Produced by Albert László from page images generously made
available by The Internet Archive
MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
6. KÖTET
MAGYAR TITKOK
Irta
NAGY IGNÁCZ
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
MAGYAR TITKOK
REGÉNY
IRTA
NAGY IGNÁCZ
MÁSODIK KÖTET
AZ EREDETI KIADÁS KÉPEIVEL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
I. Vértanya.
Midőn az ajtó küszöbéről a konyhába tekinték, oly jelenet mutatkozott
előttem, mely nem igen volt képes tünedező bátorságomat visszatéríteni s
tökéletesen megfelelt azon eszméknek, miket ily elhagyatott romok felől
magunknak rendesen képzelni szoktunk; még csak a vihar sem hiányzott,
mely ily alkalommal nemcsak regényekben, hanem a közönséges életben sem
szokott elmaradni.
A konyha tűzhelye egészen le volt rombolva, csak a katlan belső kormos
része állott még; ennek üregében tűz lobogott, mely azonban csak nagyon
kétes világosságot terjeszthete, mivel a sűrű füst által folyvást
elhomályosítatott, melyet a nehéz levegő és sűrűen szakadó zápor nem
engedett a kéményen elég gyorsan kinyomulni. A katlan fölött kiálló
vasrúd végéről horpadozott bogrács függött, melynek nem rosz illatot
terjesztő tartalmát gondosan kevergeté egy rongyokba burkolt vén
asszony, ölében félig meztelen gyermeket tartva, kiben azonnal a
padláson egykor már látottra ismertem. Mellette fölserdült s mintegy
tizenhárom évesnek látszó lány hevert, könyökére támaszkodva s mélyen
besüppedt szemeit merően a lángokra függesztve, mintha legfeszültebb
figyelemmel vizsgálná azoknak gyorsan változó alakulásait, miknek
gyermekek és bárgyú ügyefogyottak legkalandosb jelentőséget szoktak
tulajdonítani. Testét csak épen mellőzhetlen szükségig födé néhány
ponyvadarab s arcza oly félreismerhetlen bélyegét viselé a bűn minden
nemének, hogy szemeim undorral borzadtak róla vissza. Jelenlétemet egyik
sem látszott észrevenni.
Jobbról s balról a szobákban szinte tűz égett, de a sűrű dohányozás és
tűznek füstje miatt a bennök tartózkodó alakokat nem igen lehete
egymástól megkülönböztetni; a kiható zsibongás azonban eléggé világosan
tanusítá, hogy számos éjjeli vendége van e pillanatban az elhagyatott
csárdának, melyre e név most nem igen látszott illeni.
Vezetőm bal karomat érinté s balra fordult velem; ezen érintésre
borzadás futá végig tagjaimat s nem csekély megerőltetésembe került,
hogy a küszöbről vissza nem rohantam a sötét éjszakába. Ekkor azonban
bagoly huhogása hangzott meglehetősen közelről háromszor, mit rögtön
tompa s távolból jőni hallatszott ugatás követett. Nem vagyok egészen
elhagyatva, gondolám s vonakodás nélkül követém vezetőmet, ámbár nem
tagadhatám, hogy ennyi kétségbeesett ember ellenében harmadmagammal sem
lesz könnyű feladat, tusát kiállanom.
A baloldali szobába lépvén, mintegy nyolcz vagy kilencz férfit pillanték
meg, tűz körül heverészve és sűrű pipafüst s még sűrűbb káromlások közt
kártyázva. Aljas szenvedélyektől szétdúlt arczaik minden vonásából bitó
tekinte ki, ámbár mind fiatalok valának s alig találkozott köztök egy
vagy kettő, ki ötvenedik évéhez közelítni látszott. Öltözeteik nagyon
illettek kétségbeesett tekintetű arczaikhoz. Oly suhanczot is láték, ki
meztelen lábai és meglehetősen rongyos és durva nadrága daczára oly
frakkot viselt, melyben, ha tisztábban tartja s testéhez illeszti,
bármely becsületes társaságban is megjelenhetett volna. Volt ellenben
olyan is, kinek meztelensége oly szegényül volt födözve, hogy botrány
nélkül a legrondább külvárosi sikátorban is alig mutathatta volna magát.
Legföltünőbb volt azonban előttem, hogy egy pár elég súlyos botot
kivévén, semmiféle fegyvert nem láték mellettök. Úgy látszott, hogy e
helyen teljes bátorságban hívék magokat, vagy a mit még valószínűbbnek
hivék, hogy minden gyanú elhárításaért, fegyvereiket elrejték, ámbár ily
időben nem igen tarthattak megrohantatástól, miután jobb időben is
kényelmesb az alvás, vagy vidám dőzsölés, mint ily mindenre elszánt
csavargók üldözése.
Több pillanatig kelle a küszöbön állanunk, míg a sűrű füst miatt a
játszókat megkülönböztethettük s ez alatt e rövid szaggatott beszédek
hatottak füleimbe a csoportból:
– Nem megyünk dolgozni?
– Menjünk a vastag kalmárhoz.
– Nem lehet.
– Miért nem?
– Szolgáját ma csapta el, új embere pedig még eddig becsületes.
– Legalább az országúton lendíthetnénk talán valamit.
– A gőzhajózás óta silány ott a kereset nyáron és vásáron kívül.
– Pedig milyen szép az éjszaka!
– A legjobb kopók is fülükön feküsznek most.
Ekkor némi nyugtalanság támadt köztök, mit bizonyosan váratlan
megjelenésünk okozott; de kísérőm egyetlen érthetlen szava azonnal
annyira lecsöndesíté őket, hogy ismét nyugodtan folytaták zajos
munkájokat, vagy inkább mulatságukat s vezetőm a jobboldali ajtóhoz
fordult velem, mondván:
– Itt kell emberünket keresnünk.
Növekedő bátorsággal követém őt, mert helyzetemet mindinkább megszokám,
mint az újoncz, ki az első ágyúlövésre megrezzen s a huszadikat már alig
méltatja figyelemre, ha szíve különben helyén van s nem nyúlfészekben
jött a világra.
Az első szobában, mely szinte egészen butorzatlan volt, mint a
baloldali, néhány az előbbiekhez mindenben hasonló férfit s két asszonyt
láték pislogó tűz körül heverészni. Ezek prédán osztoztak s e munka
annyira leköté egész figyelmöket, hogy sem jelenlétünket, sem a tűznek
kialváshoz közelítését nem vették észre; ámbár keresményök igen
szegényesnek látszott s jobbadán hányt-vetett ócska holmiból állott,
melyért a legkönyörülőbb zsidó is alig adhatott volna egy pár rosz
forintot. S mégis, mily zajjal vitáztak ezen értéktelen rongydarabok
fölött, holott fél napi becsületes munka által is többet szerezhettek
volna, mint a mennyi most egynek-egynek osztályrészül jutott, annyi
veszély és aggság után, miket mindenesetre ki kelle állaniok, mielőtt
birásukhoz juthattak! A falhoz két mankó volt támasztva, az egyik férfi
bal szemét pedig tenyérnyi zöld tapasz takará el, melyet vitázás közben
földhöz csapott s oly egészséges szemet mutatott, hogy bárki is örömest
cserélhetett volna vele. E jelekből méltán következtethetém, hogy
némelyek közülök mint koldusok lopják magokat a házakba s nyomoruk
fitogatásával szánakozást törekszenek gerjeszteni magok iránt, hogy
ennek palástja alatt annál biztosabban lophassanak.
A belső szobából rozzant hegedű keserves hangjai sírtak ki, mik mellett
néhány pár ugyancsak derekas elszántsággal rugtatta magosra a port, mely
minden további kilátást elzárt szemeim elől. Vezetőm nyugtalankodni
látszék s erős hangon kiálta be néhány érthetlen szót, mire csakhamar
hasonló választ kapott. Ezután azonnal szokott alázatos hangján szóla
hozzám:
– Bocsánatot kérek, nagyságos uram, emberünk a pinczében van;
méltóztassék követni.
– Nem híhatnád őt inkább ide?
– Azt megtehetném, de kérdés, fogná-e hivásomat követni? Reménylem, –
tevé hozzá nem minden gúny nélkül, – hogy fegyverzett férfit vezettem
ide, ki a félelmet nem ismeri.
– Előre! Követni foglak.
Hazudnom kellene, ha mondanám, hogy minden aggály nélkül követém
vezetőmet, de gúnyos szavai mégis annyira hatottak rám, hogy most már
semmiesetre nem vonultam volna többé vissza, ámbár helyzetemet
bizonyosan senki nem fogja kellemesnek mondani.
A pincze lépcsőin, melyek veszélyesen ingadoztak lábaink alatt, csak
igen lassan haladhatánk s erősen a nyirkos falhoz kelle kapaszkodnunk,
hogy a súlyegyent el ne veszítsük. Alant jobbra kelle fordulnunk s három
lépcsőn a pincze üregébe jutottunk. Ennek végén tűz égett, melynek
füstje a közeli ablakon az utczára, vagyis inkább szabad térre nyomult;
a lángok elég világosan engedék a tárgyakat megkülönböztetni s aggályom
kissé tünedezni kezde, midőn látám, hogy kívülünk csak egy rongyos
köpenyű férfi van a pinczében, ki a tűz mellett guggolt és annak
élesztésén kívül semmi egyébre sem látszott ügyelni s maga Móricz, ki
nyugtalan lépésekkel méregeté a szűk pinczét és belépésünkkor daczos
kihívó tekintettel állott meg előttem.
Ekkor vezetőm hozzám fordult, szemeit áthatólag függeszté arczomra és
hidegen szóla:
– Czélnál vagyunk.
– Jól van! – felelém lehetőségig közönyös és biztos hangon.
– Ezen férfiúhoz kívánt nagyságod vezettetni?
– Igen.
– Nem csalatkozik személyében?
– Nem.
– Én tehát a rám vállalt kötelességet pontosan teljesítém?
– Igen.
– Tehát minden jót kívánok.
– Nem fogsz ismét a városba visszakísérni?
– Arra nem köteleztem magamat.
– És a kocsi?
– Úgy hiszem, gyalog sem fog nagyságod elfáradni. Jó éjszakát!
– Ember, ha megcsaltál?!
Megjegyzésemre azonban nem nyerék választ, mert vezetőm, utolsó szavai
után, már eltünt a lépcsőkön s én – szemközt állék Móriczczal, kivel
annyira óhajték találkozni s ki most gúnyos megvetéssel mereszté rám
tüzelő szemeit.
II. Két bűnös.
Néhány pillanatig némán meredeztünk egymásra kölcsönösen megszólításra
várakozva. Móricz arczán czélt ért boszuvágy látszott lángolni s vezetőm
gyanussá lőn előttem és sejteni kezdém, hogy tulajdonképen alkalmasint
nem én vezettetém magamat hozzá, hanem ő vitetett inkább engem magához.
Ha e sejtésem nem csalt, úgy valóban igen méltán lehete félnem a
veszélytől, mely életemet is fenyegetheté, mert ezen esetben a zsidó
bizonyosan szoros szövetkezésben állott a felső szobákban tivornyázó
csavargókkal, kiknek nagy száma ellen bátorság lett volna küzdést
merészlenem, habár oldalamhoz jutandának is embereim. Azonban, legalább
föltevém magamban, hogy életemet mindenesetre drágán adom el s előbb
mindent megkísértek személyem biztosítására. Jobbomat tehát
oldalzsebemhez emelém, pisztolyaimat akarván onnan kivonni; de a hiúz
tekintetű zsidó megelőzé mozdulatomat s villámgyorsan irányzá mellemre,
arasznyi távolból, kétcsövű pisztolyát, metsző hangon mondván:
– Egyetlen mozdulatot sem, uram, ha élete kedves, csak egy gyanús intés
szemeivel s ön örökre elnémul. Mit kiván tőlem?
Kénytelen valék kezemet ismét csöndesen lebocsátani s lehetőségig
nyugalmat tettetve, így szólék:
– S még kérdezheted?
– Igen, mert csárdai találkozásunk óta nem adtam önnek okot arra, hogy
üldözzön. Ön nekem megigéré akkor, hogy nem fog elárulni.
– Akkor még nem tudtam, hogy gyujtogató vagy.
– Micsoda?
– Úgy van, a csárdát te gyujtád meg, Marczi mindent elmondott. De még
többet is tudok. A tűz alkalmával Marczi pisztolyai elvesztek s azok
most birtokomban vannak. Az egyikkel zsivány támadott meg engem az
országúton, a másiknak egyik csöve ugyanazon éjjel szolgámat sebesíté
meg, a második cső pedig Beattini grófnőt, nődet ölte meg. Mit mondasz
erre, gyilkos?
Móricz megrázkodott s pillanatig habozni látszék, de csakhamar
visszatért ismét korábbi gúnyos hidegsége s elvetemültsége egész valómat
megrendíté, midőn következő nyilatkozatát hallám:
– Uram, uram, ön nagyon sokat tud, oly sokat, hogy ezzel talán egész
életére beéri s többé semmit nem fog tudni és kipuhatolni! Tagadásra
nincs okom s nyilt vallomást teendek önnek, hogy láthassa, mennyire
megvetem gyáva fenyegetődzéseit. A csárdát én gyujtám föl, mert gazdája
gyalázatosan megcsalt porontya miatt. És ezt ne csodálja ön, mert ugyan
mije van a szegény zsidónak, ha pénze nincs? A legpiszkosabb
utczakölöncz is gúnyolva öltheti ki feléje nyelvét, a nélkül, hogy azért
valaki megbüntetné. Nekem tehát minden áron ismét pénzhez kelle jutnom,
mert míg gazdag valék, legczímeresb nemes urak is alázattal hajlongtak
előttem s ha az elnyomatott zsidó e kéjt egyszer megizelíté, akkor oly
keservesen esik neki erről lemondania, hogy nincs oly tett, melytől
visszaborzadna, ha hiszi, hogy az által ismét korábbi fényes állapotába
juthat. Utóbb debreczeni vásárra siető egyik pesti hitsorsosomtól
megtudám, hogy nőm csábítójával együtt Pesten tartózkodik s hogy
nagyszerüen pazarolják pénzemet. Érti ön: az én pénzemet, bálványomat,
mindenemet, melyért lelkemet adám el, hogy boszúfegyverül használhassam
azt az utált keresztyének ellen, kik annyi század óta büntetlenül
nyomják el Izrael választott népét. Azonnal Pestre sieték s gondosan
nyomozám lelkemnek ezen két mérges férgét és csakugyan rájok is akadtam.
A törvényeket nem költhetém föl ellenök, mert ugyan ki tehetné ezt
szerencsés sikerrel pénz és szépség ellenében?! Más útat kelle tehát
választanom. Azt mondják, hogy a zsidó nagyobbszerű bűntettre ritkán
vetemül és ez igaz; ámde én nem tartozom azon gyávák közé, kik
ellenállás nélkül görbesztik nyakukat a sorsnak igájába s bár ezt tennék
többi rokonim is, mert a zsidónak lelke a pénz, lélek nélkül pedig csak
bűzhödt hústömeg a test. Feleljenek azért azok, kik okai, hogy ezen
kívül egyéb becseset nem ismerhetünk a világon. Én tehát ismeretséget
köték az éjnek véres lovagjaival s határozott elszántságom csakhamar
tekintélyt szerze közöttük nevemnek. Igen, uram, én támadám önt meg s ha
akkor megismertem volna, úgy most bizonyosan nem állana előttem! Ön
inasát én sebesítém meg s nőmet én lőttem agyon; de golyóim egyedül csak
a gaz csábítónak valának szánva s oka nem vagyok, hogy czéljokat
eltéveszték. Íme uram, most mindent tud ön és semmivé tehetne, ha e
helyet sikerülne elhagynia.
– Hogyan?
– Úgy van! Vagy azt hitte ön, hogy vezetője engem elárult? Oh, uram,
zsidó nem árulja el a zsidót, hanem jóban s roszban mindig szorosan
összetart, különben nem diadalmaskodhatnék elnyomója fölött.
– Ez gyalázat.
– Meglehet, de nem tehetek róla! Öt percz mulva meg fog ön halni.
Készüljön, mert én csak testét akarom megölni, hogy magamat kiváncsisága
ellen biztosíthassam.
– Kívánj pénzt, mennyit akarsz, váltságomul s én megesküszöm, hogy nem
árullak el.
– Ki annyit látott és tud, mint ön, az a királyi kincstár egész
tartalmával sem válthatja meg életét. Ne vesztegesse ön szavait,
készüljön, két percz már elmult!
Látám, hogy alkudozásom hasztalan s embereim nem jőnek, legalább nem
akarám magamat, vágóhídra terelt marha gyanánt, ellenállás nélkül
megöletni s már épen torkon akarám ragadni a zsidót, midőn gyors lépések
hangzottak a lépcsőkről s e szók hatottak füleimbe:
– Melyik itt a zsidó, ki nem rég lépett társaságunkba s ki jó pénzért
ölni is kész?
E hangot ösmerém.
– Egy gaz kalandor nyomunkban van s el akar bennünket árulni, meg kell
őt tehát örökre némítanunk.
E szók után egy köpenybe burkolt férfi lépett gyorsan a pinczébe s
rögtön így szóla a zsidóhoz:
– Hej, czimbora, te vagy a jó késes?
– Beattini gróf! – kiálték akaratlanul, mert a köpenyes férfi ő vala s
világossá lőn előttem, hogy számomra keres gyilkost. A reménynek utolsó
szikrája is kihamvadt keblemben.
Fölkiáltásomat pillanatnyi csend követé. A gróf meglepetve látszék s
dühös pillantásokat lövelt felém, nem is figyelve a zsidóra. Ez azonban
tüstént megismeré emberét és éles gúnykaczaj közt szóla:
– Gróf? Ha ha ha! Hajdani boltsegédem, kit idegen nyelvekben jártassága
miatt fogadtam fel, ámbár bizonyítványok nélkül került hozzám Zágrábból.
Nem úgy van, Zlatár Péter?
– Ember, hagyd máskorra magánboszúdat s tiszteld bennem azon társaság
fejét, melyben jelenleg állasz s melyet ezen kalandor semmivé akar
tenni. Ennek rögtön meg kell halnia.
– És neked is, gaz csábító, ki nőmmel pénzemet is elrablád! Hej, Bandi!
Ne nézd a tüzet, ide mellém s mutasd meg bátorságodat. Kezeidet úgyis
vér pirosítja már s önként ajánlkozál, midőn társat keresék e munkára.
Ezen két embernek meg kell halnia!
Beattini, vagyis Zlatár, tőrt ránta ki botjából s újai közt élesen és
sajátszerüen füttyentett, de a mennydördés elfojtá e gyönge hangot. A
tűz mellett guggolt férfi, ki már néhány pillanat előtt fölemelkedék és
fejszét ragada jobbjába, most rögtön hozzám ugrott és dörgő hangon
kiálta:
– Ha itt valakinek halni kell, úgy inkább te halsz meg, zsidó, mint ezen
becsületes úr, ki őrült mátkám iránt könyörületes volt. Tőrre és
feszületre esküdtem meg, hogy ezen irgalmát megszolgálom és hála
istennek, hogy oly hamar leróhatom adósságomat. Ne féljen, nagyságos
uram!
Bandi, a szerencsétlen Erzsi boldogtalan vőlegénye, széles mellével
födözé testemet és súlyos fejszéjét halálos csapásra emelé Móricz ellen.
– Mellém, Zlatár, – ordíta dühösen Móricz – ezek most veszélyesebbek; mi
ketten azután majd külön is végezhetünk egymással.
– Ez már okos beszéd! Kettő kettő ellen, a tusa egyenlő.
Beattini ezen megjegyzése után Móricz elsüté pisztolyát s Bandi hörögve
terült el lábaim előtt és hátrahanyatló testének súlyával engem is leüte
lábaimról. E pillanatban rögtön egymásután két lövés dördült be a
lépcsőről s egyebet semmit nem hallék, mert esésemkor fejemet egy a
földön heverő téglába ütém és eszméletemet azonnal elvesztém.
[Illustration: Két bűnös.]
III. Ujabb bonyolódás.
Szinte jól esik kissé hinnem, mikép nyájas olvasóim néhány pillanatig
azt hivék, hogy a zsiványok fegyverei által más világra küldettem és e
miatt mintegy fél másodperczig talán sajnálkoztak is valamennyire
fölöttem; azonban őszintén meg kell vallanom, hogy ezen különben
rendkivül becses sajnálkozás nekem ugyan nem sokat használna, ha
csakugyan megszüntem volna az élők közt bolygani. Ennél fogva tehát
életben maradásom fölött csak örvendeni tudok, még azon esetben is, ha
néhány jó barátom talán úgy vélekedik, hogy bizony nem nagy kár lett
volna érettem.
E néhány sorból, ha nem mondanám is, világosan látni méltóztatnak tehát
tisztelt olvasóim, hogy még csakugyan élek s igy csak azt kell még
elmondanom, hogy mikép maradhattam meg életben oly iszonyú veszélyek
közt, miket fönnebb leírni szerencsém vala. A most következendő
körülményeket mind Bertókomtól tudám meg, kinek buzgólkodása nélkül
alkalmasint koporsómra fektették volna a ludtollat, melylyel bizonyos jó
barátimnak már annyi bajt okoztam és fogok még ezentúl is okozni, ha
isten segít és életben maradok!
Bertók és Marczi hiven követék utasításomat s fölfegyverkezvén,
mindaddig sarkamban valának, míg vezetőmmel, ki, mellesleg legyen
mondva, ugyancsak ocsmány hinárba vitt, kocsiba ültem s akkor egész
kényelemmel a bakon foglaltak helyet. Midőn kocsink megállapodék,
hirtelen leugrottak s a közel árokba lapultak, honnan csak akkor
kezdének utánunk nyomulni, midőn már oly távolra haladánk, hogy
felfödöztetéstől többé nem tarthattak. A csárda udvarában, mindenütt
szorosan a falhoz nyomulva követék lépteinket s így pinczébe
menetelünket is azonnal észrevevék, valamint azt is, hogy vezetőm onnan
rövid idő mulva nélkülem távozott. Ekkor bajt gyanítottak s rögtön a
pinczébe nyomultak, melynek utolsó lépcsőin, a forduló előtt, állván, a
Móricz s köztem folyt beszédet szóról-szóra hallák s már épen segélyemre
akarának rohanni, midőn Beattini lejött, ki elől gyorsan egy kiálló
magos vakablakba nyomultak, hol nem veheté őket észre boszúszomjas
ellenségem. Miután pisztolyukat kilövék, azonnal rám rohantak s az
udvarra hurczoltak, mi oly gyorsan ment véghez, hogy már az udvaron
voltak velem, mielőtt a szűk pinczében, a hármas lövés következtében
támadott füstfelhő miatt, a tárgyakat meg lehetett volna egymástól
következtetni. Az udvarban új baj érte őket, mert a lövések az egész
csőcselék népet kicsődíték s az istállóból is rongyos embercsoport
tódult az udvarra; ezen utóbbi körülmény azonban üdvünkre szolgált, mert
ezen újabb vendégek czigányok valának, kiket Bertók azonnal nyelvökön
szólíta meg s kik ennél fogva a zsiványok elébe álltak s míg őket
csöndesíték és megnyugtatni iparkodtak, addig embereim már a közel
festőgyárhoz jutának velem és az ajtó melletti csöngetyűt derekasan
rángatták. Az ajtó csakhamar meg is nyilt és így minden veszélytől
mentve valánk. Rövid ápoltatás után ismét magamhoz tértem s oly jól
érzém magamat, mintha legkisebb baj sem történt volna rajtam, minél
fogva a gyármunkásokat azonnal ostromlám, hogy menjenek velünk a csárda
megmotozására, hol bizonyosan jó fogást sikerülend tennünk. Kérelmek és
igéretek végre legyőztek minden akadályt s tizenötödmagammal lehetőségig
fegyverkezve, a csárdába sieték, melyet mintegy másfél óra előtt hagytam
el.
Ez alatt a förgeteg már meglehetősen eloszlott s a holdnak sugárai
időről-időre tiszta fényt vetének a földre. Várakozásunkban csakugyan
csalatkoztunk, mikép azt a gyármunkások előre jósolák. A csárda minden
zugát gondosan motoztuk meg, de semmi gyanusat nem lelhettünk; csupán a
meleg hamú tanusítá, hogy itt rövid idő előtt emberek tanyáztak. Sem élő
ember, sem halottnak nem juthatánk nyomába; úgy látszott, hogy
szabadulásunk következtében előre sejtének ily motozást és azért szöktek
meg; még pedig annyira minden zaj és nyom nélkül, hogy már magam is
hajló valék hitelt adni a föld alatti titkos utakról hallott meséknek,
mikben eddig makacsul kételkedtem.
Az éj hátra levő néhány óráját tépelődések közt töltém a festőgyárban.
Mi történt Móriczczal? Hová lett a csalfa sokalakú Beattini? Halálos
sebet kapott-é a szerencsétlen Bandi és mikép jutott a puszta csárdába?
Ezen kérdések megfejtésével fárasztám elmémet, még pedig nem
legszerencsésb sikerrel. A két bűnös sorsa felől semmi bizonyost nem
sejtheték; megsebesültek-é embereim lövései következtében, vagy
meghaltak, vagy egymást konczolták föl bősz dühökben, vagy az általános
zavarban szerencsésen megszabadultak egymás körmei közől? Ezen esetek
egyike sem csapott túl a lehetőségnek határán s mégis mindegyik oly
kétes vala, hogy egyiknek sem adhaték elsőséget a másik fölött, ámbár
különben kétségbeesett helyzetöknél fogva könnyen föl lehete rólok
tenni, hogy az egyiknek halála után hagyá el a másik azon borzasztó
helyet, mert nyilvánosan egyik sem árthatott a másiknak s mégis
legnagyobb elkeseredéssel kelle egymást gyülölniök. Mi a szerencsétlen
Bandit illeti, ezt meglehetős biztossággal véltem holtnak hihetni, mert
a lövés csak egy lépésről s egyenesen mellére irányoztatott és így
alkalmasint csak holttestét vivék magokkal a zsiványok, hogy kellemetlen
nyomozásokra ne szolgáltathasson alkalmat. S mikép jutott azon
bünfészekbe? Erre könnyű volt magamnak válaszolnom, mert hiszen Bertók
mondá, hogy czigányok rohantak ki az istálóból; ezek tehát bizonyosan
azok valának, kiket a temető közelében láttam s a puszta házat jó
tanyának gondolák; éjjel pedig csakhamar megbarátkoztak az oda sereglett
csavargókkal. Hogy a kétségbeesett Bandi azonnal föltünt az emberismerő
Móricz előtt, azt nagyon természetesnek találtam s így halálát, ha
csakugyan bekövetkezett, alig birám sajnálni, mert jobb volt, több
gyilkosság elkövetése előtt, így kimulnia, mint utóbb bitón végezni
életét. Hátha még megjavult volna? kérdi talán némely szelid jellemü
olvasó. Erre csak azon erős hitemet nyilvánítom, hogy az, ki tört
szívvel s kétségbeesésből lép a véres bűnpályára, nem igen szokott
megjavulni, mert háborgó lelkét csak ujabb s nagyobb bűnök által
csöndesítheti le.
Reggel szállásomra távozám, hol már a két sírásó várakozott rám, kiktől
azon meglepő hirt hallám, mikép azon emberektől, kik Beattini grófnő
koporsóját a gyászkocsira emelék, hitelesen tudták meg, hogy a koporsó
bizonyosan üres volt, mert gyakorlottságuknál fogva igen jól tudták,
mily súlylyal kell vala a koporsónak birnia, ha holttest lett volna
benne.
E felfödözés által igen meglepettem és nem tudám, mit kelljen felőle
voltaképen tartanom. Minden valószinüség oda látszott mutatni, hogy a
sírásók igazat szólottak s a grófnő csakugyan nem temettetett el; de
ebből még nem lehete bizonyossággal következtetnem: hogy meghalt-é tehát
csakugyan mégis, vagy nem?
Mind a két vélemény vagy hiedelem mellett több ok küzdött. A
halottvizsgáló kiadá hivatalos bizonyítványát a grófnő haláláról s ugyan
ki merne az ily urak csalhatlanságában kételkedni! S mi czélja lehetett
volna a sokalakú Beattininek egészen rendes temetésig vinni
szemfényvesztő játékát? Ellenben, nem gondolhattam-é méltán, hogy az
elhunytnak vélt szép asszonyhoz hasonlító ifjú és hölgy, kiket a gaz
csaló társaságában fölváltva láttam, csak ugyanazon egy személy, azaz:
Móricznak hűtelen hitvese? Ámde, ismétlem, valamint mindezt valószinünek
lehete tartanom, úgy egyszersmind egyáltalában nem lelhetém föl a titkos
fonalat, melynek vezérlete mellett azon okhoz juthattam volna, mely
Beattinit ezen rejtélyes kalandoskodásra birhatá, miután Móricz pénze s
a játékasztalok által, úgy szólván, az egész világban mindenütt
kényelmesen s kevésb veszély közt élhetett volna, mint Budapesten, hol
annyira óhajtott maradni, hogy meggyilkoltatásom által is kész volt
magának szabadabb utat nyitni. Bizonyosan valamely titkos oknak kelle
léteznie, mely őt varázs hatalommal tartóztatá; s kell-é mondanom, hogy
ennek kifürkészése kandiságomat ugyancsak derekasan ostromlá?
Csak most szabadultam meg oly fenyegető veszélytől, mely könnyen
életembe kerülhetett volna s ime, már szilárdabbul el valék határozva,
mint valaha, egyenesen életem legközelebbi föladatául tüzni ki e
rejtélyes kaland további nyomozását s tökéletes leleplezését, ámbár a
mult éji fölindulások és fejem megsértése még ugyanazon nap dél tájban
ágyra terítettek.
IV. Forró láz.
Beteg voltam! Csak két szó ez s mégis mily iszonyu súlya van! Azt
mondják: ki nem tud imádkozni, menjen tengerre. Bohóság! Tornyosuljanak
bár felhőkig a hullámok, válasszák magoknak bár játékpehelyül a gyönge
hajót az ordító viharok, változtassák bár egyetlen kénes tűzfolyammá a
levegőt a robogó villámok, az ép testű s lelkű ember azért mégis ura
marad szabad akaratának és legalább siettetheti vagy késleltetheti
halálát és kaczaghatja az elemek dühét, mely minden iszonyúsága daczára
sem emelkedhetik fölül az emberi akaraton. Ámde lepjen csak meg a
halovány arczú s ingatag lépésű betegség és egyetlen mozgásnak sem
vagyunk többé szabad urai! A léleknek mindenható ereje megtörik, az
akarat legparányibb kifejezése is elnémul s az ember, a teremtés e
büszke remeke, haszontalan hus- és csonttömeggé aljasul. E siralmas
állapotában azután más gondolkodik, más cselekszik helyette és ő csak
fájdalmat s kétségbeesést érez és még csak meg sem tud halni, mert
hiszen az akarat is elhagyá őt, míg orvosai vagy a halál nem könyörülnek
rajta. Vezessétek súlyos betegnek ágyához a fölfuvalkodott golyhót s
bizonyosan eszére fog térni!
És ily állapotba jutottam én! Egyik orvos a másikat váltá föl mellettem,
mert hiszen pénzben nem volt hiány s így mi természetesb, mint hogy
betegségem hetekre terjedt. Testemet kívül belől fölváltva hideggel és
meleggel, keserűvel és édessel kínozák, véremet lecsapolák és
állapotomnak czifránál czifrább görög neveket adtak, miktől a
legegészségesb magyar test is terítőre juthatott volna.
Azonban, mindez említést sem érdemel ahhoz képest, mit lelkem azon
szörnyű napokban szenvedett. Nem kivánom azok leirásával a nyájas olvasó
türelmét fárasztani, de gyötrelmeim egy részét röviden csakugyan mégis
elmondom, hogy legalább némi kis fogalma lehessen borzasztó kínaimról,
melyek éjjel nappal egyenlőn ostromlák elmémet.
Mily elhagyatva fekvém ágyamon, ismétlem: elhagyatva, mert azokat, kik
mellettem virasztottak, csak pénz lánczolta ágyamhoz; hej pedig az
enyhitő részvétet nem lehet ám pénzen megvásárlani! Hajam hideg
verejtéktől áthatottan száraz s tüzelő homlokomra tapadt, szemeim
kifejezés nélkül meredeztek a szoba falaira, ajkaim összeszorultak s
keblem elfogultan és nehezen emelkedék.
A ki rám tekinte, bizonyosan azt gondolá, hogy eszmélet nélkül küzdök
testi bajaimmal; ámde csalatkoztak, kik így vélekedtek, mert szemeim
sokat, igen sokat láttak és füleim sokat, igen sokat hallottak!
Ágyam ingadozni kezde alattam, a körülöttem levő tárgyak rendetlenül
forogtak előttem s legcsodásb csoportozatokat képeztek. Karszékem
lehorgasztá füleit, karjaival letörlé magáról a port és kifeszítvén
esernyőmet, komolyan lépett emelkedő ágyam mellé, mint látszék, erősen
elszántan, hogy nem fog oldalamtól elmaradni; s ezen becsületes öreg
karszék ezen példátlan hűsége kimondhatlanul jól esék beteg lelkemnek.
Iróasztalom, örömim s fájdalmaim e néma tanuja, sem maradt el, ez is
megrázta magát s réz karikáin előbb ágyam mellé csuszott, azután pedig
szinte emelkedni kezde, hogy minden pillanatban kész lehessen az
indulásra. Tollam, mely sok könnyü sebet ejte már s néhány jóakarómat
többször mosolyra csiklandoztatá, lerázá magáról a port, hegyét
néhányszor az asztalhoz köszörülé, azután az öblös tentatartóba tekinte,
a penészhártyát vigyázva eltávolítá tetejéről s vigan ugrált kezem
körül, mindenféle bakugrásokkal irásra akarván kényszeríteni; de lankadt
ujjaim megtagadák az óhajtott szolgálatot s hű tollam, nem levén hosszas
vesztegléshez szokva, saját rovására legfurcsább alakú szarkalábakat
kezde rajzolgatni az asztalon heverő papirdarabokra.
Most csodás alakú férfi lépett szobámba s minden köszöntés nélkül lebegő
karszékembe veté magát, mely eléggé nyikorgott és recsegett ugyan, de
terhétől nem szabadulhatott meg, mert ez oly szilárdul ült benne, mintha
valamennyi huszárcsatáinkat nyeregben vezette volna győzelemre. Ekkor
szobám boltozata minden zaj nélkül megnyilt s ágyam, székem és asztalom
levegőbe emelkedtek, mi nekem némi aggályt, jókedvű tollamnak pedig nagy
örömet okozott.
Messze, igen messze röpülénk! Budapest parányi hangyazsombékká változott
alattunk, melyet keskeny szalag övezett, melyben alig ismerheték
hatalmas Dunánkra. A nagy Balaton csak tányérnak látszott s maga a
tenger is csak alföldi mocsárhoz hasonlított.
Röpülésünk közben elég időm volt csodálatos vendégemet közelebbről
megvizsgálni. Első pillanatra hires politikusnak hivém őt, mert három
arcza volt; mivel azonban mind a hármat nyiltan kimutatá, tehát e
véleménytől csakhamar ismét eltértem. Egyik arcza öreg és ránczos volt
ugyan, de oly erős izmokkal ellátva s oly határozottan szilárd
kifejezésű és annyi sebforradásokkal ékeskedő, mintha hazánk multját
akarná jelképezni. Középső arcza oly fölnyurgult suhanczéhoz hasonlíta,
ki a gyermekség saruit már leveté s az úgynevezett pimaszévekbe lépett,
mikben rendesen sokat akarunk, de nem tudjuk, mikép kelljen hozzá
fognunk s annál fogva vagy semmit nem cselekszünk vagy mindent
meglehetősen fonákul és nevetségesen viszünk véghez. Ezen arcz
bizonyosan mostani dicső átalakulásunkat tünteti elő, gondolám magamban
s a harmadik arczra fordítám szemeimet. Ez a szó teljes értelmében
férfias kifejezésű vala, minden vonás szilárd elszántságra mutatott,
minden izom erőt tanusított s a villogó szemeknek tüze világosan
tanusítá, hogy ezen lénynyel csakugyan senki nem fog büntetlenül
tréfálhatni. Ilyennek szeretem én a magyar jövendőjét hinni.
Szemlémet befejezvén, egész tisztelettel szólítám meg csodálatos
társamat:
– Bocsánatot kérek, kihez van szerencsém?
– Én az idő vagyok.
– Ezt mindjárt gyanítám és ha szabad kérdeznem, mi czélja van
nagyságodnak velem?
– Ember, ne használd ellenemben e czímet, mert ez csak arra emlékeztet,
hogy engem vajmi sokan pazarolnak el.
– Engedelmet kérek –
– Az nem szükséges, csak jobbítsd meg magad. Fogd tolladat, tekints alá
és jegyezd föl mindazt, mit látni és hallani fogsz.
– De beteg vagyok.
– Tudom, hiszen magyar vagy! De csak fogadd parancsomat s gondold meg,
hogy minden bajotok onnan ered, mivel az idő szellemének parancsára nem
hallgattok.
Az idő felhuzá szemöldeit s oly jelentőséggel pödré bajuszát, hogy
tollamat azonnal remegő kezeimbe szorítám és ágyamból letekinték a
földre. Várakozásomban eleinte nagyon csalatkozám, mert csak ködöt
pillanték meg alattam; ámde a köd mindinkább oszladozott, épen úgy, mint
midőn nemzetiségünk és nyelvünk emelésére, nemzeti színházunkban,
tizenkettedszer mutatá Itri várát Döbler ur. Itt azonban nem Itri várát,
hanem egészen ismeretlen országot láték a köd fátyolából kifejleni.
Bámuló szemeim előtt nagy városok, roppant hadseregek, fényes fejedelmi
udvar s jóllétben uszó emberek milliói mutatkoztak s füleimbe erőteljes
magyar hangok nyomultak. Boldogság s dicsőség látszott ezen roppant
ország minden zugában uralkodni.
– Ez volt hajdani hazája a magyarnak! – szóla érzékeny sohajjal az idő,
miből azt következtetém, hogy ő maga is magyar, a miben alkalmasint
senki nem fog kételkedni, miután legnagyobb tudósaink egyike már azt is
világosan bebizonyítá, hogy az első ember magyar volt, mi egyébiránt már
azon oknál fogva is világos, mivel a paradicsomban nem dolgozott, hanem
csak buzgó áhitattal várta, hogy szájába röpüljön a napon sült veréb.
Az idő elmondá ezen dicső őseink eredeti országuknak nevét s fekvését,
történeteik pedig szemeim előtt peregtek le. Azonban, mindezekről
hallgatok, mert két jeles hazánkfia nyomozza most ezeket s így igen
méltányos, hogy örömüktől ne fosszam meg őket, hanem szerényen rájok
bizzam mind azok elmondását, miket én itt könnyeden láttam, ők ellenben
iszonyú munka s verejtékezés közt födözendnek föl.
Az idő intett kezével, a nagy képet köd borítá el, a víg magyar zene
szomorúvá változott, melynek alagyás hangjai közé gyakran keringők
nyikkanásai vegyültek. Ezután a köd ismét oszladozni kezde s végre a
holdvilág sugárai kisütöttek; mert és ezt jól megjegyeztetni kérem – az
első kép fényes nappal, emez pedig éjjel mutatkozott.
Sokáig kelle gyönge szemeimet erőltetnem, míg a tárgyakat világosan
különböztethetém meg egymástól. Úgy látszott, mintha az előbbi ország
egészen fenekestől fölfordult volna. Itt is voltak hegyek és folyamok,
de a hegyek ormai fölött sasok helyett verebek röpdöstek s a folyamokon
tömlőn űlő magyar daliák helyett füstölgő gőzösök uszkáltak, miken oly
zagyva nép hemzsegett, mintha vizözön elől gyüjtötte volna őket az isten
oda a világnak minden fajából. Nagy városokat is láték, de azok inkább
hasonlítának állatsereglethez, mint az első kép egyjellemű roppant
városaihoz. Nem, nem, gondolám, ez nem Magyarország, hanem alkalmasint
az egész művelt világ valamely nagyszerű fenyítő gyarmata, hová minden
országból azon emberek szállítatnak, kik valami tekintetben már kárt
okoztak, vagy legalább okozhatnának hazájoknak. E véleményemet több
egyes jelenet is igazolni látszék, melyek alattam egymásután
kifejlettek.
Láték ugyanis egy rózsafüzérekkel diszesített és pompásan kivilágított
nagy teremet, fuladásig tömve emberekkel. E terem két részre volt
fölosztva s kisebb részében egy öreges hölgy, ki oly kaczérul volt
öltözve, hogy meztelenségét is alig födé el, egy lábon állott, míg az
emberek szent elragadtatásban usztak és lélekzeni is alig merészlettek.
Oh, ezek bálványimádók, gondolám, következéskép bizonyosan nem magyarok!
Nagy embertömeget láték gyülekezni, lobogó zászlókkal és ingadozó
lábakkal. Talán földindulás miatt tántorognak? Oh, nem! Csak leitták
magokat, mivel hazájok egy részének sorsa fölött kell tanácskozniok. Oh,
ezek nem magyarok, mert hiszen Magyarország boldog, országokat pedig nem
lehet részeg fővel boldogítani!
Hát azon beesett arczú remegő embert hová hurczolják? Oly javítóhelyre,
honnan nincs többé visszatérés. És ugyan ki szólhatna ez ellen, miután
nem tagadhatni, hogy az ártalmas embert tökéletesen árthatlanná kell
tenni, valamint a testről is le kell azon tagot metszeni, mely az
egészet veszélyeztethetné. És ugyan mi okozta leginkább ezen ember
ártalmasságát? Az, miszerint sokan azok közől, kiknek annyi vagyonuk
van, hogy minden évben meglehetős összeget a tudatlanok
fölvilágosítására s henyék dolgoztatására fordíthatnának, többnyire más
helyeken dőzsölnek s így ezen ember, butaság és nyomor által is
kényszerítetve, olyasmit követett el, mire a törvények a legszigorúbb
büntetést mondják. S kicsoda azon vastag úr, ki négylovas fényes
hintóból nézi a szomorú ünnepélyt? Ez oly becsületes ember, ki már
háromszor hirdetett bukást, hitelezőivel mindannyiszor megalkudott és
most roppant vagyonnak ura, melyet legnagyobb kényelemmel s minden
háborítatás nélkül élvez. Oh, hiszen ilyesmi most már bizonyosan csak
Khinában mehet véghez; mert nálunk már legczélszerübb intézkedések
virágzanak s hozatnak még folyvást életbe, melyek minden effélét
lehetlenségek közé sorolnak.
De mi ez? Valódi középkori jelenet. Számos szakállas férfi lép be az
ország határán, mindegyik zsákot visz hátán, mely üres ugyan még, de
megtelhetik. Ezeket rongyos asszonyok és mosdatlan gyermekek követik.
Alkalmasint zarándokok? Nem, ezek oly emberek, kik mindenütt otthon
érzik magokat, hol együgyü embereket találhatnak, kiket könnyen jégre
lehet vezetni. Először is pálinkát mérnek, hogy eszöktől foszthassák meg
az embereket s e nemes működésért jól megfizettetik magokat. E szerint
üres zsákjok megtelik s jól megy dolguk, ámbár még nem élvezhetnek annyi
szabadságot, mennyi arra kivántatik, hogy minden vetés nélkül még
gazdagabban arathassanak; de ők e bajon is tudnak segíteni s kezeket és
nyelveket aranyoznak meg, melyek írni és beszélni tudnak, oly helyeken,
hol hiedelmök szerint, nagy a befolyás és hatalom. És ők csakugyan
kapnak valamicskét, mert irva van: kopogtassatok és megnyittatik nektek;
azokat pedig sárral dobálják, kik ezen adás és kapás rejtő fátyolát
kissé szellőztetni merészlik. És ugyan kicsodák ezen emberek, kik ily
görbe utakon törekszenek czélhoz jutni? Oh, ezek Khinában és
Mesopotámiában laknak ugyan, de különben igen becsületes emberek! Ők
jótékony czélokra százakat adakoznak, miután iparuk által ezreket
nyertek és ezt nagy kérkedéssel kürtölik, mert hiszen a valódi érdem nem
szerény és nem hallgat; ők oly könyörületes szivüek, hogy sértetlenül
hagyják meg annak életét, kit minden vagyonából kiiparoztak, sőt még a
koldusbotot sem koboztatják el tőle, mert az öléshez bátorság kellene;
ők nem szeretik, ha az ember szemökre lobbantja az igazságot, mert
hiszen ők sem ragaszkodnak az igazsághoz, hanem csak gyalázatos
rágalmakkal iparkodnak magokat védelmezni; ők irókká is emelkednek s
ludtoll helyett hizelgőleg csóválják a rókafarkat, meddig napfényt
kerülő érdekeiket nem támadjuk meg és rögtön macskakörmöket fitogatnak,
mihelyt csak annyit bátorkodunk is mondani, hogy ők is gyarló emberek s
hogy köztük is találtatnak olyanok, kik teljes mértékben érdemesek a
nyilvánosság ostorára; ők mindig elnyomatás és rabság ellen
panaszkodnak, holott épen ők azok, kik nyomasztó aláirási bilincsekben
tartják azokat, kiket uraknak és elnyomóiknak gúnyolnak s kiknek
vagyonából iparuk által meggazdagodtak; ők hangosan zúgolódnak a
türelmetlenség ellen s épen ők azok, kik minden előtt türelmetlenül
zárkoznak el, mit a polgárisulás szelleme javítani és változtatni kiván
– de ne tovább, ne vesztegessük az időt, hiszen ugyis mindnyájan tudjuk,
hogy köztünk ily emberek nem léteznek.
Amott egy ember hatályos szónoklattal védelmezi ártatlanságát; de azok,
kikhez oly meghatólag beszél, csak vállat vonitnak és ily nyilatkozattal
vigasztalják őt:
– Tudjuk, barátom, jól tudjuk, hogy igazat mondasz; de hiában,
meggyőződésünket nem szabad követnünk!
Azon pompás épületben sok kövér ember szundikál. Ugyan mi a dolguk?
Semmi. Mivel mozdítják elő a közjót? Semmivel. Kinek adnak bőségükből?
Senkinek. Kin segitnek bajában? Senkin. Mire gondolnak? Semmire. Mi lesz
belőlök? Semmi. Ki szereti őket? Senki. Semmi és senki! E két szó az,
miken kívül semmi egyébbel nem válaszolhatni az irántuk tett kérdésekre.
Mért lőtte magát azon derék fiatal ember főbe és mért ivott mérget azon
deli fiatal hölgy? Mert szüléik azt hitték, hogy csak az jó és igaz, mit
ők annak tartanak s a rossz gyermekek ezen hiedelem alaposságát nem
akarták átlátni.
Ah, de mi ez? Számos férfi ül együtt s tanácskozni látszanak, még pedig
igen fontos ügyről, mert sokan oly iszonyúan kiáltoznak össze-vissza,
hogy magok is alig érthetik saját szavaikat, miknek magos hangzatú
tartalmát különben sem igen értenék; sokan csörömpölnek és sokféle módon
zajgnak, azt akarván ez által kijelenteni, hogy nagy figyelemmel
kivánják mind azt hallani, mi messze túljár fogalmukon; sokan
olvasgatnak és rendkivül csodálkoznak, hogy azon könyveket némelyek
dicsérik, holott azokat ők magok is megirhatták volna: sokan nagy
jelentőséggel vizsgálgatják a kecseiket fitogtató hölgyeket, kik
rendkívül örömest szeretnék nagybuzgalmú honfiakkal megajándékozni a
hazát; sokan kimondhatlanul bús arczkifejezéssel kandikálnak tárczájokba
s erősen elhatározzák magokban, hogy oly tárgyakról fognak szólani,
melylyek vigasztalóbb állapotba fogják azt ismét helyezhetni; sokan azon
igen fontos felfödözésen törik fejöket, mely szerint ugyanazon egy
kártyán egymásután legalább hatszor lehetne nyerni; sokan párisi
divatképet tartnak kezökben és sokat adnának érette, ha nyakkendőjöket
oly módos csomóba tudnák bonyolítani, mint a képen látható francia
arszláné vagy sinkoráné; sokan igen finom s nagy ív papirosra valamit
irnak, minek rendesen így hangzik kezdete: «Alulirott legmélyebb
alázatossággal folyamodni bátorkodik;» sokan ásitnak és órájokat
nézegetik, mert érzik, hogy fejök, akarám mondani: gyomruk nagyon üres;
sokan – de mi ez? Most rögtön elnémul a nagyobb rész és szétoszlik.
Ugyan mit csináltak? Semmit. Ezt csak a természet szeszélyes játékának
kell tulajdonítani. Sokan füstszagot éreztek s azt hivék, hogy házuk ég,
mely alkalmasint szavaik helytelen tüzétől gyuladt meg; sokan nyelvöket
égni érezik, mintha aranyat olvasztanának rajta és ugyan ki birna ily
érzéssel daczolni; sokan mellökre éreznek valamit nehezülni és többé a
világért sem birnának szólani, a mit épen nem lehet nekik bűnül
tulajdonítani; sokan oly magosra érezik magokat emeltetve, hogy fejök
szinte szédül bele könnyüsége miatt s ily iszonyú állapotban
természetesen kénytelenek elnémulni; sokan oly borzasztó súlyt éreznek
zsebeikben, hogy csaknem hátra hanyatlanak, mi természetesb tehát, mint
hogy haza sietnek, hogy terhöktől mielőbb megszabadulhassanak; sokan oly
puha és kényelmes karszékbe érzik magokat helyeztetve, hogy rögtön
kimondhatlanul édesen elalusznak és haza vitetnek. Ime, mit nem tehet a
természet szeszélyes játéka! És ez épen nem csodálatos, mert ha a
természet a viharzó tenger hullámait rögtön le tudja csöndesíteni, ugyan
mért ne birna néhány kiáltozót is elnémítani!
Itt – ott – amott –
– Idő, könyörülj rajtam! Nem nézhetem a sok botrányt, nem hallhatom a
sok visszaélést, nem nézhetem a sok fonákságot! Inkább kiugrom ágyamból,
habár porrá zúzom is csontjaimat! Egyszerre ennyi! Nem, nem, ezt ki nem
állhatom!
Az idő vállat voníta és gúnykaczaj közt szóla:
– Gyönge halandó! Hiszen magad is csak olyan vagy, mint a többi s mégis
visszaborzadsz kortársaid tetteitől? Ilyenek vagytok ti, nyomorú
porfiak! Ég tudja, miknek képzelitek magatokat nevetséges hiuságtokban,
s még csak az igazság táplálékát sem birja gyönge gyomrotok
megemészteni! Ám teljesüljön tehát szánakozásra méltó kivánságod.
Tekints a jövőbe s vigasztald meg lúdmáj-természetű gyarló lelkedet.
Az idő újjával intett s jótékony köd borult a siralom gyászos völgyére,
még pedig sűrű és fekete, melyhez csak azt hiszem hasonlíthatni, mely az
elkárhozottak fölött évezredek óta mérgesíti a levegőt.
A köd ismét oszladozott, vig zene harsogott, diadali ének csengett és –
oly paradicsomot pillanték meg alattam, melyhez képest Mahomed édene is
annyira eltörpül, hogy még csak az ecsedi láphoz, vagy berettyói kotuhoz
sem hasonlítható.
Láttam pedig – – de isten mentsen, hogy a jövendő titkait is
leleplezzem, elég, ha a mostani titkok némely legszelidebbjeit napfényre
deríthetem; különben pedig ugyis csak derék honfitársaimtól függ, hogy
azon fény és dicsőség mind mielőbb bekövetkezzék, melyek bámuló szemeim
előtt kitárultak.
Csak annyit mondok tehát, hogy –
– Uram, kedves jó uram, térjen magához, itt az orvosság.
Ezt szolgám mondá s én csodálkozva tekinték rá és körülnéztem magamat.
Az időnek nyoma sem volt látható, asztalom porosan állott szokott
helyén, karszékem meg sem mozdult s tollam kedélyes henyeséggel hevert a
bepókhálózott tentatartó mellett, mintha valóságos sujtásos magyarnak
született volna.
Néhány pillanatnyi mély csodálkozásomat öröm váltá föl, midőn
meggyőződém, hogy csak forróláz látatá velem a sok botrányt és
ferdeséget, miket szép hazánkról józan állapotban még csak képzelni sem
lehetne. A sok szép, fény és dicsőség is csak puszta agyrém volt ugyan e
szerint, de azok legalább még teljesülhetnek idővel, ha magunk is úgy
akarjuk és élünk.
Lázas képzeményim csakhamar szerencsésen meggyógyítottak, mert
természetem irtózott s féltem, hogy ismét ilyesmiket vagy még
szomorítóbbakat kellend látnom, ha a gyalázatos forróláztól mielőbb meg
nem szabadulok.
V. Szobalány kalandjai.
A fönebbi erőszakos roham megtöré a forróláz hatalmát, mely eddig
fölöttem uralkodék, s eszméletem többé nem hagyott el, ámbár folytonos
gyöngeség miatt még mindig őrzenem kellett ágyamat, pedig isten látja
lelkemet: mily örömest engedtem volna azt ellopatni. Meg nem foghatom,
mikép bírják némelyek életök nagy részét ágyban henyéléssel eltölteni,
tökéletesen egészséges állapotban, miután alattam beteg létemre is úgy
égett, mint hatvan éves tiszteletbeli esküttön a különben igen díszes
eskütti czím.
Most látám csak, hogy nem egyedül szolgál körülöttem hűséges Bertókom,
hanem gondjait azon kimondhatlanúl csinos szobalánynyal osztja meg, kit
a táncziskolában láték, s ki még most is a házmester szárnyai alatt
élvezé e szabadság kéjeit, s kire, mint látszék, szolgám klarinetje igen
kedvező benyomást tőn; mit épen nem csodáltam, mert a szobalányok
rendesen nagyon lágy szívvel vannak megáldatva s ki ne tudná, hogy
nemcsak lágy fejükre, hanem lágy szívükre is kimondhatatlanúl édes és
ellenállhatlan hatást szokott az isteni zene gyakorolni, habár nem
csalogánytorokból, hanem csak egyszerű klarinetből hangzik is.
Tehát a csinos Háni, kit Ivánkának neveznék, ha kisasszonynyá született
volna, igen gyöngéden és szorgalmasan sürge körültem, s lehet, hogy
javulásomat kitünőleg jó ápolásának köszönhetém, mert – valljuk meg
nyiltan – valamint egészséges korunkban nem élhetünk nők nélkül, úgy
betegségünkben is egyedül csak ők azok, kik bajunkat enyhíthetik. Úgy
van, tisztelet, becsület, de igazság is, a nők ejtik rajtunk a
legveszélyesb, a legsajgóbb sebeket, de viszont egyedül csak ők ám azok,
kik testi és lelki sérveinkre enyhítő balzsamot öntenek. Éljenek tehát a
nők, és – mi is, hogy egymás életét kölcsönössen édessé és kellemessé
tehessük!
A beteg rendesen unalmas szokott lenni, a türelmetlen beteg férfi pedig
mindenkor kiállhatatlan, s azért reménylem, hogy nyájas olvasóim csak
örvendni és nyerni fognak, ha darab időre elnémulok, s helyettem inkább
a szobalányt beszéltetem, ki rövid életének kalandait ezek szerint mondá
el:
Én, tudniillik Háni szobalány, szűletésemről csak annyit tudok, hogy
parányi lánynak születtem, s hogy valamint anyám, úgy atyám is
mindenesetre volt, mert különben bizonyoson nem is születhettem volna.
Lassanként és épen kellő időre, azaz hét év mulva, hét éves lettem, s
azon idő óta mindenre tisztán emlékszem, mi velem és körülöttem történt.