kételkedni, rendkívül meghatotta egész belsőmet. Egészen új tömkelege
fejlett ki ez által azon ember gazságainak, kit üldözőbe vevék, s most
már világosan látám azon okot, mely miatt nyomozásaim daczára sem akart
Pestről távozni, sőt kész volt gyilkosságot is elkövettetni, csakhogy,
tőlem szabadulván, biztosabban hajthassa végre gyalázatos terveit. Ő
tehát a roppant vagyonú grófnőt bizonyosan külföldre akará vinni, hogy
kincseit sajátjává tehesse, s ezt, mint látszék, házasság által akará
eszközleni. E szerint tehát Móricz felesége, a szép Eszter, csakugyan
nem volt felesége, vagy valóban meghalt, habár üresen temetteték is el a
koporsó. De hátha csak vagyonát akará e két megcsalatott asszonynak
elrablani, s azután Börger Lenkével kivánta azt megosztani? Mert mind
az, mit eddig e szép hajadonról hallék, meggyőzött arról, hogy bűnös
csábítás által nála semmiesetre nem fog czélhoz jutni. De mikép birhatta
Esztert oly hirtelen férje elhagyására? Oh, az ügyes csábítónak könnyen
szokott ilyesmi sikerülni oly asszonynál, ki öreg zsugori férj mellett
szenved! És mikép jutott a rablók s csalók társaságába, kik személyében
főnöküket látszottak tisztelni? Ezt még könnyebben magyarázhatni meg,
mert a gazemberek mindenütt könnyen és hamar megismerik egymást, s az
előtt, ki köztük legromlottabb és legelvetemültebb, azonnal meghajlanak.
De hát a grófnőről mit kelle gondolnom?! Férjének halála, s gyermekének
rejtélyes eltünése igen gyanussá tevék őt ugyan előttem, de e puszta
gyanura mégsem lehete valót építenem; mert mind a két eset csakugyan
véletlenségből is megtörténhetett, s így e tekintetben csak a jövendőtől
várhaték alapos fölvilágosítást.
Ezen gondolatok sokkal gyorsabban futották át elmémet, mint azokat
leirhatám, s miután háborgó kedélyemet ez alatt kissé megnyugtatám, e
szókat intézém a szobalyányhoz:
– Itt van még a grófnő?
– Igen, épen ma hallottam az új szobalyánytól, kivel történetesen
találkoztam.
– És a báró?
– Azt egy pár hét óta nem látták.
– Mit csinál a grófnő?
– Úgy látszik, hogy még mindig nagy útra készül; szobalyányának azt is
mondá, hogy a magyarországi levegő egészségének ártalmas.
– Háni, bizhatom benned?
– Tökéletesen.
– Maradj a házmesternél, s légy Bertóknak segítségére szolgálatom körül.
– Örömest.
– Időről időre add tudtomra, ha valamit hallasz grófnőd viszonyairól.
– Értem.
– Ezen beszélgetésünk pedig mindenki előtt titok maradjon.
– Mindenesetre.
VII. Állatsereglet.
Azon új felfödözések, miket Háni szavaiból meríték, alkalmasint többet
tettek egészségem helyreállítására, mint a sok orvosság, mert azóta
állapotom szemlátomást javult, s egy pár nap mulva dél felé már sétálni
meheték. Mily jótékonyan hatott rám a szabad levegő, midőn gyógyszerbűzű
szobámból az utczára jutottam! Testem egészen megújult, s mire a
nagyhidutczába értem, már, hogy úgy mondjam, akár fogadni is mertem
volna, hogy soha nem voltam beteg. S ezen kellemes érzésért örömest
megbocsátottam azon gazfiaknak, kik miatt forrólázba estem, annyival is
inkább, mert szenvedésemből azon okulást merítettem, hogy bizony csak
nagyon becses adomány az élet és egészség, s hogy annál fogva ugyancsak
megérdemli a gondos föntartást!
Az utczákon mindent régi állapotban lelék, s szinte jól esett egy kis
sajátszerű szeméthalmot látnom az egyik utcza közepén, melyet már
betegségem előtt is láttam, mert ebből azt lehete következtetnem, hogy
még sem voltam szerfölött sokáig beteg, minthogy különben bizonyosan
eltakarították volna már a botrányos szemetet. Egyébiránt ez nem nagy
baj, mert ha a frakkos és keztyűs gazt nemcsak járdán, hanem szőnyeges
termekben is eltűrjük, ugyan mért ne maradhatna meg a lelketlen gaz is
békével az utczán, hiszen ez koránsem oly veszélyes, mint a másik.
Ime, a német szinház előtti tér is oly gyönyörű, mint volt. Kövezete
valódilag aristokrata szellemmel látszik birni, mert annyi csakugyan
bizonyos, hogy az egyenlőség onnan tökéletesen száműzetett. Sok kő
büszkén emeli magosra fejét, vagyis inkább tetejét, mert hiszen az
efféléknek nincs fejök, s valahányszor lecsuszik fölületes simaságukról
az ember lába, mindig az alázatos alacsony köveken rúg egyet, ámbár ezek
épen nem tehetnek arról, hogy amazok oly magosan hordják orrukat. Így
történik ez mindenütt az osztályozott világban, mért ne követhetnék
tehát e sok élő példát a német szinház előtti kövek is! Sok ujdonságiró
vádolá már magyar s német nyelven az illető hatóságot ezen hoporcsos és
göröngyös kövezet miatt. Szegény rövid látásuak, tehát azt sem birtátok
fölfogni, hogy ezért inkább nyilvános köszönet kifejezésére kellene a
lakosságot fölszólítnotok?! Midőn az ember jó, egyenlő sima kövezeten
jár, akkor rendesen a csillagokra, vagy hölgyek szemeire – a mi
tulajdonkép mindegy – irányozza tekintetét, és nem igen szokott lába
elébe tekinteni. Ily modorú járás-kelés közt pedig, ha az ember korán
fog is kelni, mégsem fog aranyat lelni. Az említett szinháztéren
ellenben a kövezet rosszasága miatt szükségkép mindig le kell szemeinket
szegeznünk a földre, hogy nyakunkat ne törjük, és igen hasznos ám ez,
mert habár aranyat nem lelünk is, de bezzeg találunk mást! A bérkocsisok
ugyanis seregestől állnak azon téren, s lovaik nemes vetélyvágygyal
utánozzák azon kétlábú rokonaik példáját, kik azon szinház egyik
szögletén megállnak, s az illedéket, szemérmet, becsületet és mások
egészségét fényes nappal kedvökre gyilkolgatják, a nélkül, hogy ezért
bár csak füleiket is levágná valaki. A négylábú lovak tehát buzgó
versenyzéssel szemetelnek reggeltől késő estig, s ha a rossz kövezet
miatt nem kényszerülnénk szemeinket mindig e gyönyörűen trágyázott téren
jártatni, vagyis legeltetni, úgy minduntalan félelmes puhaságú tárgyakba
merülnének lábaink. És ugyan mért nem hárítatik el valamikép e minden
tekintetben botrányos kétféle undokság? Oh, kérem, mindennek van haszna,
habár első tekintetre károsnak látszik is. Ime, mily csinos bódé van e
pompás téren fölállítva, neve fagylalda, de jobban illenék rá talán a
bélgörcsde czím, mert szorgalmasb látogatóit gyakran mulattatja ezen
kedélyes betegség. Ezen fagylaldában legjobb a fagylalt, s némelyek azt
gondolják, hogy ezt készítőjének kell érdemül fölróni. Épen nem, mert a
két és négylábúak említett szép működéseinek gyönyörű kipárolgása
kölcsönöz oly sajátszerű zamatot a fagylaltnak, sőt mi több, azonfölül
még egy kis náthával is megajándékozza a csemegézőket, s ugyan ki ne
tudná, hogy a nátha rendkívül egészséges, mert sok veszélyessé válható
bajtól szabadítja meg az embert. Mind ezekből alkalmasint eléggé világos
tehát, hogy a többször említett tér ellen nagyon kár nyilvánosan
fölszólalgatni, mert az legjobb úgy, a mint van, s épen így illik minden
tekintetben az előtte emelkedő épülethez.
E rövid szemle után Dunánk partja felé folytatám utamat, melyen nagy
deszkabódét pillanték meg, melyből iszonyú ordítás harsogott. A
kifüggesztett képek világosan tanusíták, hogy állatsereglet van benne,
mi mellett különben az ordítás is elég hangosan szólott. Hm, gondolám,
ugyan miért ne lépnék e bódéba, most úgyis etetés ideje van, s ilyenkor
legérdekesb a vadállatokat látni. Különben is elég bajba ütköztem már az
emberek társaságában, épen nem fog tehát ártani, ha most az egyszer
szelidebb társaságba lépek, melyben legalább vas rácsolat által
ótalmaztatik az ember azok ellen, kik ártalmára lehetnének.
[Illustration: Állatsereglet.]
Beléptem tehát, s mivel alapos okom van hinni, hogy szives olvasóim
közől egy sem volt Noe apánk bárkájában, tökéletes bátorsággal mondom,
hogy minden tekintetben Noe bárkájához hasonlíta belseje; ám czáfolja
meg állításomat az, ki a valódi bárkát saját élő szemeivel látta!
Voltak benne ugyanis tiszta és tisztátlan állatok, csakhogy az utóbbiak
osztályából sokkal többen. Engem leginkább azon furcsa hasonlatosság
lepett meg, mely az állatok s némely nézők közt uralkodott.
Először is természetesen az oroszlánt vettem szemügyre, melyhez egy
kétlábú arszlán rendkívül hasonlított s meg vagyok győződve, hogy saját
anyja sem tudná e két állatot egymástól megkülönböztetni, ha az oroszlán
sörényét fölégettetné, szemeihez üvegdarabkát csiptetne, tagjait fehér
nadrágba és szürke zsákba rejtené, s fogai közé szivart szorítana, mert:
mindegyiknek csak ösztöne van, mindegyik józan értelem nélkül ordít,
mindegyiknek nagy körme van, s mind a kettő eszik, iszik, alszik, le- s
fölsétál, holnapról nem gondoskodik és hizelgő macskatermészetű, ha
körmeit használni nem merészli. Hogy szabadban egészen más a valódi
oroszlán, az nagyon természetes, mert a szabadság hiánya minden nemesb
tehetséget elöl.
Ezen nagy éjszaki medve még csak nem is morog, hanem alattomosan pislog
tüzes szemeivel és körmeit mindig készen tartja a ketrecz rostélyánál,
prédára várakozva, mert ő csak akkor kap valami után, midőn már
tökéletesen bizonyos abban, hogy hatályosan megragadhatja. Csak szakálla
hiányzik e medvének, s tökéletesen hasonlítna azon gyakorlott uzsoráshoz
ott a szögletben, kit még egy hitelező sem birt megcsalni. Az ily hideg
vérű és hidegen számoló medvék és uzsorások rendkívül veszélyesek.
Őrizkedjünk tőlük.
Mily furcsák ezen majmok! De ugyan minek vesztegetnénk fölöttük szót,
miután titkon bizonyosan mindnyájan kénytelenek vagyunk magunknak
megvallani, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, s egy vagy más
tekintetben, bizony mindnyájan hasonlítunk hozzájok.
Egy kék róka is ugyancsak megérdemlé a figyelmet. Oly szelid, oly
nyájas, oly őszinte tekintetű volt, farkát oly szívnyerőleg csóválá,
szemeivel oly édesen hunyorgott, pittyedt ajkaival oly kellemesen
mosolygott, mintha valóságos ember lett volna, ki épen hatályosan akarja
embertársát megcsalni. Ezen róka alkalmasint legalább háromszor ment már
csődületen keresztül az állatok közt.
Mennyi szép, czifra tollú és kiállhatlan üres csevegésű szajkó! Bizony
szinte azt kénytelen az ember hinni, hogy tizenkét és egy óra közt a
váczi utczában sétál.
A hatalmas sas azon távol zugolyban igen szomorúnak látszik, hihetőleg
azért, mivel látja, hogy körülötte leginkább csak verebek és ökörszemek
hemzsegnek, melyek végre még ki is gúnyolják őt, miután hátán magosra
emelkedtek.
Amott –
De ime, az állatsereglet tulajdonosa perselylyel közelít s kérkedő
hangon mondja, hogy most eddig még soha nem látottat fog a nagyérdemű
közönség látni és soha nem hallottat hallani.
Ugyan mi lehet az?
A perselybe néhány krajczárt csusztatnak azok, kik ily összeget tréfából
is nélkülözhetnek, s a tulajdonos meghajtja magát és egy magas ketrecz
függönyeit széthúzza, mely a vadmacska és csörgő kigyó közt áll.
Ah! Ah! Ah!
Ezen szellemdús megjegyzés hangzott minden oldalról.
A tulajdonos hatalmasan köszörülé torkát és mintegy ezeket mondá:
– Nagyságos.
Néhány szabónő és rőfös boltossegéd mozog, mert e czím csak őket
illetheti.
– Tekintetes –
Egy pár dajka és pattantyús nyájasan mosolyog.
– És nagyérdemű közönség!
Számos inasgyerkőcz és gyufás suhancz oly kifejezéssel nyújtja előre
piszkos nyakát, mintha ezt akarnák mondani:
– Értjük!
– Nagyságos, tekintetes, és nagyérdemű közönség! Itt most oly csodát
méltóztatnak látni, melyhez hasonlót Európa és Budapest még eddig nem
látott, s melyről bizonyosan senki nem képzelte, hogy azt valaha
láthassa. Kimondhatlanul boldognak érzem tehát magamat, hogy e
rendkívüli csodát a nagyérdemű közönségnek bámulás, a tisztelt tudós
világnak pedig mély vizsgálat végett szemei elébe állíthatom. Ezen csoda
egy ismeretlen tengernek eddig még nem ismert szigetén született, honnan
a legcsodásb kalandok által jutott birtokomba, miknek elmondásával
heteket, sőt hónapokat kellene eltöltenem s azért kénytelen vagyok
azokat inkább egészen elhallgatni. Ez tehát – vad lyány és valamint őt
nem ismeri senki, úgy ő sem ismer senkit; kígyót, békát nyersen eszik,
mit azonban nem szabad nézők előtt tennie, mert sokan eliszonyodnának;
vadsága daczára azonban oly szelid, hogy még csak nem is harap, ámbár
igen szép fehér fogai vannak. Egyébiránt nagyon szépen tánczol és énekel
s csak az kár, hogy szavait nem érthetjük; méltóztassanak mindazáltal
elhinni, hogy azok mindenesetre rendkívül érdekesek.
A tulajdonos megtörlé homlokát, intett s a vadlyány kilépvén
ketreczéből, az állatok előtti keskeny téren énekszó mellett tánczolni
kezde és a bódé minden zugából hangos éljenek harsogtak, ámbár az éneket
nem lehete érteni s a táncz is olyan volt, hogy inkább csak jellemtelen
ugrándozáshoz hasonlított, minőt színpadunkon is elég gyakran láthatni.
Már megunám e bohóskodást s épen távozni készülék, midőn a vad
kisasszony nagyot ugrott felém, kezeit vállamra tevé s mi alatt fogait
mutatá, mintha meg akarna harapni, e szókat suttogá: «Szabadítson meg!»
– és ismét hangosan énekelve tovább szökdécselt.
Ez egyetlen másodpercz alatt történt s következéskép senkiben nem
szülhetett gyanút. Csak most kezdém élesb figyelemre venni a lyányt s
minél tovább vizsgálám, annál inkább meggyőződém, hogy ehhez hasonló
arczot már láttam, ámbár most nagyon el volt mesterség által
változtatva; sőt még hangjáról is azt véltem, hogy egykor már hallottam
valahol, noha egészen más hangon énekelt, mint melyen a fönebbi két szót
sugá. E kaland rendkívül fölizgatá kiváncsiságomat s én nem távozám a
többi nézőkkel a bódéból, hanem magamhoz intém a tulajdonost, miután már
valamennyi idegenek kitakarodtak.
– Méltóztassék parancsolni, nagyságos uram! – szóla ezer bók közt az
állatok uralkodója.
– Küldje ön ki segédeit.
Parancsolatom azonnal teljesítetett, ámbár emberem kissé aggályosan
kezde rám tekintgetni.
– Uram, ön gazember.
– Hogyan?!
– Mondom, ön gazember.
– De –
– Szót sem. Feleljen őszintén. Kicsoda ezen úgynevezett vadlyány?
– Nagyságos uram – kérem – hiszen már megmagyaráztam; – de ha
parancsolni méltóztatik, még egyszer is elmondhatom. Itt most oly csodát
méltóztatik látni –
– Hallgasson bohóságával! Egyenes választ akarok. Szóljon!
– De mikor mondom –
– Én nem vagyok vad lyány, – kiálta most szívreható hangon a
szerencsétlen fogoly. – Istenre kérem, nagyságos uram, szabadítson meg,
mert meghalok ezen vadállatok közt, ha kínzóm maga nem öl meg!
– Hallod, gazember?
– Nagyságos uram, kérem –
– Nyisd meg a ketreczet.
– De –
– Hajdukat szólítsak be?
– Jaj nekem!
– Hamar.
– Tüstént.
– Így. Mi a neved, szegény áldozat?
– Rózsa.
– Mosdjál meg.
– Igen, nagyságos uram.
– De kérem, ezen lyányt drága pénzen vásároltam.
– Becsukassalak?
– Ördög és pokol.
– Adj böcsületes ruhát és nagy kendőt e lyánynak. Hamar.
– Legalább méltóztassék költségemet megtéríteni.
– Bottal, ha nem hallgatsz.
– Kész vagyok.
– Kövess!
E szók után a bódéból kiléptünk, s mögötte megállapodván, bérkocsit
hozaték, a vad lyányt bele ültetém, helyet foglalék mellette, s
szállásomra hajtattam, mert most, miután a sokféle föstéket arczáról
lemosá, már tökéletesen ráismertem.
VIII. Irodalmi vértanú.
Szállásomra érkezvén, rövid ideig beszélgettem Rózsával, ki a szép névre
igen érdemes volt s szavaiból azonnal meggyőződtem, hogy nemcsak új
titoknak juthatok általa birtokába, hanem alkalmasint kulcsot is kapok
majd tőle, néhány régibb titok zárának illő fölnyitására.
Mindenek előtt mély hallgatást parancsolék neki s azután Háni gondjaira
biztam őt; magam pedig rövid ebédecske után, mely még mindig lábadozó
állapotomhoz volt szabva, egy magyar ujság szerkesztő hivatalába
siettem.
Az előszobában egy szálas legényt találtam, ki tökéletes művészi
avatottsággal és igen alaposnak látszó tárgyismerettel – csizmát
talpalt. E látvány kissé meglepett, s már azt hivém, hogy eltévedtem;
mert azt tudtam ugyan, hogy az ujságokban elég talpra esett gondolatot
lelhetni, de ezzel a csizmatalpalást semmi rokonságba nem birtam hozni.
Kétkedve szólék tehát a legényhez:
– Barátom, én a szerkesztőhivatalt keresem.
A legény mélyet fúrt az árral, pipáját balra mozdítá szájában és röviden
csak ezt válaszolá:
– Tessék hát belépni.
– Ide?
– Igenis.
– Azt gondoltam, hogy csizmadiaműhelybe tévedtem.
– Nem, uram. Én csak időtöltésből talpalgatom saját csizmámat.
– Talán tanult mestersége ez?
– Igen.
– Hát mért hagyta el mesterségét?
– Nem szerettem a szurkolást és sokszor hallottam, hogy az ujságirás
mellett munka nélkül is meggazdagulhat az ember.
– Ah, tehát ön ujságiró?
– Nem épen egészen, hanem az ujság expeditora vagyok.
– Expeditor?
– Igen, valamennyi ujság az én kezemen megy keresztül.
– Valóban?
– Mind a két városban én hordozom ki az ujságot.
– Ah, értem! Hát meggazdagodott-e már, expeditor úr?
– Eddig még csak gazdám, de hiszen majd rám is elkerül a sor.
– Itthon a szerkesztő úr?
– Nincs.
– Hol van?
– Falura ment, juhocskáit nyiratni.
– Hát jószága is van?
– De mennyi!
– Mikor jő haza?
– Nem tudom. De csak tessék besétálni, első segéde itt van s azzal
mindent lehet végezni.
– Hát nem egyenlők a segédek?
– Egyébiránt egyenlők ugyan, de annyiban mégis különböznek egymástól,
hogy az első nagyobb fizetést húz és kevesebbet dolgozik, mint a többi;
épen úgy, mint a csizmadiáknál az öreg legény.
Tehát a segéddel szólok, gondolám, ámbár nem tagadhatom, hogy én a
segédi czím iránt mindig megfoghatlan ellenszenvvel viseltetém, az élet
bármely helyzetében találkoztam is azzal. Ezen eszme mindig valami
tökéletlenséget foglalt magában nézetem szerint: mintha tudniillik a
segéd csak segíteni tudna, de maga nem birna valamely munkát tökéletesen
és önállólag befejezni. S ezen véleményemet több ok látszék támogatni.
Így például táborban és csatákban is alkalmaztatnak segédek, de ugyan
mit visznek ezek véghez? Szelet csinálnak, lótnak, futnak, mások
parancsait másokkal közlik és így legfölebb lovaik lábainak gyorsasága
által tehetnek csak némi szolgálatot.
Némely tisztviselők mellett szinte segédek tartatnak; de ugyan miből áll
ezek kötelessége? Annak véghezviteléből, mit főnökük nem tart arra
méltónak, hogy maga személyesen végezze el.
Még szinházaknál is minden valamire való szinész irtózik az úgynevezett
segédszerepektől s a kardalnok is csak fejét vakarja, ha végre csakugyan
rátukmálják az effélét.
Meglehet, hogy csalatkozom, de, hogy röviden fejezzem ki magamat, én a
műveltebb körökben létező segédeket mindig csak a mesteremberek
inasaihoz tudám hasonlítani; azaz: oly egyéneknek tartám őket, kik
tanuláson és rontáson kívül még minden egyébre alkalmatlanok s
következéskép a polgári életben semmi jelentőséggel nem birhatnak.
E véleményem még akkor is szilárd meggyőződésem vala, midőn a
szerkesztőhivatal ajtaját megkopogtattam.
– Tessék! – hangzott belőlről a válasz, oly sajátszerű kifejezéssel,
hogy azt minden alaptalan gyanusítás nélkül ilyesmire is lehetett volna
magyarázni:
– Vigyen el a manó!
Hm, gondolám, ez nem igen kedvező fogadtatást jósol, s fönebbi
véleményemben még inkább megerősödtem; azonban, ha már ennyire jöttem,
tehát csakugyan mégis belépek, hiszen legrosszabb esetben sem fogja
füleimet leharapni a rossz kedvű segéd.
Példás elszántsággal nyitám meg tehát az ajtót, s ügyes kiszámolással
jobb lábamat emelém át először a küszöbön, hogy valami baj, vagy
kellemetlenség ne érjen.
Beléptem s az ajtót szép csöndesen betevém, hogy illedelmes föllépésem
által a kedvetlen segéd urat kissé megszelidítsem.
Most, szokás szerint, le kellene terjedelmes és hű pontossággal irnom
mind azt, mit a szerkesztési hivatalszobában láttam; én azonban nem igen
szeretek szokás rabja lenni, hanem inkább saját fejem után járok, s
azért inkább azt fogom leirni, mit az érintett szobában nem láttam, de
mit ott szükségkép látandónak hittem, azon fogalmak következtében,
melyek szerkesztésre nézve elmémben éltek, s mik nélkül e nemes
foglalatosságot teljesíthetlennek hittem.
Tehát: nem láttam tisztaságot, pedig azt hittem, hogy minden, s főleg
szellemi munka sikeres előmenetelére a tisztaság mulhatlanul szükséges;
nem láttam kényelmet, pedig fogalmam szerint nem igen működhetik jó
kedvvel ott a lélek, hol a test sanyarúságot érez, és ennek
következtében a lelket csöndes elmélkedéseiből gyakran fölriasztja; nem
láttam rendet, pedig a rendetlenség első kutforrása a szakadozott
értéktelen munkának, mert, hol sokáig kell mindent kutatni és
keresgélni, ott zavarba jő az elme, s a legjobb gondolatok is
eloszlanak; nem láték elegendő segélyforrásokat, minők: könyvek,
földabroszok, minden nyelvü külföldi hirlapok és folyóiratok, pedig a
legtermékenyebb elme is kiszárad, ha el van a tudás forrásától záratva,
mikből időről időre merítnie kellene, mert mulattatásra lehet ugyan az
életből folytonosan meríteni, de oktatásra ennél valamicskével több
kivántatik; nem láttam levelek halmazát, pedig a haza ügyei érdeklik
leginkább a haza polgárát, és csak ezek azok, miket soha nem unhat meg;
nem láttam sok dolgozó embert, pedig egynek, vagy csak kevésnek
munkálata egyoldaluvá teszi az ily vállalatot.
Üdvözlésemre a segéd letevé tollát, fölállott, rendkívül fanyar
pillantást vetett rám, melyet elég rosszul sikerült mosolylyal törekvék
födözni, s épen oly ércztelen, mint kedvetlen hangon kérdé:
– Előfizetni méltóztatik?
Én igen nyájasan felelém:
– Nem.
A segéd leült, tollát kezébe vevé és kérdezőleg tekinte rám.
Tekintetét megértém, valamint azt is, hogy nincs kedve hosszas
mulatozásra, röviden tehát csak ezt mondám:
– Nagy gazságnak juték nyomába és szeretném nyilvánossá tenni, mert
személyesen nem akarok bele avatkozni.
– Le van a tény irva?
– Nincs, majd elmondom.
– Bocsánat, nincs időm az efféléket meghallgatni és leirni, mert főnököm
nincs honn, s minden teher rajtam fekszik.
E szók után előtte fekvő német hirlapba tekinte és hihetlen gyorsasággal
fordítá tartalmát magyarra.
Közelebb léptem tehát és kissé sürgetőleg szóltam:
– Majd leirom tehát, ha nem vagyok itt önnek terhére?
A segéd némán mutatott egy poros székre, papirt tolt előmbe és munkáját
nagy sietséggel folytatá. Kendőmet a székre terítém, ráültem, öt tollat
egymásután megpróbáltam, de egyikkel sem tudtam irni; tollkést kerestem
tehát, s mivel ezt nem leltem, a papirosollóval törekvém az egyik tollat
kissé kezemhez idomitani, a mi hosszas fáradozás után csakugyan
sikerült.
Már épen tentába akarám a szeszélyes alakú tollat mártani, midőn az
ajtón kopogtak.
– Tessék! – hangzott ismét kedvetlenül a segéd ajkairól.
Az ajtó megnyilt, s egy nem annyira szép, mind rendkívül vastag asszony
lépett be. Egészséges szine világosan tanusítá, hogy faluról jött, s
keztyütlen terjedelmes kezeiből könnyen lehete következtetni, hogy igen
jó gazdasszony, mikor otthon van. Ezenkívül még azon igen különösen
jellemző sajátsággal birt, hogy egyetlen szót sem szólt a szokott
üdvözlés elmondása után, hanem három zsebet gondosan megmotozván, a
harmadikból pápaszemet vont elő és orrára illeszté.
A segéd nyugodtan mártá be tollát és szintoly nyugodtan folytatá a
fordítást.
Az asszony ez alatt zsebeit egymásután az asztalra üríté és gondosan
keresgélt a beléjök rejtett s most napfényre jött mindenféle közt; de
siker nélkül, mert a sok limet lomot egymásután ismét zsebeibe mélyeszté
és keblében keresgélt, honnan ismét sok mindenfélét vont elő, de szinte
oly kevés sikerrel, mint előbb. Végre zsebkendőjét is fölbontá, de abban
csak kalácsdarabkák voltak szemlélhetők, következéskép a keresett tárgy
innen sem került elő. A zsebek még egyszer megmotoztattak, de hasztalan;
az asszony tehát rendbe szedé magát s boszúsan szóla:
– Bizonyosan a csézában feledtem.
Ezen fontos megjegyzés után minden további szóváltás nélkül távozott, s
én a tollammal a tentatartó felé közelíték, mert ezen jelenet alatt nem
tudtam irni, azonban ismét kopogtak az ajtón.
– Tessék!
Egy czifra uracs zuhant a szobába és föltett kalappal az asztalra ülvén,
vagyis inkább vetvén magát, iszonyú füstfelhőt bocsáta ki száján és
leirhatlan kevélységgel szóla:
– Én Bukfenczy táblabiró vagyok, mondja meg hamar, melyik számban volt a
–i lóárverés hirdetve?
A segéd bevégzé a megkezdett sort, kalapját hideg arczkifejezéssel
föltevé és igen nyugodtan szóla:
– Nincs időm annak fürkészésére.
Bukfenczy úr bámulva tette le kalapját és – oly csöndesen tűnt el,
mintha soha meg sem jelent volna, a segéd pedig letevé kalapját és
minden fölindulás nélkül folytatá munkáját.
Hm, gondolám, ezen segéd nekem tetszeni kezd. Ugyan ki fogja Bukfenczy
urat a lóvásárra hajtani?
Tollamat a tentatartó felé vándoroltatám, de ismét kopogás.
– Tessék!
Egy igen tisztességes öreg úr lépett be, kalapját, botját s pipáját az
ablak párkányára tevé, és erőteljes mély hangon szóla:
– Előfizetni szeretnék.
A segéd arcza kissé felderült, s hangja nyájasabban mondá e szót:
– Méltóztassék.
– Fél esztendőre.
– Ki részére méltóztatik?
– Magamnak.
– Becses nevét kérem.
– Hát nem ismer uraságod?
– Nincs szerencsém.
– Tehát Czombos Boldizsár.
– A czím?
– Táblabiró.
– Lakása?
– Kaszaháti puszta.
– Utolsó posta?
– Járomháza.
– Méltóztassék, itt a nyugtatvány.