harmadszor is átolvassa, mi alatt a segéd tüskén látszik ülni és végre
nagy álmélkodással szól:
– Hiba történt, kedves úr.
– Hogyan?
– Hiszen ez a ** czímű ujság?
– Igen.
– Én pedig a *** czíműre akartam előfizetni.
– Sajnálom.
– Már bocsásson meg az úr, alázatos szolgája.
– Ajánlom magamat.
Czombos úr távozik, de rögtön ismét visszatér, és igen nyájasan szól:
– Ugyan kérem, hol lehet csak arra az ujságra előfizetni?
– A –i utczában.
– Köszönöm szépen.
A táblabiró úr utólszor távozott, s a segéd szemeit a német hirlapra
függeszté; de ekkor rögtön egy piszkos fiú botlott a szobába és igen
éles hangon szóla:
– Pit um khilfeld.
– Itt van, – mondá a segéd, mégsem vesztve türelmét, s ollóval leszelé a
papiroslap azon részét, melyet már tele irt, és átadá a fiunak.
– Mit jelent ez? – kérdém őt illedelmesen, mert meg kell vallanom, hogy
ezen segédet már csodálni kezdém.
– Ez inas volt a nyomdából, ki külföldi czikket kért a szedők számára;
de a sok háborgatás miatt nem igen sokat adhattam neki, s most sietnem
kell, mert óranegyed mulva ismét itt fog lenni.
Midőn ez utolsó szókat mondá a segéd, akkor már ismét kopogtak az ajtón.
– Tessék!
A korábbi vastag asszony lépett be és igen engesztelő hangon szóla:
– Bocsánatot kérek, megtaláltam már a czédulát, de csak most láttam,
hogy más szerkesztő hivatalnak szól.
– Tehát mit tetszik parancsolni?
– Csak meg akartam az ifjurat nyugtatni. Alázatos szolgálója.
– Ajánlom magamat.
Most rögtön kopogás nélkül nyilt meg az ajtó, s az előszobai száraz ex
csizmadia lépett be, kissé fejét vakará, kissé köhintett, s azután igen
ünnepélyesen szóla:
– Tekintetes uram!
– Mi baj?
– Ugyan kérem alázatosan, hová vitték O’ Connellt?
– Pokolba!
Az érdemes expeditor meghunyászkodva sompolygott ki a szobából, a segéd
boszúsan fogott munkájához, s én őszintén megvallom, hogy a
szerencsétlen segédet már sajnálni kezdém és kedvetlenül akarám tollamat
tentába mártani, de mégsem juthattam a műtételhez, mert ismét hangosan
kopogtak.
– Tessék!
Három úr robogott a szobába, s a legvastagabb ingerült hangon szóla:
– Uram, a –ik számban rágalmazó czikkely jelent meg a –i tanács ellen és
mi azon tanácsnak tagjai vagyunk.
– Úgy van.
– Rágalmazás?
– Igen.
– Úgy van.
– Tehát méltóztassanak megczáfolni, lapunk a védelemnek mindig nyitva
áll.
– Mi a rágalmazó nevét akarjuk tudni, még pedig tüstént.
– Úgy van.
– Azzal nem szolgálhatok.
– Miért?
– Ugy van, miért?
– Mert levelezőinket becsületes embereknek ismervén, névtitkukat
becsületesen megőrizzük.
– De én akarom.
– Úgy van.
– Ismétlem, nem.
– Pörbe idéztetjük a szerkesztőséget.
– Úgy van.
– Védni fogjuk magunkat.
– Majd elválik!
– Úgy van.
A három tanácsbeli boszúsan rohant ki az ajtón, és mindketten tollunkhoz
fogtunk; de ismét kopogás.
– Tessék!
Egy piszkos ember lép be és igen alázatos hangon szól:
– Bocsánatot kérek, egy kereskedő számára boltczímert kell föstenem,
németül és magyarul, nem méltóztatnék a németet magyarra fordítani?
– Szivesen.
A segéd lefordítja a kivánt boltczímet és átadja a festőnek.
– Alázatosan köszönöm.
– Máskor is jőjjön el és ne ferdítsék el a szép magyar nyelvet.
A festő távozik, mi – de nem, nem fogunk az iráshoz, mert az ajtón
kopogtatnak és egy vándorló kalmár tekint be, s tolakodólag szól:
– Szép nadrágkelmét –
– Nem kell.
– Gyönyörű mellények –
– Nem kell.
– Pompás selyemkendők – franczia keztyük – nyakkendők –
– Nem kell.
– Csak méltóztassék legalább megtekinteni – igen finom –
– Lódulj pokolba!
– Alázatos szolgája.
Merkur tolakodó fia még be sem csukja az ajtót, s már három egyén nyomul
be a küszöbön és fölváltva szólnak:
– Sertéseladási hirdetést hoztam.
– Mindjárt.
– Pergősi úr nem kapta meg a tegnapi számot, azt mondá, hogy nem is
fogja többé járatni.
– Tüstént adatok példányt.
– Dergősi ur ezentul Füredre kivánja ujságát járatni.
– Jól van, majd teszek iránta rendelést, hogy pontosan megkapja.
– Pit um khilfeld.
– Nincs még, várjatok.
Az ajtón ismét kopogtak, még mielőtt e félelmes had távozott volna, s
egy száraz kereskedőlegény jelent meg, indulatosan mondván:
– Hirdetésünk nem jelent meg a mult számban, uram tehát visszakivánja az
öt forintot.
– Itt van.
A segéd ismét iráshoz fogott és az ajtón ismét kopogtak.
Ez már sok, gondolám, s eltávozám, a nélkül, hogy a kivánt tényt
leirhattam volna. Nem birtam tovább tanuja lenni e szörnyű zaklatásnak,
s megvallom, hogy a szerencsétlen segédszerkesztőket, az irodalom ezen
béketürő vértanuit, azóta szivemből tisztelem, s nyilvánosan kérek tőlök
bocsánatot addigi sértő balvéleményemért. –
Távozásom előtt még kérdém a szerencsétlen áldozatot, hogy hol szokott
estelizni, mert közlendőm iránt mindenesetre bővebben kivántam vele
szólani.
Ő a Széchenyi-kertet nevezé, azon megjegyzéssel, hogy rendesen csak tiz
óra felé szokott ott megjelenni, mivel dolgai miatt nem lehet előbb
szabadulnia.
IX. Két szív és egy hajdú.
A szerkesztőségi segédtől, kit azok után, miket körülötte egyetlen óra
lefolyása alatt tapasztaltam, inkább főszerkesztőnek szeretnék nevezni,
a hatvani-utczába fordultam, s haza felé ballagtam, mert kiváncsi valék
a vad lány egész történetét megtudni, melynek elmondását még e délutánra
igérte.
Alig haladék néhány lépést, midőn számos embert hallék utánam sietni,
vagy legalább mögöttem jőni. Megállapodám tehát egy kalácsárusnő
mellett, s visszatekinték. Egy lány és egy férfi közelíte, nyomban
sarkuk mögött pedig egy városi hajdú lépdelt, s e három egyént számos
bámész követé. A lány oly szép volt, hogy bizonyosan bármely arszlán is
örömest kisérte volna őt és alkalmasint irigylé most a hajdú sorsát. A
férfi erőteljes derék legénynek látszott, s fogadni mernék, hogy bármely
uri házban is nagy örömmel fogadták volna őt fel komornoknak. Öltözetök
csinos és ízlésteljes vala, ámbár föl merem róluk tenni, hogy a
divatképet nem igen kisérték folytonos figyelemmel. A hajdú mind ezt nem
igen látszék észrevenni, vagy legalább nem tudá eléggé méltánylani az
ily külsőségeket, s csak a belső valódi érdemre tekinte, mert igen
mogorva hangon és teljességgel nem választékos kifejezésekkel nógatá
őket sietésre, sőt botját is oly jelentőséggel mozgatá kezében, hogy
minden pillanatban erőszakos alkalmazásától lehete tartani. Ugyan mit
véthetett e szép pár?
Két öreg asszony sopánkodva panaszkodott a fiatalság romlottsága ellen,
mely napjainkban árvizet és más mindenféle nyilvános csapásokat okoz, s
melyről az ő idejökben fogalma sem volt ez embereknek. Sopánkodásuk után
az egyik a kalácsosnőhöz fordult és ájtatos hangon kérdé:
– Fra Száli, nem ismeri ezen két rabot?
Száli asszony végig dörzsölé megfordított barna kezét szürke szemein,
mintha könyeket akarna belőlök kitörleni és igen szomorúan felelé:
– Hej, dehogy nem ismerem, dehogy nem ismerem!
– Ugyan kicsodák?
– Higyje el, Fra Vávi, nincs több ilyen két szív a két városban, s most
egy goromba hajdú mégis a dolgozóházba viszi őket!
– Mit vétettek?
– Valahányszor szolgálat nélkül volt egyik vagy másik, mindig nálam
laktak, minden hónapban legalább két hétig és egyetlen fillérrel sem
maradtak adósak.
– Dehogy?!
– Úgy bizony!
– De ugyan mondja el hát történetöket a szegény páráknak.
– Isten neki, hallják tehát!
A történetet én is végig hallgatám, s így elmondhatom azt, habár nem is
egészen Száli asszony szavaival, de mindenesetre oly hiven, mikép azt a
tárgy fontossága érdemli, sőt igényli. Egyébiránt szabad legyen azt azon
modorban előadnom, melyben a világhirű Sue «Vándor zsidó» czímű regényét
irá, melyet a gazdag német irodalom husz fordításban tömöget romlott
gyomrába, melyre a szegény magyar irodalom nem szorult és melyet
bizonyosan meg sem fogna egészséges gyomrú olvasó közönsége emészteni.
Az elemek iszonyú csatát vítanak, a villámok borzasztóan ropogtanak, eső
és vihar rettentően egyesültenek, s e kettő közé jég és dara
vegyültenek.
Az egész természet irtózatos működésben vala, s a földnek sarkai sirva
nyögdécseltek.
Ekkor egy férfi siete végig a háromdob-utczán, nehéz csizmában, melynek
patkója bizonyosan látható nyomokat hagyott volna maga után, ha ezt a
kövezet keménysége engedte volna, s a csizma tulajdonkép meg lett volna
patkolva.
Az elemek csatáztak, s a kutyák lehorgasztott farkkal vonultak a kapuk
alá, de a nehéz csizmájú férfi folyvást előre haladott és szilárd
kezekkel tartá kék kanavászból készült esernyőjét.
Az elemcsata oly dühösen folyt, mintha az egész természet meg akart
volna pukkadni.
Az utcza közepén nagy tó támadott, s a tónak ellenkező partja felé
emberi lény közelített.
Ezen ember pedig némber vala.
A némber nagy elszántságot látszott tanusítani és e tekintetben a
csizmás férfihoz nagyon hasonlított.
Ezen némber nem viselt oly csizmát, mely nyomot hagyhatott volna maga
után, hanem csak szerény czipőt, melynek egyike hűtlenül elhagyta már
lábát.
Most mind a ketten a tónak két ellenkező partjához érkeztek.
A férfi innen oda nézett, a némber onnan ide nézett.
Ezen különböző irányú nézésben egész leirhatlan világfájdalom feküdt.
A némber nem jöhete át, a férfi nem mehete át.
Ah, kérlelhetlen sors, mért zárád el őket egymástól?!
A férfi átnézett, s a némber is átnézett és szemeikben lelkeik
találkoztak egymással.
Az elemek még sem nyujtának békülésre kezet egymásnak, s a férfi és
némber sem segítheték át egymást, mert kezeik rövidek valának, mint az
élet, s csak óhajtásuk nyuladozott oly hosszúra, mint a halál.
A némber kiterjeszté karjait a kanavász esernyő után.
A férfi kimereszté szemeit – a némber után.
A természet vajudva nyögött, a némber rémültében sirt, s a férfi
boszúságában szivrehatólag káromkodott, mint a szakadó hideg jégeső.
E két emberi lény két keblében két szív dobogott, de két elméjében csak
egy gondolat uralkodott.
Mind a kettő oda kivánta tudniillik az őket elválasztó tócsát, hol még a
kukoricza sem terem.
Nagy szellemek gondolatai így szoktak egymással találkozni.
Ámde a tó mind e mellett is csak tó maradt, s a két szív és egy gondolat
törvényes tulajdonosai a tó ellenkező partjain maradtanak.
A tó ketté szakítja az utczát, mely szélső határa a széles országútnak,
s a némber czipőtlen lába borzad, mert szeptember hónap vége felé
közelít, s a felhők alá szökött nap nem küldheti le jótékony sugárait.
Balra házak emelkednek, jobbra szemétdombok áznak, mikről iszonyú
tömegek úsznak le a tóba.
Ez a háromdob-utcza!
És ugyan kicsoda ezen két emberi lény, kik a természet és szemétdomb
ezen irtózatos vonaglása és ázása közepett a tónak partjain ácsorognak?
A csönd ünnepélyes, e csönd alatt azonban csak a két lény hallgatása
értetik.
Honnan jött e két lény, kiket a természet bősz dühe oly konokul
választott el egymástól?
A férfi 1840-ben még csak kanász volt és gyakran futott a farkasok elől.
Utóbb ezen férfi paszomántos ruhát ölte tagjaira, s nemcsak farkasok,
hanem még szobalányok elől sem futott többé.
Végre a legvadabb szobalányok is szelidülve nyujták neki kezeiket.
És a némber, ki még mindig vágyó pillantásokat röpíte át a tócsán?
Ő szép volt, s némbernek ez többnyire elég, főkép ha szobalány, ne
vakmerősködjünk a természet legmagasztosb titkait romboló vad kezekkel
leleplezni.
És nevök?
A némber Sári, a férfi Habakuk nevet kapott; ámde ez nem baj, mert
hiszen Lélia és Trenmor neveket is kaphattak volna.
Ez tehát nem az ő hibájok.
Örökké fog a természet vajudni és kenetlen sarkaiban nyikorgani?
Nem fognak az égnek keserves könyűi szakadni megszűnni?
Nem fog a habarékos tónak hullámtengere apadni?
Nem! Nem! Nem!
Szerencsétlen Sári-Lélia!
Boldogtalan Habakuk-Trenmor!
Méltatlanul üldözött, szánakozásra méltó áldozatai a sorsnak!
De az erős férfi daczolni tud a végzés vas karával és a gyönge nő
örömest bizza magát az erősebbnek védelmére.
Trenmor ég felé emeli elszánt tekintetét, s kezeinek egyikét ökölbe
szorítja és örömest tenné ezt a másikkal is, de ebben a jótékony
esernyőt kell tartania.
Egy, kettő, három!
Vihar, némulj el!
Zápor, szűnjél meg!
Tó, fogsz-e apadni?
Nem?
Egy, kettő, három!
Megtörtént!
Trenmor a – tóba ugrik, s a hullámok sustorogva ölelkeznek össze térdei
fölött és nedves csókokat nyomnak szürke nadrágára.
Lélia hangosan fölsikolt, a mennydörgés gyönge visszhangot röpít e
sikoltás után, és a mennykő és sikoltás a villámok tüzes szárnyain
találkoznak egymással.
És mit csinálnak, miután egymással a levegőben találkoznak?
Semmit! Semmit! Semmit!
Trenmor hármat, Trenmor négyet, Trenmor ötöt lép a tónak habarékos szőke
hullámai közt, és Trenmor a tónak tulsó partjára érkezik.
Lélia mélyet sóhajt és ájulva dől Trenmor karjaiba.
Trenmor kebléhez szorítja Léliát, s a zajgó tónak tulsó partjára emeli.
Léliának ájulása e közben oly mély, mint a feneketlen tenger; de
lélekjelenléte mind a mellett is oly nagy, mint Napoleon nagysága, mert
ájulásának közepette kezeibe ragadá az esernyőt, hogy kényelmesebben
czipelhesse őt a tulsó partra Trenmor.
A nagy munka megtörtént, s a csatázó elemek bámulnak és Lélia ismét
magához tér, midőn czipőtlen lába a vizes köveket érinti.
Lélia!
Trenmor!
Többet nem szólhattak, s némán tekintének egymásra a kanavász esernyő
alatt, fölöttök dühös elemharcz, alattok lucskos kövezet.
Énekeljetek diadali dalt, oh, költők; mert a két szív megérté egymást,
noha a két száj néma maradt.
Boldog pillanat! Két mennykő csapott le egyszerre, két ajak simult
egymásra és két szív dobogott egymásért, s csak egy czipőtlen láb
didergett!
Ily boldog pillanatokkal fukar szokott a természet lenni, s szerencsés
az, kinek életében bár csak egyszer mosolyg is így a boldogság szelleme!
És ezen boldog pillanattól fogva Lélia és Trenmor méltán mondhaták:
Két láb és egy czipő, két szív és egy dobbanás!
Lélia és Trenmor szerették egymást, s a bömbölő vihar mennyei zenévé
változott és a napnak mosolygó sugárai fölcsókolák a vizet a hideg
kövezetről, s Lélia czipőtlen lába többé nem didergett.
A két szerető nem volt magyar, mert csak egy gondolata volt: egyesülés.
Az egyesülés pénzbe kerül, és a két szerető szegény vala.
Sirjatok, érzékeny olvasók, silány pénz gátolá a szeretők boldogító
egyesülését!
Ámde ők helyesen fogák föl a tizenkilenczedik század iparüző szellemét.
Lélia és Trenmor pénzt iparkodtak szerezni, pénzt, minden áron csak
pénzt.
Iparkodásuk szépen gyümölcsözött, s pénzecskéjök szaporodni kezdett.
De a hidegen számolgató világ nem tudá hő óhajtásuk végrehajtó eszközeit
méltánylani és iparüzésöknek nyomába jutott.
Ez nálunk csoda ugyan, de mégis igaz!
Lélia és Trenmor buzgó törekvése – lopásnak neveztetett, s Lélia és
Trenmor a dolgozóházba vezettettek!
Eredjetek meg égnek csatornái és potyogtassatok ökölnyi könyeket!
X. Embervadász.
Lélia és Trenmor szomorú, regényes és mégis valóságos története annyira
megrendíté fogékony keblemet, hogy szokott vidámságom minden nyoma
eltűnt arczomról, s igen komoly ünnepélyességgel baktattam az országút
felé. Érzékenységem annyira föl volt csigázva, hogy ezen szomorú
pillanatban talán Beattinival és Móriczczal is ki tudtam volna békülni.
Hja, nagyszerű események rendesen nagyszerű hatást gyakorlanak a gyönge
emberi természetre!
Csöndes mélázásomból emberi kéz vert föl, mely karomat megragadá.
Szemeimet fölemelém, s egészen ismeretlen uracs tekintetével
találkoztam, ki legfinomabb izlés szerint volt öltözve és igen fáradtnak
látszott. Üdvözlés helyett e szókkal rohant meg:
– Mily véletlen szerencse, hogy önnel találkoztam!
– Nincs szerencsém –
– Ön nem ismer engem?
– Nem.
– Lehetetlen!
– Valóban, nem.
– Megfoghatlan, pedig nem rég a szinházban szerencsém – azaz
szerencsétlenségem volt ön lábára tapodnom.
– Nem emlékszem.
– Ah, rendkívül örvendek, hogy oly nagylelküen megbocsáta ön.
– De mondom –
– Kérem, kérem, feledjük az egész kellemetlen történetet, most sokkal
fontosb ügyről kell önnel szólanom.
– Méltóztassék, ámbár –
– Ah, értem, értem, sietni méltóztatik; csak röviden fogok tehát
szólani. Énekesnőnk ma föllép.
– Az nem ujság.
– Tudom, de rendkívüli ármányok vannak ellene mozgásban.
– Hasonlót hasonlóval.
– Képzelje ön csak, ki akarják fütyölni!
– Valóban?
– Becsületemre mondom.
– Ám fütyöljék, nem bánom, én különben sem vagyok barátja az operának.
– Helyes, helyes, magam is egészen úgy érzek, s szinte örülök a
botránynak; reménylem, nem fog ön ma a szinházból elmaradni.
– Sőt igen, mert nem szoktam fütyölni.
– Hiszen az nem is szükséges, de az ily botrányos esték mindig nagyon
mulatságosak.
– Nézeteink nem egyeznek össze; én a botrányt mindenütt gyűlölöm, s
leginkább a szinházban.
– Oh, de azért mégis csak el méltóztatik jőni, nemde?
– Nem. Ajánlom magamat.
– De talán –
Én elfordultam és az uracs tova rohant.
És ki volt ezen tolakodó uracs?
Embervadász.
Hogyan?
Igen, embervadász, de nem oly veszélyes, mint az «Utolsó Bátori»
embervadászai, hanem nevetséges kullancs, ki a művésznők uszályába
szeret tapadni, s nem távozik onnan, habár tüskén, bokron és sáron
hurczolják is keresztül.
Vesztegessünk leirására néhány sort, ha úgy tetszik.
Vannak művésznők, kik nagyon szeretik a nagy díjt, s van közönség, mely
az ily nagy művésznőket nem szereti állandóan oly nagyon, hogy nagy
díjok folyvást kitelhetnék a szinháznak általa hozott rendes
jövedelméből. Ez természetesen nagy baj, főleg a nagy művésznőkre nézve.
Az ily embervadász tehát, ki a kullancs irigylésre méltó szerepét
játszogatja körülöttök, mivel semmiféle más szerepre nem alkalmas széles
e világon, minden föllépésök előtt a város valamennyi kávéházát és
utczáját bebarangolja, mindenütt botrányról cseveg és leirhatlan
szemtelenséggel vadászsza az embereket szinházba menetelre és vadászata
legtöbb esetben sikerül. A művésznők ugyanis mindenkor birnak
tisztelőkkel és ellenségekkel, s ezenkívül mindenkor részrehajlatlan
hideg emberek is találkoznak.
A tisztelők az ily felszólításokra nem maradnak el a szinházból, hogy a
fütyölést tapsaikkal nyomhassák el. Az ellenkező indulatuak szinte
elmennek, hogy fütyölhessenek; a semlegesek közől pedig szinte sokan
sereglenek szinházba, mert gyarló természetében fekszik az embernek,
hogy más kárán szeret kaczagni, s a botrányok nemcsak nálunk, hanem
másutt is rendesen némi vonzó erővel birnak a nagyobb, vagyis
műveletlenebb közönség ellenében. Az ily fogás tehát mindenkor használ,
még pedig nem csupán egy estére, mert ha a botrány nem sül is el, sokan
azt szokták hinni, hogy majd a legközelebbi előadás alatt fog a szörnyű
csata véghezmenni. És ezzel még koránsem éri be az embervadász, hanem
tolakodása által egy pár hirlapra is némi kis befolyást tud magának
szerezni, és azokból buzgón puskázgat a közönségre, dicséretekkel
halmoztatva a nagy művésznőt és időről időre szomorú hangú tárogatót
harsogtatva szándéklott elmenetele fölött, mely az egész hazát
orvosolhatlan vészbe fogná dönteni.
Ezenkívül még igen számos kötelessége van az embervadásznak. Időről
időre verselőt tud szerezni, ki egy pár rántott csirkéért a nagy
művésznőt megénekleni tartozik és koszorukat vásárol, miket többnyire
maga dobál a szinpadra. Minden előadáson jelen van, s egy pár zsoldost,
vagy dalőrültet gyüjt maga mellé és akár kell, akár nem, mindig dühösen
tapsol, tombol és ordít. E zajgás az unatkozó karzatiakra mindig nagy
befolyással van, kik aztán ugyancsak derekasan összeverik első lábaikat
és torkukat sem kimélik, ámbár száz eset közől bizonyosan
kilenczvenkilenczszer nem tudnák megmondani, hogy tulajdonképen miért
tapsoltak és miért koptatták tüdejöket, a minek tudására egyébiránt az
embervadásznak nincs is szüksége. Emberek tapsolnak-e vagy lelketlen
erőművek, az neki mindegy, csak zaj legyen. Ezen oktalan lárma
természetesen ellenzéket alkot, s a józanabb rész pisszeg és morog; de
épen ez az, mit az embervadász óhajt, ez az igazi víz az ő malmára; mert
a szinházat sok szabadelmű férfi is látogatja, ezek tehát vagy egyik
vagy másik részre azonnal ellenzéket képeznek, s így utoljára a közönség
fele tapsol, fele pedig pisszeg, holott különben alkalmasint három
negyedrésze meg sem moczczant volna, s mindezt egyetlen embervadász,
vagyis művészeti kullancs okozza, kinek szavára különben a leggyávább
nyul sem ugranék ki a bokorból.
Ezen fölélesztett ellenzéki szellem azután általános élénkséget szül a
közönségben, mely rendes pártokra szakad és az izgatást egyik vagy másik
részre szinházon kívül is folytatja és így a nagy művésznőnek darab
időre ismét nagyobb hallgató kört szerez. Utóbb az ingerültséget ismét
pangás követi ugyan, de az embervadász nem nyugszik, hanem mindig újabb
meg újabb ármányokat használ a részvétlenség fölcsiklandozására,
minélfogva a részvét ismét éledezni kezd néhány napra, s tökéletesen
mindig csak rövid időre szűnik meg, mert a kullancs buzgalmát egyedül
csak a halál szüntetheti meg, s fogadni mernék, hogy utolsó mozdulata
még akkor is görcsösen vonagló tapsból áll.
De ugyan mi jutalma lehet az embervadásznak, ily roppant és folytonos
fáradozásai után, melyek folyvást sikerrel töltögetik a nagy művésznő
erszényét?
Valamint szolgálatai nagyok, korszerűek és hasznosak, úgy jutalma is
méltóképen nagyszerű és rendkívül buzdító.
Ő ugyanis saját pénzeért minden előadáson jelen lehet, a nélkül, hogy
ezen jogért a belépti díjon kívül egyebet fizetnie kellene; ő koszorukat
vásárolhat, ámbár ugyanazon egyet háromszor is ledobhatja egymásután, ha
némi változást tesz rajta, hogy gazdálkodását a közönség észre ne vegye;
midőn a nagy művésznőnek bérkocsira van szüksége, ő azt nemcsak
elhozhatja, hanem még ajtaját is megnyithatja, sőt néha bele is emelheti
a nagy művésznőt és addig tekinthet oda, meddig csak szemeivel láthatja;
ő vendégeket híhat meg a nagy művésznő parancsára, sőt maga is
részesülhet egy kanál leveskében, mert hiszen vig asztalnál mindenkor
bohóczra is szükség van; ő tüstént eltávozhatik, midőn a nagy
művésznőnek kellemes vendége érkezik; neki nemcsak enyelegni szabad a
művésznő kedvencz ölebével, hanem meg is fésülheti azt, ha annyi
gyakorlottsággal bir e művészi foglalatosságban, hogy a kedves kis
állatot nem sérti meg; ha a nagy művésznő a városligetben észreveszi,
hogy zsebkendőjét honn feledé, neki kétségbehozhatlan joga van azért a
városba visszafutni, csakhogy aztán gyorsak legyenek ám lábai; ha
rendkívül jól viseli magát, úgy a nagy művésznő kis mosóczéduláját ő
irhatja; ő azon boldog halandó, ki a művésznőnek jó éjszakát kivánhat,
és azután haza mehet; szóval, ő mindent véghezvihet, minek teljesítésére
a nagy müvésznő cselédeinek nincs idejök.
És ugyan van-e halandó széles e világon, ki ily magasztos és
megfoghatlan becsű jutalmakért élete legbüszkébb kivánatai közé ne
sorolná azt, hogy valamely nagy művésznőnek ily kimondhatlanul boldog
embervadásza, vagyis kullancsa lehessen?!
Mire ezeket elmondám és szobámba érkeztem, akkor ott lelém már a szép
fiatal vad lányt, ki az ablaknál állott, s rendkívül gyönyörködni
látszott az országútról emelkedő mesés sűrüségű porfelhők szemlélésében.
Beléptemkor ijedten fordult vissza, mert alkalmasint kínzóját, az
állatsereglet tulajdonosát, vélte közelíteni; de csakhamar öröm
mutatkozott arczán, midőn rám ismert.
Néhány közönös kérdés után végre így szólék hozzá:
– Rózsa, megigérted, hogy még ma elmondod történetedet.
– Igen szivesen, – felelte ő, s ismételt intésemre a pamlagon helyet
foglalt.
– Tehát halljunk szót.
Rózsa minden vonakodás nélkül elmondá történetét, mikép az itt szóról
szóra következik.
XI. Félbenszakasztás.