sok szeles kereskedő lakik itt, ki a kereskedési
világban rossz széllel vitorlázott. – A háromdobutczában: Ez már kevés
Pestnek, mert száz dob sem elég a csődületek kihirdetésére! – A «két
pisztoly» előtt: Itt bizonyosan magyar a gazda, azért nem tudja
fegyvereit használni. – A tehénutczában: Itt bizonyos tisztviselőknek
kellene lakni, kik ugyancsak értenek a fejéshez. – A mázsautczában: Itt
egy magyarországi német író sem lakik, mert félnek, hogy mindennap
könnyűknek fognának találtatni. – A budai szinkör előtt: Itt
struczmadarak is léptek már föl, jeléül, hogy ide ugyancsak jó gyomor
kell. – A ráczutczában: Mégis szerencse, hogy ez a legrövidebb utcza
Pesten. – Az ujvilágutczában: Ennek az utczának igen jellemző neve van,
mert itt tanítják azon fölséges tudományt, mely ha nem is új, de
legalább más világba szállítja az embereket. – A megyeházutczában: Ez
elég szűk ugyan, de három év alatt mégis vajmi sok történik benne! – A
kétszívutczában: Innen nem házasodunk. – A szerecsenutczában: Itt sok
oly ember lakik, kiket az emancipatio sem fog fehérré mosni. – Íme, e
rövid vázlatból is világosan láthatni, hogy a bérkocsis elméje soha nem
pihen. Egyébiránt azonban mégis ő sem igen különbözik a többi közönséges
emberektől, sőt a legmagosabban állóktól sem, mert róla is el lehet
annak idejében mondani: élt és – meghalt!
XIII. Rákosi gyűlés.
Meg ne ijedjenek, nyájas olvasóim, e nagyszerű czímtől, mert valóban nem
oly irtózatos eseményeket fogok alatta elősorolni, minők az «Aradi
gyűlés» alkalmával véghez mentek; hanem csak egyszerű és ártatlan
időtöltést, melynek nem tudtam illőbb nevet adni. Mulatságnak kellett
volna azt ugyan neveznem, mert mások annak czímezik, de én nem igen
szeretem mások állításait hinni, s azért többnyire csak tulajdon
meggyőződésemet követem. És ugyan mikép is nevezhetném azt mulatságnak,
midőn sokan az egész napot Rákosunkon töltik el, a szabad ég szabad
napvilága alatt, melynek tüzes sugárai ugyancsak szabadon pörkölgetik az
ember fiát, mely kellemetlenség csupán a szabad szárnyakon röpülő
porfelhők által enyhítetik! De lássuk közelebbről a tárgyakat.
Az alatt, míg a bérkocsis jeles tulajdonságai fölött elmélkedtem,
szerencsésen kiértem a Rákosra, s az utolsó facsoportozatnál kocsimat
elhagyám, hogy kevésb föltünéssel juthassak a gyűlésező társaság
közelébe, hol az öreg czimbalmossal találkoznom kelle, ha titokteljes
vendégem iránt tisztába akarék jőni.
A nap már alkonyat felé járt ugyan, de azért mégis oly melegen sütött,
hogy a leghidegebb fejből is költői fölhevülést csikarhatott volna. S
mondhatom, ugyancsak költői helyzetben találám a gyűlésező társaságot!
Mielőtt azonban rövid leirásához fognék az előttem kitárult jelenetnek,
általánosan kell még néhány szót ejtenem a tisztes társaságról. Tagjai
mind németek voltak ugyan, de ereikben mégis legjobb magyar vér folyt,
mert erősen elhatározák, hogy testestől-lelkestől magyarokká fognak
lenni. Ez okból tehát nem jártak a Svábhegyre, hol a magyarok németül
mulatnak, hanem a szép Rákosra sereglettek, reménylvén, hogy azon hősök
szelleme, kik ott hajdanában jártak, keltek, hatályosan fogja őket
megszállani, s derekasan előmozdítandja magyarosodási dicső szándékukat.
Ennélfogva még a németes rántott csirke is száműzetve volt körükből, s
helyét a szilárdabb jellemű töltött káposzta foglalá el, karöltve a
csípős természetű pörkölthússal és nyomban a negédes simaságú túróslaska
által kisértetve, mely három étel egyszersmind mostani politikánkat
jelképezheté.
A töltött káposzta ugyanis mozdulatlanul marad meg helyén a fazékban, s
csak mogorván pöfög magában, épen mint azok, kik a világért sem akarnak
helyökből kimozdulni, s talán még ágyaikban sem fordulnának egyik
oldalokról másikra, ha attól nem tartanának, hogy végre oda ragadnak. S
valamint a töltött káposzta táplálja a testet, úgy ezek is, mivel
többnyire jól elhíznak, kellemes lakmározást nyújtandnak egykor a
férgeknek, a sír mélyében, hol már azután igazán kedvökre pihenhetnek.
A pörkölthús hevesen buzog a bográcsban eleinte és a vigyázatlanok
száját ugyancsak megégeti, s akkor lesz csak igazán jó, midőn hosszú
leve, mely eleinte oly nagyon buzgott, derekasan lefőtt. Ilyenek a
rohanók is, míg hosszú léhez hasonló üres szavaik buzognak és pattognak,
addig szilárd haszonra nem igen lehet őket fordítani; hanem, miután
kizajongták magokat, s a száraz tények mezejére bocsátkoznak, akkor
bezzeg sok jót eszközölhetnek.
A laska ellenben se nem rohan, se nem tapad egy helyre, hanem csak úgy
csúszik egyik oldalról a másikra, s fölpuffasztja ugyan a gyomrot, de
erővel nem igen látja el az egész testet. Ilyenek azon nagyérdemű
hazafiak, kik akarnának is, nem is, s annálfogva úgy állnak a hazában,
mint az ablakfa a házban, azaz: sem künn, sem benn, s habár nem igen
rontanak is, de valóban nem is használnak, hanem legfölebb csak szelet
csinálnak, mintha bizony ők is az érdemért küzdők soraiba tartoznának.
Ha azonban a fönnebbi három étel jó gyomorban barátilag egyesül, s illő
mennyiségű jó magyar borral leöntetik, akkor igazán kiterjesztőleg s
erősítve hatnak az egész testre; s ugyanezt eszközölhetné az érintett
három politikai párt is, ha egy gyomor helyett egy kalap alá lehetne
őket keríteni, s bor helyett állandó lelkesüléssel úgy leönteni, hogy
egymástól soha többé el ne váljanak.
[Illustration: Rákosi gyülés.]
Ezekből láthatni tehát, hogy e derék gyűlésező társaságnál az étel is
jellemző politikai színt viselt, még pedig tökéletesen nemzeti színt;
mert a káposzta zöld, a hús vörös, a laska pedig fehér.
Egyébiránt különben is minden mozdulata mutatá ezen társaságnak, hogy
nemcsak mulatozás végett gyűltek össze, hanem ezt csak mellékesnek
tarták, s leginkább a nemzetiség s magyarosodás előmozdítására
törekedtek. Ez okból szavaltak és verseket rögtönöztek, ámbár szinész
vagy költő soha nem volt közöttük, s az idő többi részét czéllövéssel
tölték, jól tudván, mikép sok bajt okozott az már a magyarnak, hogy
többnyire csak bakot lőtt, a kitűzött czélt pedig épen csak ritkán érte
el. E közben mindig magyar zene harsogott, s a legnemzetiesb irányú
áldomások hangzottak. Ezeket előre bocsátván, most már legyen szabad
kissé részletesen is körültekintenem.
A háttérben Rákos folyam mozgott csöndesen tova, s kút sehol nem volt
szemlélhető, minélfogva a bort bizony nem igen lehete vizezni, mert
«Barna leány a faluból,
Hej ne igyál a Rákosból!
Magyar csonton foly a vize
Könyektől sós annak íze.»
Azonban a hölgyek számára mégis úgynevezett «Schusterwasser» vagyis
rojcsi savanyúvíz kinálkozott enyhítő nedvével, melyet a férfiak nagy
része is használt, hogy a bor valamikép ártalmukra ne válhassék. Néhány
fa és bokor legalább annyi árnyékot adott, mennyi elég volt azon érzés
fölébresztésére, hogy bizony nem ártana jó hűvösben heverészni.
Kimetszett gyepszeletekből regényes tűzhely volt rögtönözve, mely körül
ugyancsak sürgött-forgott a csinos szakácsné, ízletes estelit készítve a
víg gyűlésezőknek.
A mint közelebb lépék, hogy mindent jobban láthassak, s egyszersmind
czimbalmosomhoz juthassak, egy fiatal ismerősemet pillantám meg, ki igen
jó kedvében volt, s legnagyobb nyájassággal nyakamba borult és kissé
fáradt hangon szóla:
– Barátom, te igen jó fiú vagy.
– Te is, – mondám én, s karjaiból kibontakoztam.
– De most szólj igazat, hiszed-e, hogy én czélba tudnék lőni, ha
akarnék?
– Meglehet.
– Barátom, ez nem elég; itt egyenesen kell beszélned. Feri barátom azt
mondá, hogy kezem reszket, mivel a pohár emelésében elfáradt.
– Meglehet.
– És ezt te mondod?
– Csak úgy gondoltam.
– Ez nem szép tőled, édes barátom, s ezért meg kell velem vínod.
– Világért sem.
– Meg kell lenni.
– Nem.
– Majd megmutatom, hogy az én kezem nem reszket.
– Úgyis elhiszem.
– Az nekem nem elég.
E szók után egy egész sódart ragadott föl a tűzhely mellől és hideg
komolysággal szóla:
– Nézz fegyver után.
– Nem éhezem.
– Oh, ne gúnyolódjál, mert a disznóláb is elsülhet.
Ekkor barátom magosra emelé a kövér sódart, melynek súlya azonban, midőn
karját ismét le akará bocsátani, oly szépen leültette őt, mintha soha
lábain sem állott volna. Ámde ne gondolja azért senki, hogy ittas volt,
épen nem; hanem van bizonyos neme a kábultságnak, mely a gyöngébb
idegzetűeket mámorhoz hasonlító állapotba juttatja, ha az egész napot
szabad ég alatt, s derekasan vigadva tölti el. Ilyenkor azután egyetlen
pohár borocska is nagyobb kárt okozhat az emberben, mint födél alatt egy
pár itcze. Barátom értekezést akart ugyan kényelmes ülőhelyzetében
tartani megsértett böcsületéről, s puskát és ágyút emlegetett; de én
azért nyugodtan fordulék balra, hol igen kedélyes mezei jelenetet láték
kifejleni.
A zöld gyepen ugyanis két zöld frakkos férfit pillanték meg, az élet
legjobb idejében, s fehér nadrágban, mikre a fű néhány zöld vonást
föste, melyek a mezei mulatságnak rendkívül regényes színt kölcsönöztek.
E két férfi arczán a dicsőülés boldog érzete tanyázott, s örömtől
szeliden ragyogó szemeik alaposan gyanítaták, hogy, habár a czélt nem
találják is már el, de a magyar szellemű gyűlésezés eredeti és nagyszerű
czélját csakugyan meglelték. Látszott, hogy kemény tusát állottak ki,
mert számos üres üveg hevert mellettök, miket elázott kortesekhez
lehetne hasonlítani, ha e társaság is alkotmányos jogokat gyakorlana;
mit azonban nem cselekszik, mert csak maga oltja szomját.
E két férfi tölt poharat tart kezében, s a vastagabb így szól a
másikhoz:
– Edus, ily jól még soha nem mulattam.
– Én sem! – felelte a soványabb, s olvadozó tekintetet vetett barátjára.
– Borunk nagyon jó.
– De milyen!
– Oh, Edus, mégsem ebből származik ám mulatságunk jósága.
– Nem-e?
– Nem bizony.
– Hát miből?
– Abból, hogy itt mind oly jó czimborák vagyunk.
– Igaz bizony.
– De, Edus barátom, én a többivel annyit sem gondolok, mint a körmöm
élével, mert csak te vagy az én barátom. Csak te szeretsz engem, s oly
szépen szavalsz, hogy akár pénzért is mutathatnád magadat.
– Oh, barátom, én bizony csak szegény legény vagyok; de a te művészeted,
az ugyan ritkítja párját. Midőn feleségemet lerajzoltad, mindjárt
ráismertem.
– Elhiszem, mert könnyű ám az olyan jó asszonyt eltalálni, nincs annak
párja a két városban.
– Oh, dehogy nincs! Hiszen árnyéka sem lehet a te feleségednek, ahhoz
foghatót bizony széles Magyarországban sem találhatni.
– Edus barátom!
– Laczi barátom!
– Mily boldogok vagyunk!
– Kimondhatlanul!
S valóban nem is szólottak többet, hanem némán egymás nyakába borultak
és keservesen zokogtak iszonyú boldogságuk érzetében. Szegény magyar,
nemcsak nótája, hanem még öröme is szomorú!
Ezek mögött urak s hölgyek vígan mulatoznak, virágokkal dobálják
egymást, majd ismét énekelnek, tapsolnak s ezerféle bohóságot követnek
el, miknek leirása érdektelen, s élvezése mégis rendkívül kedves. A két
magasztalt nő szinte nyájasan mulat, kaczagva suttog, barátságosan kezet
szorít; szóval, barátságosan boldogítja azokat, kik legközelebb ülnek
hozzájok a gyepen, habár különben távol állnak is tőlök az életben. Ezek
nem magasztalják ugyan férjeiket, de minek is tennék azt? Hiszen a
legtisztább s leghőbb érzelem is többnyire néma szokott lenni és szív
ügyeikben nem is szólnak oly nyiltan a hölgyek, mint a szabadabb körben
mozgó férfiak. És a két nő csakugyan kimondhatlan lánggal szereté
férjét, mert, mikép később egy divatlapból hitelesen megtudám, este még
csak egyetlen feddő szót sem intéztek boldog férjeikhez, midőn fehér
nadráguk zöld sebeit megpillantották. Kellhet-e még ennél erősebben
bizonyító ok!
Most a háttérbe fordulék, hol a czigányok nemzeti elszántsággal régi
csárdásokat hangoztattak, melyeket mindig jobban szerettem az
úgynevezett tudós zenénél, mely épen oly haszontalan, mint hölgyeink
keményített szoknyabástyái. A tudós zene ugyanis a szép dallamosságot
rejti el czikornyáival füleink elől, a keményített sánczkosarak pedig a
szép formák látásától fosztják meg a szemet. Azonban, nehogy fontolva
haladónak tartson a szives olvasó, meg kell jegyzenem, mikép épen nem ok
nélkül ragaszkodom a régi csárdáshoz; alapos okom pedig im ez: a régi
csárdás szomorúan s erőteljesen és többnyire kemény vagy vastag hangon
kezd zengeni, mely mindinkább erősödik s folyvást előre halad és végre
gyors futásokban rezeg. Így tettek hajdani őseink, sátoraikat
összeszedék, lóra pattantak, s megállapodás nélkül törtek az ellenségre,
míg azt szerencsésen futásra kényszeríték, minek azután méltán
örvendettek. Az új divatú csárdás ellenben hosszú vonásokban nyikorog s
minduntalan pihen, vagyis hosszú szünetekben hal el, végre pedig gyorsan
fut ugyan, de csakhamar hosszú lélekzetet vesz és fáradtan elhal. Épen
ilyenek vagyunk mi most, álmunkból föl-fölébredünk, mélyeket sóhajtunk,
azután ugyancsak neki rugaszkodunk a gyors haladásnak, de csakhamar
ismét kétségbeesünk saját erőnk fölött, nagyot sóhajtunk, hogy «nem megy
biz az!» – magától és jót szundikálunk.
Közelebb lépvén a czigányokhoz, nem csekély csodálkozással látám, hogy
nincs köztök czimbalmos, miből, rövid gondolkozás után, azon bölcsészeti
alapigazság jutott elmémbe, hogy a hol egy czimbalmos sincs, ott
szükségkép öreg czimbalmos sem lehet jelen. Ha német bölcsészeti
tankönyvet akarnék Hegel modorában irni, úgy ezen fontos alapigazság
bebizonyításáról legalább is két vastag kötetet irhatnék; így azonban
nevezetes felfödözésem kurta megemlítésével is beérem.
A bőgőshez fordulék tehát, s fényes huszast nyomván markába, bizalmasan
kérdém:
– Hol az öreg czimbalmos?
A czigány gyanúsan tekinte rám, s kissé aggályosan felelt:
– Nincs itt.
– De itt volt?
– Talán elveszett valamije, nagyságos uram?
– Nem.
– Csak azért kérdeztem, mert az öreg Csicsó még nevéről sem ismeri a
lopást. Tehát talán muzsikáltatni akarná magát, nagyságos tisztelendő
uram?
– Mindenekelőtt csak szólni akarnék az öreggel, jó borravalóért.
– Bizony kár, hogy korábban nem jött nagyságos nemzetes uram, mert fél
órája sincs, hogy az öreg a Hóstádba visszakutyagolt.
– Hol van most?
– Egész éjjel dudálni fog a koldus uraknak, egy tallért kap üstben és
annyi bort, hogy felét sem ihatja meg, pedig sok restellátión megfordult
ám már.
– De micsoda koldus uraknál van? Itt a két városban nagyon sok van.
– Hát nem várhatna nagyságos tekintetes uram holnapig?
– Nem. Még ma akarok vele szólani.
– De nem policzáj a nagyságos vitézlő úr?
– Nem.
– Tehát tessék a tehénutczába menni és azon mindig előre végig ballagni,
onnan azután jobbra az első sikátorig, abból balra és azután ismét
mindig egyenesen a második sikátorig, abból pedig a káposztás kertek
mellett a negyedik kis utczába; annak végén nagy szemétdomb áll, az
alatt dudál most az öreg Csicsó.
– A szemétdomb alatt?
– Igen ám, mert olyan szép annak belseje, hogy eskütt uram is
ellakhatnék benne. Ott lakik a koldusbiró, ki minden hónapban egy kis
mulatságot ad társainak.
– És mikép mehetek be?
– Hogy mikép?
– Igen.
– Hát bizony csak az ajtón, mert a szemétdomb tulajdonképen háztető,
melyet a pincze fölött gabalyítottak össze, minekutána a házat az árvíz
elborotválta helyéről.
– Nem rossz emberek tanyája az?
– Dejszen, sokkal rosszabbaknak czimbalmozott már Csicsó bácsi, még
festett szobákban is! Tolvajok számára csakugyan egyetlen szelecskét sem
bocsátana ki dudáján.
Ekkor a primás neki zúdítá hegedűjét, s a bőgős derekasan kontrált, én
pedig az előszinre fordultam, hol egy igen sajátszerű alakot
pillantottam meg. Jobb oldalon a bokor mögött igen szeszélyes alakú
emberke állott, hegyes orral, hegyes állal arczán és hegyes rajzónnal
kezében, füleit hegyezve és szemeit nagy kiváncsisággal legeltetve az
előtte kifejlő s véghezment jeleneteken. Az egész emberke megtestesült
kérdőjelet képezett, mintha neki mindent tudnia kellene. Ez bizonyosan
hírharang, gondolám, mert ezen nevezetes egyének közől sokkal volt már
szerencsém ismeretségben lennem; mivel azonban alapos okom van hinni,
mikép a nyájas olvasó még nem igen részesülhetett e rendkívüli
szerencsében, tehát leleplezem titkainak legalább azon részét, melyet
nagyobb közönség elébe is lehet juttatni.
XIV. Hírharang.
Azon időben, mikor Ádám apánk és Éva anyánk boldog napokat töltöttek el
egymással a paradicsomban, az egész világban még egy hirlap sem jelent
meg, ámbár akkor még minden ujság volt, a mi élt és történt; nem csoda
tehát, hogy Éva asszony kissé unatkozni kezdett, főkép, ha meggondoljuk,
hogy akkor még szomszédasszonyok és kávénénikék sem léteztek, Ádám pedig
csak olyan férj volt, mint a mostaniak, azaz: gyakran ásított, midőn
feleségére nézett. Az ügyek ilyetén helyzetében a kígyó könyörült Éván
és hirt, vagyis ujságot mondott neki; ebben nem volt ugyan köszönet, de
azt még a mai világban is elég ujságról mondhatni el. Ezek szerint tehát
a kígyó volt az első hírharang e gyászos világban, s csak abban
különbözött a közönséges harangoktól, hogy ezek beharangoznak, ő pedig
Ádámot és Évát a paradicsomból kiharangozta. És ugyan ki tagadhatná,
hogy a hírharangok még most is hasonlítnak némileg érdemes ősökhez, a
kígyóhoz? A kígyó okos, ravasz, sima, csúszik és mérges fulánkkal bir; a
hírharang ész nélkül szinte nem sokra mehet, s ravasznak is kell lennie,
ha mindazon akadályokat le akarja küzdeni, melyek hatályos működése
elébe tornyosulnak; de a simaságot sem nélkülözheti, ha durvának nem
kiván tartatni, s ha fulánkja nincs szavainak, úgy bizonyosan
olvasatlanul maradnak. A mi végre a csúszást illeti, az nem szép ugyan,
de mégis szükséges, ha a hírharang tárgyakat akar lelni, mikről kongani
kiván. Ez a hírharang első eredete, s ebből láthatjuk, hogy a pletyka
oly régi, mint maga a keresztyén világ. Mikép fejlett ki e nemes
mesterség mostani tetőpontjáig, azt nem akarom századról századra
fejtegetni, mert úgy nem lapokat, hanem könyveket kellene irnom, s azért
csak a mostani hírharangról írok, mikép az teljes virágzásában díszlik.
A mostani hírharang, tudniillik az ügyes hírharang, igen mozgékony
ember, s mindenütt jelen van, hol valamit látni vagy hallani lehet, mert
ő csak abból él, mit mások beszélnek és tesznek, miből ellenségei
rendesen azt szokták következtetni, hogy maga nem igen bir oly testi s
szellemi tehetségekkel, miknél fogva valami helyeset tehetne, vagy
talpraesettet mondhatna; azonban, nagy szellemek keveset gondolnak ily
rágalmakkal, s büszke öntudat által nyújtnak magoknak kárpótlást. Mivel
pedig a hírharang nem konghat magának, s kongását, csekélysége miatt,
mások nem hallanák, tehát mindenkor valamely hirlaphoz csatlakozik
ötödik keréknek. Ezen megjegyzést ne méltóztassék a tisztelt olvasó a
szokott balértelem szerint magyarázni, mert valamint a szekér elakadna,
ha ötödik kereke nem volna a saraglyában, midőn véletlenül kereke törik:
úgy a hirlapok is ugyancsak megakadnának, ha mindig saraglyájokban nem
czipelnék a hírharangot, melynek kongását annyira szeretik országszerte
hallgatni, hogy kellemességével egyedül csak a déli harangszó
vetélkedhetik; sőt vannak, kik egyenesen azt állítják, mikép több házban
tapasztalák már, hogy a leves már asztalon állott a hirlap
megérkeztekor, s a téns úr és nagyságos asszony csak akkor nyúltak
kanálhoz, miután a hírharangot elolvasták, mely eseményt Magyarországban
méltán a legnagyobb csodák közé számíthatni, főkép, ha hitelesen be
lehetne bizonyítani, mikép a kérdéses esetben a leves nem volt oly
rendkívül forró, hogy nem lehetett volna azonnal is megenni; miben
azonban én kissé kételkedni bátorkodom. Tehát tisztelet böcsület a
hírharangnak, mert kongása nélkül, a mostani tisztult s magosb ízlés
következtében, bizonyosan halálharang fogna megkondulni némely hirlapok
számára, s derüjöket örök ború váltaná föl, mit bizonyosan mélyen
gyászolnának meg azok, kik rendkívüli örömüket lelik abban, ha
olvashatják, hogy például, Wurstlberger Joákim úr és Leberknödl Afanázia
lyányasszony házasságra léptek, vagy Galagonya herczegnő Koko nevű
szeretetreméltó majmának gyomra ismét helyreállott.
De legyen már most szabad az ily érdemdús hírharangnak működési modorát
körülményesebben leírni, mely oly pompás derűvel törekszik a honnak
boruját eloszlatni.
A hírharang igen szeretetreméltó ember s azért minden műveltebb körökben
szivesen láttatik, honnan nem szokás az embereket kirudalni. Ő egészen
hivatásának él s minden örömeit legnagyobb készséggel áldozza föl,
csakhogy e hivatásnak tökéletesen megfelelhessen. Éjfélkor a harangokat
félreverik s ő azonnal fölugrik ágyából, annyi időt is alig engedve
magának, hogy szendergő hitvesének ajkaira búcsúcsókot nyomhasson és
gyorsan fut a vésznek helyére. Talán segít oltani? Azt tehetné ugyan, ha
saját munkáit nem sajnálná lángokba röpíteni s ha tulajdonkép volnának
saját munkái; így azonban neki egészen más dolga van, ő pontosan
fölírja, hogy melyik vizipuska jelent meg leggyorsabban, hány embert
vertek meg ez alkalommal s hányan kaptak náthát a nyirkos éjféli levegő
miatt, minek országszerte eszközlendő kihirdetése rendkívül előmozdítja
a két magyar haza haladását a nemzetiség ösvényén.
Ezen éji megzavartatás daczára már jókor reggel utczán van a hírharang s
megberetváltatja magát, mert borbélyműhelyekben még az oly tényeket is
tudják, melyek soha nem történtek meg s így gyakran azután a hírharang
is ugyancsak megberetválja az olvasókat. Onnan kimegy, megáll s végig
néz az utczán, mire azonnal legalább is husz ember környezi őt, kérdő
tekintetet függesztve egymásra, hogy ugyan mi történt? Ő gondosan
figyel, hogy nem hall-e valamit és sóhajtva távozik, mert oly kevés
használhatót hallott, mintha valamely ólmos botos gyűlésben lett volna.
Amott két kutya megáll s mérges szemeket vet egymásra, a hirharang is
megáll s várakozásteljes tekintettel figyel rájok, mert hiszi, hogy az
egyik vagy másik gazdája megveri majd az egyiket, ha összemarakodnak, mi
alkalmat nyujtand az állatkínzás ellen fölszólalásra, mi most nagy
divatban van, miután hazánkban az emberek ügyeit már tökéletesen
tisztába hoztuk és azok irányában minden önkényt, elnyomást s kínzást
szerencsésen megszüntettünk. Ámde vérmes reményében csalatkozik, mert a
két kutya gyakran fordult meg gazdájával kávéházakban s így a
politikában is annyi jártasságot szerzettek magoknak, hogy jól tudják,
mikép most már nem szokás marakodni, hanem csak távolból farkasszemet
nézni az ellenséggel, kissé morogni, kissé fogat vicsorgatni s azután,
béke jeléül, farkcsóválva tovább állani. Ő tehát szomorúan távozik s
megbotlik és – ennek nagyon megörül, mert érdekes újdonságul
megemlítheti, hogy X… utczában a kövezet rossz, mit a lakosság eddig még
nem tudott, mert más közönséges ember nem szokott annyiszor megbotlani,
mint az ujságiró.
Távolabb egy bérkocsis vágtatva hajt, de – senkit nem gázol el; ez
azonban nem baj, mert eszmetársulat útján legalább a bérkocsisok
zsarolásait lehet megróni. Ha pedig elgázol valakit, a hírharang hamar
följegyzi számát s – föladja a hatóságnak? Nem, hirlapba írja, hogy
Czinkotán és Vámospircsen a bérkocsisoktól őrizkedjék a lakosság.
A hidon fényes nappal ökröket hajtanak át; ah, már ott csakugyan neki is
jelen kell lenni; mert ez botrány s ugyan ki ne szeretné az ily fontos
botrányok nyilvános megrovatását olvasni!