halálával hal meg jövendő-mondó uram, a mért azt a kedves állatomat
megöleti, azért jól meggondolja a dolgot, azt mondom.
De Dongó nagyon erősitette, hogy ő tudja, hogy ott van a gyürü,
kiolvasta ő azt a könyvéből, azért hát csak meg kell öletni a pávát.
Megölték; ott nézte a király is, királyné is, mikor felbontották. Hát a
mint hasitja ki a szolgáló a begyét, csak gördül ám ki belőle a
gyönyörűséges gyürü.
Nagyon megörült ennek a király is, meg a felesége is; össze-vissza
ölelték-csókolták Dongót. Azután összecsőditettek sógort, komát,
mindenféle atyafit, nagy dinom-dánomot csaptak.
Ebéd után kisétált a királyné Dongóval karonfogvást a kertbe, a mint ott
sétálnak, egyszer fog a királyné egy nagy dongó-legyet.
– No jövendő-mondó uram, találja ki, mi van a markomban, száz arany a
díja.
Dongó megvakarta a fejét, elkezdett mormogni magában:
– No Dongó, most szorultál meg!
– A biz a – mondja a királyné – megnyert jövendő-mondó uram, egy nagy
dongó volt.
A mint mennek odább, megint megszólal a királyné:
– Ennek a kertnek a hátulján van egy vadállat, találja ki jövendő-mondó
uram micsoda: száz arany a díja!
Dongó látta, hogy elébb-utóbb csakugyan megtudják, hogy nem
jövendő-mondó, felsóhajtott hát szomorú pofával:
– Már látom, hiába csűri-csavarja a farkát a róka, utoljára is a verembe
esik!
– A biz a’, már megint megnyert jövendő-mondó uram, egy róka van oda
hátra egy veremben.
Nagyon megörült Dongó, hogy megint igy kiránthatta magát a sárból; nem
is felelt aztán semmire, akarmit akartak vele kitaláltatni. ,,Azt tartja
a törvényünk, hogy háromnál többre nem szabad jövendölni egyszerre.’’
Nem is igen kérdezgették aztán.
Másnap előállott a hat lovas hintó, Dongó felrakatta a sok pénzt, maga
is beleült, elbucsúzott a királytól, avval hajtatott a csárdához.
Mohácsi akkor is ott leste az ajtó előtt, hogy mikor viszik már a
czimboráját akasztani. Hát egyszer látja, hogy megy arra egy hintó hat
gyönyörű lóval; nézi jobban, látja, hogy Dongó űl benne; azt gondolta,
hogy álmodik, csak akkor bámult aztán el, mikor Dongó leszállott, s
hordatta be a teméntelen sok kincset. Elkezdte tudakozni, hogy miben áll
a dolog.
– Akárhogy van, akármint van pajtás, csakhogy sok pénzünk van,
ehetünk-ihatunk, a mennyi csak kell. Latod, igy van az: a ki mer, a
nyer.
Hozzá is fogtak a vigalomhoz, a ki csak vidékére ment annak a csárdának,
mindenkit megvendégeltek, lakodalom volt éjjel-nappal, hegyen-völgyön,
volt pénz, mint polyva. De hiába! akar milyen hosszú a kolbász, még is
van annak vége, a két obsitos pénze is elfogyott, úgyannyira, hogy már
tartoztak is a korcsmárosnak. Itt összeültek tanakodni, hogy mitévők
legyenek? arra határozták, hogy legjobb lesz elszökni, ott hagyni a
korcsmárost a faképnél. Még akkor éjszaka összeszedték a mijek volt, egy
nagy lámpást is loptak a korcsmárostól, búcsút vettek a kapufélfától,
avval útnak indultak az erdőbe.
A mint ott kódorognak, egyszer mintha valami zsinatot hallanának;
fülelnek jobban, csakugyan hallanak valami veszekedés formát, mennek
arra, hát egy temető közepén egy régi leomlott templom fala mellett
találják magukat. Benéznek az ablakon, látják, hogy tizenkét zsivány
osztozkodik temérdek sok aranyon, ezüstön, azok marakodnak.
Soká gondolkozott a két obsitos, mindegyik azon törte a fejét, hogy
milyen jó volna azt azoktól elvenni. Egyszer megszólal Mohácsi:
– Próbáljunk itt egy szerencsét pajtás, hátha el tudnánk riasztani
ezeket a zsiványokat, tegyünk úgy, mintha kisértetek volnánk; ha
megijednének, jó volna azon a pénzen megosztozni.
Dongó helyben hagyta; csak azon tanakodtak még egy kicsit, hogy mi módon
fogjanak hozzá? Utoljára azt is kisütötték.
Dongónak volt egy nagy fehér katona köpönyegje, azt magára teritette
úgy, hogy a feje se’ látszott, a lámpát a kezébe fogta, bement lassú
lépéssel a templomba a betyárok közzé, oda bent elkezdte vastag hangon,
mintha fazékba beszéltek volna:,,Keljenek föl, a kik itt ezelőtt ezer
esztendővel eltemetkeztenek, imhol jön az itélet, minden embernek
számolni kell magával.’’ Mohácsi az alatt kivülről mindenféle köveket,
csontokat hajigált a betyárok közzé, s kiabálta, hol vékonyan hol
vastagon, mintha ezeren is lettek volna odakint:,,Jövünk uram
mindnyájan! jövünk uram mindnyájan!’’ A betyárok erre a nagy menkő
lármára mind szét szaladtak, mint a csirke, még a ruhájokat is mind ott
hagyták, csak ott ne találja őket az itélet napja.
A két obsitos elkezdett osztozkodni a pénzen, de éltek a gyanuperrel,
hogy hátha visszamennek a zsiványok? azért elkezdtek kiabálni; ,,Én se’
engedem ezt az egy pénzt;, én se’ engedem ezt az egy pénzt.’’ De
szerencséjök is volt, mert egy a betyárok közül visszament, hogy
megnézi, csakugyan kisértet volt-e? de a mint meghallotta, hogy mit
kiabálnak, visszaszaladt a czimboráihoz.
– Hej halljátok annyian vannak azok, hogy abból a tenger pénzből egy se’
jut egynek, mind azt kiabálja, hogy:,,Én se’ engedem ezt az egy pénzt;
én se’ engedem ezt az egy pénzt.’’ Erre a betyárok még az erdőből is
kiszaladtak, úgy megijedtek.
A két obsitos szét osztotta a pénzt, mindegyiknek jutott egy-egy
zsákkal; avval ott hagyták a rossz templomot, mentek kifele az erdőből.
A mint mentek, egy helyen két felé vált az út, ott megszólalt Dongó.
– No édes pajtásom, elég régen élünk már együtt, elég régen csaljuk a
világot, most van pénzünk elég, megélhetünk egymás nélkül is, itt két
felé visz az út, eredj te jobbra, majd én megyek balra, ha még valaha
egymásra bukkanunk, élhetünk megint együtt.
Itt elbucsuztak egymástól, az egyik jobbra, a másik balra ment; ha el
nem váltak volna, még több csalást is végbe vittek volna, akkor az én
mesém is tovább tartott volna.
A SZOMORU KIRÁLYKISASSZONY.
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy
gyönyörűséges szép lyánya, a ki soha el nem mosolyodott, mindég szomorú
volt, senki se tudta megnevettetni. A király nagyon szomorkodott azon,
hogy az ő gyönyörű szép lyánya ugy a búnak adta magát; kihirdette az
országban, hogy a ki az ő lyányát megnevetteti, annak adja feleségül
fele királyságával együtt.
Élt abban az időben egy pásztor, annak volt egy kis aranyszőrü
báránykája, ennek az a tulajdonsága volt, hogy a ki hozzá nyúlt, úgy oda
ragadt, mintha csak belőle lett volna kinőve. Egyszer a pásztor
kihajtotta legelni, a mint legelteti, arra megy egy eladó lyány;
megsimogatta a bárányt, mindjárt oda ragadt. Elkezdi a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy
lyány.
Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, rá ütött a botjával a
lyányra:,,Ej te nagy bolond, mit töltöd itt az időt?’’ mingyárt oda
ragadt. Megint elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőrőd szálán, a nagy
lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap.
Azután arra ment egy asszony egy sütő lapáttal a kezében. Ráütött a sütő
lapáttal a pap farára:,,Ugyan tiszteletes uram, minek bántja azt a
szegény lyányt!’’ Ez is oda ragadt; megint elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy
lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap, pap farán a lapát,
lapát végén asszony.
Jött arra megint egy katona, vezetett arra egy paripát; megfogta az
asszony karját csintalanságból; mindjárt oda ragadt. Megint elkezdte a
pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy
lyány, lyány hátán a pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát, lapát
végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár,
kantárszáron paripa.
Megint jött egy takács, egy csomó vászonnal rávágott a paripa
farára:,,Ejnye beh szép paripa ez’’ avval ez is oda ragadt. Elkezdte a
pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy
lyány, lyány hátán a pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát, lapát
végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár,
kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács.
Megint jött egy varga, hozott egy csomó kaptát, rávágott a
takácsra:,,Mit bámul itt komám uram?’’ Ez is oda ragadt. Csak elkezdte a
pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy
lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát,
lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár,
kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács, takács
hátán kapta, kapta végén varga.
A mint igy teregette őket előre, arra ment a király a szomorú lyányával.
A királykisasszony a mint azt a furcsaságot meglátta, olyan jó izűt
nevetett, hogy majd eldült bele.
A király is a mint meglátta, magához hivatta a pásztort, neki adta fele
királyságát, meg a szép lyányát; megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak,
még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Eddig volt, meddig volt,
Kelemennek kedve volt,
A g....ja tele volt,
Edd meg a mi benne volt.
A MACSKA ÉS AZ EGÉR.
Itt is volt, ott is volt, édes apámnak is volt, édes anyámnak is volt,
nekem is volt, neked is volt, volt a világon egy macska. Ez a macska
egyszer tejet evett egy tálból; oda megy egy kis egér, csak nyalogatja,
csak nyalogatja a tál szélét. Mondja neki a macska:
,,Ne bolondozz ám egér pajtás’’ ne nyalakodjál, mert majd bekapom a
farkiczádat. A kis egér nem hitte, csak nyalakodott, a macska bekapta a
farkiczáját. Ritt-sirt a kis egér, kérte a macskát, adja vissza neki a
farkiczáját, de az nem adta.
– Hozz nekem tejet a tehéntől, akkor visszaadom a farkiczádat.
Elment az egér a tehénhez.
– Tehén, adj nekem tejet, tejet adom cziczának, czicza visszaadja
farkiczámat.
– Nem adok addig, – mondja a tehén – mig nekem a kaszástól szénát nem
hozol.
Elment a kis egér a kaszáshoz.
– Kaszás, adj nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem
tejet, tejet viszem cziczának, czicza visszaadja a farkiczámat.
– Nem adok addig, mig nekem a sütőtől kenyeret nem hozol.
Elment a kis egér a sütőhöz.
– Sütő, adj nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem
füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem
cziczának, czicza visszaadja a farkiczámat.
– Nem adok addig, – mondja a sütő – mig nekem a disznótól szalonnát nem
hozol.
Elment a kis egér a disznóhoz:
– Disznó, adj nekem szalonnát, szalonnát viszem sütőnek, sütő ad nekem
kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem
tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza
visszaadja a farkiczámat.
– Nem adok addig, – mondja a disznó – mig nekem a fától makkot nem
hozol.
Elment a kis egér a fához. A mint ott nézeget fel keservesen, hogy mi
módon kellene onnan makkot hozni le; hirtelen egy szem makk leesett, a
kis egérnek a fejére esett, úgy megütötte, hogy mindjárt megdöglött
bele.
Ha a kis egér meg nem döglött volna, talán az én mesém is tovább tartott
volna.
A FARKAS-TANYA.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy
tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált
egy ruczát. Azt kérdi tőle a rucza:
– Hova mégy tojás koma?
– Megyek világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Mennek mendegélnek, előtalálnak egy kakast.
– Hova mentek rucza koma?
– Megyünk világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy varró tűt.
– Hova mentek kakas koma?
– Megyünk világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy rákot.
– Hova mentek tű koma?
– Megyünk világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy lovat.
– Hova mentek rák koma?
– Megyünk világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy ökröt.
– Hova mentek ló koma?
– Megyünk világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Mentek aztán mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis
ház, abba bementek; ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás bele feküdt a
tüzes hamuba, a rucza meg a kakas felültek a kandalló tetejére, a rák
bele mászott egy dézsa vizbe, a tű a törülközőbe szúródott bele, a ló
lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitarba.
Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, a kiké a kis ház volt. A
legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:
,,Phű-phű, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?’’
Volt köztük egy hánya-veti, az azt mondta: ,,Hogy ő bemegy, ha ezer
ördög van is odabent, nem félek én semmitől.’’ Be is ment; hogy az övék
volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll; legelőször is a
kandalló tetején kereste a büdös köves szilánkot, hogy majd mécsest
gyújt, de a kakas meg a rucza elkezdtek lármázni, akkor bele nyúlt a
hamuba, hogy majd parazsat keres, a tojás elpukkant, szaladt a dézsához
mosakodni, ott meg a rák csípte meg az ollójával, azután szaladt a
törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére
ugrik, ott a ló rúgja oldalba, a mint szalad kifele, az ökör is neki
esett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte. Erre elkezdett
ordítni, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.
– Jaj fussunk fussunk. Égszakadás! földindulás! Valamennyi ördög mind
oda bent van. Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával, szaladok dézsához,
megvágnak ollóval; kapkodok kendőhöz, banya szúr tűjével; futok ajtó
mellé, kilöknek lapáttal; szaladok pitarba, vesznek vasvillára; egy
kiált,,hep-hep-hep’’, más ordit,,add feljebb’’, akkor nagyot estem,
bezzeg jaj volt nekem.
Akkor neki indultak, még most is szaladnak, ha meg nem állottak.
PANCZIMANCZI.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest lyánya, a ki soha
semmit se’ lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt,
vagy pedig a faluba sétifikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az
anyja, de nem használt semmit. Egyszer épen olyankor pufolta, mikor a
királyfi többed magával arra sétált; megszólitja a királyfi:
– Ugyan szegény asszony, mért üti kend azt a lyányt olyan nagyon?
– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném, mikor minden félét megfon arany
fonálnak, a mit elől-utól talál a ház körül, most is, mig a városba
voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta arany fonálnak, most
már a sincs a mire lehajtsuk a fejünket.
Nagy szeget ütött ez a király fejébe:,,Ejnye de derék lyány, jó volna ez
nékem.’’
Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény
asszony a lyányát. Azt kérdi a királyfi:
– Mért üti-veri kend szegény asszony azt a lyányt megint?
– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném-verném, mikor még a sövényt is
mind felfonta aranyfonálnak.
Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.
Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott
kinozta a lyányát a szegény asszony.
Akkor már épen nem állhatta meg a király szó nélkül:
– Ejnye kutya teremtette! minek üti-veri kend azt a szegény lyányt?
– Hogy ne ütném, felséges királyfi, mikor még a háztetejéből is mind
aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.
– Azért bizon so’se’ üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd
lesz én nálam miből fonni aranyfonalat.
Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rosz
lyánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a lyány, de meg
gondolta a királyfi, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát
ő nála a drága szép lenből milyet fonhat?! Nem is húzták-halasztották a
dolgot, megesküdtek, olyan lakodalmat csaptak, hogy Henczidától
Bonczidáig folyt a sárga lé.
Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:
– No édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz,
hanem ne félj! majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd
városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.
Vett is a királyfi annyit, hogy nyolcz ökör alig birta haza.
– No feleségem, ehez már fonhatsz.
A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott
egy szobába, ott sirt-ritt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka a
mint ott sir-ri, éjfél tájban megzörgeti valaki az ablakot.
– Nyisd ki királyné az ablakodat!
A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kisember, három arasz volt a
hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla. Megszólitotta a
királynét:
– Tudom mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én
három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonálnak, addig
te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem
találod, elviszlek magammal.
Gondolkozott a királyné, mi tévő legyen, utoljára is arra határozta,
hogy od’adja a lent, mindegy, akar igy, akar ugy hal meg. A kis ember
elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se’
tudta a kis ember nevét kitalálni.
Másnap kiküldte a királyfi a vadászait az erdőre. Este, a mint haza
jönnek, azt találja tőlök kérdezni:
– Mi ujság fiuk?
– Jaj felséges királyfi – kezdi az egyik – tudnék én valamit, de tán el
se’ hiszi felséged.
– Már mért ne hinném? elhiszem biz én, csak mondd el.
– Hát felséges király, a mint az este ránk esteledett az idő, a többiek
tüzet raktak, elkezdtek danolni; én hogy nagyon álmos voltam, ott
hagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet
keresek magamnak, a hova lefeküdjem. A mint barangolok előre-hátra, egy
pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem
rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy piczi kis tüzet
ugrál keresztűl-kasul egy piczi kis ember, három arasz volt a hossza,
két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla, mindég ezt kiabálta, egy kis
szalonnát forgatva: ,,Én vagyok Panczimanczi, az én nevem senki se’
tudja, sütök-főzök, holnap után szép mennyasszonyt hozok.’’ Én avval
eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csoda bogarat,
de mire vissza mentünk, hült helyét találtuk.
Mindenki elcsudálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg
neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vigan ült a szobájában,
még az ablakát is nyitva hagyta; egyszer csak ugrik be rajta egy kis
ember.
– No királyné, kitelt a három nap, haza hoztam a sok drága aranyfonalat,
hát te kitaláltad-e az én nevemet?
– Hallgass Panczimanczi, hogy ne találtam volna!
Leesett az álla szegény Panczimanczinak, szó nélkül hordta be a sok
aranyfonalat a kamarába.
Másnap reggel bevezeti a királyné az urát a kamarába karon fogva,
mutatja neki a sok aranyfonalat.
– Nézd csak kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat
fontam.
A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgy annyira,
hogy félre kellett neki fordulni. Össze-vissza csókolta a feleségét.
Harmadnap abban a városban volt vásár, a hol a királyfi lakott, kiment a
királyfi, összevásárolt minden lent, a mi csak a vásárban volt. A
királyné az alatt otthon sirt-ritt, nem tudta, mit csináljon megint a
sok lennel. Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldus
asszony, a kik közül az egyiknek a háta volt kipúposodva, másiknak az
ajaka ért le a melléig, harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket
magához hivatta a királyné, megparancsolta nekik, hogy majd ha a király
otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király, mitől lettek
olyan nyomorékok, mondják, hogy a sok fonástól.
Ugy is lett. Haza ment a király, megebédelt, délután kiment az udvarra
sétálni. A mint ott sétálgat, egyszer csikorog a kisajtó, oda néz a
király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan
púpos a háta, oda megy a királyhoz, kéri, hogy:
,,Az Isten nevében, ne sajnáljon neki adni valamit.’’ A király adott
neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:
– Ugyan szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta ugy kipúposodott,
vagy ilyen volt mindég?
– Jaj felséges király! nem volt olyan szép lyány mint én, ebben a
városban se’, de nagyon dolgos voltam, mindég fontam, éjjel-nappal, s a
sok üléstől igy kipúposodott a hátam.
A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is igy
megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő mulva megint csak
nyilott a kisajtó, megint jött rajta be egy koldus asszony, a kinek az
ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, s ettől is
megkérdezte, mitől nőtt ugy meg az ajaka.
– Jaj felséges király – felelt a koldus asszony – nem volt olyan szép
lyány, mint én nagy darab földön; de sokat fontam, sokat rágtam a
kendert, utoljára igy megnőtt az ajakam.
Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy
kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák
elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön? Nem más ment befele,
mint a harmadik koldus asszony, a kinek a nyelve a hasáig lógott.
– Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? kérdi tőle a király.
– Jaj felséges király, biz ez a sok fonástól, sokat kell nyálazni a
fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt igy meg.
A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit
látott-hallott, milyen volt a három koldus asszony:,,De nem is engedem
ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se’!’’
A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett
sirni-rini, de nem használt semmit; a király a sok lent mind
megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.
Az napságtól semmi gondja se’ maradt a királynénak, még ma is boldogul
élnek, ha meg nem haltak.
A HÓLYAG, SZALMASZÁL ÉS A TÜZES ÜSZÖK.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy
kis malacza; ezt a kis malaczot a szegény ember megölte, a hólyagját
felkötötte a füstre. A szegény hólyagnak ott ette a füst sokáig a
szemét, eleget törte rajta a csürhe járást, hogy kellene azon segiteni,
utoljára ráadta a fejét, hogy biz ő elszökik. A mint megy mendegél
hetedhét ország ellen, előtalál egy szalmaszálat.
– Hova mégy hólyag koma? szóllitja meg a szalmaszál.
– Megyek hetedhét ország ellen, mert a gazdám füstre tett, s nem
állhattam tovább.
– No hát menjünk együtt.
Mentek mendegéltek, megtaláltak egy tüzes üszköt.
– Hova mentek szalmaszál koma? kérdi a tüzes üszök.
– Megyünk hetedhét ország ellen, mert hólyag komát a gazdája a füstre
tette, s nem állhatta tovább.
– No hát menjünk együtt.
A mint mentek mendegéltek, nem sokára egy nagy vizhez értek; ott
elkezdtek tanácskozni, hogy hogy menjenek át? Hólyag koma kapta magát,
átgördült rajta, a szalmaszál koma is neki fogott az úszásnak, de a
tüzes üszök koma elkezdett sirni, hogy őtet se’ hagyják ott, mert ő bele
fulad, ugy annyira, hogy szalmaszál koma megszánta, visszament érte,
felvette a hátára.
A mint a viz közepéig értek, szalmaszál koma elégett, tüzes üszök koma
belefuladt a vizbe; a hólyag koma olyan jó izűt nevetett a tulsó parton,
hogy mindjárt kipukkant.
A KIS GÖMBÖCZ.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy
felesége, három lyánya, meg egy kis malacza. Egyszer megölték a kis
malaczot, a húsát felkötötték a padlásra. Már kolbásza, hurkája, sonkája
mindene elfogyott a kis malacznak, csak a gömböcze volt még meg. Egyszer
arra is ráéhezett a szegény asszony, felküldte a legöregebb lyányát a
padlásra.
– Eredj lyányom, hozd le azt a kis gömböczöt, főzzük meg.
Felment a legöregebbik lyány érte, a mint le akarta vágni, elkiáltotta
magát a kis gömböcz: ,,Hamm, bekaplak!’’ avval bekapta. Már odalent nem
győzték várni, felküldte a szegény asszony a középső lyányát:
– Eredj már lyányom, nézd meg, mit csinál a nénéd ennyi ideig?
Felment a középső lyány, kereste a nénjét, s hogy nem találta, le akarta
vágni a gömböczöt. De a gömböcz megint elkiáltotta magát ,,Hamm, téged
is bekaplak!’’ avval bekapta ezt is. Már oda lent sehogy se’ tudták
elgondolni, hogy mért nem jön az a két lyány, felküldte hát a szegény
asszony a legkisebb lyányát is:
– Ugyan lyányom, eredj már fel, nézd meg, mit csinál a két nénéd, aztán
hozzátok le már azt a gömböczöt valahára.
Felment a legkisebb lyány is, de ezt is csak elnyelte a gömböcz. Már a
két öreg sehogy se’ tudta mire vélni a dolgot.
– No apjuk – mondja a szegény asszony – már látom, magamnak kell
felmennem, azok most bizonyosan az aszalt meggyet eszik.