fülében ül, onnan kongat.
– Adja el kend nekem ezt a gyereket, megveszem jó pénzen.
A szegény ember nem akarta, de akkorra Jankó is odament, biztatta az
apját, hogy csak adja el, majd visszaszökik ő nem sokára; igy hát
megalkudtak egy véka aranyban-ezüstben; a szegény ember, – a ki most már
gazdag ember lett – befogta a hat czimeres ökröt a szekérbe, rátette a
sok kincset, haza ment, olyan úr lett, mint egy kis király. Az úr pedig
papirosba göngyölgette Jankót, beletette a dolmányja zsebébe, haza
vitte, otthon meg se nézte, hanem papirosostól beletette egy kis arany
ládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb rézbe, azután
mindegyik ládát bezárta háromas zárral. Másnapra aztán összehívta a
tenger sok vendéget, nagy dinom-dánomot csapott. Mikor vége volt az
ebédnek, behozta a hármas ládát, mondta, hogy mutat ő most valami
furcsát, a milyet – tudja – még soha sem láttak. Bámultak a vendégek a
ládára, mint borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből? A
házigazda lassan nyitogatta ki egymás után a zárakat, kivette a kis
papirost, elkezdte kifelé göngyölgetni, csak göngyölgeti, csak
göngyölgeti, egyszer szét esik a papiros, az úrnak kezében marad a –
nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös is
volt, szégyelte is magát, de hiába, arról már nem lehetett tenni.
Babszem Jankó pedig – a ki még az út alatt kiszökött a papirosból –
ment-mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált tizenkét
szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy kátyúban megfeneklett,
sehogy se’ tudták kihúzni, pedig 24 ökröt is fogtak bele. Jankó is oda
megy, mondja, hogy ha neki annyi vasat adnak, a mennyit elbir, kisegíti
a szekeret; az emberek megigérték neki, gondolták magukban, hogy e’
bizony egy jó nagy szeget se bir el. A mint az alku megvolt, megkapta
Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a sárból, mintha ott se lett
volna; azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindről leszedte a
vasat, mind a vállára vette, avval – mintha teher se volna rajta –
ballagott. Az emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólani a
nagy bámulás miatt, csak tátották szemüket-szájukat, mire aztán eszökre
jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt, üthették bottal a nyomát.
Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz, arra
rá parancsolt, hogy neki abból a száz mázsa vasból csináljon egy
buzogányt, de jó erősen megcsinálja, mert neki olyan imilyen-amolyan
munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta, mikor készen volt
vele, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé, avval bement,
hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a
legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány, bement
három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát kétfelé volt esve. Megint
ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a
kovács, mikor készen volt, megint felhajította Jankó. Mig a buzogány oda
fent járt, azalatt Jankó megevett egy véka lisztből készült gombóczot,
megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó falatot lenyelte, az utolsó
pohár bort megitta, akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott hat
ölnyire a földbe, kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve.
Megint rá parancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg, de ha most is ketté
reped, akkor jaj neki! Összeforrasztotta a kovács, mikor kész volt,
megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak birta, avval bement aludni.
Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment; épen akkor esett vissza a
buzogány, lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó,
nézegette, hát nem volt semmi baja.
Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország
ellen. Amint ment-mendegélt, elő talált tizenkét zsiványt, azok elébe
álltak, nagy fennyen, hogy majd igy fosztják, úgy fosztják ki, de Jankó
se ijedt meg a maga árnyékától, rá legyintett a haramja vezérre a
buzogányja nyelével, hogy elnyúlt, mint a béka, nem evett többet az
isten kenyeréből. Megijedt erre a többi zsivány, térdre estek Jankó
előtt, hogy csak az életöknek kegyelmezzen meg, megválasztják
vezéröknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta,
megitták rá az áldomást.
Még az nap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó
bebútt a kamara ablakán, kinyitotta az ajtót, avval elkezdett mindent, a
mit csak a kamarában talált: egész oldal szalonnát, disznóhúst, egész
zsák búzákat kifelé hányni, de a mellett ordított torkaszakadtából:
– Nesztek szalonna! nesztek búza! nesztek disznóhús!
Hiába csititották a betyár pajtásai, hogy ne kiabáljon, mindegy volt
neki, még annál jobban kiabált; a nagy lármára aztán felébredt a gazda,
meg a sok béres-kocsis, a betyárok megijedtek, elszaladtak, ott hagyták
Jankót. Ez aztán szegény mit csináljon; hova bújjon, hogy meg ne lássák?
Ott volt egy nagy korpás zsák, abba ugrott bele, meghúzta magát a korpa
közt. Az emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, a ki
a kamarában volt, hogy aztán nem találták – mert egyiknek se jutott
eszébe, hogy a korpa közt keresse – hát csak megint lenyugodtak. Hanem
az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a
tehénnek is, tele merített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.
Itt, mi történt, mi nem? tudom úgy is kitalálnák, de csak mégis
elmondom; Jankó is közibe keveredett annak a korpának, a mit ki vitt a
béres, megette a tehén.
Másnap a szolgáló mikor fejni akart, rá legyintett a tehénre:
– Farta te!
Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:
– Csak azért se farta te!
Megint szól a szolgáló:
– Farta te!
Megint kikiált Jankó:
– Csak azért se farta te!
Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé: szénatartóba, jászolba, sehol
se’ lát senkit, még egyszer szól a tehénnek:
– Farta boczikám!
– Csak azért se farta boczikám!
De már annyi kurázsija csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is
ott maradjon; szaladt a gazdához:
– Gazd’uram! gazd’uram! jőjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány mind
az istállóban van.
Kimegy a gazda, nézeget szélyel, nem lát semmit, szól a tehénnek ez is:
– Farta te!
Kikurjant Jankó is:
– Csak azért se farta te!
,,No már itt – gondolja a gazda – csakugyan nem jól megy a dolog, itt
boszorkánynak kell lenni.’’ Felkap egy seprűt a bal kezébe, egy másikat
tele hint sóval, keresztbe fekteti a küszöbön, egy koszorú hagymát az
ajtó sarkára akaszt, avval elkezdi a seprűvel verni a tehenét.
– No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!
De biz ez a sok munka mind kárba veszett, mert akármint verték a
tehenet, Jankó csak nem tágított, mindig kiabált. Utoljára mit volt mit
tenni? le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belét meg
od’adták egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyó partra, mossa ki.
Kivitte a szolgáló, elkezdte darabolgatni a beleket egy éles késsel.
Amint ott darabolgatja, észreveszi ám Jankó is, hogy késsel forgolódnak
körülötte, utczu neki se kell egyéb, megijed, elkiáltja magát a sok
paczal közül:
– Meg ne szúrj te!
A szegény szolgáló im hogy hanyatt nem esett ijedtében, elhajította a
belet, szaladt haza, amint csak az isten tudni adta neki, elmondta, hogy
ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mindjárt
felakasztják, vagy kerékbe törik is, mert a körül minden olyan ördöngös,
úgy tele van az ördöggel, boszorkánynyal, hogy még olyat senki se
hallott. Deisz’ ő többet hozzá nem nyúl egy újjal se; nem ő!
A belet pedig a mi ott maradt a vizparton, egy kódorgó éhes farkas
megette Jankóval együtt. Elvolt aztán Jankó egy darabig szép csendesen a
farkas gyomrában, hanem két-három nap mulva unni kezdte a dolgot:,,Nem
jól megy ez igy sehogy, ki kellene innen valahogy jutni.’’ De hiába volt
minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, mint Bertók a
csíkban, amúgy könnyű szerrel biz onnan nem jöhetett ki. Volt ugyan két
kijárás, de az első – a farkas szája – veszedelmes volt, a hátulsón meg
Jankónak nem igen volt kedve mászkálni. Mit csináljon? mit csináljon?
holta napjáig csak nem maradhat mindig a farkasban! Utoljára aztán azt
gondolta ki, hogy elkezdett kiabálni, mint a kit nyúznak:
– Elébe a farkasnak! elébe a farkasnak!
A farkas se vette tréfára a dolgát, megijedt a nagy kiabálástól,
elkezdett szaladni, a farkát a lába közzé csapta, nyargalt, amint csak
birt; de mentől jobban vágtatott, annál jobban kiabált Jankó, a farkas
nem mert megállani, azt gondolta, mindenütt nyomában van vagy ötven
vadász, olyan nagy ordítozást vitt végbe Jankó. Szaladt-szaladt, mig a
lába birta, hanem egyszer aztán csak felfordult, végig nyúlt a földön,
búcsút vett az árnyék világtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a
sátorfáját, kimászott a döglött farkas száján, szélyel nézett, hogy
melyik sarkán lehet a világnak? hát mit látott? nem mást, mint egy szép
palotát. Nem igen gondolkozott sokáig, felment bele, hogy akarki lakik
ott, megtudakolja tőlle, melyik szeglete ez a világnak? akkor aztán ha
ezt megtudja’ vagy csá’ vagy hajsz elindul valamerre.
Felment hát a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy czifra
szobába, hát ott látta az apját meg az anyját egymás mellett ülni a nagy
uraságban. Megörült ő is, de meg azok is, elmondták neki, hogy az egy
véka aranyból-ezüstből gazdagodtak igy meg.
– De most már kedves gyermekünk ne is menj sehova, maradj itthon, éljünk
együtt holtunk napjáig.
Jankó is beleegyezett, otthon maradt, tán még most is élnek a nagy
uraságban, ha meg nem haltak.
DONGÓ MEG MOHÁCSI.
Hol volt, hol nem volt, én se’ tudom hol volt, te se tudod hol volt,
volt a világnak két legszélső szegletében két regement, ebből
mindegyikből eresztettek el fel-lábra egy-egy katonát. Ennek a két
katonának nem volt se’ országa se’ hazája hanem elindult mindegyik a
merre az orra állott. Egy nagy városba – ahol épen vásár volt –
egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban kódorogni, de se’
nem adtak, se’ nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a csürhe
járást: miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni, utoljára
mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, tele szedett egy
zsákot gubóval, avval megfordult, ment a vásárba, hogy majd rá szed vele
valakit, eladja dió helyett. A másik meg szedett egy zsákra való fűzfa
peterkét, azt akarta eladni gyapjú gyanánt.
Sokáig árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se’ kellett.
Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást.
Utoljára az, a melyik gyapjút árult, megszóllitotta a másikat:
– Mit árul kend, atyafi?
– Diót. Hát kend?
– Én meg gyapjút árúlnék, de senkinek se’ kell látatlanból, pedig én úgy
akarom eladni.
– Én is úgy akarnám a diómat; tudja kend mit? cseréljünk.
Elcserélték a zsákot látatlanból, avval ott hagyták egymást, szaladtak
ki a vásárból. A mint kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen
diót, meg gyapjút kapott, akkor látták meg, hogy rászedték egymást.
Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár közepén találkoztak.
– No koma – mondja a gyapjus – látom hogy kend is olyan nagy zsivány,
mint én, én is olyan nagy zsivány vagyok, mint kend, hanem tegyük össze
a keresetünket, együtt csaljuk a világot.
– Nem bánom – felelt a másik – hát hogy hivják kendet?
– Dongónak. Hát kendet?
– Mohácsinak.
Itt a két gézengúz elkezdte törni a fejét, hogy miképen lehetne
legkönnyebb szerével, legkevesebb dologgal elélni. Utoljára arra
határozták, hogy elmennek szolgálatot keresni. Találtak egy vén
boszorkányra, de annak csak egy ember kellett volna, ők pedig egymás
nélkül nem szegődtek el; hanem kötötték magukat nagyon az öreg
asszonyra. Az öreg asszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember kell,
hogy ő nálla csak egy tehénnel kell gondolni, hogy mit tudna csinálni
két ember egy jámbor tehén körül, hogy igy, hogy úgy; de a két obsitos
nagyon bele kapczáskodott, utoljára megfogadta őket. Örült a két
obsitos, mint bolond a garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül?
Ugy egyeztek meg, hogy egyik kihajtja a tehenet a legelőre, a másik
kitisztitja az istállót.
Első nap Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszúszárú
pipát, meg egy szalma-széket, hogy majd ha kiér a mezőre, a székre ráül,
a hosszúszárú pipára rágyújt, s pöfékel, mint egy török basa; a tehén
meg szép csendesen legelget körülötte. Mohácsi se’ akarta magát megölni
a munkával: ő meg úgy gondolta ki, hogy reggel kitisztitja az istállót,
azután egész nap alszik, csak enni kél föl.
El is indult reggel Dongó, kenyeret szalonnát tett a tarisznyába, a
széket a hátára kötötte, a hosszúszárú pipát a kezébe fogta; de alig
hogy a városból kiértek, a tehén neki indult a szaladásnak, Dongó
utánna, mikor már nagyon kifáradt Dongó, a tehén megállott, legelt egy
kicsit, azután megint megindult szaladni. Ez igy tartott egész nap.
Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este haza ért. De Mohácsinak
se’ ment jobban a dolga. Reggel hozzá fogott a gané kihányásához, de a
mint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette; úgyannyira, hogy
csak késő estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcz’ajtóba, várta
Dongót. Kis idő mulva haza is hajtotta Dongó a tehenet,
– No pajtás – kérdi Mohácsi – hogy ment dolgod?
– Nagyon jól, pajtás, mert alig hogy kiértem a városból, olyan szép füre
találtam, hogy térdig ért a bodorka[1] ott a kis székre ráültem, a
pipára rágyújtottam, úgy töltöttem az időt. Hát te mit csináltál egész
áldott nap?
[1] Vad lóher faj.
– Hát reggel kihánytam azt a két-három lapát ganét, azután lefeküdtem,
aludtam délig, délben fel keltem enni, azután megint ledőltem; csak az
elébb ébredtem fel. De holnap te maradj itthon, majd én kimegyek a
tehénnel; tudom jó izűket alszol.
Dongó csak úgy szűr alól röhögött.,,No majd nem alszol te’’ – gondolta
magában, de nem szólt semmit.
Második nap csakugyan Mohácsi ment ki, még pedig elkérte a széket, meg a
hosszúszárú pipát Dongótól, de csak úgy járt, mint az előtt való nap
Dongó, majd elkopott a lába, annyit szaladt. Dongó is otthon hozzáfogott
a gané kihányásához, de bizon már lefelé csúszott a nap, mikorra készen
lett vele, Mohácsi is haza ért a tehénnel, de még akkor is mérges volt.
Neki esett Dongónak:
– Hát mért nem mondtad te nekem, hogy olyan szilaj az a tehén?
– Hm! Hát te mért nem mondtad, hogy olyan szilaj az a gané?
Itt elkezdtek tanakodni, hogy mi lehet a dolog bibéje, utoljára is oda
lyukadtak, hogy az ő gazd’asszonyuk boszorkány, hát más nap ott hagyják.
Ezt a beszélgetést kihallgatta az öreg boszorkány. Tudta, hogy a két
cseléd majd a bérét kéri, de rá akarta őket szedni; megtanította a
szolgálóját, hogy,,majd ha mondom, hogy hozz pénzt a veremből, te ne
szólj semmit, csak azt kérdezd, hogy melyikből hozz: a sárgából,
fehérből vagy veresből? akkor fordulj ki egy kis időre, azután hozd be
ezt ni.’’ Avval oda’adott neki egy csomó rézpénzt.
Reggel csakugyan beállitott a két obsitos a fizetést kérni. A boszorkány
beszólitotta a szolgálót.
– Marcsa te! Eredj hozz egy félkötő pénzt a veremből.
– Melyikből hozzak: a sárgából, fehérből, vagy a veresből?
– Most csak a veresből.
A két obsitos összenézett; azután elkezdtek leselkedni az ablakon, hogy
merre megy a szolgáló. Hát látják, hogy a kertbe, annak is a külső
szegletében van az a verem. Kacsingattak egymásra, hogy nem nehéz lesz
abból lopni, de nem szóltak.
Nagy sokára beérkezett a szolgáló, a vén boszorkány kifizette a két
obsitost, avval útnak eresztette Isten hirével. Ezek alig várták, hogy
besötétedjék. Szereztek egy kötelet, a zsákuk még akkor is megvolt,
elindultak lopni. A kert kerítésen hátul bemásztak, a veremre is csak
hamar ráakadtak. Ott aztán el kezdtek tanakodni, hogy melyik menjen le.
– Eredj le te – mondja Dongó – soványabb is vagy, könnyebb is vagy, a
kötelet a derekadra kössük, úgy leeresztelek, oda lent a zsákot tele
rakod, s először azt húzom fel, azután téged.
Mohácsi is ráállott, lement a verembe; oda lent elkezd tapogatódzani,
hát nem talál egyebet, dirib-darab csontot, döglött egeret, békát, még
talán macska gumiba is markolhatott.
Dongó csak kérdezgette odafent:
– Megtaláltad-e? Van-e sok? Húzzam-e már?
Mohácsi nem merte megmondani, hogy mire akadt, mert félt, hogy a
czimbora ott hagyja, csak biztatta, hogy mindjárt tele lesz. Mig igy
biztatgatja addig bele bútt a zsákba, mikor jól elfészkelte magát benne,
nagyot kiáltott:
– Húzzad pajtás, tele van már!
Dongó felhúzta a zsákot, hátára kapta, avval, mintha puskából lőtték
volna, úgy ellábolt onnan, Mohácsinak a verembe (mert ő azt gondolta,
hogy az ott maradt) azt se mondta: papucs. Czipelte a zsákot
árkon-bokron keresztűl, majd megszakadt bele; mikor kiért a városból,
megszólalt Mohácsi a zsákból:
– Ne emelj már tovább pajtás, megeléglettem már.
Dongóban is felfortyant erre a méreg, hogy őtet igy rászedték.
– Ejnye imilyen-amolyan teremtette, hát téged czipeltelek én?!
– Hát pajtás – felel Mohácsi – tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy
mire akadtam, ott hagysz, mint szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak
gondoltam igy.
Erre Dongó is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább;
kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált.
– Egyebet nem pajtás, mint dirib-darab csontot, egeret, békát.
Mindjárt látták, hogy most is megcsalták egymást, de még hogy a
vénasszony is megcsalta őket, hát még jobban szidták. Azután elkezdtek
tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni, de hát arra
határozták, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak, ha
nem csordúl, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon
az úton, a melyik legjártabb volt, s mentek, azt se’ tudták hova. A mint
igy mendegéltek, előtaláltak egy korcsmát; ez a korcsma egészen körül
volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott,
de a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül,
megkérdezte a korcsmárostól:
– Ugyan nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? mi bűnt
követhettek azok el? Sok országot világot bejártam, de ilyet még nem
láttam sehol.
– Hát biz az, katona uram, csak azért van, hogy volt ennek a mi
királyunknak egy olyan gyürüje, a minek a kövét, ha befelé forditotta,
meglátta az egész világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész
világ. Ez a gyürü a minapában elveszett, senki se tudja, hogy hol van; a
király kihirdettette az egész világon, hogy a ki a gyürüjét meg tudja
mondani, hogy hol van, olyan úrrá teszi, mint egy kis király, de a ki
bizonyost nem tud mondani, hozzá se’ fogjon, mert ha nem igazat mond,
felkötteti. Ezek itt mind jövendő mondók voltak, de egyik se’ tudott
igazat mondani, hát biz ő kegyelmeket felhúzták.
Dongónak se kellett egyéb, a mint ezt meghallotta.
– Én is jövendőmondó vagyok – mondja a korcsmárosnak – jelentsen meg a
felséges királynál.
A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy:,,Majd téged is
felakasztanak’’ – nem használt semmit, annál jobban erősitette, hogy ő
is jövendőmondó.
A korcsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hirt adni: ki s
mi van nálla. A királynak ez a mint értésére esett, mindjárt négy lovas
hintót küldött a korcsmához, Dongó abba beleült, a korcsmárosnak pedig
megparancsolta, hogy mig ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, a mit
csak parancsol. Jól is hozzá fogott Mohácsi, egész nap mindég
evett-ivott, vagy kellett vagy se; de még is fúrta az oldalát, hogy
vajjon mi lesz hát a Dongó sorja, azért is, hogy nagyon összeszoktak
már, de még inkább azért, hogy nem volt egy árva sustákja se’, az
adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja,
hogy hozzák Dongót, elszökik. Mig Mohácsi igy töprenkedett, addig
Dongónak is jól ment a dolga.
A mint bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott
iránta. Adtak neki egy különszobát, oda Dongó bezárkózott. A mint igy
magában volt, elő vett egy kalandáriomot a mit még a korcsmából lopott
el, azt kinyitotta, de olvasni nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni
hol a fehér papirosra, hol a fekete betűre, hol meg a veres czifraságra,
s mondogatta nagy fel szóval:
,,E’ fehér, e’ fekete, e’ veres; e’ fehér, e’ fekete, e’ veres.’’
Váltig hallgatódzott kivülről mindenki, valjon mit beszélhet a
jövendőmondó, de nem tudták jól kivenni. Legjobban fülelt három inasa a
királynak, a kik a gyürüt ellopták, de azok se’ tudtak semmire menni.
Ezt a három inast, az egyiket Fehérnek, a másikat Feketének, a
harmadikat Veresnek hivták.
Itt Dongó bement a királyhoz, kért tőlle három napi szabadság és
várakozás időt, hogy annyi idő alatt tudja csak megmondani, hol van a
drágalátos aranygyürü. A király szives-örömest adott volna hatot is,
csak hogy megkerüljön a kedves jószág. Erre Dongó megint visszament a
maga külön szobájába, ott mondogatta a maga mondókáját.
Eltelt az első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy
hivja ebédelni, a mint benyitotta az ajtót, épen akkor mondta Dongó,
hogy:,,E’ fehér.’’ Nagyon megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy
az ő nevét mondta, de azért csak összeszedte magát, elmondta, hogy mért
jött. Dongó nagyot fohászkodott, s azt mondta rá:
,,No hála Istennek, elértem már egyet;’’ ő az ebédet értette, de az inas
ezt is magára vette, már bizonyosnak gondolta, hogy a jövendőmondó
mindent tud. Szaladt nagy ijedten a czimboráihoz: tanakodtak, mi tevők
legyenek.
– Legjobb volna kiegyezni vele, – mondja az egyik – mert ha megmondja a
királynak, hogy mink voltunk, mind a hármunkat felhuzat.
– Várjunk még egy napot, – mondja a másik – hát ha nem is miránk
értette.
Másnap a király a Fekete nevűt küldte be, hogy hivja a jövendő-mondót
ebédelni. A mint bement a szobába, épen akkor mondta Dongó, hogy:,,E’
fekete.’’ A szegény inas majd sóbálványnyá. változott, annyira megijedt,
mikor a nevét hallotta, de csak mégis elrebegte valahogy, hogy mért
küldte a király. Nagyot fohászkodott erre Dongó:
,,No hála istennek, elértem már a másodikat is.’’
Az inas a mint ezt hallotta, alig tudott kitántorogni a szobából.
Mindjárt elhatározták, hogy od’adják a gyürüt a jövendő-mondónak, s
lekenyerezik, hogy ne adjon ki rajtok. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd
után. Dongó akkor is olvasta a kalandáriomból, nagy bölcs pofával: ,,E’
fehér, e’ fekete, e’ veres.’’
– Már jövendő-mondó uram – kezdte el az egyik inas – látjuk, hogy abból
a könyvből megtudta, hogy mink loptuk el a gyürüt, most hát azért
jöttünk, hogy a gyürüt által adjuk jövendő-mondó uramnak, azon felül meg
is fizetünk jól, csak el ne vádoljon a felséges királynál.
Dongó nagyon megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott
volna, kiegyezett az inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól
megfizetnek. Azok megadták a mit kért.
Harmadik nap ebéd közben kérdezte a király Dongótól:
– No jövendő-mondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a
gyürümről?
– Tudok bizony felséges király; de még most nem mondhatom meg, mert nem
telt el a kitűzött idő, még egy éjszaka hátra van; ha most idő előtt
elmondanám, elveszteném minden tudományomat, de holnap reggel, mikor
felkel felséged, mindent megmondok.
Ebéd után Dongó bement a maga külön szobájába, ott addig törte az eszét,
mig kitalálta, mit csináljon a gyürüvel. Volt a királynak egy igen
kedves pávája, még fiók-korában kapta, maga nevelte föl, minden nap maga
etette a tenyeréből; nem adta volna egy borjas tehénért. Látta Dongó,
hogy ez mindég a király körül járkál, feltette magában, hogy akarhogy
mint, ezzel eteti meg a gyürüt. Reggel felkelt korán, mikor még mindenki
aludt a háznál. A páva már akkor ott járkált az udvaron; Dongó szép
szerével magához édesgette, elkezdett neki kenyér darabokat hányni,
egyszer aztán egybe bele is csinálta a gyürüt, azt vetette oda neki; a
páva azt is megette.
Alig hogy evvel készen volt, hogy a pávát elkergette magától: kijött a
király is a ház elébe. Dongó oda ment hozzá:
– No felséges király, eltelt az idő, megmondhatom, hogy hol van a gyürü.
A pávát ölesse meg felséged, annak a begyében van; egyszer, mikor
mosdott felséges király, letette a gyürüt maga mellé, a páva oda ment,
bekapta, még most is a begyében van.