felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már
Tündérország határához értek, alig birta a lába. Amint beértek a
határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt
leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét,
elgondolta hogy milyen szerencsétlen ő, hogy kell neki idegen
országokban bújdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe mult hogy
sírva nem fakadt. Amint igy szomorkodik, egyszer mintha kiáltanák
valahonnan: ,,Ráadó.’’ Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják:,,Ráadó
lelkem gyere fel’’; szét nézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki
egy szép tündér asszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába,
ott felmegy száz márvány grádicson nézeget szélyel de semmit se’ lát.
Mikor a legfelső kontignáczióba felért, egy pompás szoba nyilt meg
előtte; abba is bement, – királyfi volt, de még olyat soh’se látott,
majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majd hogy vissza nem
ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündér menyecske, megfogta
a Ráadó kezét, átvezette 11 szobán, a tizenkettedikben aztán leültette
egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre:
– Jaj szívem Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már
lenned, tudom elfáradtál a hosszú útban, jaj pedig még fele útján se
vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán
esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom
pedig az hogy – látod-e amott azt a tavat?
– Látom.
– Nohát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó lyánya hattyú
képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyu,
leszáll, megrázkódik, leveti a hattyu ruhát, gyönyörű szép lyánynyá
változik, megyen a vízbe, fördik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik,
még szebb lyánynyá változik, megyen a vízbe fördik; legutoljára jön a
legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, a kinek párját még emberi szem nem
látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vizbe, fürdik. Egy darabig ott
fürödnek, azután megint – a hogy jöttek – egymásután kikelnek a vizből,
felveszik a hattyú ruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te
lopd el az Anyicska hattyú ruháját, oda se is add neki, mig meg nem
igéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád
bizom. Most pedig gyere feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az
ideje, felköltelek én.
Ugy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép
selyem paplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni
kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündér asszony, még egyszer
megmondta neki, hogy okosan viselje magát, avval elbúcsúzott tőle.
Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett
elmenni, azután kiment a tópartra, elbútt egy bokor tövébe, várakozott.
Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér
királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment
a vizbe, fürdött, jött a második hattyú, a középső kisasszony is,
leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment a vizbe, fördött.
Legutoljára jött egy gyönyörű piczi kis hattyú, levetette a hattyúruhát,
olyan szép lánynyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is
párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt
se tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy lyány, úgy elbámult. Anyicska
is levetkőzött, ment a vizbe, fördött. Még egy darabig játszadoztak
együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött
a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek,
Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, avval megint elbútt.
Jön ki Anyicska a vizből, keresi a ruháját, nem találta sehol, elkezd
sirni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol!
Erre előjött Ráadó:
– Ne sírj szivem, lelkem szép Anyicska, itt a ruhád nálam.
– Isten hozott szerelmem Ráadó, be jó hogy megjöttél, add ide hamar a
ruhám, mert elkésem.
– Nem adom addig szép Anyicskám, mig nekem fel nem fogadod, hogy engem
szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek
esküdni, hogy rajtad kivül soha mást nem szeretek; most pedig igérd meg
hogy haza viszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.
Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, még pedig
hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól
félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége!
Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan
Ráadót, ott a tó partján gyürűt váltottak, megölelték, megcsókolták
egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak
egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette
Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak,
hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik
egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.
Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította
hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is
gyanítsanak semmit. Evvel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába,
Ráadó pedig oda ment a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát
se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem birta, egy szó nem
sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap
két éjjel mindig tánczoljon. Oda ment a strázsákhoz, kérdezte hogy
otthon van-e a tündérek hires királya? A strázsák mindjárt megismerték.
– Jaj be jó hogy itt van kis gazdánk! be régen várjuk már! az öreg
felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb hogy még se jött-e
meg? No de heveredjen le erre a lóczára, látjuk hogy el van fáradva, de
hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!
Végig feküdt Ráadó a szép kő padon, el is aludt szép csendesen. Mikor
aztán a tündérkirály felkelt, megtudta hogy ott van, mindjárt hivatta
magához; felköltötték Ráadót, hogy hivatja a király. Felkelt Ráadó,
bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.
– Jaj kedves fiam be jó hogy megjöttél, be régen várok rád!
Akkor mindjárt összegyűjtette az ország fő fő embereit, herczegeket,
grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik,
hogy Ráadót ezután ugy tiszteljék mint királyukat, mert ha ő meghal,
arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem
mihelyt egy kicsit meg jön az esze a fiunak, mindjárt átadja neki.
Meghallotta ezt a vén királyné:,,No várj vén bolond – gondolja magában –
csak menjenek el az urak, majd lesz neked ne mulass; a maga lyányait
számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jött-ment sehonnaira
akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én hogy az én lyányaim
elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál.’’
A két nagyobb lyánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon
tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt
velök, csak Anyicskának kedvezett, avval beszélgetett mindig.
Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt neki esett a vén
királyné az urának:
– Megbolondultál te vén marha! elébb való neked egy pokolból jött-ment
sehonnai a magad gyermekénél! majd megmutatom én, hogy melyik elébb
való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök.
A király csendesítette volna, de az asszony se’ hallott, se’ látott,
dúlt-fúlt mint a veszett állat. Addig még sem bánt oly roszul Ráadóval,
mig meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt
egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elveszítette volna mind a
kettőt egy kanál vizben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja
ott azt a korhelyt, semmit se’ csinál, csak a kenyeret fogyasztja.
Egyszer is el kezdett neki beszélni:
– Ugyan te vén bolond, próbáld meg már mit tud az a kölyök, csináltass
vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi a
mennyi.
Felhivatta a király Ráadót a maga szobájába, oda vezette az ablakhoz,
megmutatott neki egy nagy erdőt:
– Látod azt az erdőt fiam Raadó?
– Látom.
– No azt nekem holnap reggelre – mikorra felkelek – tövestől-gyökerestől
mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba
behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve
tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva,
fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele
legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb hord a fiának, a
lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek
közt vagy már, ennyit csak tudhatsz!
Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg!
mikor azt se tudja hogy kell hozzáfogni? Ment egyenesen Anyicskához,
elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta:
– Ne búsulj biz ezen egy cseppet se’ szívem Ráadó, ha csak ez a baj,
bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem
van veled.
Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt
megfútta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogy ha Anyicska
belefútt, az egész Tündérország meghallotta a hangját, csak az apja,
anyja és testvérei nem. Amint hát megfútta, mindjárt annyi tündér
termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.
– Mit parancsol felséges kisasszony? mit parancsol a mi kedves
kisasszonyunk?
– Azt parancsolom hogy – látjátok-e amott azt erdőt?
– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk! – kiabáltak minden felől.
– No azt az erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a
fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet
fölszántsátok, tisztabúzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjjön,
meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok,
hogy reggelre tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb
se hord a fiainak, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.
– Értjük értjük, megyünk, meglesz.
Alig mentek el, hallott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat
vagdalták, a nagy kiabálás: ,,Itt már fel van a fa vágva, csak hordani
kell.’’,,Innen már el van hordva, ide avval az ekével’’ hallott az ökör
hajtás, amint szántottak. ,,Hi-hó, csálé Csákó, hajsz Lombár.’’ Azután
hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is
hozzáfogtak mondja Anyicska Ráadónak:
– Eredj ki már te is lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy
mikor az apám kinéz az ablakon, lássa hogy te is dolgozol, ne is
gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.
Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni.
Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja hogy Ráadó hogy sepri a
szérűt, hányja veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek.
Megörül a király, oda hijja a feleségét.
– No nézd, mennyire ment a fiunk, maga is hogy dolgozik, hogy tud
parancsolni az embereknek.
– Látom ám! de nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy
garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette
mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet
egyiknek se’ venni semmi hasznát.
De a király egyik fülén beeresztette, a másikon ki, amit az asszony
mondott; mikor aztán egy kis idő mulva maga Ráadó bevitte neki a frissen
sült párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a
bőr.
– Ember vagy fiam Ráadó, máskor is igy végezd el amit rád bizok!
De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta
az urát:
– Csináltass már valamit megint avval a kölyökkel, vagy neked már itélet
napig elég lesz az az egy munka, a mit minap – de akkor se maga –
csinált! hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja
reggeltől estig szárán a legyet!
A király próbálta csendesíteni hogy ne bántsa mindig azt a gyereket,
hisz a se kutya hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a
felesége még jobban rákezdte:
– Hát még pártjokat fogod! még engem hallgattatsz! jobb bizon hogy
dolgoztatsz vele valamit, lássuk mit tud a hires.
Behivatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy
nagy erdőt:
– No édes fiam látod azt az erdőt?
– Látom.
– Nohát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boros
hordó készítve, a galyaiból öl fa vágva, behordva a majorba; a töve a
fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szőlővel, a szőlő meg
is nőjjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen
forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az
asztalon belőle kóstolónak.
Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha ketté vágták volna, ment nagy
szomorúan Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégis
csak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát:
– Csak soh’ se’ adjon az isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz.
Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.
Megint megfútta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak
apraja nagyja, hogy még az utczán se’ fértek el:
– Mit parancsol kis királyné? mit parancsol a mi kedves kis királynénk?
– Hát azt parancsolom, hogy – látjátok amott azt az erdőt?
– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk!
– No azt az erdőt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a
faderekakból hordókat csináljatok, a galyakat ölbe vágjátok, behordjátok
a majorba; a fatövet mind kiirtsátok, a földet felássátok, szőlővel
beültessétek; a szőlő megnőjjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is
érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon,
hogy holnap reggelre, mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az
asztalon.
– Értjük, megyünk, minden meglesz.
Alig mentek el, hallott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint
dőltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalulták a dongákat,
abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már
éjfél tájban hallott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket
hajtották el a szőlőről, azután nem sokára a hordók, kádak döbörgése,
amint szüretre mentek, a szedők danolása, a csőszök lövöldözése. Mikor
pitymallani kezdett, mind be volt a szőlő hordva – tapodva. Ráadó csak
akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! ő is elővesz
egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál,
kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon,
meglátta a nagy munkában, bizony kicsiben mult, hogy öreg ember létére,
sirva nem fakadt örömében. Hitta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a
fiut:
– No feleség mégis van kifogásod ellene?
– Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább
látnál az orrodnál, ha utána néznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e
azt, vagy az a gyönyörűséges mákvirág Anyicska?
De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott;
hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy
megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán
nem tudta a királyné végig hallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az
eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb lyányához tanácskozni, hogy
hogy – mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár ki
sütötte-főzte hogy mit csináljanak? Ment a királyné megint vissza az
urához.
– No te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, a mit én mondok neki! Az
ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága lyányod. Annyi az
egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt
nyergelje meg ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha
megteszi jó, ha nem tudja megtenni, fel is út – alá is út, itt olyan
mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.
Magához hivatta a király harmadszor is Ráadót:
– No fiam Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt
szerencsésen végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom,
hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll
hogy holnap reggel vezettet ki a feleségem a palota udvarába három tüzes
paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a
hármat, azután minden segítség nélkül – saját emberségedből rájok ülni,
meg kerülni egymásután mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá
magát:,,Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg
olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesből!’’ Ment aztán ki
nagy fütyörészve az udvarra, még be se’ akart menni Anyicskához, hanem
aztán mégis csak befordult.
– No hát most mit parancsolt az apám?
– Szót se’ érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek
ugyan kár olyan nagy feneket keríteni,
– Hej szívem Ráadó te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb,
ebben én se’ tudok segíteni. Tudod-e hogy az a három ló a két néném és
én? egyik tüzesebb mint a másik, ha ezer lelked volna se tudnád őket
megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon szájukon
fújják a lángot. Egyetlen egy módja volna csak, a mivel birni lehetne
velök: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, avval körülkarczolnád
körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana
mindegyik mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a
keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.
Ugy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna.
El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd? Hanem Anyicska mégis
vigasztalta:
– No majd megpróbálom elcsenni tőle az éjjel ha alszik, ha aztán az
meglesz, gyerekjáték a többi.
Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott
szomorkodott, ha nem szégyelte volna, tán sirt volna is. Hát egyszer
amint ott búsong – szomorkodik, mint a kárvallott czigány, jön ám be
hozzá Annyicska hozza a sarkantyút:
No lelkem Ráadó, megsegitett az isten, eltudtam lopni, most már csak
arra tanitlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát
mikor majd kivezetik a három lovat, – a két néném, meg engem, – az egyik
mennykőt lehell orrán-száján, a másik tüzes villámot szór, a harmadiknak
egész teste lángot hány, de te avval ne gondolj, menj közel hozzájok, a
melyiket meg akarod nyergelni, karczold körül a sarkantyúval, úgy megáll
mint a fal, tedd rá a nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a
másik kettővel is csak úgy tégy.
Másnap reggel a király kihirdettette az országban hogy az ő palotájában
mi történik, tele is gyűlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna
le egy alma közibök, csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a
lovakkal szabadon mozoghasson. Mikor a kitűzött idő eljött, kivezették a
három lovat. Az első – a legöregebb király kisasszony – mennykövet fútt
orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott, rúgott, vágott, de Ráadó szép
csendesen körül kanyarította a sarkantyuval, hát – uramfia! úgy láttam
mint most – megállott az a tüzes ló úgy, mintha leszegezték volna, egy
mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyű szerrel megnyergelte,
ráült, avval hajrá!,,Majd kitöltöm most rajtad a mérgem a mért vesztemre
törtél’’ – elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából mire
vissza kerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot
végig cserdített rajta, avval bekergette az istállóba. Azután a második
lóra – a második király kisasszonyra – került a sor. Ez is szórta
eleinte a tüzes villámot, de mikor ezt is körül kanyaritotta a
sarkantyúval, ez is megállott mint a peczek, ezt is megnyergelte, azután
megnyargalta úgy, hogy az izzadtság dőlt róla mikor visszakerültek,
bekergette ezt is az istállóba. Már csak a harmadik ló – a gyönyörű szép
Anyicska – volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt, hiába! az anyja a vén
gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett ellene; az egész
teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyilt a föld
körülötte, de Ráadó evvel nem gondolt, körül kanyaritotta ezt is a
sarkantyúval, ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó
rátette a nyerget, rá ült, szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor
visszaértek, megtörülgette a selyem kendőjével, bevezette szépen az
istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.
A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta
magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ott
vesz Ráadó, hát bizony még a kinozta meg az ő kedves lyányait, hogy
megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött ott mindjárt hogy
akárhogy mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, mig
a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettőt. De egy darabig – hiába
volt az eskü – nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a
gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.
Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából – mert nem
csak egy országa volt – hogy menjen csak hamar, ott az ellenség,
pusztitja az országot tűzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király,
hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy
bizza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Mig készült a háborúba,
mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa őket, mig oda
lesz, igérte is az asszony szájjal, hej pedig de mást forgatott az
eszében.,,Menj el csak, majd tudom én mit csinálok, rég lesem már, hogy
elvigyen az ördög valamerre.’’
Elbúcsúzott a király egész háza népétől, elindult a tenger sok katonával
az ellenség elébe.
Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni a
felesége az eszét, hogy mi a legkegyetlenebb – legkinosabb halál a
világon, hogy avval végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy
üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti
egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már előre örült
neki a vén guzsajra való:,,Milyen szép lesz majd nézni, mikor
összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő, tudom nem lesz
többet kedvök ihogni-vihogni egymással.’’
El is készittetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az
olajat is tüzhöz tetette, csak a volt hátra hogy felforrjon.
De a jó isten nem engedte hogy két ártatlan teremtésen olyan
kegyetlenséget vihessen végbe az az ördög czimborája. Megmondta
Anyicskának az egyik cseléd, – a kire az olaj forralása volt bizva –
hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához hivatta Ráadót, elmondott
neki mindent:
– Hanem most már, lelkem Rázadó nincs mást mit tenni, el kell szökni
valamerre idegen országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha
itt maradnánk, elveszítenének. De hát hova menjünk?
– Azon nem volna mit aggódni – felelt rá Ráadó –; elmegyünk az apám
országába, ugy sincs neki több fia, ott is király leszek én, te meg
királyné, boldogul élünk, mig meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy
megyünk ki a várból, mikor úgy vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a
szeme fényére, és hogy megyünk ki az országból, hogy utol ne érjen?
– Biz azt magam se tudom – mondja Anyicska – hogy hogy haladunk sebesen,
mert minden mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idő
kimenni; a várból csak kimehetünk, tudok én egy földalatti utat, hogy
pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok
majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.
Ki is mentek szerencsésen a várból, mikor kivűl voltak, a hátára vette
Anyicska Ráadót, repült vele ahogy tudott, de hiába; sebesen nem
mehettek, mert nem volt Anyicskánál semmi mestersége.
Alig mentek el, elkészűlt a forró olaj fürdő. Beszólott a királyné az
Anyicska szobájába:
– Anyicska lyányom gyere ki!
Felelt helyette az egyik nyál:
– Mindjárt megyek édes anyám, csak hadd keljek föl.
Vártak – vártak egy darabig, de nem jött senki. Megint beszólott a
királyné.
– Gyere ki már Anyicska lyányom, ne várass magadra!
Megint felelt helyette a második nyál:
– Megyek mindjárt, csak hadd öltözzem fel.
Vártak egy ideig megint, de megint nem jött senki. Beszólott még egyszer
a királyné:
– Gyere csak hamar Anyicska lyányom, adok valamit.
– Mindjárt megyek csak a hajam tűzöm még fel – felelt a harmadik nyál.
Vártak aztán még egy darabig, hogy nem jött senki, megint bekiáltottak
kétszer-háromszor, de biz ott akár itélet napig kiabálhattak volna, nem
szólott volna senki. Erre aztán betörette a királyné az ajtót, hát nincs
ott senki, csak három nyál az asztalon. Össze csapta a két kezét:
– No ezek most elszöktek a pokolra valók, hanem tudom merre mentek, majd
visszahozom őket!
Mindjárt előkapott egy lapátot, ráült, nyargalt utánok, sarkantyúzta a
lapátját, hogy majd megbódult bele, csak hogy utolérhesse őket.
Anyicska ezalatt jó messze haladt Ráadóval, mentek mentek amint az isten
tudniok adta, egyszer megszólal Anyicska:
– Jaj Ráadó lelkem, be ég a bal orczám, nézz hátra mit látsz?
– Nem látok egyebet, csak egy halavány felleget.