akarta vágni a gömbőczöt, de a gömböcz ezt is bekapta. A szegény ember
csak várta, csak várta őket, hogy nem jöttek, gondolta, hogy tán valami
baj van, felment ez is. A mint közel ment a kis gömböczhöz, elkiáltotta
magát:,,Hamm téged is bekaplak!’’ Avval bekapta ezt is, de a rossz kócz
madzag már az öt embert nem birta meg, leszakadt a kis gömböcz.
Elkezdett görögni, görgött-görgött, a padlás grádicsán is legörgött, ki
ment egyenesen az utczára. Épen ott ment el egy csomó kaszás, jött haza
a mezőről, a kis gömböcz azokra is rákiáltott:,,Hamm, titeket is
bekaplak!’’ avval bekapta ezeket is. Megint görgött odább, előtalált egy
regement katonát, azokra is rákiáltott:,,Hamm, titeket is bekaplak!’’
avval bekapta ezeket is. Megint csak görgött odább, egyszer egy hidra
ért, a mi alól a viz egészen ki volt száradva, épen akkor ment arra egy
hintó, a kis gömböcz félre akart előle ugrani, hogy el ne tapossa, de
leesett a hídról, kirepedt az oldala, kiomlott belőle a sok ember, ki-ki
a maga dolgára ment, a kis gömböcz meg ott maradt kirepedve.
Ha a kis gömböcz ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott
volna.
FARKAS-BARKAS.
Volt a világon egy kis tyúk, csak ott kapargált csak ott kapargált a
szeméten, egyszer a szomszéd fia áthajitott egy kis követ, egyenesen a
kis tyúk fejére esett. Megijedt a kis tyúk, szaladt, szaladt, mindig ezt
kiabálta:,,Fussunk fussunk, égszakadás földindulás!’’ A mint szaladt,
előtalált egy kis kakast. Azt kérdezi a kis kakas:
– Hova szaladsz kis tyúk koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Fejemen történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
Futottak futottak, előtaláltak egy nyulat; kérdezi a nyul:
– Hova szaladtok kakas koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
– Megint futottak, előtaláltak egy őzet; kérdezi az őz:
– Hova szaladtok nyul koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadas földindulás!
– Honnan tudod?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok!
Megint futottak, előtaláltak egy rókát; kérdezi a róka:
– Hova szaladtok őz koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Nyul komától.
– Hát nyul koma?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
Futottak futottak, előtaláltak egy farkast; kérdezi a farkas:
– Hova futtok róka koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Őz komától.
– Hát őz koma?
– Nyul komától.
– Hát nyul koma?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
Futottak futottak, mindég csak ezt kiabálták: ,,Jaj fussunk fussunk,
égszakadás földindulás!’’; már rájok is esteledett, de azért ők csak
futottak, egyszer egy verembe estek. Mit csináljanak, mit csináljanak;
hogy menjenek ki? Már nagyon éhesek voltak, egyszer azt mondja a farkas:
– No barátim komáim, már most mit csináljunk? nagyon is ehetnénk, ha ez
soká igy tart, mindnyájan eldöglünk. Hanem gondoltam én egyet,
számláljuk el mindnyájunk nevét, a kié legcsunyább lesz, azt együk meg.
Ráálltak mindnyájan: elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép, róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is
szép, nyulom-búlom az is szép, kakas-bakas az is szép, tyúkom-búkom jaj
beh rút!
Szétszaggatták a kis tyúkot, meg is ették hamarjában, de biz az még a
fél fogukra se’ volt elég; megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, nyulom-búlom az is
szép, kakas-bakas jaj beh rút!
Szétszaggatták a kakast is, meg is érték vele akkor nap, hanem bizony
másnap megéheztek, megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is
szép, nyulom-búlom, jaj beh rút!
Megették a kis nyulat is, az is elég volt egy napra, de másnapra
megéheztek, megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm jaj beh
rút!
Széttépték az őzet is, az már elég volt vagy két napra, de biz utoljára
az is elfogyott. Megint nagyon megéheztek, egyszer azt mondja a farkas a
rókának:
– No róka pajtás, már most nincs mit enni, hanem vagy én eszlek meg,
vagy te engem, azért hát birkozzunk meg, nézzük, melyik lesz a győztes,
a ravaszság-e vagy az erősség?
Megbirkoztak; a farkas lett a győztes, megölte a rókát; már evvel
megérte egy hétig is, hanem ekkor ez is elfogyott, megint megéhezett a
farkas. Mit csináljon nagy kinjában? elkezdett orditani, a mint a torkán
kifért; épen vadászok jártak arra, észrevették, agyonlőtték, a bőréből
bundát csináltak, még most is viselik, ha el nem nyűtték.
A KAKASKA ÉS A JÉRCZIKE.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kis kakaska, meg egy
jérczike; a mint ott kapargáltak a szemétdombon, megtalált a jérczike
egy szem kökényt, el akarta nyelni, megakadt a torkán, elkezdett
fúladozni, kérte a kakaskát:
– Eredj kakaskám, hozz a kúttól vizet, mert mindjárt megfúlok a
kökénytől.
Elment a kakaska a kúthoz:
– Kút! adjál nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt
megfúlad a kökénytől.
– Nem adok biz én, mig nekem a fától zöld galyat nem hozol.
Elment a kakaska a fához:
– Fa adjál nekem zöld galyat, zöld galyat adom kútnak, kút ád nekem
vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Bizony nem adok én – felel neki a fa – míg nekem a szép lyánytól
koszorút nem hozol.
Elment a kakaska a szép lyányhoz:
– Szép lyány! adjál nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem
zöld ágat, zöld ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem
pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Bizony nem adok én, mig nekem a vargától czipőt nem hozol.
Elment a kakaska a vargához:
– Varga! adjál nekem czipőt! czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád
érte koszorút, koszorút adom fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak,
kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a
kökénytől.
– Bizony nem adok én, míg nekem a molnártól csirizt nem hozol.
Elment a kakaska a molnárhoz.
– Molnár! adjál nekem csirizt, csirizt adom vargának, varga ád nekem
czipőt, czipőt adom szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút,
koszorút adom fának, fa ád nekem ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem
vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Nem adok addig, míg nekem a disznótól hájat nem hozol.
Elment a kakaska a disznóhoz:
– Disznó adjál nekem hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád nekem
csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád nekem czipőt, czipőt viszem
szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút, koszorut viszem fának, fa
ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem
pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Nem adok biz én, míg a szolgálótól moslékot nem hozol.
– Elment a kakaska a szolgálóhoz:
– Szolgáló adjál nekem moslékot, moslékot viszem disznónak, disznó ád
érte hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád érte csirizt, csirizt
viszem vargának, varga ád érte czipőt, czipőt viszem szép lyánynak, szép
lyány ád érte koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat
viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, pityike
mindjárt megfúlad a kökénytől.
A szolgáló adott neki moslékot, moslékot vitte disznónak, disznó adott
neki hájat, hájat vitte molnárnak, molnár adott neki csirizt, csirizt
vitte vargának, varga adott neki czipőt, czipőt vitte szép lyánynak,
szép lyány adott neki koszorút, koszorút vitte fának, fa adott neki
ágat, ágat vitte kútnak, kút adott neki vizet, vizet vitte pityikének,
de a pityike már akkorra megfúladt a kökénytől.
Ha a pityike meg nem fúladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
A KÉT KOSZORÚ.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt két
gyönyörű szép lyánya. Egyszer ennek a királynak el kellett menni
háborúba, sajnálta a két fiatal lyányt gyámol nélkül hagyni, hogy
elkapja őket a világ, de hiába! menni kellett; hagyott hát mindegyik
lyányánál egy-egy koszorút, szép nyíló virágból fontat:
– No lyányaim, ezt a két koszorút azért adom, hogy megtudjam, hogy
viseltétek magatokat, mig én oda voltam, a ki megmarad ártatlannak,
annak a koszorúja is megmarad virulónak, hanem a ki rossz, gonosz életet
folytat, azé elhervad, ha éjjel-nappal mindig harmattal öntözi is. Azért
a kinek elhervad a koszorúja, azt irgalom nélkül elkergetem a háztól.
Elment a király; de alig hogy betette maga után a kilincset, a nagyobbik
lyány összehitta az olyan maga-fajta jóféle lyányokat, urfiakat, ott
mindig ihogtak-vihogtak, olyan volt a ház, mint egy korcsma,
éjjel-nappal mindig jártak ki s be rajta; a szegény ártatlan kisebbik
lyány mondta neki, hogy ne csinálja azt, majd elhervad a koszorúja,
akkor jött észre a nagyobbik is, de már akkor későn, elvesztette már
szűzies ártatlanságát, csinálhatott már akkor akarmit, el volt hervadva
a koszorú. Megijedt nagyon, hogy elkergeti az apja, de a húgának nem
szólt semmit, a koszorút se mutatta meg, hanem éjtszaka mikor aludtak,
csendesen fölkelt, megcserélte a két koszorút, a magáét tette a húgáé
helyébe. A szegény kisebb lyány mikor felébredt, meglátta a koszorút,
hogy el van hervadva, elkezdett sírni, de olyan keservesen, hogy az
ellenségnek is megesett volna rajta a szíve. A nagyobb lyány csak a nagy
zokogásra ébredt fel, oda ment hozzá, kérdezte, hogy mi baja, a szegény
lyány szólni se’ tudott, ugy erőt vett rajta a zokogás, csak rámutatott
a koszorúra, a nagyobbik is tettette magát, mint ha nagyon sajnálná,
elkezdett sirni, mutogatta a maga koszorúját, hogy még az egészen ép,
azon módon van, a hogy az apja od’adta. A szegény kisebb lyány nem
szólt, nem is panaszkodott, csak sirt keserves zokogással.
De a gonosz néne még avval nem elégedett meg, hogy a koszorút
elcserélte, egészen tönkre akarta tenni a húga jó hirnevét, hogy őrá még
csak ne is gyanakodhassanak. Itt hát mit cselekedett? istenfélő ember
még nem is gondolna olyanra; kiment a kertbe, fogott egy piczi-kis
kigyót, azt egy pohár vizbe tette, megitatta a testvérjével; az szegény
megitta, mert búvában azt se’ tudta hanyadán van, nem hogy arra
vigyázott volna, van-e valami a vizben, a mit iszik, vagy nincs?
Ez napságtól fogva napról-napra nőtt a lyány hasa, mert a kigyó nőtt
benne, a nénje pedig ráfogta, hogy viselős. Mikor már olyan nagy volt a
hasa, hogy a ki nem tudta, csakugyan nem gondolhatott mást, mint hogy
viselős, haza jött a király a háborúból. Még le se’ szállt a kocsiról,
már a nagyobbik lyány szaladt elibe, mutogatta a koszorúját, hogy milyen
szép, a húgát pedig bevádolta, hogy a koszorúja is elhervadt, meg
viselős is. Maga elébe hivatta a király a kisebb lyányát, látta, hogy
nagy a hasa, mindjárt elkergette, hogy pusztuljon a szeme elől, mert ő
olyan lyányt, a kinek még férjhez menetele előtt kontyot kell kötni,
látni se’ akar. Hiába volt minden kérés-könyörgés, a király rá se’
hallgatott.
Felkészült hát az útra, hanem mielőtt elindult volna, kérte az apját,
hogy csináltasson neki utoljára egy selyemruhát, és egy faruhát. Ezt
megtette a király, hiszen a halálra szentencziázott rabnak is megteszik
az utolsó kivánságát, hát a maga tulajdon lyányának hogy ne tette volna?
Magára vette a szegény lyány alól a selyemruhát, felibe a faruhát, ugy
indult el.
Ment mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy városba ért, a
hol egy fiatal király lakott. Ott egyenesen ment a királyhoz, kérte,
hogy fogadja meg őtet pulykapásztornak, a király eleinte meg se’ akarta
fogadni, hogy olyan faruhás lyány meg se’ tudja őrizni a pulykát, de ez
addig könyörgött, mig utoljára mégis megfogadta. Ott éldegélt aztán
sokáig, mindig a faruhában járt; reggelenkint kihajtotta a pulykákat a
mezőre, este meg haza. Egyszer egy reggel csak oda hajtotta a királyi
palota elébe, ott folyt egy folyó, annak a partján igen szép fű volt,
ott leült egy fűzfa alá, a pulykák meg legelgettek. A mint ott üldögélt
a jó hűvösön, szép csendesen elaludt, alig aludt el, kidugta egy-néhány
kigyó a vizből a fejét, elkezdtek beszélni annak a kigyónak, amelyik a
lyány hasába volt:
– Gyere ki pajtás abból a büdös gyomorból, ugyan hogy nem restellesz
magad lenni, gyere ki, jobb itt a vizben, itt sokan vagyunk czimboráid.
Addig-addig csalogatták, mig utoljára csakugyan kimászott a lyány
száján, bele ment a vizbe.
Ezt pedig a király mind látta az ablakából, mindjárt küldte az inasát,
hogy hivja fel a pulykapásztor-lyányt. Felhivta az inas, hanem a lyány
levetette először a faruhát, hogy csak a selyem maradt rajta, ugy ment
be. Hej dehogy ismerte a király, hogy ez a pulykapásztor, még mikor
mondta, se’ akarta neki elhinni, mert mióta a kigyó kiment belőle,
százszor szebb lett, mint az előtt is volt; akkor a lyány elbeszélte
egész élete folyását, a király megölelte-megcsókolta:
– No szivemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon
el egymástól.
Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig
ettek-ittak.
Lakodalom után elmentek a lyány apjához elbeszéltek neki mindent, hogy
milyen gonosz a nagyobbik lyánya, a király mindjárt kő közzé rakatta,
ott veszett el étlen-szomjan; a fiatal párnak pedig által adta a maga
országát is, evvel megint nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek, mig
meg nem haltak.
A KÓRÓ ÉS A KIS MADÁR.
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár
egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra:
– Kis kóró ringass engemet!
– Nem ringatom biz én senki kis madarát!
A kis madár megharagudott, elrepült onnan. A mint ment mendegélt, talált
egy kecskét:
– Kecske! rágd el a kórót!
Kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy farkast:
– Farkas! edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’
ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy falut:
– Falu! kergesd el a farkast!
Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem
ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat;
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy tüzet:
– Tűz! égesd meg a falut.
Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment
kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis
madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy vizet:
– Viz! oltsd el a tüzet.
Viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment
farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró
rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy bikát:
– Bika! idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu
égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni,
kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy furkót.
– Furkó üsd agyon a bikát.
Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet
oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas
nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’
ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy férget.
– Féreg fúrd ki a furkót.
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment
vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu
nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment
kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy kakast.
– Kakas kapd fel a férget.
Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, furja a furkót, szalad a
furkó, üti a bikát, szalad a bika, iszsza a vizet, szalad a viz, oltja a
tüzet, szalad a tűz, égeti a falut, szalad a falu, kergeti a farkast,
szalad a farkas, eszi a kecskét, szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró
bezzeg ringatta a kis madarat.
Ha még akkor se’ ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.
A KIS KÖDMÖN.
Volt a világon, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt egy jó modú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy lyánya.
Egyszer oda, ment egy szép fiatal legény másod magával ház-tűz nézni.
Mindjárt kinálták őket tyúkkal-kalácscsal, borért is leküldte az ember a
lyányát a pinczébe. Lement a lyány elkezdte vigyázni, hogy melyik a
legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott
vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő a pincze egyik
oldalához támasztva. Elgondolkozott a lyány hogy ő érte most itt vannak
a ház-tűz nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, annak
ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fiu egyszer le talál szökni a
pinczébe, csak ott ugrál csak ott ugrál a káposztás kő körül, a
káposztás kő eldől, a kis fiut agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön?
Ezen a lyány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sirt.
Már oda fent nem győzték várni, leküldte hát az ember a feleségét
is:,,Ugyan anyjuk, eredj le már, nézd meg mit csinál az a lyány ennyi
ideig abban a pinczében, tán a bort folyatta el, azért nem mer
feljönni.’’
Lement az asszony, látja, hogy ott sir a lyánya az ászkon:
– Hát téged mi lelt, hogy olyan keservesen sirdogálsz?
– Hogy ne sirnék édes anyám, mikor igy meg igy elgondoltam jövendőbeli
állapotomat. Avval elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony a
mint ezt meghallotta, leült a lyánya mellé, ő is rákezdte a sirást.
Nagyon megharagudott már oda fönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás
nélkül.
– Ejnye szedte-vette teremtette, már bizonyosan a bort folyatták el, már
csak megnézem, hova vesztek?
Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az
ember sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt?
– Hát ti ebadták, mit sirtok-ritok? mi bajotok esett ilyen hirtelen?!
– Jaj kedves apjukom, hogy ne sirnánk-rinánk – felelt rá az asszony –
mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!
Itt elbeszéltek neki mindent, s úgy annyira elkeseritették, hogy az is
közibük ült, segitett nekik a sirásban.
A kérő se’ győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a
pinczébe. Soh’se tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit
sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték
neki. A kérő csak kicsibe mult, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jó
izűt nevetett.
– No – azt mondja – még ilyen bolond embereket nem láttam, hanem most
elindulok, addig megyek, mig három ilyen bolondra nem akadok, mint
kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek
lyányát, ha az Isten is ugy akarja.
Elindult a legény, azokat ott hagyta a pinczében, hogy sirjanak mig
nekik tetszik. Ment aztán mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy
embert, a ki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni;
közelebb megy hozzá, megszólitja:
– Hát kend atyafi mit csinál avval a dióval?
– Én bizony nagy munkában vagyok, már fél esztendő óta mindég hányom ezt
a diót, de sehogy se’ tudom felhányni, szegény ember vagyok, de adnék
annak az embernek 300 forintot, a ki valami módon felszállitaná.
– No hát majd felszállitom én, – mondja a kérő – avval elővett egy
vékát, fél óra alatt mind felhordta a diót, mindjárt megkapta a 300
forintot, tovább ment vele.
– No – gondolta magában – akadtam már egy bolondra.
Megint ment mendegélt, talált egy embert. Csak nézte csak nézte, hogy
mit csinál? de sehogy se’ tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő,
avval hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, a melyiknek nem volt
ablaka, csak egy kis lyuk forma ajtója; oda megy hozzá, megszólitja:
– Jó napot adjon isten földi, hát miben fáradozik kend?
– Fogadj Isten atyafi; hát biz én a tavaszszal lesz esztendeje, hogy ezt
a házat csináltattam, nem tudom miféle Isten csudája, hogy olyan sötét,
csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se’ csinál neki,
én meg mióta készen van, mindég azt csinálom, hogy hordom bele a
világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnák
is 300 forintot annak az embernek, a ki világossá tudná tenni.
– No majd világossá teszem én – mondta rá a legény – elővett egy
fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette,
mindjárt világossá lett a ház, a legény megkapta itt is a 300 forintot,
avval ezt is ott hagyta.
– No – gondolta magában – akadtam már második bolondra is.
Megint ment mendegélt, talált egy asszonyt a ki a kis csirkéit erővel
dugdosta volna egy kotló alá. Megszólitja a legény:
– Hát kend néném asszony amit csinál?
– Biz én öcsém ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól
félek, hogy ha szerte szélyel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja,
de sehogy se’ tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől
kibúvik; adnék is 300 forintot annak az embernek, a ki jó tanácsot tudna
adni, hogy mitévő legyek velök.
– Én megmondom néném asszony: soh’se dugdossa kend azokat a csirkéket a
kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi
őket.
Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt od’adta a legénynek
a 300 forintot, az is megörült neki, mindjárt visszaindult.
– No hála Istennek – gondolta magában – megtaláltam mind a három
bolondot.
Mihelyt haza ért, mindjárt elkendőzte a lyányt, két hét mulva a
lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak
annyit, hogy lett nekik egy kis fiok, vettek is neki ködmönt, hanem
azért a káposztáskő nem ütötte agyon, még most is boldogul élnek, ha meg
nem haltak.
ICZINKE-PICZINKE.
Volt a világon egy iczinke-piczinke kis asszony, annak az
iczinke-piczinke kis asszonynak volt egy iczinke-piczinke kis tehene,
azt az iczinke-piczinke kis tehenet megfejte egy iczinke-piczinke kis
zsajtárba; abból az iczinke-piczinke kis zsajtárból azt az
iczinke-piczinke kis tejet beleszűrte egy iczinke-piczinke kis szűrőn
egy iczinke-piczinke kis fazékba, azt az iczinke-piczinke kis fazekat
rátette egy iczinke-piczinke kis padra, befedte egy iczinke-piczinke kis
fedővel. Volt annak az iczinke-piczinke kis asszonynak egy
iczinke-piczinke kis macskája, az az iczinke-piczinke kis macska odament
az iczinke-piczinke kis fazékhoz, fel borította az iczinke-piczinke kis
tejet; ezért nagyon megharagudott az iczinke-piczinke kis asszony,
felkapott egy iczinke-piczinke kis nyujtófát, úgy megütötte vele az
iczinke-piczinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az
iczinke-piczinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én
iczinke-piczinke kis mesém is tovább tartott válna.
MÉRT HARAGSZIK A DISZNÓ A KUTYÁRA, A KUTYA A MACSKÁRA, A MACSKA AZ
EGÉRRE?
A disznó egyszer kapott volt valami kutyabőrös írást, szabadság levelet.
Őrizte mint a szeme fényét, éjjel-nappal magánál hordta; egyszer azonban
el kellett neki menni messze útra, nem vihette el a szabadság levelet.
Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy
od’adja legjobb komájának a kutyának, majd megőrzi az, mig ő oda jár.
Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt,
neki is el kellett menni. Az irással mit volt mit tenni? nem volt más
ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a
macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni
beszélgetni a szomszédba. Gondolkozott rajta, hova tegye az irást? már
nem volt senki a kire bizhatta volna; kapta magát, felvitte a padlásra,
eldugta a gerincz-gerenda mellé; avval mint a kinek rendben van a
szénája, átment a szomszédba. Este felé hazament, kereste az irást de
biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem
tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak.
Ettől az időtől sohase’ tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a
kutya a macskára, se a macska az egérre.
TALÁLOS MESÉK.
I.
Arany tőkén arany tál,
Arany tálban arany máj,
Bátyám által adta nénémnek,
Néném által adta nékem,
Én átadtam a kis öcsémnek. 1)
II.
Vizen megy nem zuhog,
Sáson megy nem suhog,
Eső veri nem ázik,
Fagy éri nem fázik. 2)
III.
Ha egy bika elbődűl,
Egész helység rácsődűl. 3)
IV.
Szegény paraszt ember minden nap lát olyat,
Királyok, császárok ritkán látnak olyat,
Isten ő felsége soha se’ lát olyat. 4)
V.
Rí-rí rucza rí-rí,
De nem tudom mért rí,
Talán azért sír-rí,
Vályujában viz nincs,
Derekában vér nincs. 5)
VI.
Nekem is van,
Neked is van,
Még a kis kórónak is van. 6)
VII.