a tündérkisasszonyra, bizonyosnak tartotta, hogy elveszett.,,Hogy is
maradhatott volna meg, mikor az utolsó szilánkig mind feltüzelték a
fát’’ – gondolta magában. Pedig biz azt nem tüzelték fel, mert mikor
vagdalták a derekát apróra, amint hasogatta egy szegény favágó ember,
egy nagyon szép kis kerek deszka repült ki belőle, szakasztott olyan,
mint egy köcsög fedő, mintha az isten is annak szánta volna. Felvette az
ember eltette a tarisznyájába, este aztán haza vitte a feleségének, a
meg majd megette kezét lábát, úgy megörült a gyönyörű kis deszkának,
mindjárt be is fedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze
vállára.
Másnap az egy pár szegény ember kiment még hajnalban tengerit kapálni;
mikor elmentek, csak úgy hagyta az asszony a házat, amint volt, se fel
nem ágyazott, se ki nem seprett, gondolta, hogy minek csinálna egy
dologból kettőt, majd estére mind elvégzi, egész nap úgy se lesz senki a
házban. Bereteszelték aztán az ajtót, a görbe kulcsot felszúrták az
ereszbe, elmentek.
Este mikor visszajöttek, kinyitják az ajtót, belépnek a házba, hát
minden olyan, mint a pohár, az ágy fel van vetve, az egész ház tisztára
kiseperve, minden megtörülgetve, megtakarítva. Csudálkoztak mind a
ketten, hogy mi dolog ez? ki csinálhatta ezt? utoljára is azt gondolták,
hogy más nem lehetett, mint valamelyik pokolravaló szomszéd lyány, aki
megleste hogy hova tették a kulcsot, mikor aztán elmentek, tréfából
kitakaritotta a házat.
No ez ebben maradt.
Másnap megint elmentek dologra, bezártak jól mindent, a kulcsot elvitték
magukkal, hanem most se takarítottak ki, most is szélyel hagytak
mindent. Este amint haza mentek, kinyitották az ajtót, hát olyan volt a
ház, mint a tükör, ki volt seperve, felágyazva, feltörülgetve. Megállott
az eszök mind a kettőjöknek;,,Ki tehette, mi tehette ezt? ember nem
lehetett, mert az ide be nem juthatott.’’ Összebeszéltek aztán hogy
holnap meglesik, ki vagy mi járhat ott? avval békességben lenyugodtak.
Harmadnapra kelve megint csakugyan szélyel hagytak mindent, elindultak,
mintha el akarnának menni, az ajtónál is úgy tettek, mintha bezárnák,
pedig dehogy zárták be, azután szép csendesen meghuzódtak, elkezdtek
leskelődni.
Amint ott leskelődnek – amint ott leskelődnek, látják, hogy a köcsögön
az új fedő ami a királyi udvarból került, szép csendesen megmozdul.
Csak, mozog, csak mozog egy darabig, egyszer csak kilép belőle egy
gyönyörűséges szép lyány, elkezd takarítani a házban. Az egy pár ember
majd sóbálványnyá vált bámulatában, egy darabig ott csudálkoztak rajta,
egyszer aztán hirtelen benyitották az ajtót. A tündérkisasszony amint
meglátta őket, szaladt egyenesen a kis fedő felé, de az asszony
megelőzte, mint Megyeri a macskát, felkapta előle a fedőt, belevetette a
tűzbe.
Sírt-rítt a szép tündérkisasszony, hova lesz ő most, mit csinál ő most?
már az ő házát megégették, de a favágóék vigasztalták, hogy soha se
búsuljon, soh’se sirjon-rijjon, eléldegélhet ő nálok, ugy se volt eddig
gyermekök; azután kérdezték tőle, hogy miféle lyány, hogy abban a kis
deszkában lakott?
A lyány aztán elbeszélte, hogy ő egy tündér-kisasszony, elmondta az
egész élete történetét, hogy ölte meg a királyfi két szép testvérét,
hogy vágta le őt is? hogy esküdtek hűséget egymásnak? hogy dobta a
czigánylyány a kútba, hogy ölték meg hal korában, hogy vágták le, mikor
fa volt, hogy került ide? A favágóék nagyon megsajnálták mind a ketten,
mondták neki, hogy maradjon nálok, majd eltartják ők; a lyány ott is
maradt, mert hát hová is mehetett volna?
Már jó ideig élt ott békességben, hanem mindig azon búsult-szomorkodott,
a bántotta a lelkét nagyon, hogy hogy eszi ő ki ennek a két szegény
embernek a szájából a kenyeret, mikor maguknak sincs, mikor maguk is
véres verejtékkel keresik, aztán még csak nem is segíthet nekik a
munkában, mert keze-lába, egész teste gyenge mint a harmat. Egyszer
aztán eszébe jutott, hogy jó volna a királynéhoz beállani szobalyánynak,
ha megfogadná, varrni, szőni, fonni tud, megkeresné a maga kenyerét, nem
lenne senki nyakán koloncz. Meg is kérte még az nap a szegény asszonyt,
hogy a királynéhoz menjen el, kérdezze meg, nincs-e szobalyányra
szüksége? Váltig mondta a jó asszony hogy minek menne el? eltartják ők;
nem használt semmit, el kellett neki menni a királynéhoz. Elment hát,
elmondta hogy volna ő nála egy szobalyánynak való, ha megfogadná a
felséges királyné. A királyné megörült neki, mert, hogy czigányfajta
volt még a lelke is, – telhetetlen is volt, semmivel se’ érte meg,
mindig többet többet kivánt mindenből; szobalyánya is volt neki elég, de
azért ezt is meg akarta fogadni, kérdezte, hogy miféle lyány? A favágóné
azt mondta neki, hogy valami gazdag ember lyánya volt ez, úgy is
nevelték, mint a kisasszonyokat szokás, de az apját sok istencsapás
érte, elpusztult, tönkre jutott, most hát igy kell neki szolgálatával
keresni a kenyerét.,,Azért kérem a felséges királynét, ne bánjon vele
úgy, mint a szolgálókkal szokás, nézzen el neki egyet mást.’’ A királyné
megigérte, hogy jól bánik vele, azután megalkudtak a bérben, még az nap
haza is ment az új szobalyány.
Mikor belépett az ajtón, mikor meglátta a király és királyné, csak
elbámult mind a kettő: ,,Hogy szülhetett anya ilyen szép teremtést?’’
Csudálták, bámulták, hogy a sok nehéz munkában mezitelen lábát nap el
nem sütötte, a szél ki nem fútta, hogy két keze, két orczája fehér, mint
a most esett hó, gyenge, mint a harmat; de a paraszt ruhában egyik se
ismerte meg, hogy ez a tündér-kisasszony, a királyné megfogadta
szobalyánynak. Ott éldegélt aztán szép csendesen, varrogatott,
fonogatott, cziczomázta a királynét.
Apródonként telt az idő, beköszöntött a tél. A királyné minden este
összeült a cselédjeivel, fonogattak, mesélgettek. A mesélés sorba járt,
mint a falusi biróság, hol egyik mondott egyet, hol másik. Már mindenki
mesélt, csak az új szobalyány nem, ennek is mondták mindnyájan, a király
maga is, hogy meséljen egyet, de azt mondta, hogy nem tud. Nagy sok
beszédre aztán mégis hozzá fogott:
,,Volt, hol nem volt, egyszer egy királyfi, ez a királyfi kiment
vadászni az erdőre, amint ott vadászgatott, arra ment egy öreg asszony,
három korsó volt a karján, a királyfi elkezdett felé hajigálni, a vén
asszony mondta neki, hogy ne hajigáljon, mert ha eltöri a korsóját,
abból az erdőből vesz feleséget, de a királyfi nem hallgatott rá; a vén
asszony megint mondta neki, akkor se ért semmit, a királyfi addig
hajigált, mig el nem törte mind a három korsót. ,,No felséges királyfi –
mondta neki az öreg asszony, – most már – majd meglássa, – ebből az
erdőből vesz feleséget.’’ A királyfi nem hitte el, csak nevetgetett
magában.’’
A király mikor hallotta, hogy mit beszél a szobalyány, csak elbámult,
honnan tudja ez ezt mikor ő senkinek se mondta. A szobalyány csak
folytatta tovább.
,,Ment aztán a királyfi az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott
három szép kis árva-tölgy fát, egymás mellett, egy tőről fakadva. A
királyfi elővette a bicskáját, lemetszette az egyiket, hát amint
levágta, kilépett belőle egy szép tündérkisasszony, síró-rívó, fuldokló
hangon vizet kért, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt. Haza vitte
aztán a királyfi, eltemettette.’’
Már itt a királyné is tudta, hogy kiről van szó, ki az a király, de azt
gondolta, hogy csak a _kútig_ tudja a szobalyány, hát csak hagyta
beszélni.
,,Másnap megint oda tévedt a királyfi a két kis árva tölgyfához, nagy
sírva-ríva, búsulva találta őket, amint a testvérjökre hajolva
szomorkodtak, de azért meg nem sajnálta bánatjokat, levágta a második
kis fát is; ebből is kilépett egy még szebb tündér-kisasszony, ez is
vizet kiáltott, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt ez is.’’
Itt a királynénak eszébe jutott, hogy ha ez eddig ilyen jól tudja,
tovább is tudhatja, jobb lesz elejét venni a bajnak, elhallgattatni.
Bele szólott hát a mesébe:
– Ne is mondd tovább lyányom, tudom már ezt a mesét.
De a király nem hagyta elhagyni:
– No én nem tudom, nem is hallottam soha, csak folytasd. Folytatta aztán
a lyány:
,,Harmadnap megint kiment a királyfi, de már ekkor vitt magával egy
korsó vizet meg egy poharat is. Mikor odaért a harmadik – az egyes
egyedül, testvér nélkül ott búsuló kis fához, kitöltött egy pohár vizet,
azt készen tartotta, azután elővette a bicskáját, levágta azt is. Abból
is kilépett egy szép tündérlyány, vizet kért, a királyfi adott neki,
mindjárt nem lett semmi baja, ott megölelték, megcsókolták egymást, örök
hűséget esküdtek.’’
Itt már a czigánylyány-királyné nagyon parázson ült, sehogy se’ találta
helyét. Megint el akarta hagyatni.
– Ugyan lyányom hagyd el már, annyiszor hallottam én már ezt, hogy fáj a
fülem is, ha hallom.
De a király megint nem engedte elhagyni.
,,Elindultak aztán haza felé, de a tündérlyány nagyon gyenge volt, nem
birt menni, felültette hát a királyfi egy kút felibe, egy fűzfára, hogy
várjon ott addig, mig ő hintót hoz. Várt aztán a tündérlyány; a mint ott
várt, arra ment egy czigánylyány.’’
A királyné látta, hogy ez már mindent tud, belekiáltott nagy mérgesen:
– Ne mondd már tovább, utálom ezt a mesét testemből-lelkemből!
De a király a czigánylyányról csakugyan nem tudott semmit, nem engedte
hát elhagyni:
– Ha belevágtuk a fejszét, csak mozgassuk, mondd tovább lyányom.
A lyány folytatta:
,,Hogy-hogy nem, meglátta a czigánylyány a tündérkisasszonyt a fán,
felment utána, ki kérdezte, kit vár, mit vár? mikor meg tudta, hogy
királyfira várakozik, lehúzta a fáról, leszedte róla a tündérruhát,
aztán meztelenül belevetette a kútba, a ruháját pedig magára szedte.
Hanem a tündérlyány nem halt bele a vízbe, szép kis aranyhallá
változott, elkezdett uszkálni. Észrevette ezt a czigánylyány,
próbálgatta kifogni a halat, de sehogy se tudta. Mikor a legjobban
fogdosná…’’
Itt megint belevágott a királyné:
– Ha még tovább mered mondani, felpofozlak!
– Én is ott leszek ám – felelt rá a király; – csak folytasd lyányom.
,,Mikor hát legjavában fogdosná, épen akkor jött a király a szép aranyos
hintóval, kérdezte, hogy mit csinál? a czigánylyány azt mondta, hogy
megszerette a kis aranyhalat, azt szeretné kifogni. A király aztán
biztatta, hogy majd kifogatja ő, ne vesződjön vele, félbe hagyta hát a
czigánylyány a halfogást, oda fordult a királyhoz, az csak akkor látta
meg a csunya pofáját, majd hanyatt esett tőle, de a lyány avval vágta ki
magát, hogy nincs a naphoz-szélhez szokva, azért csunyult ilyen hirtelen
el.’’
Itt megint belekiáltott a királyné:
– Ha még tovább mondod, úgy elverlek, hogy lepedőben visznek haza, nem
hallottad már, ki nem állhatom ezt a mesét.
De a király se tágított, mert már gondolta, hogy hányadán lehet a dolog.
– Állhatod nem állhatod, a’ nekem mindegy, ha még egyszer beleszólasz,
majd én verlek meg téged, nem te ezt a lyányt, azért azt mondom, hogy
megfogd a szád. Te meg lyányom folytasd. A lyány folytatta.
,,Haza vitte aztán a király a czigánylyányt, megesküdött vele. Eleinte
rá se’ igen tudott nézni, de lassanként a czigánylyány is csak szépült,
ő is hozzá szokott, utoljára még tán meg is szerette. De a királynénak
mindig az aranyhal fúrta az oldalát, félt tőle, hogy egyszer majd vissza
változik tündérkisasszonynyá, s haza megy, pedig biz az soha itéletnapig
se változott volna által, ott kellett volna néki a kútban élni, mig
valaki ki nem szabadította volna. Gondolkozott hát a királyné, hogy hogy
kellene elveszíteni, utoljára aztán azt találta ki, hogy betegnek
tettette magát, a királyi urának azt mondta, hogy semmitől mástól meg
nem gyógyul, csak ha a kis aranyhal húsából ehetik. A király mindjárt
megfogatta, megsüttette a szegény kis halat, a királyné még a csontját
is megégette, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert
tisztitáskor egy halpénz elpattant, abban élve maradt, s még akkor éjjel
egy nagy fává változott. A királyné hogy, hogynem megtudta, vagy
legalább megsejdítette, hogy a halpénzből lett a fa, szerette volna
kivágatni, felégettetni. Megint betegnek tetette hát magát, s azt
mondta, hogy addig meg nem gyógyul semmitől, mig a nagy fa tüzénél főtt
ételből nem ehetik, de attól is csak úgy, ha a fát gyökerestől,
mindenestől az utolsó szilánkig, mind felfűtik. Kivágták hát a fát, fel
is fűtötték a legutolsó forgácsát is, de azért nem veszett el a
tündérkisasszony, mert mikor darabolták a fát, egy igen szép kis tejes
deszka repedt ki belőle, az egyik favágó ember felvette, hazavitte a
feleségének.’’
Ette a méreg a királynét, mikor hallotta, hogy megszabadult a
tündérkisasszony, de nem mert többet beleszólani, mert tudta, hogy az
ura hirtelen természetű, hamar eljár a keze; csak hallgatott hát, várta,
hogy mi lesz már a dologból, egy kicsit reménykedett is, hogy hátha csak
mese az egész, csakhogy hasonlít az ő történetéhez. A lyány pedig mondta
tovább:
,,A szegény favágóné megörült a kis deszkának, befedte vele a legszebb
köcsögjét, feltette a kemencze vállára. Másnap aztán kimentek, ő is az
ura is tengerit-kapálni, a tündérlyány azalatt kijött a kis deszkából,
kitakarította a házat; mikor este hazajött a két szegény ember, sehogy
se tudták elgondolni, hogy ki tisztíthatta ki a házat. Másnap megint
kimentek, mikor haza jöttek, megint tiszta volt minden. Harmadnap aztán
rálestek, megfogták a tündérlyányt, a kis deszkát pedig tűzbe vetették.
Attól fogva ott éldegélt nálok, olyan jól bántak vele, hogy maguk
tulajdon gyermekökkel se’ bánhattak volna – nem hogy jobban – de úgy
se.’’
Itt már látta a gonosz királyné, hogy csakugyan kiviláglik, hogy ő az a
czigánylyány, gondolta, hogy jó lenne szép szerével elhordani az irhát,
mig nem késő. Beleszólott hát megint:
– Ha tovább mondod, kimegyek a házból, annyira sérti a fülem.
– Nem mégy biz innen egy tapodtat se’ – felelt a király – hanem végig
hallgatod az egész mesét. Ülj le hát ha mondom, mert majd leültetlek én,
de nem köszönöd meg.
Leült a királyné, nem igen volt kedve ellenkezni. A lyány pedig mondta
tovább:
,,Jó dolga volt hát a tündérlyánynak, de azért mindig bús volt, mindig
szomorkodott. Azért szomorkodott pedig, mert látta, – ha nem mondták is
– hogy milyen nehezére esik a szegény párnak az ő tartása, hogy a
tulajdon szájuktól vonták el a falatot, csakhogy neki kedvébe
járhassanak; ő pedig nem segíthetett nekik, mert gyönge volt a
kapálásra, nem birta volna meg a nehéz munkát. Egyszer aztán eszébe
jutott, hogy ha a mezei munkára gyenge is, de varni, fonni tud, beáll
hát szobalyánynak a királynéhoz, ha befogadja. El is küldte mindjárt a
szegény asszonyt, hogy menjen, kérdezze meg a királynétól, nem fogadná-e
meg? Az asszony váltig mondta neki – hogy az isten is áldja meg – hogy
ne menjen sehova, elélhet ő nálok, eltartják ők, de a lyány nem
engedett, el kellett neki menni. Megalkudtak aztán a bérben a
királynéval, még az nap haza, is ment az új szobalyány, a
tündérkisasszony, de senki, se a király – a ki pedig örök hűséget
esküdött neki – se a czigánylyányból lett királyné meg nem ismerte.’’
Felugrott erre a király, oda szaladt hozzá, megölelte megcsókolta:
– No szívemnek szép szerelme, ha akkor meg nem ismertelek is,
megismertelek most, azért hát én a tied, te az enyim, ásó kapa se
válaszszon el bennünket egymástól.
A czigánylyány mikor látta, hogy vége a pünkösdi királyságnak, hogy
leesett az ugorka fáról, meg akarta oldani a kereket, el akart illanni,
de a király észrevette, megkapta, úgy vágta a földhöz, hogy csak úgy
nyekkent bele, azután kérdezte az új feleségétől a tündérkisasszonytól,
hogy micsoda halállal veszítse el; négy felé vágassa-e, vagy kerékbe
töresse? de hogy im a galambnak még a haragja is szelíd, még az epéje se
keserű, – a királyné azt felelte, hogy adjon neki vagy száz forintot,
avval – fel is út, alá is út – küldje el isten hirével, hogy többet
szinét se lássák.
A király megtette a kivánságát, nem ölette meg, csak elkergette világra;
a tündér kisasszonynyal pedig megesküdött, olyan lakodalmat csaptak,
hogy Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. A favágóékat is magukhoz
vették, úri módon tartották; attól fogva békességben boldogul éltek, még
most is élnek, ha meg nem haltak.
AZ ÖRDÖG-SZERETŐ.
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, meg egy
asszony, azoknak volt egy szép eladó lyányuk, úgy hívták, hogy Mariska.
Ez a Mariska minden áldott este eljárt a fonóházba, meg is böjtölte
minden András napját, még se tudott szeretőt szerezni. A többi lyánynak
mindnek volt szeretője, a kivel ölelkezett, csókolózott, csak őt nem
ölelgette, őt nem csókolgatta senki; ha az orsóját elejtette, nem volt a
ki feladja, ha tengeri fosztáskor piros csővet talált, nem volt, a ki
egy csókon megvegye. Eleget búslakodott ezen a szegény lyány, de hiába
volt minden búsulás, nem akadt szerető. Egyszer aztán nagy bánatában azt
találta kiszalasztani a száján, hogy:,,Én uram istenem, adj már nekem
egy szeretőt, nem bánom, ha maga az ördög lesz is, csak legyen.’’
Az nap este aztán, mikor elment a fonóházba, már ott várta egy nyalka,
gyolcs inges-gatyás idegen legény, az mindjárt mellé ült, beszédbe eredt
vele, még akkor este meg is szerették egymást, ölelkeztek-csókolóztak,
csak úgy, mint a többi. Örült Mariska, hogy ilyen nyalka szeretőre tett
szert, de az öröm csakhamar szomorúsággá változott, mert egyszer, a mint
elejtette az orsóját, a mint utána nyultak mind a ketten, rá talált
pillantani a legény lábára, meglátta, hogy annak az egyik lába ökörláb,
a másik lóláb; ebből aztán mindjárt tudta, hogy a nyalka legény nem más,
mint egy ördög, de azért nem szólt senkinek, úgy mutatta, mintha semmit
se látott volna. Más nap aztán elment a keresztanyjához, – a ki bába
asszony volt – elmondta neki a dolgot, hogy ő milyen bolondot talált
kiereszteni a száján, aztán hogy fogta szaván az ördög; kérdezte, hogy
most már mitévő legyen?
– Hát lyányom – felelt neki a keresztanyja – legelőször is azt kell
kitudni bizonyosan, hogy csakugyan ördög-e hát? Azért nesze, itt van ez
a gombolyag czérna, majd holnap este, ha a fonóház utcz’ajtójában
búcsúztok egymástól, ennek a végét hurkold rá a lajbija gombjára, de
úgy, hogy észre ne vegye, azután a czérnát ereszd utána, magad meg
tartsd a gombolyagot a kezedben, menj mindenütt a czérna után, less rá,
hogy hova megy, holnap aztán mondd el nekem.
Ugy tett a lyány, a hogy a keresztanyja mondta. Másnap este, mikor
búcsúzott a fonóház ajtójában a szeretőjétől, ráhurkolta a czérna végét
a lajbija gombjára, annál fogva kisérte mindenütt. A mint így
mentek-mendegéltek, egy nagy templomhoz értek, de olyan templomhoz, a
melyik már dűlő-félben volt, nem is járt már bele senki, helység se volt
körülötte, nem is az istené volt már, hanem az ördögé. A mint hát ennek
az ajtajához értek, a legény – mintha csak valami korcsmaajtón menne be
– besuttyant a kulcslyukon. Mariska látta ezt jól, meg is ijedt, de
azért gondolta magában, hogy ha felkötötte a kolompot, már csak rázza,
oda ment hát a kulcslyukhoz, benézett rajta. Hát uramfia mit látott?!
Ott volt tizenkét sült ökör, és huszonnégy hordó bor a templom közepén;
az ő gyönyörűséges nyalka legény szeretője először megette a tizenkét
ökröt, azután megitta rá a huszonnégy hordó bort, de úgy, hogy még – nem
hogy terhére esett volna, – de tán jól se lakott vele.
Mariskának se jutott eszébe, hogy egészségére kivánja neki, hanem
szaladt, a mint az isten tudnia adta, meg se állt a keresztanyja házáig.
A mint beért, mindjárt elmondott neki mindent. Erre a keresztanyja is
megvakarta a tarkójat.
– Bizony lyányom, igy már bizonyos, hogy ördög a szeretőd, látod, minek
mondtál olyan bolondot, hogy az ördögöt is elvállalnád már, csak lenne,
ki a fonóházban ölelgessen-csókolgasson? Hanem most már mást nincs mit
tenni: eredj haza, zárkózz be a házba, egy seprűt tégy keresztbe a
küszöbön, három nap, három éjjel se magad ki ne mozdulj, se mást se ki,
se be ne eressz. Majd oda megy érted három este egymásután az ördög, de
akármivel fenyeget, ki ne nyisd neki az ajtót, hanem igy meg igy tégy.
Itt megtanította mindenre, de nem mondom el mire, majd kijön a meséből.
Mariska mindent úgy tett, a mint a keresztanyja tanácsolta: haza ment,
bezárta az ajtót, a küszöbön keresztbe fektetett egy seprűt, úgy várta,
hogy mikor jön már az ördög? Nem kellett neki soká várni, amint
beesteledett, oda ment az ördög, koczogott az ablakon:
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, holnap ilyenkorra
meghal az apád.
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghal is.
Másnapra csakugyan meghalt az apja, megsiratták eltemették.
De az ördög evvel még nem érte meg, este megint oda ment, koczogott az
ablakon:
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be! ha be nem eresztesz, – meghalt már az apád
– meghal az anyád is.
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghal is.
Másnapra meghalt az anyja is, ezt is megsiratták, ezt is eltemették.
De az ördög még evvel se érte meg, harmadik este megint oda ment, megint
bekoczogott az ablakon:
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem, se testemnek, se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, – meghalt már
apád-anyád – holnapra ki leszel teritve te is.
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghalok is.
Evvel az ördög ott hagyta, Mariska pedig összegyűjtötte az atyjafiait,
az ismerőseit, meghagyta nekik – a mint a keresztanyja tanácsolta volt –
hogy ha ő meghal, ne harangoztassanak neki a nagy haranggal, hanem a kis
csengetyűvel, ne énekeljék el az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok
sirassák el; ne az ajtón vigyék ki, hanem az ablakon, ne az úton
menjenek, mikor viszik a temetőbe, hanem az útfélen, ne is a temetőbe
temessék, hanem a temető mellé; hogy rá ne akadjon az ördög.
Másnap virradóra csakugyan meghalt Mariska, el is temették épenségesen
úgy, a hogy maga kivánta: nem a nagy haranggal harangoztak, csak a kis
csengetyűvel, nem énekeltek neki az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok
siratták el, nem az ajtón vitték ki a házból, hanem az ablakon, nem az
úton mentek a temetőbe, hanem az útfélen, nem is a temetőbe temették,
csak a temető mellé; de nem is akadt rá az ördög. Harmadnapra aztán a
sírján egy szép virágszál nőtt, de olyan szép, hogy keresni kellett, mig
párját találták.
Hát gyöngyömadta mi kerekedett ki a dologból? Arra ment egy királyfi
üveges hintóban, meglátta a szép virágot, leugrott érte, a keblére
tűzte, haza vitte. A mint hazaértek a királyi palotába, első dolga volt,
hogy a virágot betette egy szép üveges almáriomba. Azután lefeküdt az
inasával együtt, ő az ágyba, az inasa meg lábtul, a földre.
A királyfi csakhamar elaludt, de nem az inas, annak sehogy se tudott
álom szállni a szemére, csak forgott egyik oldaláról a másikra. A mint
így álmatlankodék, egyszer – úgy éjfél tájban – hallja ám, hogy nyílik
az almáriom ajtója, oda néz, hát látja, hogy a virágból kirepül egy szép
hófehér galamb, körül néz, hogy nem látja-e a királyfi (az inast észre
se vette); hogy aztán látta, hogy alszik a királyfi, leszállt az
asztalra, elkezdett morzsalékot keresgetni. Csak keresgél, csak
keresgél, de biz ott nem igen talált, egyszer aztán megszólal:
– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az
asztalán.
Evvel többet nem keresgélt, visszarepült a virágba.
Az inas mindezt jól látta, fel is rótta az eszébe, el is mondta másnap a
királyfinak:
– Jaj felséges király, ezt meg ezt láttam az éjjel, ezt meg ezt mondta
ám a galamb.
– Nem igaz az Pista, álmodhattad te azt csak – felelt rá a király nagy
nevetve.