le hamar, én válok egy kápolnává, te meg válj egy remetévé, ha kérdezi
tőled, hogy nem láttál-e erre ilyen s ilyen fiut meg lyányt, mondd hogy
láttál ezelőtt háromszáz esztendővel.
Alig hogy leszálltak, hogy Anyicska kápolnává, Ráadó remetévé vált, ott
termett a vén asszony. Kérdezi Ráadótól:
– Ugyan földi nem látott-e erre egy fiut meg egy lyányt?
– Láttam biz én ezelőtt háromszáz esztendővel, de mi gondom is nekem
akárki fiára, lányára? mit kérdi azt én tőlem?
A vén asszony még egyszer szélylyel nézett ottan körül, azután
visszafordult.,,Hátha rosszul is néztem meg otthon, ott vannak valahol
elbúva a várban.’’ Haza ment, még egyszer felhányatta a várat, hogy egy
tű nem sok, de annyi se maradt a helyén, de biz azok nem voltak sehol. A
vén asszonyt majd megütötte a guta, akkor jutott eszébe, hogy hisz a
kápolna meg a remete volt a két gyermek, csak vissza kellett volna őket
hajtani, előkapott nagy mérgesen egy pemetét, megnyergelte, elkezdett
vágtatni a két gyermek után.
Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó darab földet a hátuk megett
hagytak; egyszer megint megszólal Anyicska:
– Jaj lelkem Ráadó, be ég a jobb orczám, nézz hátra, mit látsz?
– Nem látok egyebet, mint egy nagy fekete felhőt.
– No az megint az anyám, most már még dühösebb, hanem szálljunk le
hamar, én válok egy tábla kölessé, te meg válj pásztorrá, állj bele a
tábla kellős közepébe, onnan akármint ijeszget, ki ne mozdulj, ha közel
megy hozzád, üssed a botoddal.
Alig szálltak le, alig változtak kölessé, meg pásztorrá, megint ott
termett a vén asszony, elkezdte Ráadót édesgetni, csalogatni:
– Kedves fiam Ráadó, gyere ide, majd meglásd mit adok!
De Ráadó ki nem mozdult volna semennyiért egy álló helyéböl, hiába volt
minden csalogatás, a vén asszony hogy látta hogy igy nem boldogul, rá
akart ijeszteni; mindenféle oroszlánná, farkassá, kigyóvá változott, de
sehogy ki nem tudta venni Ráadót a helyéből, úgy állt az ott mint egy
karó. Feldühödött erre a vén asszony, neki esett a kölesnek, tépte ki
tövestül az egész táblát.
– De kutyák most még se’ szabadultok meg, Anyicska a köles, azt kitépem,
haza viszem, megégetem, te Ráadó aztán magadban semmit se tudsz.
Ki is tépte az egész táblát, de annyi mégis megmaradt, a mennyit Ráadó a
botjával elért, mert oda nem eresztette be, már pedig épen abban a kis
darabban volt Anyicska, a többit vihette a vén asszony, a’ csak gaz
volt. Hátára is szedte mind amit kitépett, felkerekedett vele a
levegőbe, úgy ment, akár csak egy kazal repült volna; amint haza ért,
mind egy szálig rakásra rakta, meggyújtotta maga, közel állott hozzá,
hallgatta hogy mikor hallatszik már az Anyicska sirása jajgatása a tűz
közűl. De biz’ azt hiába hallgatta, elégett a tűz, el is hamvadt, még se
hallott semmit.
– No szedtevette, ezek megint megmenekültek. Hol van hamar egy gereben,
hadd üljek rá, hadd menjek utánok, hadd hozzam vissza őket.
Felült egy nagy gerebenre, egy seprűt a kezébe fogott, elkezdett vele
hadonázni, úgy ment mint a forgószél, vagy tán még annál is sebesebben.
Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó egérutat kaptak, mentek ők is amint
birtak, de mégis megint megközelítette őket a vén királyné, megint
megszólalt Anyicska:
– Jaj szivem Ráadó, most már az egész orczám ég, nézz hátra, mit látsz?
Nem látok egyebet, mint egy nagy szélmalom formát erre jőni nagy
sebességgel az égen.
– No az megint az anyám, most már olyan dühös, a milyen soha se’ volt
életében. Hanem szálljunk le hamar, én válok egy tóvá, te válj egy
ruczává, a tó kellő közepén állj meg, ki ne mozdulj onnan akármivel
csalogat, akármivel ijeszt.
Leszállottak megint, Anyicska tóvá változott, Ráadó ruczává; alig voltak
evvel meg, ott termett a vén királyné.
– Hej kutyák már kétszer rászedtetek, de nem szedtek többet rá, nem
szabadultok most meg, tudom azt az egyet.
Mindjárt sassá változott, elkezdett csapkodni Ráadóra, de sehogy se
tudta elkapni, mindig a viz alá bukott előle, azután vadászszá vált,
lövöldözött a ruczára, de a golyó elől is mindig lebukott, sehogy se
tudta meglőni. Megint feldühösödött hogy csak úgy tajtékzott a szája.
– Megálljatok! nem menekesztek most meg, ha ezer lelketek van is,
elveszítlek benneteket.
Evvel egy nagy gődénynyé változott, felszítta az egész tavat, felrepült
vele, mikor ment a levegőben, mintha csak egy rezidenczia ment volna,
olyan volt. Otthon aztán kiöntötte mind a vizet szerte-szélyel, hadd
igya fel a föld, hadd vesszen el közte Anyicska; maga is kiállott oda,
hol legtöbb volt a viz, hogy hallhassa, majd ha sir, jajgat, könyörög,
hogy gyönyörködhessék majd benne, avval az ördögöknek rég eladott
lelkével. De nem engedte meg az isten, hogy az ártatlan síránkozásának
örülhessen, mert mikor a vizet felszítta, Ráadó betakart egy-két
kanálnyit a szárnyával, a közt maradt Anyicska, igy hát akár egy
pocsolyából vitte volna a vizet haza, akár onnan. Mikor mind felszáradt
a viz, látta a vén királyné, hogy megint kárba veszett a fáradsága,
elkezdte a haját tépni, verte a fejét a falba, mint egy eszeveszett
őrült. Azután megnyergelt egy sárkányt, a kezébe kapott egy gereblyét;
eddig is sebesen ment, de az mind semmi volt ahoz, amint most neki
indult, utol is érte a két gyermeket, mindig közelebb – közelebb jutott
hozzájok, már olyan közel beérte őket, hogy a gereblyét is kinyujtotta
hogy majd beleakasztja az Anyicska hajába, de épen akkor kiértek a
Tündérország határán, benn voltak a Ráadó apja országában, ott pedig már
nem volt hatalma a vén királynénak. Mikor látta Anyicska, hogy tovább
nincs mitől félni, egy tanyaistálló mellett – ami ott volt a határnál –
megállott, nézett vissza az anyjára, ki még akkor is ott dühösködött,
ott káromkodott, mintha apját-anyját megölték volna; amint pedig
meglátta hogy megállott Anyicska, elfelejtette hogy kivül van a határon,
szaladt neki nagy dühösen. Anyicska hirtelen kis egérré változott,
bebútt a hidlás alá, Ráadó pedig rá se hederített, csak járkált az
istálló körül tovább, neki ugyan mindegy volt akár jött akár se, mert ha
Anyicskán – a lyányán – volt is egy kis hatalma, őrajta ugyan nem volt
egy szikra se’. A vénasszony amint látta, hogy Anyicska egérré lett,
hirtelen macskává változott, oda állt a repedés mellé, a min az egér
bebútt, várta hogy majd ha kijön, nyakon csípi. De Ráadó se hagyta abban
a dolgot, füttyentett egyet, oda szaladt hat-hét komondor, azokat
ráuszította a macskára, úgy megtépték, hogy bőr is alig maradt rajta.
Mikor aztán a vén királyné megint benn volt a maga határában, felemelte
a két kezét, megátkozta a gyermekeket nagy hangos szóval:
– No te kutya Anyicska fogjon meg benneteket az anyai átok, hogy ha
valaha csak egy napig, – csak egy óráig nem látjátok egymást, úgy
elfeledkezzék rólad Ráadó, mintha soha nem látott – de még hiredet se
hallotta volna.
Elszörnyűködött ezen az átkon a szegény Anyicska; ha ez megfogja, ha
elfelejti Ráadó, mit csinál ő idegen országban, ahol senkije, semmije,
még a betevő falatját se’ tudná megszerezni; de Ráadó vigasztalta:
– Ugyan szívem szép szerelme, hogy tudnálak én téged elfelejteni? hogy
felejthetném el azt a sok jót, a mit velem tettél, de hogy felejthetném
el magad szép személyét is?
Megvigasztalódott Anyicska, jó kedvvel indultak haza felé.
Mentek mendegéltek, egyszer aztán beértek abba a városba, ahol a Ráadó
apja lakott. Ott a város végén megfogta Ráadó az Anyicska kezét:
– No kedves Anyicskám én lelkemnek fele, itt vagyunk az apám városában,
nem is messze az apám palotájától; de most arra kérlek ne gyere fel
velem az apámhoz anyámhoz, ha egyszerre mennénk, vagy hinnék vagy se,
hogy a tündér király lyánya vagy, még valami rosz személynek,
szeretőmnek gondolnának; de igy majd magam felmegyek, elmondok mindent
az apámnak, akkor aztán érted jövünk minden háznépestől, haza viszünk
annak rendje módja szerint, ahogy a mennyasszonyt szokás. Addig maradj
itt a város végén, kiárendálok egy kis házat, egy kis kertet, fogadok
melléd egy szolgálót, megvárhatsz szépen. Mire azt gondolod, hogy tán
már oda értem, akkorra vissza is jövök.
Beleegyezett Anyicska, kiárendáltak egy kis házat, fogadtak egy
szolgálót, azután elbúcsúztak egymástól. Anyicskának eszébe jutott az
anyai átok:
– Siess én kedvesem – mondta Ráadónak – mert meg talál fogni az anyám
átka, hogy elfelejtesz, mintha soha hiremet se hallottad volna. De ha
elfelejtenél is, csak azt a gyürüt őrizd meg, amit a tónál adtam, mikor
legelőször láttuk egymást, én is megőrizem a mit tőled kaptam, arról
megismerjük egymást, akármikor találkozunk.
Ráadó csak nevette a dolgot:,,hogy felejthetné el gerlicze a párját,
legény a kedvesét? Nem eshetik az meg.’’
Még egyszer aztán megölelték, megcsókolták egymást, Anyicska bement a
kis árendált házba, Ráadó pedig az apja palotája felé indult. Beért a
szép királyi udvarba, elindult a sok grádicson felfelé, hanem a szíve
mindig jobban jobban elszorult, mintha valami nagy követ tettek volna
rá, mikor aztán belépett az apja szobájába, egyet kóválygott vele a
világ, avval elesett végig a ház földjén, mint egy darab fa. A király
azt gondolta, hogy csak a nagy öröm miatt szédült el, felélesztgette
lassanként. Mikor aztán egészen eszén volt, kérdezték tőle, hogy hogy
jött haza, de nem tudott róla egy árva szót se mondani, se Anyicska nem
jutott eszébe, hogy az hozta haza, hogy az mentette meg a haláltól, de
még az se hogy látta valaha, úgy megfogta a tündér királyné átka, hogy
se ott létéről, se elmeneteléről, se haza jöttéről egy kis szó nem sok,
de annyit se tudott mondani, csak azt tudta hogy nem kell neki többet
elhagyni az apját. A király aztán nem nagyon bánta, ha nem beszél is,
csakhogy otthon marad, nem megy vissza többet, csakhogy lesz kire hagyni
az országot, nem kell idegen kézbe adni. Mindjárt ki is hirdette
országszerte, hogy itthon van a fia, nagy dinom-dánomot csapott, két
nap, két éjjel boldog boldogtalan ingyen ehetett-ihatott a házánál, ami
szemének-szájának tetszett.
Szegény Anyicska pedig csak várta csak várta Ráadót, de biz az nem ment
felé se; eltelt két nap, eltelt három nap, de csak nem ment, negyedik
nap, aztán beküldte a szolgálóját a városba, hogy mi ujság van a királyi
palota körül, beszélnek-e a királyfiról, meg a mátkájáról? Bement a
szolgáló, de avval a hirrel jött vissza, hogy a királyfiról mindent
lehet hallani, de a mátkájáról senki se tud semmit, azt se tudják van-e,
nincs-e? Búsult szegény Anyicska, mindjárt tudta, hogy az anyja átka
fogta meg Ráadót; attól fogva minden nap beküldte a szolgálóját ujságot
hallani, de biz az soh’se hozott jobb hirt. Egyszer aztán avval ment
haza, hogy azt beszélik, hogy házasodik a királyfi, a szomszéd király
szép lyányát veszi el, az esküvő napja is ki van már tűzve, akkor majd
az országát is átadja az öreg király a fiatalnak, olyan lakodalmat
csapnak, hogy két ország lesz rá hiva. Sirt-rítt Anyicska, nem tudta
mitévő legyen, még csak a’ se volt, aki vigasztalta volna, vagy tanácsot
tudott volna neki adni. Egyszer valami jó gondolatja támadt, de nem
szólt róla senkinek, csakhogy attól kezdve mindig jobb kedve volt.
Mikor már hivogattak a királyi lakodalomra, egy levelet irt az öreg
királynak, a mibe azt irta meg, hogy itt s itt, ebbe s ebbe a részébe a
városnak, lakik egy fiatal lyány, ki messze földről szakadt ide, az igen
nagyon szeretné megnézni a király lakadalmát, mert még olyant soha se’
látott, azért ne sajnálja a király meghivatni, se’ nem eszik se’ nem
iszik, csak a sok úri népet, meg a szép menyasszonyt akarja megnézni. A
király mindjárt meghivatta, még pedig nem csak szélyelnézni, hanem
valóságos vendégnek, még meg is izente neki, hogy okvetetlen elmenjen.
Megörült Anyicska a meghivásnak, adott is a vőfélynek olyan pántlikát,
hogy a többi lyányé összevéve se’ ért felényit, amint pedig az elment,
mindjárt hozzá fogott a lakodalmi ruha csináláshoz, a mit magára akart
venni.
Mikor aztán eljött a lakodalom napja, felöltözött, de olyan ruhába, hogy
Tündérországban se igen látni párját sátoros ünnepkor se, csak elfogta a
cselédje szemefényét. Mire a királyi palotához ért, már ott ugyancsak
szólott a muzsika, úgy tánczoltak, majd leszakadt a ház, még a süketnek
is bokájába ment a szép muzsika.
Bement Anyicska a tánczolók közé, de mikor meglátták, mindenki megállott
a táncz kellős közepében, úgy bámult rá, mindenki kérdezgette, ki lehet?
ki lehet? de senki se tudott rá felelni. Az öreg király se tudta, hogy
ki lehet, se a felesége, ha magától a lyánytól kérdték, azt mondta, hogy
ő az az idegen, aki kérte a felséges királyt, hogy hivassa meg a
lakodalomra; de a nevét – hogy hogy hívják – ki nem lehetett belőle
venni. Maga Ráadó rajta-rajta felejtette sokszor a szemét, rémlett
előtte, mintha látta volna valahol, de nem tudta hogy hol. Ő is kérdezte
tőle, hogy ki? de ez azt felelte rá, hogy gondolkozzék rajta, találja
ki, sokszor beszéltek már egymással; hanem bizony Ráadó nem tudta
kitalálni, hiába törte az eszét.
Elkövetkezett a vacsora ideje. Amint vacsorálnak, felszólal egyszer
Anyicska.
– Felséges király, egy nagy kérésem volna nekem felségedhez: engedjék
meg nekem, hogy hadd ihassam a vőlegény poharából, a mi országunkban az
a szokás, hogy a legények a mennyasszony poharából isznak, a lyányok a
vőlegényéből, én hát az országunkbeli szokást itt is szeretném
megtartani.
A király szíves örömest megengedte neki, a vőlegény még maga töltött
neki a legdrágább borból, maga vitte hozzá, maga adta neki oda; elvette
Anyicska, felköszöntötte a fiatal házaspárt, azután ivott belőle. Mig
ivott, azt a gyürűt, amit a legelső találkozáskor a tónál kapott
Ráadótól, a szájából beleeresztette a pohárba, úgy adta vissza.
– No most megiszom a szerelmét – mondja Ráadó, avval felhajtotta a bort,
ami a poharában maradt; hát amint iszik, megcsördül valami a pohárban,
nézi mi az? hát egy gyürű, nézi jobban, megismeri, hogy az az ő gyürűje
volt hajdan, gondolkozik – gondolkozik, kinek adta ő ezt, hát egyszerre
eszébe jutott minden, kiejtette a poharat a kezéből, oda szaladt
Anyicskához, megölelte – megcsókolta:
– No szivemnek szép szerelme te vagy az én menyasszonyom, nem más, ásó
kapa választ el bennünket egymástól!
Azután elbeszélte az egész násznép előtt a dolgot, hányszor mentette
őtet meg Anyicska? hogy fogadtak egymásnak örök hűséget még tizenhárom
esztendős korukban; hogy átkozta meg őket a vén királyné? Elbeszélt
mindent, tőviről hegyire, nem hagyott el semmit. Erre aztán az egész
násznép, még maga a menyasszony is azt mondta, hogy ha szeretik egymást,
esküdjenek meg, olyan szép lyánynak, mint az első menyasszony, akad
legény akár minden ujjára száz.
Ráadó, meg Anyicska kétszer se mondatták maguknak, mindjárt minden
násznépestől mentek a templomba, megesküdtek. Azután még nagyobb
lakodalmat csaptak.
Mikor legjavában folyt a mulatság, hát ki lép be az ajtón? nem más, mint
az öreg tündér király. Elmondta, hogy megtudott mindent, mikor a
háborúból haza került, hogy milyen kegyetlen volt a vén királyné
hozzájok, mindjárt megharagudott, karóba huzatta, a két lyányát meg
apáczának adta, azok még fiatalok, holtokig csak leimádkozhatják majd
bűnöket. ,,Most pedig fiaim azért jöttem, hogy átadjam nektek minden
országomat, azután holtig nálatok maradjak.’’
Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb lakodalmat csaptak,
ettek, ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva mind ott voltak egy
szegletben, egy nagy zsákba betömve, én is ott voltam, ugráltam,
tánczoltam, a zab sarkantyúmmal a zsákot kirúgtam, mind kidőlt a sok
víz; te is ott voltál, majd a vizbe haltál, de én megkaptalak,
üstöködnél fogva ki is rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna,
bizonyosan bele haltál volna.
Az ARANYHAJÚ HERCZEGKISASSZONY.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt is, nem is, de csak mégis megkellett annak esni, volt egy fiatal
herczeg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül
nem hallott még olyat. A homlokán nap volt, a mellén hold, a két
orczáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a sarkát érte ha ki
volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, arany
könyű hullott a szeméből.
A herczeg sokszor óra-hosszat elgyönyörködött benne, hogy milyen szép;
ebből aztán az lett, hogy addig-addig gyönyörködött, mig bele nem
szeretett. Már pedig hiába szeretett bele, mert testvér testvért
csakugyan nem vehet el, igy hát a herczeg azt gondolta ki, hogy
lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába akasztotta, elindult,
hogy addig megy, mig egy olyan szép lyányra nem akad, akkor aztán azt
elveszi feleségül, de mig nem talál, mindig bujdosik.
Ment aztán, mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi
városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot,
arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott
nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herczeget, azt
gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi tőle, leküldte érte
az inasát, felhivatta. Felment a herczeg; a király kérdezte tőle, hogy
miféle kép az? a herczeg elbeszélte, hogy az az ő testvérje, hogy most
azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig bizon hiába
esett minden fáradozása.
A király – aki még maga is csak legény volt, – amint meghallotta, hogy
van olyan élő teremtmény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt
elhatározta, hogy ő azt veszi el, akár törik, akár szakad, ha fél
országába kerül is. Meg is mondta a herczegnek is, hogy mit határozott
magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen most tovább, vezesse
vissza őtet a maga országába, azután majd elmehet – nem bánja –
feleséget keresni. Hajtott a herczeg a jó szóra, visszament a
királylyal. Mikor a palotájához értek, akkor is ott sétált a gyönyörű
kisasszony a kertben, az arany folyosó mindenütt folyt utána, a merre
járt. A király amint meglátta, még jobban beleszeretett, odament hozzá,
elmondta neki, hogy mi járatban van, elmondta, hogy még akkor
megszerette, mikor csak festve látta. A herczegkisasszony is nagyon
megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép volt, hogy
ritkitotta párját, rá is állott az ajánlatára, mindjárt gyürűt
váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király
elbucsúzott, elment; marasztalta ugyan a herczeg is, a kisasszony meg
még jobban, de ő azt mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a
lakodalomra, meg násznépet is hoz; ,,mert úgy már csak még se’
esküdhetünk össze, mint két sátoros czigány, hogy lakodalmunk se
legyen.’’
Elment hát a király haza, megtette a nagy készületeket a lakodalomra.
Volt neki egy vén boszorkány édesanyja, akiről mind a világ azt
tartotta, hogy minden éjjel a Szentgellért hegyére jár, de el is
lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a mátra talyicskázását is
megérte, a mellett álnok, istentelen volt még a fiához is. Ez a gonosz
vén asszony mikor meghallotta, hogy a fia megházasodott, nagyon
megharagudott érte, mert volt neki egy szobalyánya, aki tudott rá
valamit, annak igérte meg, hogy ha el nem árulja elveteti fiával. Most
hát azon ijedt meg nagyon, hogy a szobalyány megharagszik, besúgja a
gonoszságát, akkor pedig vége neki, hanem mégis lekenyerezte a lyányt,
hogy ne szóljon senkinek, majd fordit ő egyet a dolgon.
Mikor aztán menni akart a fia a menyasszonyáért, mondta neki, hogy ő is
elmegy, majd a maga hintójában hozza haza. A király még megköszönte
neki, hogy öreg létére az ő kedvéért olyan nagy útra szánja a fejét, hej
pedig ha tudta volna, hogy mi szándékkal indul el az anyja, majd máskép
köszönte volna meg!
Elindultak hát szép békességben, el is értek a herczeg országába, ott a
fiatal pár megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra
szóllott. A királynak olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna
vele fogatni; a feleségét úgy szerette, hogy még a helyét is megfútta,
ahova leült.
Mikor vége volt a lakodalomnak, elindultak haza felé. A menyasszony a
vén királyné hintójában ült a vén királynéval meg a szobalyányával, a
herczeg, a király és a többi lakodalmas legények pedig a hintó körül
lovagoltak. Mikor már jó messze haladtak, egyszer visszakiáltott a
király a feleségének.
– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
Hallotta a szép menyasszony, hogy mondott valamit az ura, de nem
értette, hogy mit? kérdezi az anyóssától:
– Mit mondott az uram?
– Azt, hogy vágjuk le a hajadat tőből.
Kért, könyörgött szegény, hogy ne foszszák meg attól a szép hajától,
sirt, hogy csak úgy peregtek le az arany könyűk az arczán, de nem
használt semmit a vén gonosz királynénak, bizony levágta az.
Megint mentek egy darabig, megint eszébe jutott a királynak, hogy a
felesége vajjon nem hül-e meg? megint visszakiáltott:
– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
Megint nem értette a menyasszony, megint megkérdezte a napától.
– Hát most mit mondott az uram?
– Azt mondta, hogy vágjuk le a két kezed könyökig.
Sírt, rítt a szegény herczegkisasszony, könyörgött, hogy ne tegyék
nyomorékká, de nem használt semmit, levágták mind a két karját.
Megint mentek egy darabig; a király elkezdett beszélgetni az országos
dolgokról, abba nagyon belemerült, nem akarta félbe hagyni, hogy a
feleségéhez menjen, hej pedig ha csak sejtette volna is, hogy milyen
kegyetlenséget visznek rajta végbe, oda ment volna, ha az egész országa
égett volna is. De igy megint csak messziről kiáltott vissza:
– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
– Megint nem értette a menyasszony, megint a napától kérdezte:
– Hát most mit mondott az a kegyetlen ember?
– Azt, hogy ássuk ki mind a két szemed!
Már nem is tudta magát védelmezni, nem volt keze, csak könyörgött, hogy
ne foszszák meg a szeme világától is, olyan szépen rimánkodott, hogy még
a pogány is megszánta volna, csak az a pogánynál is pogányabb vén
asszony nem szánta meg, nem sajnálkozott rajta, kiásatta mind a két
szemét.
Mig a szemét ki nem ásták, legalább sírhatott a boldogtalan menyasszony,
sírt is annyit, hogy a hintó aljából marokkal lehetett szedni az arany
gyöngyöt, de hogy a szemét kiásták, még csak a se’ volt, amivel sírjon,
csak jajgatott nagy keservesen, hogy más embernek a szíve szakadt volna
meg rajta, de az a vén boszorkány tán még örült neki.
Egyszer, mikor egy nagy folyó vízen, egy hidon mentek keresztül, megint
hátra szólt a király.
– Jól betakaródz kincsem, szívemnek fele, magadra vigyázz, meg ne fázz,
mindjárt otthon leszünk már!
Megint nem értette, megint megkérdezte a napától:
– Hát most mit mondhatott még a király?
– Azt mondta, hogy lökjünk bele ebbe a vizbe.
A boldogtalan menyasszony még megörült neki, hiszen minek is már annak
az élet, a ki vak is, béna is, még koldulni se’ tud már az olyan! Csak
azon könyörgött még, hogy azt engedjék meg, hogy a bátyjától
búcsúzhasson el, de azt se engedték meg, hanem irgalom nélkül belelökték
a vizbe, ahol legmélyebb volt.
Akkor a vén égetnivaló a levágott arany hajat felrakta a szobalyány
fejére, mintha azé volna, a herczegkisasszony ruháját arra húzta rá, a
szép gyöngyöket, karpereczeket a karjára bidgyesztette; de hiába, rá
rakhatta volna arra a világ minden aranyját, ezüstjét, mégis csak csúnya
maradt volna az.