belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, bele vágja a
sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, bele vágja Fehérlófiát hónaljig;
már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, belevágta a sárkányt,
hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a
sárkánynak mind a tizenkét fejét.
Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három
királykisasszonyt. Elérkeztek ahoz a kosárhoz, a melyiken Fehérlófia
leereszkedett; próbálgatták minden módon, hogy hogy férhetnének bele
mind a négyen, de sehogy se’ boldogultak, igy hát Fehérlófia lent
maradt, várta, hogy ő érte is ereszszék le. Csak várt, csak várt, három
nap három éjjel mindég várt; akkor megunta, elment onnan nagy
búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső; ő is hát
belehúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami
fedeléket keresni, a mi alá behúzódjék. A mint igy vizsgálódik, meglát
egy griff madár fészket, három fiók griff madárral; ezt nem csak hogy el
nem szedte, de még betakarta a szűrével, maga meg bebútt egy bokorba.
Egyszer csak jön haza az öreg griff madár.
– Hát ki takart be benneteket? – kérdi a fiaitól.
– Nem mondjuk meg, mert megölöd.
– Dehogy bántom! nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.
– No hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső,
hogy levehesse a szűrét rólunk.
Oda megy a griff madár a bokorhoz. Kérdezi Fehérlófiától:
– Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?
– Nem kell nekem semmi, – felel Fehérlófia.
– De csak kivánj valamit, mert nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.
– No hát vigy fel a felvilágra.
Azt mondja rá a griff madár:
– Hej ha ezt más merte volna kivánni, tudom nem élt volna egy óráig, de
neked csak csak megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret, meg három
mázsa szalonnát, kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátamra,
s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy szalonnát tégy a számba,
ha nem teszel, levetlek.
Fehérlófia épen úgy tett mindent, a mint a griff madár mondta.
Elindultak aztán a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordult a
griff madár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret
azután balra, akkor meg egy mázsa szalonnát. Nem sokára megint megevett
egy kenyeret, meg egy mázsa szalonnát, azután az utolsót is megette. Már
látták a világosságot ide fent, hát egyszer csak megint forditja a griff
madár balra a fejét, Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját,
azt tette a griff madár szájába; azután megint fordult jobbra a madár,
akkor a jobb lába szárát adta neki oda.
Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova
menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se’ keze, se’ lába.
Itt benyúl a griff madár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral.
Od’adja Fehérlófiának.
– No – mondja neki – a miért olyan jó szivű voltál, hogy kezed-lábod a
számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.
Fehérlófia megitta, hát lelkem teremtette, – tán nem is hinnétek, ha nem
mondanám – egyszerre ki nőtt keze-lába, de még azon felül hétszer
erősebb lett, mint az előtt volt.
Itt a griff madár visszarepült az alvilágba, Fehérlófia pedig útnak
indult megkeresni a három szolgáját. A mint megy-mendegél, előtalál egy
nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:
– Kié ez a szép gulya, hé?
– Három úré, Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyüvő uraké.
– No hát mutassa meg kend, hogy hol laknak?
A gulyás útba igazította, el is ért nem sokára a Vasgyúró kastélyához,
bement bele, hát majd elvette a szeme-fényét a nagy ragyogás; de ő csak
ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, a ki mikor meglátta, ugy
megijedt, hogy azt se tudta, lyány-e vagy fiu? Fehérlófia megfogta,
kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyet halt. Azután fogta a
királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az
is, meg Fanyüvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia
feljött a más-világról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette
az apjokhoz.
Az öreg király rettenetesen megörült, a mint a lyányait meglátta, s hogy
megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele
királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, még maig is élnek, ha meg
nem haltak.
A NYELVES KIRÁLYKISASSZONY.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy
gyönyörű szép lyánya, de ez a lyány olyan nyelves volt, hogy senki, nem
csak meghaladni, de megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel
akármiről beszélt, mindig csak az övé lett az utolsó szó. Búsúlt ezen a
nagy nyelvességen a király, kivált ha látta, hogy a többi király és
herczegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy káromkodást ki nem
eresztenek a szájukon, az ő lyányától meg mást se lehet hallani soha.
Ezenkivűl az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ő evvel valami
becsületes embert szerencsétlenné? hisz a ki elveszi, csak keserűség
lesz az élete. Utoljára, gondolt egyet.
– No lyányom – mondta a lyányának – kihirdettetem az országban, hogy a
ki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül.
A lyány még megörült neki, a helyett, hogy megszontyorodott volna rajta:
– Jó lesz biz az, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd
ide tedd oda uram.
A király látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette,
hogy a ki rá tud arra menni – mikor az ő lyányával beszél – hogy ne a
lyányé, hanem az övé legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele
királyságával együtt.
Mentek aztán szerencsét próbálni minden féle emberek: herczegek, grófok,
nagy-süvegű tótok, de egyik se tudott kettőt se szólani a kisasszonyhoz.
Meghallotta ezt három sváb fiu is, ők is elindultak, hogy megpróbálják,
mire mennek? ha nyernek, jó lesz; ha nem nyernek, se káruk, se hasznuk
benne. A legkisebb fiu eszelős volt, a bátyjai el se akarták vinni.
– Ne is gyere te Jankó, úgy se lesz az a kisasszony a tied.
– Csak azért is elmegyek, majd ott megválik, hány zsákkal telik? kié
lesz a királykisasszony!
Mentek aztán mendegéltek, a két bátya már nagyon elhagyta Jankót, mert
az akármit látott úton-útfélen, mindent felszedett. Egyszer talált egy
tojást; elkezd kiabálni a bátyjai után:
– Gyertek csak hé! mit találtam!
A két bátyja azt gondolta, hogy legalább is egy véka aranyat-ezüstöt
talált, vissza szaladtak nagy lóhalálába, hát látják a tojást. No iszen
neki estek Jankónak, úgy elverték, mint a két fenekű dobot, azután ott
hagyták. Jankó is feltápászkodott, eltette a tojást, ment utánok. Kevés
idő mulva megint talált egy rossz szeget, megint el kezdett kiabálni:
– Hát most mit találtam, gyertek csak!
Azok megint vissza szaladtak, hogy Isten tudja mit talált, mit nem
Jankó! hát látják a rossz szeget, no ezért megint jól helybe hagyták.
Jankó eltette a szeget is. Harmadszor még talált egy rakás ganét, akkor
is kiabált, de rá se’ hederítettek. Jankó eltette azt is a sipkájába.
Ment aztán a bátyjai után, de azok már úgy elhagyták, hogy mire a
palotához ért, azok már visszafelé jöttek nagy szomorúan:
– Ne is menj te oda be, úgy se lesz az a tied – mondták Jankónak.
– Már mért ne lehetne az az enyim?
– Csak. Nincs hozzávaló eszed.
– Hm. Csaknak zsák kell, papnak ágy kell. Azért is megmutatom, hogy az
enyim lesz.
– Nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan.
De Jankó csak bement. Mindjárt beszédbe eredt a kisasszonynyal.
– De piros a kisasszony.
– Tűz ég ám bennem.
– Itt egy tojás, süssük meg nála.
– Lyukas ám a serpenyő.
– Itt egy szeg, foltozzuk be vele.
– Igen biz a sz..t!
– Az is van itt egy sipkával!
No erre a kisasszony egy szót se tudott szólani, hozzá kellett neki
menni a bolondhoz.
Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem
haltak.
GAGYI GAZDA.
Egyszer volt, hol nem volt, az óperencziás tengeren túl, a Szentgellért
hegyén innen volt, volt a világon egy nagy város, abban lakott egy
szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak nem volt az Isten szabad ege
alatt egyebe, mint egy rossz háza, meg egy sovány tehene. Volt neki egy
félbolond forma fia, a kit az egész város Gagyi gazdának hítt, mert
sohse’ csinált semmit, csak kódorgott, mint az Orbán lelke, vagy pedig
kiült a ház elibe, ütötte a lába szárán a legyet.
Egyszer elment a szegény asszony az erdőre egy kis fáért, Gagyi gazdának
megmondta, hogy maradjon otthon házőrzeni, s viselje gondját a tehénnek.
De Gagyi gazda mást gondolt, épen vásár volt a városban, kapta magát, ki
hajtotta a tehenet, hogy majd eladja, de biz ott azt se kérdték tőlle,
hogy mire tartja? Már épen vissza akarta vezetni, mikor meglátott egy
katulyás zsidónál egy czifra katulyát, kérte a zsidót, hogy adja neki
azért a tehénért; a zsidó is kapott rajta, csakhamar megvolt az alku.
Vitte haza Gagyi gazda a katulyát nagy örömmel, az egész úton röhögött
neki. Mikor a házuk elibe ért, elejtette a katulyát, kiugrott belőle
tizenkét óriás, körülvette Gagyi gazdát.
– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!
Szegény Gagyi gazda úgy megijedt, hogy egy darabig szólni se tudott;
utoljára még is gondolt egyet:
– Hát azt parancsolom, hogy itt, e helyett a rongyos viskó helyett olyan
rezidenczia kerekedjék, mint a királyé.
Alig mondta ki, mindjárt még szebb épült, mint a királyé volt.
Gagyi gazdának csak elállt szeme-szája, egy darabig ott bámulta a sok
szép holmit, be se’ mert menni a palotába, utoljára még is ráadta a
fejét, bement. Hogy azután látta, hogy odabent nincs senki, egészen neki
bátorodott.
A szomszédok ezalatt körülvették a palotát, nem tudták mire vélni a
dolgot, ott dévánkoztak, hogy mi dolog ez? honnan termett ez ide?
egyszer csak jött haza a szegény asszony, ez is nagyon elcsudálkozott,
kérdezgette a szomszédoktól, hogy tán nem is jó helyen jár, hogy tán
eltévedt, nem itt volt az ő háza,,,de hiszen kendteket mind ismerem,
kendtek az én szomszédaim, még is csak ennek kell annak lenni.’’
Mikor legjobban tanakodtak, kitoppant Gagyi gazda a házból, megfogta az
anyja kezét, felvezette a palotába. Ott elbeszélt neki mindent. A
szegény asszony, mikor meghallotta, hogy nincs tehén, elkezdte szidni
Gagyi gazdát:
– Oh te bolond – te bolond, mindég mondtam, hogy nincs elég eszed, azért
a rongyos katulyáért od’adni egy tehenet, most már miből élünk meg,
miből tudjuk a mindennapi kenyerünket megkeresni?
Gagyi gazda alig tudta elhitetni, hogy lesz már ezután, a mi csak kell,
enni-inni való, minden, a mi szemöknek, szájuknak tetszik. Erre elővette
a katulyát, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás:
– Mit parancsolsz Gagyi gazda? Mit parancsolsz Gagyi gazda?
– Nem mást, mint hogy ez az asztal mindjárt tele legyen mindenféle
étellel.
Alig mondta ki, mindjárt úgy tele lett az asztal mindenféle drága
étellel-itallal, a mi csak a világon van, hogy majd leszakadt alatta.
Gagyi gazda úgy jól lakott, mint a duda, az anyja is csipegetett egy-egy
kicsit, de nem igen mert sokat enni.
Ezalatt hire futott a városban a Gagyi gazda palotájának, jártak
csudájára mindenféle emberek, – herczegek, grófok, nagy süvegű tótok –
vallatták Gagyi gazdát, hogy honnan támadt a palota oda olyan hirtelen,
de nem mondta senkinek, csak éltek az anyjával a nagy uraságban.
Egyszer Gagyi gazdának az a gondolatja támadt, hogy meg kellene
házasodni. Az anyja is helyben hagyta, hogy biz a’ jó lesz, tanácsolta
is mindjárt a szomszéd lyányát. De Gagyi gazda tudni se akart rólla,
hanem arra kötötte magát, hogy a király egyetlen lyányát veszi el.
Váltig mondta neki az anyja, hogy nem adják azt ő hozzá, nem neki való
a’, csak falra hányta a borsót, mert Gagyi gazda nem állott el az
akaratjától, hanem mindég ösztökélte az anyját, hogy kérje meg neki a
királykisasszonyt. A szegény asszonynak mit volt mit tenni? felöltözött
az ünneplő ruhájába, elment a királyhoz, elmondta, hogy mi járatban van.
A király szörnyen megharagudott, majd hogy ebrúdon nem vettette ki.
– Ejnye imilyen-amolyan koldús-kölke még az én lyányomra meri vetni a
szemét, hogy most egy kicsit felkapott az uborka fára. Megmondja neki
kend, hogy arra ne is ácsingózzon soha!
Haza ment a szegény asszony, elmondta Gagyi gazdának, hogy mit izent a
király. De Gagyi gazda akkor is csak azt mondta, hogy övé lesz a
királykisasszony, akarki meglássa. El is ment még az nap a
keresztapjához, rábizta, hogy,,menjen el a királyhoz, mondja meg neki,
hogy azt izenem, hogy akarmit kivánjon, mindent megteszek, ha nekem adja
a lyányát.’’ Elment a keresztapja a királyhoz, elmondta, hogy mit izent
Gagyi gazda. Szeget ütött ez a király fejébe, azért hát azt felelte,
hogy nem bánja, neki adja a lyányát, ha az ő rezidencziájától a Gagyi
gazda palotájáig arany hidat rakat, gyémánt karral, üveg bolthajtással,
hogy az ő lyánya azon járhasson.
Elmondta Gagyi gazdának a keresztapja, hogy mit felelt a király; Gagyi
gazda nagyot ugrott örömében, hogy ha csak ez a baj, ezen könnyű
segíteni; a keresztapja nem tudta mire vélni a dolgát, azt gondolta,
hogy az esze tisztúl.
Este, mikor le akart feküdni Gagyi gazda, elővette a katulyát a tükör
mellől, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás.
– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!
– Nem mást, mint hogy holnap reggelre, mire én fölkelek, a király
rezidencziájától az én palotámig arany hidat csináljatok gyémánt karral,
üveg bolthajtással.
Reggel, mikor felkelt a király, kinézett az ablakon, hát látta, hogy
micsoda pompás hidat csináltatott az éjjel Gagyi gazda, csak elállt
szeme-szája. Mit volt mit tenni, hozzá kellett menni a
királykisasszonynak Gagyi gazdához.
Itt Gagyi gazda haza vitte nagy örömmel a feleségét, a’ szegény eleinte
sirt-ritt, de utoljára, hogy látta, hogy az ura minden kivánságát –
mihelyt kimondja – abban a szempillantásban teljesíti, hát lelkem adta,
még beleszeretett. Csak azt szerette volna még kivenni belőle, hogy
honnan veszi azt a sok mindent, mi módon csináltatta a hidat meg a
palotát? de hiába! volt minden faggatás, mert ilyenkor egyik fülén
beeresztette a szót Gagyi gazda, a a másikon ki.
Egyszer elment Gagyi gazda valahova onnan hazulról, nem maradt más a
háznál, csak a felesége. Bemegy hozzá egy nyomorult koldús, kéri az
Isten nevében, hogy könyörűljön rajta, hamarjában nem tudott neki mit
adni az asszony, lekapta a tükör mellől a katulyát, od’adta neki:,,Fogja
kend, jó lesz, ha valahol kap kend egy-két krajczárt, beleteheti.’’
Elment a koldús nagy dünynyögve,,,hogy ilyen gazdag asszony bizony
adhatott volna – ha mást nem – egy darab szalonnát.’’
A mint kiért az utczára, elejtette a katulyát, kiugrott belőle a
tizenkét óriás, körülfogta a szegény koldust.
– Mit parancsolsz gamós koldus?! Mit parancsolsz gamós koldus?!
A meg – szegény – majd leesett a lábáról, úgy megijedt, nem jutott
eszébe semmi okos, utoljára azt a bolondot parancsolta, hogy azt a
palotát vigyék mindenestűl, ő vele együtt a sós tenger közepére. Az
óriások felkapták a palotát, meg sem álltak, mig a sós tenger kellős
közepére nem értek vele, ott letették, úgy lebegett a palota a vizben. A
Gagyi gazda felesége még akkor is benne volt, de nem tudott rólla
semmit, hogy viszik, mert aludt. Mikor letették az óriások a palotát,
bement hozzá a gamós koldus, elmondott neki mindent, hogy s miként ment
oda a palota? A királykisasszony mindjárt felérte észszel, hogy Gagyi
gazda is ezekkel az óriásokkal csináltatott mindent, kérte a katulyát a
koldústól vissza, gondolta magában, hogy majd visszaviteti a palotát a
maga helyére, aztán megint jól lesz minden. De bezzeg felnyíllott a
szeme a koldusnak is, nem hogy visszaadta volna, hanem még azt kivánta.
a királykisasszonytól, hogy ezután őtet szeresse, az ő felesége legyen.
A királykisasszony mindég sírt-rítt, mert hagyján, ha még csak sánta
lett volna a koldus, de máskülönben is csunya volt; a pofáját is az
ereszbe verték, imitt-amott fityegett rajta egy-egy szál szőr, biz ő
bele a szegénybe a legalábbvaló fehérszemély se tudott volna bele
szeretni, nem hogy olyan gyönyörűséges királykisasszony.
Ezalatt Gagyi gazda haza ment, kereste a palotáját; hogy nem találta,
nagyon elszomorodott, tudakozódott fűtől-fától, hogy nem tudna-e rólla
valamit? Utoljára akadt egy kondás bojtár, a ki látta, mikor vitte a
tizenkét óriás a sós tenger felé.
Elindult hát Gagyi gazda, hogy fölkeresse a palotáját, meg a feleségét,
hanem elébb csináltatott magának egy vas bocskort, azt felhúzta a
lábára, felfogadta, hogy addig le nem veti, mig a palotáját meg nem
találja.
Ment-mendegélt heted-hét ország ellen, egyszer előtalált egy rákot, a
mint a pocsolyában fetrengett. Megszólitotta a rák:
– Segíts rajtam Gagyi gazda, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót
várj.
Gagyi gazda megszánta, fölvette, a tarisznyájába tette.
Megint ment-mendegélt, előtalált egy egeret, a mint valami vizben
fuldoklott, sehogy se’ tudott kiszabadulni. Ez is megszólította:
– Segíts rajtam Gagyi gazda, szabadíts ki a vizből, végy fel a
tarisznyádba, jótét helyébe jót várj!
Ezt is megsajnálta, felvette, a tarisznyájába tette.
Megint ment-mendegélt, hét nap hét éjjel mindég ment, akkor elért a sós
tenger partjára. Meglátta a palotát messzire lebegni a tenger kellős
közepén. Nagyon elbúsulta magát, mert látta, hogy oda semmi módon be nem
juthat. A mint igy búslakodik, megszólal a rák a tarisznyában:
– Mért búslakodol, kedves gazdánk?!
– Hogy ne búslakodnám, mikor látom, hogy semmi módon be nem juthatok a
palotámhoz.
– No hát én majd beúszok, megnézem, hogy-mint állanak oda bent a dolgok?
Te addig várj itten a tenger parton.
Beúszott a rák, Gagyi gazda várta a parton egész nap, de csak nem jött;
már keresztet vetett rá, hogy nem is jön ki, hát egyszer bukkan ám elő a
viz alól. Mindjárt tudakolta tőlle Gagyi gazda, hogy mit látott?
– Hej kedves gazdám, furcsán megy oda bent a dolog, a gamós koldus
erővel azt akarja, hogy feleségévé legyen a királykisasszony, de az azt
mondja, hogy,,neki bizon nem kell se testének, se’ lelkének; jobb lesz
ha ide adod azt a katulyát.’’ De a koldus nem adja, hanem egy kis vékony
lánczon a nyakában hordja éjjel-nappal; én elloptam volna, de nem tudtam
a lánczot elvágni.
Gagyi gazda még jobban elbúsulta magát, de most meg az egér szólalt meg.
– Ne búslakodjál kedves gazdám, gondoltam én egyet. Majd engem bevisz a
rák koma a hátán, én elrágom a lánczot, kihozzuk a katulyát.
Ugy is lett. Felült az egér a rák hátára, beúsztak a palotához; épen
akkor a legjobban húzta a bőrt a fagyon a koldus, a kis egér odament,
lerágta a katulyát a lánczról, a rák azt is a hátára vette, meg az
egeret is, úgy úsztak kifele. Gagyi gazda még messziről észrevette őket,
alig várta, hogy kiérjenek, mindjárt a földhöz vágta a katulyát.
Kiugrott belőle a tizenkét óriás, körül fogta Gagyi gazdát:
– Mit parancsolsz, régi kedves Gagyi gazdánk? Az Isten is áldjon meg!
– Nem mást, mint hogy a palotámat mindenestől, velem együtt,
visszavigyétek a régi helyére, azt az akasztófára való koldust pedig
lökjétek ki belőle, hadd éljen meg, a hogy tud.
Az óriások felkapták a palotát, vissza vitték Gagyi gazdával, az egérrel
meg rákkal együtt a régi helyére, a gamós koldusnak megint a hátára
adták a tarisznyát, s útnak eresztették.
Az öreg király mikor meglátta, hogy a Gagyi gazda palotája megint a régi
helyén van, meg mikor a lyányát épen egészségesen a szeme előtt látta,
úgy megszerette Gagyi gazdát, hogy mindjárt neki adta a fele
királyságát; újra nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem
haltak.
BABSZEM JANKÓ.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, meg egy
szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekök se, pedig az asszony
mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az istent, hogy áldja meg őtet
egy fiu-gyermekkel.
Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott
girhes ökrön, az asszony meg az alatt otthon ételt főzött neki.
A mint ott főzögetett, a mint ott főzögetett, megint eszébe jutott, hogy
milyen jó volna, ha most egy fia volna, a ki ki vigye az apjuknak az
ételt:,,Oh én uram istenem – mormolja magában – csak egy akkora kis
gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte.’’ Alig
mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kis fiu előtte a padkán,
elkiáltotta magát:
– No édes anyám itt vagyok, hanem már most nekem főzzön gombóczot, mert
olyan éhes vagyok, mint a farkas, azután majd kiviszem édes apámnak az
ételt, ha jóllaktam; de úgy főzzön kend, mintha 24 kaszásnak főzne.
Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombóczot, kitálalta elibe;
Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőlle az anyja:
– No fiam jól laktál?
– Dehogy laktam, édes anyám, még fél fogamra is kevés volt, azért főzzön
még kend.
Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette
Jankó. Kérdezi megint az anyja:
– No fiam jól laktál-e már!
– Dehogy laktam édes anyám, tán még éhesebb vagyok, jó lenne, ha főzne
még kend.
Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiu.
Kérdezi megint az anyja:
– No fiam jól laktál-e már valahára?
– _Ettem_, édes anyám, _ettem_; hanem már most hol van az az étel, hadd
vigyem édes apámnak!
Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt bele kötözte egy
kasornyába, nagy sok ellenkezés után – mert eleinte nem bizott benne,
hogy elbirja – od’adta Jankónak, hogy nohát vigye. Fejére kapta Jankó,
szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment-mendegélt, elő talált egy hat
ökrös szekeret egy béressel, ő is el volt már fáradva, kapta magát,
feltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebútt az ökör fülébe.
Amint igy mentek, elkezdett a béres fütyölni; csak hallgatja, csak
hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör
füléből:
– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes, voltam a kovácsnál,
hogy reszeljen el belőle.
Hallja ezt a béres, nézeget szélyel, hogy ki beszél hozzá, de nem lát
senkit; megint el kezd fütyölni, megint kiszól Jankó.
– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál,
hogy reszeljen el belőle.
Megint fülel a béres,,,de már itt csakugyan beszél valaki,’’ néz
mindenfelé, nem lát senkit. ,,No – gondolta magában – tán csak a szél
volt;’’ megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott Jankó:
– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál,
hogy reszeljen el belőle.
Erre aztán megijedt a béres, nem mert többet fütyölni, hanem meglapult,
mint a légy Szentmihálynap után. Egyszer – jó idő mulva – szól az
ökörnek:
– Csálé Bimbó!
Jankó kikiált az ökör füléből:
– Csak azért is hajsz Bimbó!
Megint szól a béres:
– Hajsz Csákó!
Megint kikiált Jankó:
– Csak azért is csálé Csákó!
,,De már itt sehogy se megy istenesen a dolog;’’ gondolja a béres, de
azért még egyszer megpróbált szólni az ökörnek:
– Csálé Bimbó, hajsz Csákó!
Megint kikurjant Jankó:
– Csak azért is csálé Csákó, hajsz Bimbó!
De már erre a béresnek is az inába szállt a bátorsága,,,itt akarhogy
mint, de ördögnek kell lenni,’’ utczú, mintha ostorral csapnák, megoldta
a kereket, elszaladt, hogy az agár se’ érte volna utól. Jankó pedig az
ökörhajtó ostort a kezébe vette, elkezdett vele kongatni, hajtotta az
ökröket az apja tanyája felé.
Az apja amint ott szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, egyszer
látja, hogy megy arra egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte, az
ostor is csak magától kongat; megijed erre, szaladni akar, de Jankó el
kezd utána kiabálni:
– Ne szaladjon kend édes apám uram, csak én vagyok, a kend fia, ételt
hoztam.
Erre aztán megállt az apja, elvette az ételt, hozzá fogott az evéshez.
Mig ő evett, Jankó befogta a hat ökröt az ütött-kopott girhes ökrök
helyére az ekébe, elkezdett rajtok szántani. Nem kellett neki segitség,
még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogtatott, de azért
úgy meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.
Ezalatt arra ment egy nagy úr, négy lovas hintón; Jankó épen akkor volt
a fordulónál, mikor ott mentek el, nézi az úr a hintóból, hogy az ökör
magától megy, az eke magától szánt, az ostor magától kongat.,,Miféle
csuda ez’’ – gondolja magában –,,eredj Pista inas, kérdezd meg, hogy ki
hajtja azt az ökröt; ki tartja azt az ekét; ki kongat avval az ostorral?
aztán hídd ide azt az embert, aki amott eszeget.’’
Előhítta Pista inas az embert.
– No szegény ember – kérdezi az úr – ki csinálja mind ezt a csudát?