ajtóm megnyílt s egy némber lépett be, kinek sajátszerű külseje azonnal
egész figyelmemet magára voná. Hervatag arczán nemes szépség
félreismerhetlen jelei mutatkoztak, miket a szenvedés-barázdálta redők
sem valának képesek tökéletesen letörleni, ámbár a gyöngéd vonások
sokkal hamarább szokták eredeti bájaikat elveszteni. Mély üregű szemei
kifejezés nélkül tévedeztek tárgyról-tárgyra, s csak néha villantak
nagyobb élénkségre, mint vihar után a láthatáron czikkázó villámok,
melyek nem gyújtanak ugyan többé, de mégis elevenen emlékeztetik romboló
erejökre az embert. Magas homlokát hosszú fürtök környezék, melyek egy
része fekete volt még, de fehér szálak is kezdének már belőlök előtünni,
mit nem annyira az idő, mint inkább rendkívüli események befolyásának
kelle tulajdonítani. Keskeny metszetű ajkain saját neme ült a dacznak,
mely nem annyira kihivó, mint mindent eltűrni kész jellemet árult el.
Nyaka száraz volt, s valamint ez, úgy rövid lélekzése s el nem fojtható
köhögés is tanusítá, hogy e némber nem fog sokáig e földön szenvedni.
Öltözete a legutolsó divathoz simult, de rendetlenségénél fogva azt
árulta el, hogy nem igen gyakran váltatik föl más által. Kezében hárfát
tartott e némber, melynek kopottsága folytonos használatra látszott
mutatni.
Tehát hárfás lány, gondolám, ki az apróbb csapszékekben trágár dalokkal
gyönyörködteti a serező hallgatókat s elég nyomorultan tengeti életét.
Hidegen szólék tehát, különben is bosszankodva a kellemetlen
félbenszakasztás miatt:
– Nincs zenére szükségünk.
A némber élesen jártatá rajtam végig szemeit s tompa, közönös hangon
viszonzá:
– Annál nagyobb szükségem van nekem nagyságodra.
E váratlan felelet által kissé meglepettem s már nyersebb megjegyzésre
akarám ajkaimat megnyitni, midőn véletlenül szemeire emelém tekintetemet
s kimagyarázhatlan megindulást érzék, mert e kihamvadt szemek e
pillanatban oly rémes szenvedélytől lángoltak, hogy hatásuk hatalmát ki
nem állhatám s félre kelle tekintenem, mintha mérges kigyó szemei
meredeztek volna rám. Kezem akaratlanul zsebembe mélyedett s erszényt
vonék elő; de a némber nem hagyá sejtett szándékomat végrehajtani, hanem
előbbi hangján nyomatékosan szóla:
– Nem így értettem. Míg e hárfa húrjai örömet hazudnak elszáradt ujjaim
alatt, addig testem nem fog nyomasztó hiányt érezni; de az embernek,
fájdalom, nemcsak teste van, hanem lelke is, melynek szinte táplálékra
van szüksége!
Itt elhallgatott a némber s kezeit görcsös remegéssel emelé szemeihez,
mintha könyeit akarná törleni, de csakhamar ismét lebocsátá azokat, mert
a szenvedély lángjai kiolták az enyhítő könyűk forrását.
Elfojthatlan szánakozással legeltetém rajta szemeimet s teljességgel nem
bírám magamnak e rejtélyes jelenetet megmagyarázni. A hölgy beszédmódja
s egész magaviselete sokkal nagyobb műveltséget tanusíta, mint első
pillanatban gyaníthatám s ez azon meggyőződést szülé bennem, hogy nem
oly elvetemült teremtmény áll előttem, kik, kecseik elvirágzása után, a
házalás egyéb nemei közt, gyakran a nyilvános zenézést is végső
segédszerül szokták használni, az éhség s meztelenség eltávolítására. Mi
hozhatá tehát a boldogtalan némbert ezen szánakozásra méltó helyzetbe? S
mi rendkívüli csapások szülhették e szörnyű bánatot, mely külsejét
ennyire megváltoztatá és lelkét oly zajos hullámzásra ostorozta?
E kérdések vonultak át agyamon s egyikre sem tudék kielégítőleg
válaszolni, valamint nem bírám legtávolabbról is sejteni, hogy mi vezeté
hozzám e szerencsétlent s mért kivánja épen az én segélyemet, holott,
emlékezetem legnagyobb megerőltetése után is, tökéletesen meg valék
győződve, hogy életemben most látom őt először.
Rózsa is csodálkozva tekinte e rejtélyes lényre s szemei és arczvonásai
világosan tanusíták, hogy ez előtte is tökéletesen ismeretlen.
Részvétem pillanatról-pillanatra növekvék a hárfásnő iránt, segítni
kivántam rajta, de nem tudám, mikép és mi által? Végre minden
készségemet csak abban tudám nyilvánítani, hogy székkel kinálám. S ő
észrevevé zavaromat, mert ajkait mosolyra látszott kényszeríteni, midőn
ajánlatomat elfogadá s az egyik karosszékben helyet foglalt, hárfáját
bal karjára nyugtatván. E mozdulatot ismét néma csönd követé, mely alatt
czélszerű kérdésen törém fejemet, míg ő szavakat látszott elméjében
keresni, annak elmondására, mi őt szállásomra hozá.
E hosszas hallgatás kínos kezde rám nézve lenni s tépelődésemnek csak az
lett vége, mit már korábban is tehettem volna; tudniillik, ezen egyszerű
kérdést intézém hozzá:
– Miben lehetek önnek szolgálatára?
Szavaimra megrezzenni látszott az ismeretlen hölgy, mintha mély
gondolatokból riasztottam volna őt fel s néhány percznyi szünet után
hideg, közönös hangon szóla:
– Saját ügyemben nem bátorkodtam volna nagyságodnak alkalmatlankodni; de
annak, ki által küldettem, nagy hálával tartozom, a különben kellemetlen
megbizatást tehát nem lehete visszautasítanom.
– És ki azon megbízó? – kérdém csodálkozva, mert meg nem foghatám, ki
választhata magának ily sajátszerű hirnököt.
A hárfásnő alkalmasint előre el volt e kérdésemre készülve, mert minden
fontolgatás nélkül rögtön válaszolt:
– Arra csak akkor válaszolhatok nyiltan, ha néhány kérdésemre kielégítő
választ méltóztatik adni.
– Ön tehát nem bízik bennem?
– Mondám már, hogy nem saját akaratomból állok itt; bizalmam vagy
bizalmatlanságom tehát ezúttal nem jöhet kérdésbe, s különben is,
annyiszor csalatkoztak már az emberek kölcsönösen bizalmukban, hogy
nemsokára maga e szó is el fog földünkről enyészni!
Ez utóbbi szókat elfojtott szenvedély tompa hangján ejté a beszélő hölgy
s arczát sötét bibor futá el; de csak egyetlen pillanatra s azután ismét
a halál ólmos fehér szine terült el rajta. E rövid, néma s mégis oly
kimondhatatlanul sokat kifejező változás varázserővel hatott rám s oly
csodálatosan érzém magamat e szerencsétlenhez vonzatva, hogy e
pillanatban életemet is kész lettem volna érette koczkáztatni, ámbár még
csak távolról sem sejthetém, hogy érdemes-e ily komoly részvétre. Van
azonban az emberi kebelben oly titkosan működő hatalom, mely
érzelmeinknek gyakran épen a legjobb irányt adja, habár annak okát nem
bírjuk is magunknak világosan megmagyarázni.
Ezen erő működék bennem is, midőn mintegy akaratlanul fogám meg a
hárfásnő kiaszott kezét s a részvét legnyájasb hangján kérdém:
– Kérdezzen ön, én mindenre világosan és őszintén fogok válaszolni.
A hölgy visszavoná kezét s ennek csak örvendheték, mert oly hideg és
nedves volt az, mintha kígyót érintettem volna, melynek bőrét hűvös
harmat cseppjei nedvesítik. Egész valómat kellemetlen érzés futá végig s
szinte jól esett, hogy szemeimet ezen eleven halottról az életteljes
Rózsára fordíthatám, ki félénkül vonult a pamlag szögletébe s
pillantásait aggályosan osztá meg köztem és e titokteljes némber közt.
Ez ellenben észre sem látszott őt venni, s valamint szavait csak hozzám
intézé, úgy szemeinek is egyedül én szolgáltam pillanatnyi vizsgálódási
tárgyul.
Fönnebbi szíves fölszólításom után vonásai csakhamar visszanyerék ismét
korábbi élettelenségöket s hangja legkisebb fölindulást sem sejtetett,
midőn a székről felállván, teljes nyugalommal e kérdést tevé:
– Bir nagyságod azzal, mit a mai férfiak legnagyobb része nélkülöz? Bír
nagyságod rendíthetlen kitűréssel?
E kérdés által kissé meglepettem, de kiváncsiságom még magosbra
emelkedék, s az igenlő felelettel épen nem késtem, mire az ismeretlen
vendég így folytatá kérdését:
– De én oly kitűrést értek, mely több sikeretlen s veszélyes kisérlet
után sem riad vissza, ha valaminek kivívását magában szilárdul
elhatározta; oly kitűrést, mely még a haláltól sem borzad, ha azt
útjában találja, hanem megküzd vele, s győz, vagy – élni megszünik.
– Ön rendkívül fölzaklatja kandiságomat, szóljon világosabban.
– Nem henye kandiság az, mit nagyságodnál keresnem kell, hanem jól
meggondolt és szilárd elhatározáson épülő válasz.
– Jól van, tudja meg ön tehát, hogy mind az, mit érintett, tökéletesen
kitelik tőlem.
– Ha egészen ismeretlen ember szólítaná is önt fel annak gyakorlati
bebizonyítására?
– Nem vagyok ugyan kalandkereső lovag a keresztes háborúk idejéből; de
oly veszélytől soha nem borzadok vissza, melynek kiállása által jót
eszközölhetek.
– Nem idegenkednék nagyságod ma éjfélkor látogatást tenni valamely
külvárosi házban?
– Éjfélkor?
– Igen.
– Kinél?
– Asszonynál.
– S kicsoda azon asszony?
– Csak annyit mondhatok róla, hogy nem szerelmi kalandra szólítatja
általam nagyságodat.
– S mért épen éjfélkor?
– Mert e látogatásnak titokban kell maradni.
– Mért nem jött tehát hozzám?
– Mert van valaki e városban, kivel az utczán véletlenül találkozhatnék,
mi által egész terve megsemmisülne.
– S kicsoda azon ember?
– Sobri.
– A zsivány?
– Igen.
– Hiszen az meghalt.
– Ki tudná azt bebizonyítani? Vagy be tudná nagyságod bizonyítani, hogy
bizonyos – Beattini grófnő meghalt, mivel koporsóját a gyászkocsin
látta?
– Hah, kicsoda ön?
– Nem idegenkednék nagyságod ma éjfélkor látogatást tenni valamely
külvárosi házban?
– Önt Beattini küldötte hozzám?
– Esküszöm az élő istenre, hogy nem élhetnék egy napot, ha Pesten
létemet valamikép megtudná a gróf!
– Hihetek ön szavainak?
– Esküdtem!
– Hol azon ház?
– Itt e czédula útba igazítandja önt. Méltóztassék balról a harmadik
ablakon hétszer kopogtatni, s azon asszonyhoz fog vezettetni, ki által
ide küldettem.
– El fogok jönni.
– Jó éjszakát!
– Mikor látom önt ismét?
– Alkalmasint soha.
– De kicsoda ön?
– Miért e kérdés?
– Ön sorsa engem rendkívül érdekel.
A hölgy gondolkozni látszék, s rövid szünet után kissé meghittebb
tekintettel szóla:
– A városerdei szinkör mögött ma délután nagy társaság mulat, zenészei
közt egy öreg czimbalmos czigány is van, kérdezze ön tőle, hogy
emlékszik-e még életének legszomorúbb napjára, s arra, ki akkor
árvaságra jutott és ő el fogja történetemet mondani.
E szók után illedelmesen hajtá meg magát rejtélyes vendégem és gyorsan
távozott.
XII. Bérkocsis és politika.
A hárfás hölgy utolsó szavai épen nem csökkenték kiváncsiságomat, mert
előbbi czélzása Beattini grófnőre azt gyaníttatá velem, hogy története
alkalmasint némi kapcsolatban áll eddigi kalandimmal, s így nagyon
természetes, hogy távozása után azonnal elbúcsúzám Rózsától, története
elmondását kissé továbbra halasztatván, mert különben az öreg
czimbalmost könnyen elszalaszthattam volna, s vele talán érdekes
vendégem történetét is. Kevés pillanat mulva tehát bérkocsiban ülék és a
városerdőbe hajtattam.
Nem fog talán neheztelni a szíves olvasó, ha addig, míg a czimbalmossal
találkozom, röviden elmondom azt, mit a bérkocsisok belső s külső
tulajdonságaiból, hosszas tapasztalás után, bővebben kipuhatoltam, sőt
részint tőlök bizalmas vallomásképen hallottam.
A bérkocsis a haladás hatalmas eszköze, s már ennélfogva is rendkívüli
figyelmet érdemel a mai politikai világban, melyben már, úgyszólván, a
levesnek is nem ízét, hanem politikai szinét szoktuk tudakozni. Sőt mi
több, a bérkocsis nem fontolva halad, s ez már új ok arra, hogy a mai
divatos fogalmak szerint a figyelmen kívül még bámulást is
igényelhessen, mely napjainkban a tisztelés helyét szokta pótolni.
Miután ezek szerint annyi bizonyos, mikép a bérkocsis halad, még pedig
nem fontolva, igen természetes, hogy működése a mai politikával nagy
szellemi rokonságban áll, azaz: a bérkocsi és politika közt általánosan
s a bérkocsis és politikus közt különösen igen nagy hasonlatosság
uralkodik. Sikerülend-e ezt alaposan bebizonyítanom, azt – majd
meglátjuk; én legalább bátran kisértem meg e nagyszerű munkát.
A bérkocsisnak pénze van, ezen lovat és kocsit vásárol, melyek neki jól
kamatoznak. A politika is kocsi, melyen magokat sokan szeretik magosra
vitetni, hogy ott szép kilátásnak örvendhessenek és – lenézhessenek, s
ezért a kocsi tulajdonosának örömest adóznak, ki viszont azokat fizeti
és abrakolja, kik parancsa szerint húzzák a politikai kocsit; melynek
azonban többnyire oly rosszak rugói, hogy ugyancsak megkínoztatik a benn
ülő, ki annálfogva legtöbb esetben csakhamar ismét kiszáll és helyét
másnak engedi át. Hogy a kenés mind a két kocsi mozgását gyorsítja, azt
említnem sem kell; az mindazáltal illő megjegyzést érdemel, mikép a
bérkocsinak mindig csak négy kereke van, míg a politikai kocsik mellett
mindenkor sokan találtatnak, kik az ötödik kerék haszontalan szerepét
vetélkedő buzgalommal vállalják el és oly büszkék e nevetséges
helyzetökre, mint iskolás gyerkőczök a papiroscsillagra. Mind a két
kocsinak bakja van, s valamint a bérkocsién csak szolga áll, úgy a
politikai kocsiéra is csak azok kapaszkodnak, kiknek gondolatai
szolgaruhát viselnek, habár külsőleg a szabadság eszközét csörgetik is
baloldalukon. A bérkocsi gyakran, a politikai pedig mindig poros vagy
sáros, s ezen utóbbi még belől is, mert tiszta úton csak fölötte ritkán
jár s azoknak lábai is rendesen nem egészen tiszták, kik a benne ülhetés
díját megfizetik. Mind a két kocsi oly alacsony, hogy egyenesség nem
uralkodhatik bennök; azaz: minden benn ülő kénytelen meghajlani vagy
kalapját levenni, s e szerint a szabadságról lemondani, mert a kalap a
szabadságnak jelképe. Ez okból a valódi nagy férfiak rendesen kerülni
szokták e kocsikat és inkább gyalog s szabadon járnak a nép között. Eső
ellen mind a két kocsi biztosít, de e csekélység figyelmet sem érdemel,
ha meggondoljuk, hogy vajmi sokan borultak ki már belőlök, s vagy
életöket, vagy legalább ép tagjaikat veszték el, vagy oly módon sérültek
meg, hogy huzamos ideig szobához bilincselve kelle szenvedniök és az
isten adta szabad levegőt nélkülözniök. Nagy terhet sem a bérkocsi, sem
a politikai hintó nem bír el, s azért azok, kik ezen utóbbiban ülnek,
többnyire nagyon keveset nyomnak és könnyen hajladoznak minden
zökkenésre, mint az üres kalászú gabonaszál, midőn éjszaki szelek
tánczolnak végig a szántóföldeken. Valamit, például tárczát, mely a
pénzen kívül még följegyzett gondolatainkat is foglalhatja magában, e
kocsikban igen veszélyes elhagyni, mert bizonyosan más kezekbe kerülnek;
ez azután oka annak, hogy különösen a politika hintajába ülők rendesen
nagyon üresen szoktak helyeikre telepedni. Mind a két kocsiban csak
henyélni szoktak az emberek, mert ha nyitva hagyják, úgy mindenki
láthatja őket, napjainkban pedig senki nem szereti a szigorú nyilvános
ellenőrködést; ha ellenben a függönyöket lebocsátják, akkor gyanut
gerjesztenek, hogy rosszat visznek véghez, a gyanusítást pedig már csak
azért sem szeretik, mert az a mai világban nagyon mindennapivá és
közönségessé vált. Ime, ez egyik fő oka, hogy most a politikai téren
semmi említésre méltót nem visznek véghez azok, kik a politika
hosszúfuvaros hosszú szekerén üldögélnek. A bérkocsik az uraságok
hintait utánozzák, s zöld vagy vörös szinöket sárgává vagy feketévé,
vagy egyébre változtatják, oly gyakran, mikép azt a divat időről-időre
parancsolja; így a politikai hintók sem maradnak meg eredeti szinök
mellett, hanem a külföldet híven majmolják, s annak változékony
lobogójához alkalmaztatják szinöket. Végre valamint a bérkocsinak nincs
lelke és érzése, úgy a politikai hintóban sem igen lelhetni föl e két
jeles tulajdonságot. Mind a két kocsiban irott utasítás van, melyhez
szorosan tartozik magát alkalmazni a kocsis és a benn ülő; itt azonban
mégis létezik a kettő közt egy kis különbség, az tudniillik, hogy a
bérkocsiét a kocsis nem tartja meg, a politikai hintóét ellenben a benn
ülő törekszik lehetőségig mellőzni és e miatt azután a bérkocsiban a
benn ülő, a politikai hintóban pedig a kocsis bosszankodik. Ezen
ellenkező eredményt mindazáltal szerencsére egészen helyre üti azon szép
hasonlatosság, mely szerint mind a két bosszankodás rendesen egyenlőn –
siker nélkül szokott maradni. A bérkocsival rendesen csak rövid, a
politikai hintóval ellenben többnyire hosszú útra szoktak indulni; de
szerencsére ez sem árt a kettő közötti hasonlatosságnak, mert egyikkel
sem haladnak messzire, hanem csak egyik utczából és sikátorból a másikba
botorkálnak. Télen a bérkocsi szántalpon csúszik, mi a politikai
hintóban gyakran nyáron is megtörténik, még pedig szántalp nélkül is,
mihelyt kereke a magosban megköttetik, hogy baj ne történjék. Ily
alkalommal természetesen mind a két kocsiban csörgők használtatnak,
minőkkel mult századokban az úgynevezett csörgősipkák díszesítettek. Mi
már a kocsik haladási eszközeit illeti, ezekre nézve is tökéletes
hasonlatosság uralkodik a bérkocsi és politika hintaja közt. A bérkocsi
lovai mindig rossz bőrben vannak, keveset esznek, sokat isznak és sok
verésben részesülnek; a politikai hintó előmozdító eszközei szinte
szomorúcska kinézésűek, még kevesebbet válogathatnak az ételben,
rendkívül sokat isznak és verésben is derekasan részesülnek, s
rugdalózni is tudnak, valamint amazok.
Bebizonyítván e szerint a bérkocsi és politika közti hasonlatosságot,
bízvást megkisérthetem a bérkocsis és politikus közt létező szellemi
rokonságot.
Mind a kettő ember, következéskép gyarló, s ennél fogva egyik sem tartja
magát annak. Mindketten rohanva haladnak, mindent legázolva, mi útjokban
áll, s mégis utoljára is mindenkor csak korábbi helyökön állapodnak meg,
honnan oly nagy robajjal indultak ki, mintha sarkaiból akarnák a világot
kiforgatni. Hátra csak akkor tekintnek, midőn valaki elkiáltja magát:
«Hautshintri!» mert máson könnyítni nem szeretnek, ha saját terhök
ezáltal kissé növekszik. Ütő eszköz nélkül nem tudnak boldogulni, s akár
ostor, akár ólmos bot az, mindig csak azok ellen használják, kiknek
ereje által előre haladnak. A bérkocsist gorombaság kivonatának szokták
nevezni s valóban égbekiáltó bűnt követne el, ki állítani merészlené,
hogy a politikusok mindig finom kifejezéseket használnak vitatkozás
alkalmával egymás ellenében. A kefét s vakarót mindketten gyakran
alkalmazzák, azon különbséggel mindazáltal, hogy a bérkocsisok az alájok
rendelteket, a politikusok pedig a fölöttük állókat kefélik és vakarják;
e két műtételnek egy a haszna: csak addig láthatni sikerét, míg tart.
Mind a kettő nagyon szereti az erős kifejezéseket, ámbár hallgatóik,
bármint hegyezik is füleiket, bizony nem igen értik azokat. A
bekanyarodásban nagyon ügyesek, s gyorsaságuk oly nagy, hogy alig veszi
az ember észre, midőn az egyenes útról jobbra vagy balra fordulnak.
Köpönyegöket mindig szél ellen fordítják, s a napnak csak hátukat
mutatják, mert az izzadást nem szeretik, melylyel mások mindennapi
kenyeröket keresik. Mind a kettő igen ingerlékeny természetű, s
annálfogva soha nem nyughatik, hanem, ha tettekkel nem is, legalább
okoskodásokkal töltik az időt, akár van azoknak hasznuk, akár nincs. Így
például, ha a politikusnak földje van, azokat kivánja adóztatni, kiknek
nincs; a bérkocsis pedig, midőn egykor hallá, hogy a lovakra adót
szándék vetni, így kiálta föl: «Inkább a szamarakat kell adóztatni, ez
legalább nem terhelné nagyon a szegénységet.» Mind a kettő szereti az
elménczkedést, mert ezzel a nyomósb okok hiányzását némileg
elpalástolhatni, s ha például ezt kérdi az ember tőlök: «Mi ujság
Budapesten?» bizonyosan mind a kettő így fog válaszolni: «Az úr
bizonyosan idegen, mert különben tudná, hogy nálunk minden csak a
réginél marad.» Ámbár mind a kettő rohanva vágtat, mégis annyi idő alatt
halad egyik pontról a másikra, mennyi alatt Napoleon országot hódított,
Espartero miniszterséget buktatott, s Hegel egy szippanat burnótot
tömött orrába, midőn azt bizonyítá be, hogy a mozgalom csak a
nyugalomnak folytatása, mely állítása által alkalmasint ránk czélzott.
Mind a kettő nagyon bálványozza az allopathia gyógyrendszert, mely
ellenkező szereket használ, s azért ott vágtatnak leggyorsabban, hol
lassú haladás parancsoltatik, mert ők különben is senki által nem
hagynak magoknak parancsoltatni. Ugyane jellemvonásuk következtében
bámulatosságig szabadelműek, mert bármit beszéljen is ellenök a sajtó,
ők makacsul megmaradnak kerékvágásukban és senki elől nem térnek ki,
bármily súlyos szekérrel vagy okokkal találkoznak is. E tekintetben
mindazáltal némileg csakugyan mégis különböznek egymástól, mert a
bérkocsis csak neveti a sajtó igazságos megróvásait, míg a politikus
többnyire ugyancsak haragszik miattok. Bélyegző hasonlítás köztük még az
is, hogy a két garast egyik sem szereti; a bérkocsis ugyan nem hagyja
magát két garassal kifizettetni, a politikus pedig nem hagyja magát két
garas fizetésére kényszerítetni. Egyben mindazáltal mégis lényegesen
különböznek egymástól, a bérkocsis tudniillik szereti lovait és
gondjukat viseli, mert csak ezek által haladhat előre; a politikus
ellenben többnyire megvetéssel fordul el azoktól, kiknek köszöni, hogy
előre haladott. Ámde a hálátlanság annyira sajátja a mai világ
embereinek, hogy e kis különbözés a többi hasonlatosságokat épen nem
döntheti meg.
E szerint tehát erősen hiszem, hogy fönnebbi állításom második részét is
elég alaposan bizonyítottam be; legalább mindenesetre oly alaposan,
mikép azt most a politikai világban rendesen tenni szokás.
Mivel pedig még nem értünk ki egészen a városligetbe, tehát legyen
szabad még néhány észrevételt tennem, melyek különösen csak magát a
bérkocsist illetik, minden politikai szinezet tekintete nélkül.
Nem tagadhatni, hogy a bérkocsist is asszony szülte, mint más közönséges
embert, de azért az mégis több eredeti és sajátszerű bélyeggel
ékeskedik, mik által más közönséges emberfiaktól lényegesen különbözik.
Ő igen hasznos tagja az emberi társaságnak, mert korán kel föl és későn
fekszik le, s ámbár mindig ül, mégis sok pénzt szerez, minélfogva
némileg a tudósakhoz is hasonlíthatni őt, kik szinte sokat ülnek,
csakhogy kevesebb pénzt keresnek, ámbár tollukkal gyakran fájdalmasb
csapásokat osztogatnak, mint ostorukkal a bérkocsis. E hasonlatosság
azonban nagyon fölületes, mert a bérkocsis gyakran megvakítja ostorával
az embereket, a tudós ellenben sokszor ugyancsak fölnyitja szemeiket
tollával, s a bérkocsis magosan ül, míg a tudós alacsony szalmaszékkel
is kénytelen megelégedni.
A bérkocsis bőkezű ember, bármennyit nyomunk is markába, meg lehetünk
győződve, hogy még kétszer annyit is elfogadna, s azonkívül minden
gáncsoló megjegyzést legnagyobb uzsorával szokott visszafizetni. De ő
nagy emberismerő is, úgyszólván orrán látja meg az embernek, hogy
szokott-e bérkocsit használni, vagy nem. Emlékezőtehetsége valóban
bámulatos, ha valaki csak egyszer vonakodott is neki a szabott rendes
díjnál kevesebbet fizetni, bizonyosan évek mulva is ráismer, s nem
nyitja meg előtte kocsijának ajtaját, csak azt mondván nagy szárazon,
hogy már föl van fogadva.
A bérkocsis igen jól érti a század szellemét, s azért épen nem
vesztegeti meg az ujdonságírókat, mert jól tudja, mikép valamennyit úgy
sem nyerhetné meg, s azért inkább csak ott forgolódik ügyesen, hol a sok
panasz néma elhallgatását véli kieszközölhetni, s e taktika által még
soha nem csalatott meg.
A bérkocsis gyakran megházasodik ugyan, mert hová tenné különben pénzét?
De azért mégis nőtlen szeret maradni, mert házat venni mindig jó, de
feleséget tartani néha nagyon is rosszacska. Ezért azonban korántsem
marad szíve mindig érzéketlen a szerelem iránt, s ő többnyire a
hatalmasok példáját követi, kiknek szívökben nemcsak egy kép számára
találtatik hely. Gyakran megesik azután, hogy szívesen látják őt a
maradékra ott, hová valamely illatos uracsot néhány óra előtt
estelizésre szállított.