le vegye a hintóból, hát amint meglátta, hogy mint megcsúnyult, hogy
csak a ruhája olyan, mint eddig volt, mintha csak pofon vágták volna,
úgy eloldalgott onnan. Leszállott aztán a menyasszony, megindult a
palota felé, hát nem folyt utána arany folyosó, csak olyan volt, mint
más közönséges asszony. Nagyon megharagudott ezen a király, elkezdte
szidni a herczeget, hogy őt bolonddá tették, hisz nem foly ez után arany
folyosó, nincs is nap a homlokán, hold a mellén, két csillag a két
orczáján, hisz csak olyan ez, mint más közönséges asszony, még azok közt
is a csunyák közül való. A herczeg hiába mondta, hogy az nem az ő
testvére, hogy a beszédje se’ olyan, hiába fogta kérdőre a vén királynét
is, az még neki állott feljebb, hogy hogy meri őt vádolni! A király meg
se’ hallott, se’ látott, mert hiába! csak úgy van az, akit az isten meg
akar verni, az eszét veszi el; az is vak volt – süket volt, mert nem
hallgatott a herczeg beszédjére, nem látta meg, hogy az nem az ő
menyasszonya, nem gondolta meg, hogy fonnyadt kórót is lehet a szép
virág helyére, szép pohárba tenni, csúnya r....óra is rá lehet a szép
menyasszony ruháját adni. Itt, hiába beszélt a herczeg, megfogták,
meglánczolták, levetették egy sötét tömlöcz fenekére, kigyók-békák közé,
hadd rothadjon ott, hadd egyék meg a csúszó-mászó férgek, a mért a
királyt úgy rá merte szedni.
Örült a vén királyné mikor a herczeget elhurczolták, mert igy nem
félhetett hogy kitudódjon a gonoszsága.,,A fiam meg – gondolta magában –
majd csak hozzá törődik a feleségéhez, soha se’ tudja meg, hogy e’ volt
a szobalyány.’’ Hej pedig a királynak nem kellett az uj feleség, se’
testének, se’ lelkének, vele élt ugyan, mert hitet mondott rá, azt pedig
nem akarta megszegni, de azért nem volt felesége, mert soha meg nem
csókolta, soha hozzá nem nyúlt, éjszaka is mindig kettőjök közé fektette
a kardját.
A nyomorékká lett herczegkisasszonyt pedig vitte a viz szép csendesen
lefelé. Egy öreg halász épen ottan körül halászgatott, egyszer érzi,
hogy valami nagyot ránt a hálóján, megörült neki, hogy valami nagy hal
akadt bele, húzza ki sebesen, hát egy emberformát lát benne, de vakon
is, bénán is. Jó szívű ember volt az öreg halász, megszánta a szegény
szerencsétlent, kihúzta a vizből, haza vitte a kunyhójába, vetett neki
fűből jó puha ágyat, addig élesztgette mindenféle módon, mig lassanként
életre jött, de még azután is soká beszélt félre, sírt, jajgatott,
könyörgött álmában a vén királynénak: ,,Jaj ne vágják le a karom… ne
szúrják ki a szemem… ártatlan vagyok én, nem tettem én semmi roszat!’’
Az öreg halász tán maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor sírt
utoljára, de már erre úgy zokogott, mint a gyermek, biztatta a
herczegkisasszonyt, hogy ne féljen, nem bántja senki; addig addig
biztatgatta, mig utoljára eszére jött. Tudakolta hogy hol van, az öreg
halász megmondta neki, megigérte, hogy ezután ő lesz az ő ápolója; a
kisasszony elbeszélte az egész élete történetét, hogy ismerte meg a
király? hogy indultak útnak? hogy tették nyomorékká? hogy vetették a
vízbe? mindent, mindent a mi csak vele történt. Az öreg halász még
jobban megsajnálta, megigérte neki, hogy ha meggyógyul, haza viszi a
hazájába.
Ettől fogva aztán szorgalmasan ápolgatta a halász, éjjel-nappal mindig
mellette volt, de gyógyult is a herczegkisasszony szemlátomást, napról
napra mindig jobban lett. Már a haja is megnőtt jó nagyra, csak a keze
és a szeme nem gyógyult, hanem bizott a jó istenben, hogy majd csak
meggyógyítja azt is.
Egyszer beküldte az öreg halászt abba a városba – mert közel volt
hozzájok, – ahol a király lakott; hogy tudja meg, megházasodott-e a
király, és hogy mi történt a bátyjával? mert ő nem is gondolta, hogy a
vén királyné gonoszsága volt az, nem pedig a királyé. Elment az öreg
halász, megtudott mindent, a mi történt. Haza ment nagy búsan,
elbeszélte, hogy miket hallott, elmondta azt is, hogy a bátyja most is a
tömlöczben kínlódik. Elszomorodott nagyon a herczegkisasszony, sajnálta
a bátyját hogy ártatlanul szenved, de az öreg halász biztatta, hogy majd
jóra fordul e’ még, majd kiderít még az isten mindent.
Egyszer érezte a herczegkisasszony, hogy mozog valami a fejében, mondja
az öreg halásznak, hogy keressen benne, régen nem fűsülködött már. Nézi
a halász a fejét, hát talál négy kis aranybogarkát, megörült neki,
megfogta, kérdezte hogy mit csináljon vele? A herczegkisasszony mondta
neki, hogy vigye be a városba a királynéhoz, mutassa meg neki, de ha meg
akarja venni, semmiért másért oda ne adja, csak két kezet kérjen érte,
ha nem tudnak adni, hozza vissza. Bement a halász a városba, elment a
királyi palotába, felvezettette magát az öreg királynéhoz, megmutatta
neki a bogarakat, kinálta, hogy vegye meg.
– Hát mennyiért adná kend? – kérdi a királyné.
– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két asszonyi kézért
od’adom, azt kerítsen felséged.
Megharagudott a vén királyné, hogy mi bolond beszéd az? hol vegyen ő két
asszonyi kezet? magáét csak nem vághatja le! már majd kihajittatta a
halászt, hanem épen akkor ment be a fiatal királyné. Ez amint megtudta,
hogy miről van szó, mindjárt eszébe jutott, hogy a herczegkisasszony két
levágott keze ott hányódik-vetődik valahol a kamarában a lom közt;
mindjárt szaladt érte, megkereste, od’adta a halásznak.
Megörült neki az öreg halász, szaladt vele, amint csak birt haza; otthon
a herczegkisasszony még jobban megörült, mindjárt a maga helyére
illesztették mind a két kezet, megkenték valami forrasztó fűvel, úgy oda
ragadt, mintha soha se’ lett volna levágva.
Már a haja régen megnőtt neki, most már keze is volt, csak még a szeme
hibázott. Mióta a keze meggyógyult, már sokkal jobban volt dolga;
megmosdott, megfürdött, a gyönyörű aranyhaját megfűsülte, befonta, evvel
eltöltötte az időt. Egyszer, mikor fűsülködött, talált megint a fejében
hat kis arany bogarat. Megint beküldte a halásztól a királynénak, de
megmondta neki, hogy oda ne adja egyébért, csak két szemért, akármit
igérnek érte mást. Bement a halász a királyi udvarba, felment a vén
királynéhoz, hogy megint hozott hat kis arany bogarat, ha megvennék.
– Hát hogy adod? kérdezi a királyné.
– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két szemért, azt
kerítsen felséged.
Rá kiáltott a vén királyné.
– Tán megbolondultál, hogy mindég olyanokat kérsz, két kezet, két
szemet! másszor ha idejősz, ebrúdon vettetlek ki.
Megijedt az öreg halász, el akart menni, de épen az ajtóban találkozott
a fiatal királynéval, mindjárt megismerte a királyné:
– Mit hoztál öreg, tán megint bogarat?
– Azt biz én felséges királyné, de a miért adnám, nem ád érte a felséges
királyné, mert nem adom másért, csak két szemért.
Mindjárt eszébe jutott a királynénak a herczegkisasszony két kiásott
szeme, tudta, hogy annak meg kell lenni valahol a háznál, mindjárt el is
indult keresni, s csakugyan meg is találta a láda fiában. Vitte be nagy
örömmel, od’adta az öreg halásznak, mikor aztán elment, mondta nagy
nevetve a napának, hogy milyen jól jártak evvel a bolond emberrel, hogy
mindig olyan hasznavehetetlen dolgokat kér a kis arany bogarakért, nem
pedig valami drágaságot.
Az öreg halász pedig a két szemmel szaladt haza felé, mintha kergették
volna; amint haza ért, megkente mind a két szemet forrasztó fűvel,
beillesztette a helyére, úgy oda ragadt, mintha soha se lett volna
kivéve, csak úgy látott vele a herczegkisasszony. Ettől fogva még szebb
lett, mint azelőtt volt; gyakran kijárt a folyó partjára sétálni, amerre
járt, mindenütt arany folyó folyt utána, ha sírt aranykönyű hullott a
szeméből; a nap a homlokán – a hold a mellén – a két csillag a két
orczáján még szebben ragyogott, mint azelőtt.
De hiába volt meg a régi szépség, csak nem tudott annak a
herczegkisasszony örülni, ha eszébe jutott, hogy a bátyja ártatlanul
szenved, a gyilkosokkal, gyújtogatókkal egy tömlöczbe zárva. Egyszer
eszébe jutott, hogy meg kellene neki látogatni, legalább ha tudná, hogy
ő él, mindjárt enyhülne a szenvedése, kevesebb bánat feküdne egygyel a
lelkén. Megkérte hát az öreg halászt, hogy vezesse el őt ahoz a
tömlöczhöz, ahol a bátyja van, a halász szivesen megtette, elvezette.
Amint ott járkáltak a tömlöcz ablaka körül, lenézett a király a
palotájából, hát látja, hogy épen olyan lyány áldogál ott, mint a milyet
ő elvett: a homlokán nap van, a mellén hold, a két orczáján két gyönyörű
csillag, ha megy valamerre, arany folyó foly utána; mindjárt szaladt le
a király hozzá, hogy megtudja, valjon ki lehet? mert neki is épen ilyen
jegyese volt.
Amint meglátta a szép herczegkisasszony, hogy megy a király feléje,
megijedt nagyon, futásnak eredt, mert azt gondolta, hogy megint olyan
kegyetlenséget akar rajta elkövetni, de a király elkezdett neki
könyörögni.
– Várj meg szívem szép szerelme, ne szaladj tőlem, csak egy szóra, csak
egy szempillantásra várj meg, azután ha nem szeretsz, nem bánom ha itt
hagysz is, csak egy szót szólhassak hozzád, csak egyszer tekinthessek a
két szép szemed közé!
Olyan szépen beszélt a király, hogy hitt neki a herczegkisasszony, –
megvárta. A király megölelte, megcsókolta:
– Valld meg szivem szép szerelme, hogy te az én menyasszonyom voltál,
mert akárhogy mint szakitott el az isten tőlem, ismerlek, te nem lehetsz
más.
Jól is, rosszul is esett ez a beszéd a herczegkisasszonynak, jól azért,
mert szerette a királyt még akkor is, rosszul pedig azért, mert azt
gondolta, hogy csak tetteti magát. Szemére vetette neki a nagy
kegyetlenséget, amit rajta végbe vitetett, a király csak elbámult,
kérdte hogy miféle kegyetlenséget követtek el rajta? a herczegkisasszony
eleinte el se’ akarta beszélni, hogy csak ne tetesse magát, hiszen ő
parancsolt mindent, de a király esküdött mennyre, földre, hogy ő nem tud
semmiből semmit, hát csak elbeszélte, a mi vele történt.
A király mikor meghallotta, térdre esett, úgy kérte hogy engedjen meg
neki, hogy ő az egészről semmit se’ tudott, ő ártatlan, de majd
megtorolja a kegyetlenséget. A herczegkisasszony felemelte a földről,
össze-vissza ölelkeztek csókolóztak, a herczeget, mindjárt felhozták a
tömlöczből, úgy mentek együtt be a palotába.
A vén királynét, meg a szobalyányt befenekeltette a király egy tíz akós
hordóba, felvitette egy magos hegyre, onnan legördíttette, hogy mire
leértek, a csontjok is összetört,
Az öreg halászt magukhoz vették, holtig úri-módon tartották. Azután nagy
lakodalmat csaptak, a királynét megkoronázták, csudájára járt az egész
világ, olyan szép volt.
Lakodalom után a herczeg búcsút vett tőlük, hiába marasztották, elment,
hogy most már addig megy, mig olyan szép lyányt nem talál, mint a
testvére, ha pedig nem talál, kibújdosik a világból is.
A király pedig szép feleségével máig is boldogul él, ha meg nem halt.
AZ ŐZIKE.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy
özvegy ember, meg egy özvegy asszony. Az özvegy embernek volt egy kis
fia, meg egy kis lyánya; az özvegy asszonynak nem volt egy csepp
gyermeke se’. Egyszer hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegy ember,
elvette az özvegy asszonyt.
Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán
mindig ütötte verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még
azt se’ engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban
vetett nekik ágyat. A kis lyány már nagyobbacska is volt, okosabb is
volt, mint a kis fiu, sokat búsult rajta, hogy nekik milyen rosz sorsuk
van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer is
amint egy éjszaka ott sirdogált az ágyában, hallja, hogy az apja, meg az
anyja beszélgetnek a házban. Oda hallgat, hát mit hall, mit nem, hallja
ám, hogy arra beszéli az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval,
ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kis lyány nagyon, de nem
szólt senkinek semmit.
Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig
előttök állt a sok dió, akkor ették, mikor nekik tetszett, de még rájok
is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyék; a mostohájok is
mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem
fürösztötte. Már fogytán volt a dió, a mit elibök tettek; egyszer a kis
lyány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája
az apjának:
– No apjuk szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük
őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán – úgy
is vasárnap lesz – megöljük, nagy dinomdánomot csapunk belőlök.
Ugy is lett. Szombaton este az asszony oda tette a sok vizet a tűzhöz,
hogy ha majd felforr megfüröszti őket benne. Hanem a kis lyány se
állhatta tovább, félre hítta a kis öcscsét, elmondott neki mindent. Csak
addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kis gyermek, míg
kisütötték-főzték magukban, hogy még az nap megszöknek. De az anyjuk
mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már
a vizet is kitöltötte az asszony a lugzóba, hogy majd megfüröszti már a
gyermekeket, a kis fiu csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen
az utczára. Az asszony restelt utána menni, a kis lyánynak mondta, hogy
lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! a kis lyány is
kiszaladt, utol érte az öcscsét, hej de nem vitte ám vissza, hanem
megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha
észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.
Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan, járt utakon,
egyszer a kis fiu megszomjazott. Azt mondja a kis lyánynak:
– Jaj édes kis testvérem be ihatnám!
– Elég baj az édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis
vizet, akkor aztán ihatsz.
Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy
farkasnyomot tele vizzel. Nagyon megörült a kis fiu.
– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.
– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.
A kis fiu szót fogadott, nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele
volt vizzel. Megint megörült a kis fiu:
– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.
– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd rókává változol.
Megint szót fogadott a kis fiu, megint nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kis fiu olyan szomjas volt,
hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis
őznyomot, az is tele volt vizzel. Azt mondja a kis fiu:
– De iszen kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből
iszom.
– Ne igyál édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.
A kis fiu nem hallgatott rá, hiába kérte a nénje, ivott a vizből, menten
őzikévé változott. Sirtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit
csináljanak? de biz már azon nem lehetett segíteni.
A kis lyány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis
pórázt, rákötötte az őzike szarvára, ugy vezette maga után. Igy
ballagtak aztán nagy búslakodva, egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak,
hol feküdjenek le aludni, féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak
egy boglya szénát, abba a kis lyány egy nagy lyukat vájt, oda búttak
mind a ketten. Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutya
csaholást hallanak. Nagyon megijedtek az isten-adták, úgy összebújtak
mint a szegény ember malaczai.
Hát épen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az
őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások közt. Oda ment a
király is megnézni, hogy mit ugat a kutya, de ő se’ látott semmit.,,Már
pedig – gondolta magában, – akárhogy mint, de itt valaminek lenni
kell.’’ Bekiált a lyukon:
– Ki van, mi van ebben a boglyában?
Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint
bekiáltott a király:
– Ki van, mi van ebben a boglyában?
Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király:
– Ki van, mi van ebben a boglyában? szóljon, mert mindjárt belövök.
Erre aztán nagyon megijedt a kis lyány, kibútt a boglyából, húzta maga
után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy hogy került, mint került
oda? A kis lyány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket
megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kis öcscse őzikévé? A
királynak nagyon megtetszett a kis lyány, haza vitte a kis őzikével
együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.
Fel is nevekedett a kis lyány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett
belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig
mindig ott setlenkedett körülötte.
Egyszer – hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani – beleszeretett a
király a lyányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak,
Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a
lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes irást, a mibe azt
irta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon
ki a síkra, ha van lelke. Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy
sírások, rívások közt, elindult a király a háborúba.
Volt neki egy régi öreg gazdasszonya, arra bizta rá a feleségét, hogy
vigyázzon rá, mig ő oda lesz. Hej pedig inkább bizhatott volna farkasra
bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a
feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vizben, úgy
haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is
volt egy ragyavert pofájú lyánya, azt akarta elvetetni a királylyal.
Örült a vén asszony, mikor rábizta a király, gondolta magában hogy majd
elteszi ő ezt láb alól.
Jó idő mulva a király elmenetele után, egy aranyhajú gyermekkel áldotta
meg az isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.
Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony a
kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany
ezüst hallal. A királyné amint ott nézegeti, amint ott nézegeti a szép
kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, bele lökte a
vízbe. A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép arany
kacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta,
bele fúlt, visszament a palotába, mint a kinek jó rendben van a szénája.
Eközben bevégezte a király a háborút, megverte az ellenséget, haza ment
nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva, ríva, elmondta
neki, hogy az őzike épen most lökte bele a királynét a halastóba, –
olyan folyvást hazudott, mintha irásból olvasta volna – még azt is
elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba
esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy
jövő vasárnapra meg kell ölni.
A szép királynénak pedig – aki arany kacsa képében uszkált a tóban –
sehogy se’ volt nyugta; mindig a kis fiu után ísett-vísett a lelke. Be
is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a
kis fiát, lefektette a bölcsőbe; azután odament az urához, azt végig
végig siratta, de azt sirathatta, a nem ébredt fel, mert a gazdasszony
álomport tett az ételébe. Legutoljára a kis öcscse, a kis őzike
vaczkához ment:
– Élsz-e még kis öcsém?
– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek,
maholnap megöl a király gazdasszonya.
Második este megint csak elment a királyné arany kacsa képében.
Megfürösztötte a kis fiát, végig-végig siratta az urát, de a’ megint nem
ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe.
Legutoljára megint a kis öcscse, a kis őzike vaczkához ment.
– Élsz-e még kis öcsém?
– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek,
maholnap megöl a király gazdasszonya.
Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték
is neki a kést, akkor azt a grácziát kérte magának a királytól, hogy
hallgassa ki őt négy szem közt. A király megtette a kivánságát,
bevezette a maga szobájába; ott a kis őzike azt kérdte tőle, hogy nem
vett-e az éjjel valamit észre, hogy valaki járt körülötte, mert ez s ez
volt itt. A király nagyon megörült neki, csak azon csodálkozott hogy nem
ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.
– Jaj felséges király – felelt az őzike – azért nem ébredt fel felséged,
mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja,
hogy ide jár a nénikém arany kacsa képébe.
A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a
kocsisát:
– No Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e kedvemért
egyet?
– Meg én felséges király gazdám. Hát mi lenne az?
– Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, rántsd le az abroszt, ezért
meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te, avval ne gondolj.
Megigérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak
ember kellett volna hozzá, aki meg egye, Pista se kérd, se hall, neki
megy az asztalnak, mint a kinek elment a sütni valója, – lerántja az
abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony imhogy ki nem csikarta a
két szemét, ugy neki ment, de Pista avval nem gondolt.
No ez eddig meg volt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából,
meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a
gyertyát egy kaptárral (méhkas), ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja
le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha
meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Evvel a király
lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.
Egyszer szép csendesen megnyilt az ablak, berepült rajta az arany kacsa,
gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt
volt, megfürösztötte a kis fiát, bepólyálta, lefektette; azután oda ment
az urához, hogy majd végig, végig siratja, de a király se volt rest,
kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta. Pista is hirtelen
lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt
menekvése a szép királynénak.
Másnap nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig járták azt a
hires tyúkverő kállai kettőst.
A vén gazdasszonyt pedig négy felé vágatta a király, kiszegeztette a
város négy sarkára.
A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtette
a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig addig
mesterkedtek, mig utoljára aztán csakugyan átváltoztatták olyan szép
legénynyé, hogy keresni kellett párját.
A VERES TEHÉN.
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné.
Volt nekik egy igen szép kis fiok, Ferkónak hitták, ez annyira szerette
az anyját, hogy mindig utána ment, akár hova ment az anyja, úgy annyira,
hogy néha maga a királyné is megsokalta ezt a nagy szeretetet, rá rá
kiáltott, hogy:,,Mit csikókodol mindég utánam?’’ de ez se’ használt
semmit, Ferkó megfogta az anyja ruháját, el nem eresztette volna tán ha
agyonütötték volna is. Egyszer beteg lett a királyné, Ferkó mindig ott
virasztott az ágya mellett, el nem lehetett onnan vinni se’ szép szóval,
se’ fenyegetéssel, mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig tudták
megtartani, mindég arra ment volna, a merre az anyját temették.
Volt abban a városban egy özvegy asszony, annak volt három lyánya, ezek
mindég csalogatták Ferkót magukhoz, addig addig csalogatták, hogy Ferkó
megszerette őket, addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegy
asszonyt, hogy a király utoljára rá lett, elvette. Hej szegény kis Ferkó
nem is gondolta volna, hogy az ő jó állapotja olyan hirtelen roszra
fordul; mert alig hogy haza vitték a mostoháját, mindjárt máskép bánt
vele, addig mindig tömte bele a legjobb ételeket, azután meg a korpa
kenyeret is darabonként kéztől adta neki; a maga lyányait tejbe-vajba
fürösztötte, még a szélre se’ eresztette ki soha, szegény Ferkót meg
kicsapta a cselédek közé, mindég ott lakott. A király az ország dolgával
volt elfoglalva, nem igen gondolt rá, hogy mivel tartják a fiát, mit
adnak neki enni? hej pedig ha tudta volna, hogy a felesége mindég azon
mesterkedik, hogy mi módon veszithetné el Ferkót, hogy az ország az ő
lyányaira maradjon, – majd máskép vette volna ő is a dolgot!
Itt – lelkemadta – meg se’ gondolnák kelmetek, mi történt a dologból?
Egy reggel bement a király udvarába egy szép veres tehén, ment egyenesen
az istállóba, mint a ki tudja a járást, megállott a jászol előtt,
csakhogy maga magának a szarvára nem kötötte a kötelet! A mindenesnek
csak elállt szeme-szája, hogy miféle Isten csudája tehén az; mit keres
az ott? szaladt egyenesen a királyhoz, elmondta neki a dolgot. A király
is megörült a mint meghallotta, mert már a felesége három nap óta azért
nyelvelt rá, hogy kevés a fejős tehén; megparancsolta hogy kössék a
többi tehén közé, ha nem akad gazdája, jó lesz ez is fejős tehénnek.
Bekötötték hát az istállóba, pedig ez a tehén nem volt más, mint a
meghalt első királyné, a Ferkó édes anyja, a ki azért ment veres tehén
képében a királyi udvarba, hogy a fiát táplálja, mert látta hogy milyen
roszul bánnak vele. Már egynéhány napig ott volt, de még se’ segíthetett
a fián, mert az felé se’ ment az istállónak; hanem tán egy hét mulva oda
ment be egy délben, a maga ebédjét, a darab korpa kenyeret megenni. Az
istállóban épen senki se’ volt, a kis Ferkó amint észrevette, hogy senki
se látja, elkezdett sírni, de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is
megesett volna rajta. A veres tehén a mint meglátta, mindjárt magához
szóllította: