csak annyit mondhatok, hogy igen jó s köztiszteletben álló férfi volt,
és irántam mindenkor rendkívüli nyájasságot tanusított. Nőtestvére, ki a
házi gondok egész terhét egyedül viselé, igen szép és szelíd teremtés
vala, ki mindig leggyöngédebb anyai szeretetet éreztetett velem, ámbár
gyakran mondá, hogy szüleim mindjárt születésem után elhaltak, hogy ő és
bátyja könyörületből vettek engem magokhoz. Igazat mondott-é vagy nem,
azt mindeddig nem fürkésztem, mert az életet mindig nagyon becses
ajándéknak tekintém, s azért adójának nyomozását igen fölöslegesnek
tartottam, főkép miután az jónak hivé rólam nem gondoskodni.
Nevelő szüléim s a falú okosabbjai többször fülem hallatára mondák, hogy
szép és ügyes gyermek vagyok, s én ezt örömest elhivém, tudván, hogy az
idősebbeket tisztelni kell; már pedig a tiszteletnek legillőbb
nyilvánítása az, ha valakinek minden korlátozás nélkül hiszünk.
Olvasni, írni és kötni csakhamar megtanultam s nyolcz éves koromban már
tánczolni és énekelni is derekasan tudtam, és nem volt a faluban
pacsirta és kecske, melylyel a versenyt bátran ki nem állhattam volna.
Ekkor szemfényvesztők érkeztek falunkba, kik magokat nemzeti
színészeknek nevezték. Az igazgató oly szépen dobolt házunk előtt, hogy
nevelő anyám, kit mindig nénikének kelle neveznem, meghallgatá
kéréseimet, s elvitt magával az uraság juhaklába, hol a játék adatott.
Az öreg kocsis azt tanácslá, hogy zöld tyukhúrt tegyek czipőmbe, s akkor
aztán nem lesz a szemfényvesztésnek fölöttem ereje, és mindent a maga
valódi alakjában fogok látni.
A jó tanácsot híven követém, és csakugyan hasznát is vettem, mert
meggyőződtem, hogy nem szemfényvesztőket, hanem egészen közönséges
embereket látok jőni, menni, és igen sokat beszélni, a mit én ugyan nem
értettem, de a mi bizonyosan nagyon szép volt, mert a színészek is igen
szépek voltak és csupa aranyos ruhákba öltöztek.
Egykor épen tánczoltam a tornáczban, midőn az igazgató házunk előtt
dobolt. Ő rendkívül elragadtatva látszott s addig ostromlá nénikét, míg
végre megengedé, hogy az akolban tánczoljak. Tiszta merő aranyba
öltöztetett az igazgatóné, kinek fiával oly remekül tánczoltam, hogy az
ispán pipájában csupa bámulásból a tűz kialudt, mi még eddig soha nem
történt meg rajta. Másnap ismét tánczolnom kelle s ennek hírére, még az
uraság szobalánya is eljött az akolba, mi az igazgatót annyira
magánkívűl ragadá, hogy erővel el akart magával vinni. Eleinte nem igen
hajlottam ugyan csábításaira, de utóbb annyit beszélt a sok arany
ruháról és feneketlen boldogságról, hogy végre csakugyan rászántam
magamat, és megszöktem a színészekkel.
Eleinte nagyon tetszett nekem ezen rendetlen élet, mert enni ugyan
nagyon keveset kaptam, de dolgoznom és tanulnom nem kellett, s
tánczolnom és dalolnom mindig szabad volt; azonban utóbb, midőn már
nagyon távol valánk korábbi lakhelyemtől, az igazgatóné azt akará, hogy
ebéd után mindig én mosogassam el az edényt, mert ő nem akará többé
kezeit rongálni. Igaz ugyan, hogy mi csak nagyon ritkán szoktunk meleget
ebédelni, s így egy hétben alig kelle háromszor mosogatnom; de én ezt is
sokaltam, mert azt hittem, hogy ahhoz, ki tánczolni tud, nem illik a
mosogatás.
Boszúságomban örömest törtem volna össze sokszor az edényt, de mind
fából és pléhből volt az egész asztali készület, s így legjobb szándék
mellett sem teheték bennök kárt. Azonban mind ezt még csak eltűrtem
volna valamikép, de az kimondhatlanúl fájt szívemnek, hogy este aranyos
ruhában tánczoltam, nappal pedig czipő nélkül és elrongyollott
karton-szoknyácskámban kellett járnom, sőt mi több, szép fehér ruhámból,
melyet hazulról magammal vittem, az igazgató, ki hajdan szabólegény
volt, kurta köpönyeget varrt magának, börzsönnel piros keresztet festett
rá, és vitézeket játszott benne.
Már szinte hazamenetelre akarám magamat határozni, de részint kemény
fogadtatás, részint eltévedés miatt annyira féltem, hogy e szándékot nem
merészlém végrehajtani.
Ily nyomorban értem el tizenkettedik évemet, midőn az igazgató Pestre
utazott, reménylvén, hogy ott kenyeret kap, mit ő már nem adhata többé
társainak; várakozásában mindazáltal nagyon csalatkozott, mert a magyar
szinészek akkor még a Beleznay kertben játszottak, s falat kenyeröket
teljességgel nem oszthaták meg vele, sőt inkább magok is mással
szerettek volna osztozni.
Ezen végső csapás megrepeszté szívemet, s első pillanatban elhatározám,
hogy egyenesen a Dunába ugrom; ámde a sorsnak végzései titokteljesek, s
kerekeit emberi kezek nem forgathatják! A Duna be volt fagyva s gyilkos
szándékomat nem teljesithetém.
Erre mindazáltal úgy sem volt szükségem, mert kínzóim a művészet magyar
pályadíját elnyerték, azaz, tökéletesen tönkre jutottak. Nem volt hová
lehajtniok árva fejöket, és nem volt kenyerök, melylyel kiáltó művészi
gyomrukat illedelmes csöndre bírhatták volna. Azonban, a valódi művész
soha nem esik kétségbe, mert lángesze által minden bajból kisegíttetik.
Így történt az most is. Az igazgató, pusztán könyörületességből, mert
vándorlevele nem volt, ámbár eleget vándorlott, munkát kapott egy zsidó
ruhaárusnál, az igazgatóné szakácsnénak állott be a vörös ökörhez
czímzett vendégfogadóban, s én pesztonkává lettem Dongai grófnő ő
méltóságánál.
Így fizet be az embernek a bérkocsis-gorombaságú sors, mely nem kíméli a
fenségest, nem a művészetet, nem a szépet, hanem mindent egyenlő
zsarnoksággal gázol el, mit romboló útjában talál!
Az igazgató, ki királyokat játszott ki az éhezésben és művészi
kitűrésben ritkítá párját az egész széles Magyarországban, ki
társaságának minden tagját mindenkor oly örömest és becsületesen fizette
volna, ha pénze lett volna, ki nemcsak dobolni, hanem még írni és
olvasni is tudott, ki a legnyomorúbb csárdában sem maradt adós, midőn
pénze volt, ki némely este három szerepet is játszott, és ezenkívül még
a gyertyák hamvát is elkoppantá keztyűtlen ujjaival, ki kedvező
körülmények közt magosra emelkedett volna, ki három személylyel is el
tudta a harmincz személyes drámákat játszani, – ezen nagy férfi most
tűt, gyűszűt, czérnát és vasalót kezelt, s napszámosok és bérkocsisok
számára ócska nadrágokat javítgatott!
És az igazgatóné! Ezen szellemdús asszonyság, kinek oly jó kérő szája
volt, hogy a legkonokabb paraszt bábától is ki tudá fekete selyem
kötényét csikarni, midőn, királynét játszván, bársony-palástban kelle
megjelennie; ki e kötényt mindenkor lélekismeretesen visszaadá, ha
történetesen rögtön nem kelle távoznia; ki a természetes magyar boron
kívül soha nem használt egyéb pirosítót; ki a kártékony fényűzést nem
ismeré, és színpadon soha nem viselt valódi gyémántokat; ki hűségét
bizonyosan soha nem szegte volna meg, ha azt valaki valaha bármily
keményen ostromlotta volna is; ki soha nem haragudott meg, ha színészei
nem csókoltak neki kezet; ki egyetlen szinésznővel sem kapott hajba s ki
minden fiatal szerepet vonakodás nélkül vállalt el, ámbár ötven tavasz
csókolá már virító halántékait; ki a tisztaságot oly hőn bálványozá,
hogy egész társaságának fehérruháit saját kezeivel mosá, midőn társasága
ily fényűzési czikkel történetesen el volt látva; ki – oh, de ki bírná
bokros érdemeit elsorolni! S mégis ezen asszony, ezen megfoghatlan
művésznő, a nemzeti Tháliának ezen kimagyarázhatlan buzgalmú papnője,
most silány főzőkanalat kényszerült kezelni a tragikai hatású tőr
helyett, s a vészes következményű méregpohár helyett – silány hagymás
rántást kelle kevernie!
Hát én! Én, kinek táncza már nyolcz éves korában egy falusi ispán
pipájában a tüzet elaltatá; ki a művészi irígységet még nevéről sem
ismerém; ki egy pár piros czipőért tüzes parázson is tánczoltam volna;
ki szeszélyből egyszer sem betegültem meg; ki az éhezést oly hamar
megtanultam, és a burgonyát is úrias lakomának tartottam; ki idővel
arszlánokat foghattam volna művészi targonczámba; ki díj és szerződés
nélkül tánczoltam, és szerződésemet mégis soha nem szegtem meg; ki
tizenkettedik évembe fordultam, s mégis, tánczosnő létemre, egyetlen
férfit sem csábítottam el, sőt még csak az igazgató kegyét sem
vadásztam, ámbár egykor új czipőt kaptam volna tőle, ha pénze lett
volna; ki keringő zenére is el tudtam a magyar tánczot járni; ki idővel
koszorúkat, verseket és más mindenféle zöldségeket kaphattam volna; én –
én – makranczos grófkisasszony mellé kerültem, ki még csak három éves
volt, s már is husz vénasszonyt halálra tudott volna szeszélyeivel
boszantani.
Sors, iszonyú és borzasztó kegyetlenségű zsarnok sors, ha neked ezen
otrombaságaidat valaha megbocsáthatom, úgy soha, de soha egyetlen csók
se pirosítsa meg ajkaimat! –
Így végzé siralmas történetét Háni, a csinos szobalyányok ezen
legfinomabb kiadásu díszpéldánya, s én nagy megindulással legeltetém
rajta szemeimet, míg Bertókom keze fejével diónyi könycseppet törlött ki
ily munkához épen nem szokott szeméből, mi azt hiteté el velem, hogy
szívének szénája nem legjobb rendben van. Izlését azonban mindenesetre
dícsérnem kelle, és így fölindulása miatt épen nem birtam rá neheztelni.
A kölcsönös megindulás ezen ünnepélyes pillanatai után, igen nyájas és
mintegy atyai hangon így szólék a deli szobalányhoz:
– Meg kell vallanom, Hánika, hogy a konok sors igen méltatlanul bánt
veled; de vigasztald magadat azzal, mikép vannak a világ történeti
évkönyveiben példák, hogy királyok és nagy hősök is semmivé lettek a
vaskaru sors ércz csapásai alatt.
– Igen, – sóhajta szörnyű elszántsággal Háni – de mi művészek voltunk!
– Igaz, s méltó fájdalmadat tisztelem.
– Mily jól esik az embernek az ily méltányos megismerése az érdemnek!
– Háni!
– Méltóztassék.
– Valamire figyelmeztetlek.
– Mire?
– Sokat eltitkoltál.
– Oh, nem!
– De mégis.
– Csak méltóztassék kérdezni.
– Történeted csak tizenkét éves korodig terjed, pedig már idősebbnek
látszol valamicskével.
– Valóban idősebb vagyok néhány esztendővel.
– S további életed felől semmit nem mondhatsz?
– Legalább érdekest nem igen mondhatok magamról.
– Talán mégis, például: egy pár szerelmi kalandocskát.
– Oh kérem, minek méltóztatik engem tartani, nagyságos uram!
– Igen derék és nagyon csinos szobacziczuskának, jó Háni.
– Kérem, én nem vagyok olyan, mint a többi.
– Elhiszem, hanem sokkal szebb.
– Nagyságod megszégyenít.
– A világért sem, csak igazat szólok.
– Én még eddig nem voltam szerelmes.
– És most?
– Most?! Nem méltóztatik vizet parancsolni?
– Aha, értem, te el akartál pirulni, Bertókom pedig a bajuszát
pödörgeti. De félre a tréfával. Háni, te azt mondád, hogy akkor, midőn a
művészet templomát elhagyád, Dongai grófnő szolgálatába állottál?
– Igen, mint pesztonka.
– S hány esztendeig voltál ott?
– Csak kevés nap előtt hagyám őt el.
– Ez is mutatja, hogy derék lány vagy, mert különben nem maradtál volna
meg oly sokáig egy helyen. És miért hagytad őt el?
– Féltett udvarlójától, s e miatt egyszer előtte rút békának nevezett.
– Téged?
– Igen.
– Szörnyűség!
– Azt csak nem tűrhettem el.
– Semmiesetre. És ki azon udvarlója?
– Dalmer báró.
– Látod, Háni, engem mind a báró, mind a grófnő érdekel kissé, s nagyon
szeretném, ha viszonyukról némi fölvilágosítást kaphatnék.
– Fölvilágosítást?
– Igen.
– Én a grófnő minden titkát tudom, még azt is, melyről szentül hiszi,
hogy még csak nem is gyanítja senki.
– Kiváncsivá teszesz.
– Higyje nagyságod, hogy a rút béka ugyancsak árthatna neki.
– Tehát szólj.
– De előadásom hosszacska lesz.
– Annál jobb.
– Még eddig senkinek nem szóltam ugyan, de nagyságod oly szives úr, hogy
teljesítnem kell parancsát.
– Csak minden tartózkodás nélkül.
– Úgy mondok el mindent, mikép részint a többi cselédektől hallám,
nagyobb részint pedig magam látám, s a grófnő némely vigyázatlan
megjegyzéseiből sejtém.
– Csak rajta.
A szobalány széket vont, parancsomra ágyamhoz leült, s a következő
történetet mondá el.
VI. Uj titkok.
Gerdai gróf fényes család utolsó ivadéka volt, igen természetes tehát,
hogy testi és lelki nevelése nem hanyagoltatott el, hanem minden
tekintetben rangjához illőn rendeztetett. Különösen az anyagi nevelés
volt az, melyre magas szülei legnagyobb gondot fordítának, mert, mint
utolsó csemetének, számos új ággal kelle a sok százados családfát
ellátnia. Legtáplálóbb eledellel élt, kénye szerint aludt, sétált és
lovagolt, s szeszélyeit mindenkin korlát nélkül gyakorolhatá, hogy
ellenkezés által boszúságra ne gerjesztessék, s ennek következtében el
ne sorvadjon.
Tizenötödik évében némi elemi oktatásban részesült, s öt év mulva,
szüléinek halála után külföldre utazott, az élet finomabb élveit is
megismerni óhajtván. Páris és London, mintegy húsz év alatt, nemcsak
jószágainak, hanem testének erejét is tökéletesen kimeríté, s ő
visszatért hazájába, mert a nagy világvárosokban szégyenlett már
szerényebb lábon élni, s azon fölül megrongált egészsége is nyugalmat
igénylett. Mind ez egyébiránt oly mindennapi tünemény, hogy említést is
alig érdemel.
Jószágait igen szomorú állapotban lelé, s tiszteinek nagyobb része,
mindjárt hazatérte után, leköszönt, mert szerzeményöket kényelmesen
akarák élvezni. S azért nem is igen gáncsolhatni őket, mert
gazdálkodásuk által legalább sok pénz a hazában maradt, mely különben a
francziákat és angolokat gazdagította.
A grófnál, számos hitelezőn kívül, a hűséges ragaszkodású köszvény is
jelenteni kezdé magát, s e két kellemetlen körülmény házasságról
gondoskodásra birta őt.
Végig jártatá tehát szemeit a tejfölös körökben, mikép a főbb körök
magokat, isten tudja mi okból, nevezni szeretik, és kevés hónap mulva
Foszlány Ida grófkisasszonyban szép és igen gazdag menyasszonyt vezete
oltárhoz.
E házasságnak Izabella lett egyetlen gyümölcse, ki a magas törzshez
tökéletesen méltó vala, mert atyjának minden testi s lelki
tulajdonságait, azaz: minden hibáit teljes mértékben öszpontosítva
öröklé. Anyja csakhamar meghalt, s a gondos atya mindent elkövetett,
hogy lánya hozzá mindenben tökéletesen hasonló lehessen.
Ezen kivánatát a rendes, czélszerű, finom nevelés legóhajtottabb
sikerrel koronázta. Izabella még a felhőkre is parancsoló tekintettel
nézett, s görcsöket kapott, ha kivánatára rögtön nem oszlottak el. Az
embert, ki hozzá nem vala hasonló, csak eszköznek tekinté, melyet kény
és kedv szerint törhetni el. E mellett fényűzési vágya határt nem
ismert, s e tekintetben még atyját is fölül multa, ámbár ez minden
lehetőséget megkisérte, hogy lánya szörnyű pazarlásán túltehessen.
E kettőztetett kölcsönös nemes vetélkedés csakhamar kimeríté a roppant
vagyont, és az érdemes atya aggódva kezde a szép Izabella számára gazdag
férjet keresni, kinek vagyonából az eddigi víg életet folytathatnák. Ez
azonban igen nehéz munka volt, mert házasodható fiatal rangtársai szinte
szereték a rendkivüli fényüzést, s többnyire hamarább tértek vissza
külföldről, mint ő, azaz: hamarább pillantottak erszényök fenekére.
A körülmények mindinkább nagyobbuló veszélylyel fenyegetőztek, s
Izabella mindenre, csak visszavonulásra nem lévén kész magát elszánni,
mindkét szemét behúnyá, s régi nevét, fiatal kezét és számos adósságát
Dongainak nyújtá, ki csak új nemes volt ugyan, de atyjától annyi ó
aranyat öröklött, hogy ugyancsak ember kelle roppant vagyonának
eltékozlására.
A házasság szerencsés megkötése után az öreg grófot három vagy négy év
mulva az öröm és köszvény csakhamar megölték, s Izabella, ki azért még
mindig grófnőnek nevezteték, külföldi fürdőbe rándult férjével, hogy
szeretett atyja s mestere halálát könnyebben feledhesse.
Hogy Izabella nem szerette férjét, azt talán nem is kell mondanom, mert
hiszen jól tudjuk, hogy vannak oly körök, mikben ily kötéseknél
leginkább csak az illedék vagy birtok tekintélye határoz, s a szív
rendesen nem élvezheti a szólásszabadság szép jogát.
És Dongai? Ez azon közönséges bangók egyike volt, kik kimondhatlanul
boldogoknak tartják magokat, ha mesteremberből nemessé, s utóbb grófnő
feleségök első komornájává válhatnak. Ő tehát lelketlen volt,
tivornyázott, és egyebet nem kivánt. E szerint neje, ha még lett volna
is benne némi csirája a jónak, melyet okos férj a rossznak elnyomására
megerősíthetett volna, ily ember oldala mellett végkép gonosz
szellemének áldozatává lőn.
Ugyanazon fürdőben bizonyos Dalmer báró is mulatott akkor, ki nemcsak az
egész főrangú hölgyvilágnak, hanem egy igen gazdag pesti zsidónőnek is
kedvencze volt. Ezen utóbbi különösen nagyon ragaszkodott hozzá, s nem
is sejté, hogy szivét másokkal osztja meg, mert az ügyes báró nála más
név alatt udvarolt, tudván, hogy minden magas körből száműzetik, ha ezen
aljasnak magyarázandó viszonya napfényre jőne, mert vannak emberek, kik
a bűnt csak akkor tartják bűnnek, ha szokott társasági viszonyaikon
kivül követtetik el. Hogy ezen árulást a zsidónő nem tudá meg, azt
könnyen gondolhatni, mert ő azon fényes zárt körökhöz még csak távolról
sem közelíthete.
Dalmer fényben uszott, sokat költött, s ámbár kártyaasztalnál többnyire
szerencsésen játszott, mégis általánosan föltünt pazarlása, melylyel
több kis fejedelem is alig mérkőzhetett volna, s melyet a zsidónő
erszénye sem lehete képes tartós forrással ellátni. E mellett fiatalság,
deli külső és legcsábítóbb társalgási modor egyenlően ajánlák őt.
Hogy a szépnem e bálványa Dongai grófnő, a szép Izabella figyelmét sem
kerülte el, az igen természetes, valamint az is, hogy Dalmer e figyelmet
lehetőségig hasznára törekvék fordítani, de csak bizonyos pontig; mert
Dalmer éles látású szemei csakhamar átláták itt, hogy mindent nyerhet,
ha vigyázva lép föl.
Izabella ellenében tehát búskomoly és erényes andalgónak szerepét
játszá, ki a bűnnek árnyékától is irtózik, s élete legnagyobb üdvét is
kész inkább föláldozni, mint lélekismeretét bemocskolni, s azt bűnre
tántorítani, kiért szíve olthatatlan tűzzel lángol.
Ezen ügyes fogás által Izabella lelke előtt egészen új mezőt nyitott,
mely eddig ismeretlen volt neki, miután kivánatai korlátra még soha nem
akadtak. A pillanatnyi fölhevülés legyőzhetlen szenvedélylyé alakult,
melyet csak az illedék törvényei birtak még fékezni.
Ez volt azon pont, melyre Dalmer a szenvedélyes grófnőt juttatni akará,
s most, tettetve magát, mintha iszonyú szenvedélyének árjától
akaratlanúl ragadtatnék el, magán kívül Izabella lábaihoz omlott, s a
leghevesb szerelmi nyilatkozást tevé, mely valaha halandónak ajkait
elhagyá.
A grófnő szive lázasan dobogott, szemei kéjtől lángoltak, szerelmet
lehelő ajkai megnyíltak és a báró – dühösen homlokára ütött, s őrűlt
gyanánt rohant ki az illatos teremből.
Izabella szobor gyanánt meredezett utána, s fél óráig maradt mozdulatlan
helyzetében, meg nem bírván e viharos jelenet okait és jelentését
fejteni. A báró minden szavai a legtüzesb szerelmet leheltek, minden
mozdulata, minden tekintete legforróbb szenvedély kifejezését
tolmácsolák, s mégis azon pillanatban tünt el, midőn azt kellett volna
hallania, hogy – szerettetik.
Kétségei közepett levél lepé meg a grófnőt, levél Dalmer bárótól,
melyben a szenvedély legőrjöngőbb kifejezéseivel nyilvánítá, hogy
távoznia kell, mert iszonyú szenvedélye fölött többé nem bir uralkodni,
s inkább százszoros halállal kész kimulni a legborzasztóbb kínok közt,
mint azon hölgyet, ki minden gondolatát sajátjává tevé, olyasmire
csábítani akarni, mi által kötelességei sérelmet szenvednének; azon
hölgyet, ki ha szabad volna, őt halhatlanná tehetné szerelme által, s
kinek ő birtokait, sőt egész életüdvét oly kimondhatlan kéjjel tudná
föláldozni, habár mindezek által csak egyetlen mosolyt nyerhetne is
jutalmul, melyet nemcsak a szív, hanem a törvény és vallás is
szentesítene.
Ily hangon még senki sem szólt a grófnőhez, s e hang minden korlátot
lepattanta szívéről, és határtalan szenvedélylyel tölté azt el, melyen
kívül egyebet többé nem látott, nem hallott és nem érezett, tökéletesen
igazolván azon állítást, hogy a legönzőbb, leghidegebb sziv tud
legdühösebben s kiolthatlan lánggal szeretni, ha valaki oly hatalmas
szózattal bir, mely annak jeges kérgét áttöri.
A báró csakugyan elutazott, s időről-időre hasonló tartalmú levelekkel
tűzelé a grófnő heves szenvedélyét, melyet a távollét már különben is
óriásilag táplált. Eddig még csak türheté férjét, de most már csupán
azon akadályt kelle benne szemlélnie, mely őt az élet minden üdvétől
elzárá. Az eltűrés tehát legkérlelhetlenebb gyülöletté változott, mely a
legiszonyubra is képessé tevé az akadályt ismerni nem tanult grófnőt.
Több hónap mulva a fönebbi események után Olaszországba utazott
férjével, honnan három hónap mulva mint – özvegy tért vissza, testén a
gyásznak fekete szinével, s arczán sóvár kéjnek rózsáival. Dongai
Terricinában rablók által gyilkoltatott meg, mit az özvegy hiteles
bizonyítványokkal tanusított, ki most már a házassági szerződés világos
értelme szerint, elhunyt férje vagyonának fele fölött szabadon
rendelkezhetett, másik felét csak lányának halála után birhatandván.
Dalmer báróval még mindig levelezésben állott, de a tüzes imádó folyvást
távol tartá magát, minek okát az özvegyen kívül senki nem tudhatá meg;
de a levelek tartalma nem igen lehete vigasztaló, mert a grófnő arczán a
rózsák halványulni kezdének, fekete szemeiből sötét tűz villámlott, s
valahányszor négy éves lyánkájára pillantott, ellenállhatlan borzadás
látszék tagjait átfutni, s halványsága egészen rémes halottivá
változott.
Ily pillanatban egykor e szók törtek ki ajkain: «Ő azt hiszi, attól fél,
hogy szerelmemet meg fognám köztetek osztani, s ez megölné őt!»
Egykor este felé egyedül ment sétálni a kis Idával, s egy óra mulva
egyedül s kétségbeesetten tért vissza, szörnyű görcsök közt mondván,
hogy gyermekét a vásári tolongásban elveszté.
Tüstént leggondosabb fürkészések tétettek, de a kis Ida nyom nélkül
eltűnt. Azóta tizenkét év telt el, de Ida kisasszonyról mindeddig semmit
nem hallott.
Ezen szerencsétlenség után Dalmer báró levelei rögtön elmaradtak, s a
grófnő hosszú utazásokat tőn, a nélkül, hogy nyomába akadhatott volna.
Búskomoran tért tehát vissza Pestre, és szigorú elvonultságban élt, alig
költve el negyedrészét vagyona jövedelmeinek, mi által az évről évre
növekedett.
Néhány hónap előtt azonban egészen váratlanul ismét megjelent Dalmer
báró, s kevés nap alatt újra kiderült a grófnő homloka, és nyiltan
nőszülési fényes készületeket kezde tenni, melyek azonban csakhamar
ismét elnyomattak, s minden újabb intézkedések oda látszottak mutatni,
hogy minden fekvő vagyonát pénzzé törekszik tenni.
Hosszas hallgatását azzal mentegeté a báró, hogy a lengyel zendülésben
részesülés miatt Poroszországban elfogatott, s mindeddig oly szoros
őrizet alatt tartatott, hogy egyetlen sornyi levél által sem tudathatá
szomorú sorsát, melyet még kinosabbá tőn azon borzasztó érzés, mely azt
sugá neki, hogy az idő ki fogja nevét törleni távol kedvesének szivéből.
Egyszer négy napig távol volt, s visszatérte után egy ifjút mutata be a
grófnőnél, kit testvérének mondott, de csak nagyon ritkán hozott a
házhoz.
Így állottak a grófnő viszonyai, midőn házát elhagyám, s szinte
könnyebben lélekzem, mióta titokteljes körétől távol vagyok.