veres tehén képében hogy téged tápláljalak, mert láttam, hogy milyen
rosszul bánnak veled. Ezután hát soha se’ edd meg azt a rossz kenyeret,
hanem add oda a kutyának, magad meg ha megéhezel, csak gyere ide, majd
jóltartalak én.
Erre a szóra megfogta a jobb szarvát, lecsavarta, olyan teritett asztal
termett oda, hogy a királyi palotában se’ volt párja soha. Ferkó
istenesen jóllakott, azután kiment, de az anyja erősen ráparancsolt,
hogy el ne mondja senkinek a dolgot, mert akkor akár mi úton-módon, de
elveszítik mind a kettőjöket. Nem is szólt Ferkó senkinek, de az
napságtól fogva olyan piros pozsgás fiu vált belőle, hogy párját kellett
keresni.
A királyné sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi dolog az, hogy Ferkó
olyan egészséges, pedig egyebet se’ kap, mint korpa kenyeret, az ő
lyányai mindig pecsenyével, kalácscsal élnek, még is csunyább szinben
vannak. A lyányaitól is kérdezte, hogy nem tudják-e ennek az okát? de
azok se’ tudták. Amint ott tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy
adjanak neki kenyeret, mert ehetnék; oda adnak neki egy darabot, Ferkó
szalad vele egyenesen az istállóba. Azt mondja a királyné a legkisebb
lyányának:
– Eredj lyányom nézd meg, hova teszi az a kölök azt a sok kenyeret?
Ennek a lyánynak, a kinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka
közepén, mert (azt még el is feledtem mondani) ez a három lyány olyan
csodálatos teremtése volt az istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme
volt, a középsőnek kettő, a legnagyobbnak három.
Most hát az egyszemű ment le meglesni Ferkót, elment az istállóig,
megállott az ajtajában; a mint a veres tehén meglátta rákiáltott:
– Gyere ide te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól, de elébb hunyd be
a szemed, majd ha kérdik oda bent, hogy ki ád Ferkónak enni, meg ne
mondd, mert halálnak-halálával halsz meg, úgy se’ tudnál semmi bizonyost
mondani, mert be volt hunyva a szemed, nem láttál semmit.
Jóllakott a lyány, hogy alig birt mozogni, azután felment az anyjához.
Kérdezték tőle, hogy mit látott, de nem merte megmondani, csak azt
mondta, hogy maga eszi meg Ferkó a kenyeret, leűl a jászol mellé, úgy
eszi, hogy majd megfúlad tőlle.
Azt mondja a királyné a középső lyányának, a kinek két szeme volt:
– Eredj le te lyányom, több szemed van, hátha többet látnál.
Lement a középső lyány is, ez is megállott az istálló ajtóban, ezt is
behítta a veres tehén: ,,Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak
jól téged is, de előbb behunyd a szemed, hogy semmit se láss, ha pedig
odabent valamit meg mersz mondani, halálnak-halálával halsz meg, úgy se’
tudsz semmi bizonyost, nem látsz semmit.’’
Tele ette magát ez a lyány is, hogy majd kipukkadt, azután felment, de
odafent ez se’ mert mást mondani, csak azt mondta, hogy maga Ferkó eszi
meg mind azt a kenyeret. Megszóllal erre a legöregebb lyány, a kinek
három szeme volt:
– Édes anyám, majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban
észreveszek akármit.
Az anyja azt mondta rá, hogy nem bánja, ha le megy is, lement hát a
lyány. Megállt az istálló ajtóban, a veres tehén behívta ezt is:
– Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól téged is, de először
hunyd be a szemed.
A lyány behunyta a két szemét, de a harmadikat, amely a tarkóján volt,
nyitva hagyta. Oda áll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a
jobb szarvát, mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem
volt párja széles e’ világon. Jól lakott a lyány, mikor fel akart menni,
erre is ráparancsolt a veres tehén, hogy meg ne merjen oda bent mondani
semmit, de hiába volt az erős parancs, mert a lyány, hogy mindent
látott, alig várta, hogy fölérjen a palotába, mindjárt elmondta az
anyjának töviről-hegyire a dolgot.
– Jaj édes anyám nem csuda, hogy Ferkó olyan egészséges, olyan ételekkel
italokkal él az, a miknek mi még hirét se’ hallottuk, csak a jobb
szarvát csavarja le az a veres tehén, – a ki pedig nem is tehén, hanem a
Ferkó édesanyja, az első királyné, – mindjárt olyan terített asztal
terem a jászol elébe, a milyet még soha se’ látott édes anyám, Ferkó
csak úgy turkál a sok drága ételek közt; hanem már most azon
gondolkozzunk, hogy hogy veszítsük el azt a veres tehenet, mert ha azt
meg nem öletjük, a nyakunkra neveli ezt a kölköt.
Megijedt a királyné, a mint ezt meghallotta, gondolkozóba esett, hogy
miképen kellene elveszítni a veres tehenet, azt tudta, hogy az urának
nagyon kedves állatja, nem egy könnyen lesz rá hogy levágják, addig
gondolkozott, mig kitalálta avval a furfangos eszivel.
– No lyányom – mondta a legnagyobb lyányának – úgy gondoltam ki a
dolgot, hogy én most nehéz betegnek tettetem magam, majd ha az uram haza
jön a háborúból (mert épen háborúban volt a király) majd próbál
meggyógyittatni, de én addig fel nem kelek az ágyból, mig a veres tehén
szívéből nem ehetem.
Mikor azt beszélte a királyné, a kis Ferkó épen ott hallgatódzott a
kulcslyukon, leszaladt nagy ríva a veres tehénhez:,,Jaj édes anyám, ezt
meg ezt beszélik odafent.’’ Feleli rá az anyja:,,Soha se sírj azon édes
fiam, jó az isten jót ád, majd gondodat viseli, de nem is hagyom én
magam levágni, hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor ide hívják a mészárost,
hogy engem levágjon, kérd az apádat menyre-földre, hogy engedje meg,
hogy te vágj le, ha nem akarja megengedni, én nem hagyom megfogni magam,
úgy aztán majd csak megengedi, akkor te gyere mellém, emeld fel a
taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd el messzire, magad meg pattanj fel
a hátamra, úgy elviszlek én, hogy soha se’ látnak többet ezek a
kutyák.’’
Csakugyan úgy történt a dolog, amint előre kicsinálták. Hazajött a
király a háborúból, nagy betegen találta a feleségét, megijedt szörnyen,
hogy már ez is meghal, mindjárt összehivatta az ország minden doktorát,
borbélyát, bába asszonyát, minden kuruzsló öreg asszonyt, minden hetedik
gyermeket, ha hogy tudnának rajta segíteni. Gyógyitották volna is ezek a
királynét mindenféle orvossággal, de nem lett semmi láttatja.
Egy reggel behivatja a királyné az urát magához:
– Hej kedves uram – mondja neki – megálmodtam ám az éjszaka, hogy mitől
gyógyulnék meg, de meg se’ merem mondani, mert tudom, úgy se engeded
megtenni, pedig ha abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.
– De hogy nem engedem meg kedves feleségem, a mi csak hatalmamban áll,
mindent megteszek, csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, a mi
javulásodra szolgálna?
– Nem más, mint a veres tehénnek a szíve, ha abból csak egy falatot
ehetném, mindjárt meggyógyulnék.
– Oh ha csak az a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el
is lesz készítve a szíve, biz ennek kár is volt olyan nagy feneket
keríteni.
El is küldött a király mindjárt mészárosokért. Oda mentek a mészárosok,
kivezették a tehenet az udvarra, amint kiértek, elszabadult a tehén,
sehogy se tudták megfogni, szaladgált, öklelődzött, meg nem állott egy
szempillantásra se’. A kis Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni,
hogy adassa oda neki a taglót, majd meglátják, neki megáll; a király
eleinte rá se’ hederített, hogy mit beszél a fia, de hogy látta, hogy a
vágólegények sehogy se’ birnak a tehénnel, oda szólt nekik:
– Ugyan adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk mire
megy vele.
A kezébe veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll,
mint egy tőke, meg se’ mozdul; elbámult mindenki, hogy mi lesz már
ebből? Ferkó egészen mellé ment a tehénnek, felemelte a taglót, már csak
várták, hogy hogy üti le a tehenet, hát hirtelen elhajította a taglót,
felpattant a veres tehén hátára, úgy elnyargalt rajta, hogy soha se’
látták többet. Hiába nyargaltak utána lóhátas emberek, még csak nyomába
se’ hághattak.
Ettől az órától kezdve mindenben szerencsétlen lett a király, a
regementjét megverték, elpusztították, gulyája, ménese mind eldöglött, a
mije csak volt, mindenének vége lett, az asszony is pusztította, a három
eladó lyány is prédálta, egy szóval mikor a kis Ferkó elment a királyi
háztól, az isten áldása is ott hagyta, földönfutóvá lett a király is, a
királyné is a lyányaival együtt.
A veres tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis
Ferkóval, mindaddig ment, mig a király országából ki nem ért, ott aztán
megállott, leszállitotta Ferkót a hátáról.
– No fiam, – mondta neki – te maradj itt, én elmegyek egy kicsit
legelni, mert éhes vagyok, ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy
elmentem zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni, ha pedig valami
bajod lenne, nesze itt van ez a síp, ezt fúdd meg, mindjárt itt termek.
Elment a veres tehén, de alig hogy elment, mindjárt ott termett Ferkó
mellett egy nagy farkas:
– No te kutya, hol van az a k.... anyád?
– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.
– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem a rézhídra jőjjön
viaskodni.
Mihelyt elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot, ott termett az
anyja:
– No fiam mi bajod?
– Hát itt volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap
ővele a rézhídra menjen kend viaskodni.
– Hadd beszéljen, rá se’ hallgatok, hanem még egy kicsit elmegyek
legelni, mert még nem laktam jól.
Alig ment el, megint ott termett egy nagy medve:
– No te kutya, hol van az a k.... anyád?
– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.
– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem az ezüsthídra
jöjjön viaskodni.
Megint megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja:
– No fiam mi bajod van megint?
– Hát itt volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap
ővele az ezüst hídra menjen kend viaskodni.
– No fiam csak ennél nagyobb bajt ne adjon az Isten soha, akkor még jó
lesz. Hanem még egy kicsit elmegyek, mert még se’ laktam jól.
Alig hogy elment, ott termett egy nagy dühös oroszlán.
– No te kutya, k....nak a fattya, hol van az a csatrangos anyád?
– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.
– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy itt voltam, de most ha ezer lelke
van is, meg kell neki halni, holnap én velem az aranyhídra jőjjön
viaskodni.
Megfújja Ferkó a sípot, ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva:
– No fiam megint baj van?
– Baj bizony édes anyám, itt volt egy nagy dühös oroszlán, azt mondta,
hogy holnap ővele az aranyhídra menjen kend viaskodni.
– No fiam ha az is ellenem van, akkor meg kell halnom, mert avval a
dühös állattal nem birok, de majd ha kimegyünk holnap az aranyhídhoz
gyere ki te is, állj meg a híd mellett, mikor majd én látom, hogy
csakugyan felül kerekedik az oroszlán, elhajitom a jobb szarvam, te azt
kapd föl, szaladj el vele, de bele ne nézz, mig valami nagy várost nem
érsz, ott aztán bele nézhetsz, majd meglátod mi lesz belőle!
Másnap elbucsúztak egymástól, kimentek nagy szomorúan az arany hidhoz,
már akkor ott várta őket az oroszlán, összecsaptak a veres tehénnel,
sokáig viaskodtak, utoljára is az oroszlán kerekedett felül, akkor a
veres tehén elhajította a jobb szarvát, Ferkó felkapta, szaladt vele,
mig egy város alá nem ért, ott bele nézett, hát – hiszik nem hiszik
kendtek – olyan nagy juhnyáj jött ki belőle, hogy nem látszott
széle-hossza. No’iszen meggyűlt vele szegény Ferkónak a baja, nem tudta,
hogy mit csináljon avval a sok juhval, maga nem tudott velök bánni,
juhásza meg nem volt. Amint igy töprenkedik, oda megy hozzá egy nagy
kutya, azt mondja neki.
– Látom gazduramnak nincs juhásza, fogadjon meg engem, majd megőrzöm én
a nyáját.
– Nem bánom – feleli Ferkó – hát mit kérnél?
– Ha megengedné gazd’uram, hogy hat juhát megegyem, akkor beszegődném.
– No nem bánom, hanem aztán hűségesen szolgálj.
Hozzá fogott a kutya az evéshez, de mikor a hatodikat ette volna,
kipukkant; megint juhász nélkül maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú
volt szegény, hogy igy magában maradt, senkije sincs a kerek ég alatt,
e’ meg még jobban elvette a kedvét. A mint ott búslakodik, odamegy hozzá
egy farkas.
– Ejnye de szomorú gazd’uram, mondja neki.
– Bizony hé nem is lesz nekem jó kedvem ebbe’ az életbe’ se’ soha, látod
most sincs juhászom, a kire ezt a nyájat bizhatnám.
– A’ bizony nagy baj, hanem tudja mit, gazd’uram? gondoltam én egyet:
azt mondja kend, hogy soha se’ lesz többet jó kedve, én hát beszegődöm
juhásznak, meg is őrzöm a nyáját hűségesen, ha megigéri kend, hogy
mihelyt legelőször jó kedve lesz, nekem adja a fejét.
– Itt a kezem – felelt rá Ferkó, mert maga is azt gondolta, hogy neki
már nem is lehet soha többet jó kedve.
Attól az órától fogva a farkas őrizte a nyájat hűségesen, mert úgy
gondolkozott, hogy majd csak lesz egyszer a gazdájának jó kedve, akkor
aztán megeszi, a nyáj is őrá marad; Ferkó pedig eladott egy jó csomó
juhot, az árából nagy palotát csináltatott, élt a nagy uraságban.
Lakott abban a városban egy igen gazdag király, nem volt neki több
gyermeke, csak egyetlen egy gyönyörűséges szép lyánya. Ez a király
egyszer nagy bált adott, Ferkót is meghívta bele. El is ment Ferkó:
csináltatott magának egy öltöző aranypaszomántos ruhát, azt magára
vette, úgy ment el. Mikor belépett az ajtón, mindenki rábámult, a sok
herczegkisasszony mind azt suttogta egymásnak, hogy még ilyen szép
legényt nem látott; de Ferkó rájok se nézett, hanem ment egyenesen a
királykisasszonyhoz, tánczba húzta, táncz után meg beszédbe eredt vele.
Elmondta neki az egész élete történetét, hogy ő is királyfi, meg
mindent, a mi csak vele történt, s úgy annyira beleszerettek egymásba
még akkor este, hogy felfogadták, hogy soha többet el nem hagyják
egymást.
Másnap meg is kérte Ferkó a királytól a lyányát, az beleegyezett,
megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hanem mikor legjobban mulatnak,
betoppan a farkas, mondja, hogy ő a vőlegény fejéért jött, akkor jutott
Ferkónak eszébe a fogadása, nagyon megijedt ő is, a menyasszonya is,
szaladtak nagy ijedten a királyi apjokhoz, elmondták neki a dolgot. A
király nagyot nevetett rajta:
– No csak maradjatok itt, majd kifizetem én farkas uramat; avval kiment,
volt neki kilencz nagy komondora, azoknak oda adott kilencz búza
kenyeret, mikor megették, ráuszította őket a farkasra, úgy széttépték,
mint a semmit.
Akkor megint nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem
haltak.
A TÜNDERKISASSZONY ÉS A CZIGÁNYLYÁNY.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal királyfi. Ez a
királyfi egyszer kiment az erdőre vadászni; amint ott vadászgatott, arra
ment egy öreg asszony a kútra, három korsó volt a karján. A királyfi
amint meglátta, mért mért nem, elkezdett felé hajigálni, hogy majd
eltöri a korsóját.
– Ne hajigáljon a felséges királyfi – mondja neki az öreg asszony – mert
ha eltöri a korsómat, majd meglássa ebből az erdőből vesz feleséget.
A királyfi rá se hallgatott, csak hajigált; megint mondja neki az öreg
asszony:
– Ne hajigáljon a felséges királyfi, mert ha eltöri a korsómat, majd
meglássa ebből az erdőből vesz feleséget.
De a királyfi csak tovább hajigált, egyszer aztán úgy oda talált vágni
egy darab követ, hogy eltört mind a három korsó.
– No felséges királyfi – mondja az öreg asszony – most már majd
meglássa, ebbe az erdőbe házasodik, ebből vesz feleséget.
A királyfi csak nevette, gondolta magában, hogy mi bolond beszéd az már,
hogy ő ebbe az erdőbe házasodik, ha csak valami medvét, vagy farkast nem
vesz el.
Ment aztán az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis
árva-tölgyfát egymás mellett, egy tőről fakadva. Szép egyenes volt mind
a három, a királyfi nagyon megszerette, ,,milyen jó lesz mind a három
ostornyélnek’’ – elővette a bicskáját, levágott egyet közülök. Hát amint
levágta, kilépett belőle egy gyönyörű szép tündérkisasszony, de olyan a
milyet még emberi szem nem látott; elkiáltotta magát fuldokló hangon:
– Jaj vizet – vizet, mert mindjárt megfúlok!
A királyfi kipkedett-kapkodott, de biz egy árva csepp vizet se tudott
keríteni, ott fuladt meg szeme láttára a gyönyörű tündérkisasszony. A
királyfi bánatában végig-végig siratta, de hiába! az már többet fel nem
támadt; mit volt mit tenni? ölbe vette a szép halottat, haza vitte,
eltemettette nagy pompával.
Másnap bú-elfelejtésül megint kiment vadászni. Amint vadászgatott,
megint oda tévedt, ahol a három kis árva-tölgyet találta, de már csak
kettő volt, azok is szomorúan egymásra hajoltak, mintha búsulnának.
– Veszett fejszének a nyele fordul, – gondolta a királyfi, – levágom ezt
a kettőt ostornyélnek, úgy se vettem hasznát annak amit tegnap levágtam.
Levágta aztán megint az egyiket, hát egy még hétszerte szebb
tündérkisasszony lépett ki belőle, ez is elkiáltotta magát fuldokló
hangon:
– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!
De a királyfi ennek se tudott vizet adni, ez is ott halt meg
szeme-láttára, hogy majd a szíve repedt meg bele. Ezt is végig-végig
siratta a királyfi, azután ölébe vette, haza vitte, eltemettette még
nagyobb pompával. Egész éjszaka aztán mindig azon szomorkodott, hogy
hogy ölt ő meg két gyönyörű teremtést; csak akkor jutott eszébe a
harmadik kis fa, hogy hátha abban is van szép tündér-kisasszony. Ezen
úgy megörült, hogy ha éjszaka nem lett volna, mindjárt ment volna
egyenesen oda. De másnap reggel nem is várt keltést, felkelt még hajnal
előtt, felöltözött, a kezébe vett egy korsó friss vizet, meg egy szép
poharat; elindult az erdőbe. Csakhamar rátalált a harmadik szép kis
fára, lemetszette nagy vigyázva, hát csakugyan kilépett ebből is egy nem
hétszer, de hetvenhétszer szebb tündérkisasszony, mint a két első volt,
elsikoltotta ez is magát:
– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!
A királyfi mindjárt a szájához tartotta a jó friss vizet, ivott belőle a
tündér-kisasszony, mindjárt nem lett semmi baja; a királyfi megölelte,
megcsókolta.
– No szívemnek szép szerelme, én a tied, te az enyim, hanem most már
esküdj meg nekem, hogy soha el nem hagysz!
A tündér-kisasszony is nagyon megszerette a királyfit, ott mindjárt örök
hűséget esküdtek egymásnak, a királyfi elmondta, kicsoda-micsoda, azután
elindúltak haza felé. Mentek, mendegéltek, már az erdőből is kiértek,
hanem már ott nagyon keményen kezdett sütni a nap a tündér-kisasszonyra,
különben is gyenge volt még, alig birta a lába, arra határozták hát,
hogy a királyfi haza megy hintóért, a tündér-kisasszony pedig, hogy
semmi baja ne történjék, – ott volt egy kút, a mellett egy fűzfa – felűl
arra, ott várja meg. Ugy is tettek. A királyfi elment haza, ott hagyta a
szép kedvesét magára a fűzfán.
Várt, várt a szép kisasszony, egyszer oda ment egy lincses loncsos
czigánylyány a kúthoz vizért; amint leeresztette a korsóját, meglátta a
szép kisasszony képét a kútban, megörült neki, hogy az az ő árnyéka,
elkezdett csókot hányni felé a két retkes kezével; hát látja ám, hogy az
meg se mozdul, néz szélyel, hogy ha nem az ő árnyéka, hát kié? meglátja
a fűzfán a tündérkisasszonyt. Mindjárt oda ment hozzá:
– Jaj lelkem be szép vagy, eszem a zúzád, hát hogy kerültél ide; ki
vagy? mi vagy? kit vársz itt?
Az a szegény ártatlan teremtés – hogy ő olyan jószivű volt, azt
gondolta, más is olyan, – kibeszélt neki mindent, hogy ő most a
királyfit várja, aki csak a hintóért ment haza, de mindjárt itt lesz. A
czigánylyánynak se kellett több amint ezt meghallotta, nem is
gondolkozott soká, nem törte a fejét, hogy mit csináljon, hanem megfogta
a tündérkisasszonyt, lehúzta a fáról, levetkőztette, úgy aztán belelökte
a kútba; a sok szép tündér ruhát pedig imigy-amúgy, mintha a padlásról
hányták volna rá, magára rakta. De a tündérkisasszony nem halt bele a
kútba, hanem egy szép aranyhallá változott, úgy uszkált előre hátra.
Észrevette ezt a czigánylyány is, gondolta hogy nem jó lesz azt ott
hagyni, mert még megint feltámad, akkor pedig az ő pünkösdi
királyságának vége, elkezdte hát próbálgatni, hogy majd kifogja. Mikor
legjobban mesterkedett, akkor érkezett meg a királyfi a szép aranyos
hintóval, meg a nagy lakodalmas néppel, meglátta, hogy mit csinál a
kedvese.
– Hát te lelkem mit keresel abban a kútban?
– Én bizony egy kis arany halat láttam meg benne, nagyon megszerettem,
azt akarnám kifogni.
– Soh’se fogdosd biz azt, van otthon száz is, majd töltheted bennök
kedved, hanem fordulj ide, hadd csókoljalak meg,
Oda fordult a czigánylyány, meglátta a csunya pofáját a királyfi, –
mintha csak pofon csapták volna, úgy elkapta a fejét.
– Ejnye hé be megcsúnyultál, mig oda voltam, ha a ruhád nem látnám, azt
gondolnám, nem is te vagy!
– Jaj kedvesem nem vagyok én a naphoz szokva, se a fúvó szélhez, nap
összeégetett, szél kifútta arczom, azért vagyok ilyen csunya, de azon ne
búsulj, majd megszépülök én megint otthon.
A királyfi aztán – mit volt mit tenni? – megnyugodott benne, haza vitte,
megesküdött vele, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra járt a
hire.
Itt mi lett a dologból, mi nem – el se gondolná az ember, a fiatal
király apródonkint hozzá szokott a czigánylyányhoz, mert az is felvette
magát a sok ételtől-italtól, utoljára még megszerette. A királynénak
pedig éjjel nappal az arany hal forgott az eszében:,,Hátha egyszer csak
feltámad, haza jön, akkor véged neked czigánylyányból lett királyné,
azért jól felkösd az eszed.’’ Gondolkozott rajta, hogy s mikép lehetne
azt elveszíteni, talált is ki utoljára egyet. Betegnek tettette magát,
még pedig súlyos betegnek, nem is gyógyult meg semmitől, pedig annyi
volt körülötte a sok doktor, borbély, bábaasszony, hogy számát se
lehetett tudni, elő is vették minden mesterségöket, de hiába, a királyné
csak nem gyógyult. Egy reggel aztán, mikor már azt beszélték róla, hogy
alkudozik is már a másvilágiakkal, magához hivatta az urát.
– Én édes kedves uram akarod-e hogy meggyógyuljak? kérdezi tőle.
– Hogy ne akarnám kedves feleségem, hisz akkor nem hivattam volna ide
azt a sok doktort.
– No ha akarod, hát tudd meg, hogy engem a világ valamennyi doktora se’
tud meggyógyítni, mert nem segít rajtam más, csak az, ha annak a kis
aranyhalnak a húsából ehetem, a melyik ebben s ebben a kútban van.
A király mindjárt kiadta a parancsot, hogy neki azt a kis halat fogják
meg mentől elébb; meg is fogták, meg is sütötték. A királyné tudta, hogy
akármilyen kis porczikája a halnak megmarad, akkor megint nem vesz el a
tündér-kisasszony, megparancsolta hát a szolgálónak, aki tisztitotta,
hogy a pikkelyét mind összeszedje és megégesse, de vigyázzon, hogy egy
se maradjon az udvaron. Maga is, mikor ette a halat mind összeszedte a
szálkát, a tűzbe vetette. De biz ez a nagy óvatosság mind kárba veszett,
mert a tisztitáskor egy kis halpénz elpattant, a szolgáló nem vette
észre, ott maradt, másnap reggelre pedig olyan nagy fa nőtt ki belőle,
hogy ember volt, aki körül érte a két karjával. Csodálta aztán isten,
ember, hogy mi dolog az, hogy ahol tegnap még csak egy kóró, egy
szamártövis se volt, hanem olyan volt a föld, mint a tenyerem, ott most
ez a nagy fa van; de biz azt hiába csudálták, már az ott volt, száz
ember se tehetett róla.
Mikor reggel a királyné felébredt, kinézett az ablakán, meglátta a szép
gyönyörű fát, majd kibútt bőriből örömében, milyen szép lesz majd az
alatt fonogatni, varrogatni; de csakhamar imhogy sirássá nem változott a
nagy öröm, mert eszébe jutott, hogy olyan csuda-módra nem kerekedhetett
az a fa oda, csak úgy, ha a tündérkisasszonynak – a kis aranyhalnak
valami porczikájából támadt. Ezen aztán megint nagyon megijedt.,,Már igy
ezt a fát se lehet megtűrni tovább, ezt is, akárhogy mint, de el kell
veszteni’’ – gondolta magában. De mit csináljon; hogy veszítse el?
tudta, hogy királyi urának nagyon kedves fája, csak úgy, minden igaz ok
nélkül ki nem hagyja vágni. Megint betegnek tettette hát magát, nem is
gyógyult meg semmitől, hiába mesterkedett körülötte a sok doktor; mikor
már megint az a hir járt mindenfelé, hogy fél lába a koporsóban, megint
behivatta magához az urát.
– Jaj kedves királyi uram, az éjszaka azt álmodtam, hogy semmitől mástól
meg nem gyógyulok, csak attól, ha nekem annak a fának a tüzénél főznek
ételt, a melyik a minapában olyan egyszerre nőtt ki az udvaron, de attól
is csak úgy, ha derekát, gyökerét, galyát, levelét az utolsó szálkáig,
az utolsó rügyig mind feltüzelik; azért – ha szeretsz – tedd meg ezt az
egyet értem, mert ha meg nem teszed, holnaputánra ki leszek terítve.
Sajnálta ugyan a király a fát, de azért még is kivágatta, a gyökereit
kiszedette, kiirtatta, feltüzeltette az utolsó levélig, az utolsó
szilánkig. A királyné amint a tüzénél főzött ételből evett, mintha ketté
vágták volna a betegségét, olyan egyszerre felgyógyult.