Bonifatiust és Aëtiust az utolsó rómaiaknak nevezi ugyan, de Belizárban
s az ő és Justinianus alkotásaiban is a római állameszmét ünnepli azzal
a barbársággal szemben, melyről írnia kell. A barbársággal nem
egyezkedni, hanem harczolni kiván s azért kedvvel ír az őket
megsemmisítő háborúkról; haraggal arról, ha Justinianus egyszer-másszor
pénzen vásárol tőlük békét. Hiszen velök szemben a czél mindig
szentesíti az eszközöket! A felekezetiséget, a vallásos
szőrszálhasogatást már csak azért is gyűlöli, mert még jobban megosztja
az államot, melynek pedig egységesnek kell lennie. A politikában, mely
ez egységet ápolja, nem keresett következetességet s irodalmi művei
tanusítják, hogy elég jellemtelen politikus volt ő maga is. Az a férfiú,
ki a perzsa, vandal és gót háborúk története megírásában pártatlan, a
_Ktismatá_ban alázatos és hizelgő udvari ember, az Anekdotákban pedig
kiméletlenűl antidynastikus! De hát Justinianus uralkodása nem is volt a
politikai jellemek melegágya. Csak így magyarázható meg, hogy Procopius,
ki egyidőben írta _Ktismatá_ját és _Anekdotá_it, gondosan ügyel arra,
hogy a milyen sorrendben dicsérte meg amott a császárt, épen olyan
sorrendben rántsa le emitt s így önmagát czáfolgassa. De csak zsebében
mutathatott fügét a császárnak; a dicséret szélesebb körben terjedt el,
mint a gyalázás.
Irányzatos műveit túlélik oly sok történetírói tulajdonsággal
megalkotott históriái, melyekben két hatalmas barbár népnek, a vandálnak
és gótnak bukását mintaszerűen írta meg.
Művének folytatói közül különösen _Agathias_ érdemel említést, ki a
_Gothicá_hoz 552–4-ről még öt könyvet függesztett. Agathias a kis-ázsiai
Myrinában 536 táján született; tanulmányait Alexandriában végezte s
554-ben, még nagyon is fiatalon, Konstantinápolyban mint ügyvéd
telepedett meg, majd a császári bureauk actái közé temetkezve kesergett
azon, hogy életét nem szentelheti teljesen classikusainak s különösen
történelmi tanulmányainak, melyekhez verselgetései után fordult.
Procopius folytatásához Justinianus halálával azonnal gyűjteni kezdett
ugyan, de csak 577 táján fogott az íráshoz; és midőn hét esztendő
történetét elbeszélte, 582-ben a halál akadályozta meg a folytatásban.
Igazságra törekedett s egészben véve megbízható történetíró; eléggé
dagályos irálya miatt azonban valami nagy kedveltségre soha sem tehetett
szert. S a Procopius _Gothicá_járól Agathias könyvére való áttérés
mindenesetre némi zökkenéssel jár a miatt is, mert jóval
jelentéktelenebb állásában, Agathias csak távolabbról szemlélte az
eseményeket s így nincs is meg benne Procopius közvetlensége. Azt a
negyedszázadot azonban, melyről ők ketten szólnak s mely épen a római
államiság renaissance-vajudásainak tanulságos kora, elbeszéléseik
alapján ismeri a világ. Azért, ha bennök jóval kevesebb is a hazánkban
lakott népekre vonatkozó adat, teljes mértékben figyelmet érdemelnek
nálunk is.
III. Toursi Gergely.
Egy gót s egy görög történetíró után egy olyan rómaival ösmerkedünk meg,
ki megírta a hazájába, Galliába betolakodott frankok történetét.
Chlodvig hazátlan törzse hatvan év alatt miként lett olyan nagygyá, hogy
hatalma az Atlanti-oceántól egészen Pannonia határáig terjedett, sőt
hogy már Konstantinápolyt magát is fenyegette, a nép izmosodásának ezt a
tanulságos történetét Toursi Gergely adja elénk.
Georgius Florentinus, írói nevén Georgius Turonensis 538-ban vagy
539-ben, a napot azonban tudjuk, november 30-án Clermontban született,
olyan családból, mely 12 püspököt adott Toursnak; ő volt a
tizenharmadik, holott az egyházmegyét kezdettől fogva odáig csak 18
főpap kormányozta. A frankokon Austrasiában s így az Auvergneben is,
melynek Clermont volt a fővárosa, akkor Theudebert uralkodott,
Theuderich fia. Mikor azután Theudebert fiával, Theodobálddal 555-ben
kihalt a merovingiak austrasiai vonala, a törvényes örökösnek, I.
Chlotharnak fia, Chramm, föllázadt s Clermontból három álló esztendőn át
daczolt édes apjával, ki azonban ekkor földönfutóvá tette őt. E
polgárháború rémes jelenetei alatt növekedett Georgius Florentinus, ki
egymásután vesztette el atyját, majd nagybátyját és nevelőbátyját, a
szent életű Gallus toursi püspököt; anyja pedig Burgundba költözött, míg
ő maga családjának ősi városában tanulta a papi tudományokat.
Heves láztól gyötörve, 563-ban elvánszorgott Toursba, szent Márton
sírjához, hogy az ő közbenjárására szabaduljon bajától. Betegségéből
felépült, jámborságával pedig annyira megnyerte a toursiak jóindulatát,
hogy tíz év mulva szent Radegundnak óhajtására is, őt választották,
Aegidius rheimsi püspök fel is szentelte az ifjú rómait püspökükké.
Fortunatus, teljes nevén Venantius Honorius Clemantianus Fortunatus,
korának legdivatosabb galliai poétája, sietett is megverselni ifjú
barátját:
«Boldog nép örvendj, betelék szívednek a vágya:
Itt van püspököd és áldoz az Isten előtt.
Örvendezzen az ifjúság, valamint elesett agg,
Mindenik örvendjen, – mindenik áldva leszen.
Jő a hivők, a szegények, a városi nép igaz atyja;
S minthogy pásztora jön, kedvre derüljön a nyáj.
Mert mire hő vágygyal s epekedve tekints a község:
Megjelenék már ő; és örül a szem, a szív.
Püspöki méltóságra hivatva, legelteti Gergely
Menybeli atyjának városi hű juhait.
Isteni szolgálatra Egyed keze kente föl őt, hogy
Népvezető legyen; és tiszteli őt Radegund.
Örvend őneki Sigbert is, valamint Brunihilda,
Mert a királytól nyert tiszteletet s jogokat.»
Gergely, a hogy mint püspök nevezte magát, megbecsülte a költő
jóindulatát. A Vienne mellett mezei jószágot ajándékozott neki s kora
legfölkapottabb költőjével szoros barátságba lépett, mi irodalmi és
tudományos munkásságára sem volt hatástalan.
Huszonegy éven át nehéz körülmények közt volt Tours püspöke. 557-ben pl.
leégtek összes templomai s ezek közöl a székesegyházat, melyben
pannoniai sz. Márton is nyugodott, csak 590-ben állíthatta vissza régi
épségébe. Tours és Poitiers birtoka miatt és személyes gyűlöletből egyre
tartott Brunhilda és Fredegunda, Sigbert és Chilperich versengése s
Gergely, ki Sigbertnek és Brunhildának köszönhette püspökségét, gyakran
igen kényes helyzetbe jutott. Mivel azonban még Fredegundára is hatni
tudott, ellenségei bevádolták Chilperich előtt, hogy feleségével,
Fredegundával könnyelmű életet folytatott, úgy, hogy a vád alól 580-ban
a braini zsinat előtt esküvel kellett tisztáznia magát. Ez idő óta
nagyobb tekintetben részesítette őt Chilperich, majd – ennek 584-ben
történt meggyilkoltatása után – Gunthramm király; igazi befolyása
azonban akkor kezdődött, midőn 585-ben Gunthramm visszaadta Tourst más
városokkal együtt Sigbert fiának, Childebertnek. 594 nov. 17-ikén
valamennyi Merovingtól becsülve hunyt el.
Előkelő állásában, nagy összeköttetéseinél fogva kiváló figyelmet
érdemel szinte lázasnak mondható irodalmi munkássága. Tíz könyvben írta
meg a frankok történetét, hét könyvet írt a csodákról, a négy elsőben
csakis szent Márton csodatételeivel foglalkozván; e művének mintegy
kiegészítője huszonhárom egyházatya életéről szóló könyve; egy könyvben
értekezett a zsoltárokról, egy másikban az istentisztelet változó
idejéről; bevezetéssel látta el Sidonius Apollinarisnak miséit s latinra
fordította a hétalvónak legendáját.
Mindezekben sok a közvetlenség. Szent Márton csodatételeinek három
utolsó könyvében pl. a saját püspökségének idejében (573–594.)
tapasztalt csodákat örökítette meg s ezekben mélységes pillantást enged
vetnünk a középkor kezdetének szellemébe. Főmunkáját, _A frankok
történetét_, úgy látszik, 575-ben körülbelül a _Csodák könyvé_-vel
egyidőben kezdte írni s 592 elejéig folytatta;[2] a négy utolsó könyvet
azonban, mely még ki nem forrott eseményekkel foglalkozott, sokáig nem
akarta nyilvánosságra juttatni.
«Mivel – úgymond történetének előszavában – a széptudományok müvelését
Gallia városaiban elhanyagolják, sőt csaknem egészen is megszűnt az, nem
akadt tudós, ki eléggé értene a beszédhez, hogy prózában vagy versekben
írja meg mindazt, a mi köztünk történt. Pedig sok történt, jó és rosz
egyaránt; dühöngtek az istentelenek vad csapatai, nagy volt a királyok
haragja, a téves hitüek megtámadták a templomokat s az igazhivőktől
védve, sokban föllángolt, nem kevesekben azonban meghidegült a
Krisztusban való hit; a szent helyeket a jámborok gazdagon ékesítették,
az istentelenek pedig kirabolták. Némelyek gyakran fölpanaszolták azt a
hiányt, mondván: «Jaj, milyenek a mi napjaink, hogy megszűnt a
tudományok ápolása és senki sincs a nép közt, a ki papirosra tenné, a mi
a mi időnkben történt!» Midőn szüntelenűl hallanék ilyesmit s más
efféléket, hogy gond legyen a múltra, s az utódok tudomására jusson, meg
nem állhattam, hogy én magam ne hozzam nyilvánosságra a gonoszoknak
nyomorúságait s a derekaknak élete folyását, ha ezt csak keresetlen és
művészietlen beszédben tehetém is. Különösen az bátorított erre, hogy –
a mint a mieinknél gyakran csodálkozva tapasztaltam – csak kevesen értik
az iskolázott írókat, de sokan megértik az egyszerű ember szavát.»
Mindamellett azonban, hogy eredetileg csak saját korának történetét
akarta megírni, saját igazhitűségének kijelentése s a kath. hitvallás
főbb tételeinek ismétlése után, az első könyv 48 fejezetében a világ
teremtésen, Ádámon és Éván kezdi a dolgot és szent Márton haláláig (412
ig), saját számítása szerint összesen 5596 év eseményeit beszéli el. Már
a 18. fejezetben szól ugyan Lyon alapíttatásáról, de összefüggőbben csak
a 30-ikban kezd beszélni hazájáról, midőn Decius idejében hét püspök
érkezett oda a keresztyén hit hirdetésére, kik Bourgesban építették az
első templomot. Röviden emlékezik a legrégibb galliai vértanúkról, az
auvergnei püspökökről s végül szent Mártonról, Pannonia szülöttéről,
Gallia szentjéről. Hűségesen megmondja ekközben, mit kölcsönzött
Eusebiustól, mit annak folytatójától, Hieronymustól, majd Orosiustól.
Szabadabban beszél a második könyvtől kezdve, ha szedeget is még
egyetmást Orosiustól, Renatus Frigiredustól és Sulpicius Alexandertől;
de már nagyban használja a néphagyományt is. 43 fejezetben szól itt a
népvándorlás miatt zaklatott Galliáról attól az időtől fogva, midőn
412-ben azon Bereczk (Briccius) lett a toursi püspök, ki elődjét, szent
Mártont, eszelősnek nevezte. 33 évig élt szent életet a püspök, de ekkor
ráfogta a nép, hogy mosónője gyermekének ő az apja. Hiában jelentette ki
az egyhónapos gyermek az ellenkezőt; szent Márton sírja előtt
gyapotruhájába hiába tett izzó parazsat a püspök annak megmutatására,
hogy a mint az nem perzseli meg az ő köntösét, úgy az ő testét sem
mocskolta be asszony ölelése; hívei mint méltatlan pásztort, kiverték a
városból s helyette egymásután két püspököt választottak. Midőn azonban
Bereczk hét év múlva visszatért Rómából, hol bőségesen vezekelt azért,
hogy gúnyolta szent Mártont s nem hitt csodáiban, a nép az épen meghalt
püspök helyett újból visszafogadta őt s Bereczk hét éven át mostantól
fogva nyugodtan kormányozhatta egyházmegyéjét. Azontúl is előszeretettel
foglalkozik Gergely az egyházmegye történetével. Majd elbeszéli a
vandaloknak Spanyolországba való betelepedését s az ott a keresztyének
ellen folytatott üldözéseket. Elmondja, hogy midőn hirlelni kezdték a
hunnoknak Galliába való betörését, Aravatius tongerni püspök folyton
imádkozott a csapás elhárításáért, sőt Rómába, az apostol sírjához is
elzarándokolt. Ott azt az intelmet kapta, hogy csak menjen haza s
készüljön a halálra; ennek a nagy viharnak el kell pusztítnia Galliát,
de ő nem látja meg a veszedelmet. Hazatérvén, mindenét összeszedte s
akárhogyan rimánkodtak hívei, odahagyta őket. Mastrichtban csakugyan
heves láz fogta elő s megölte, mielőtt betörtek volna a hunnok.
Nagyszombat napján a hunnok már Metz előtt állottak, hol csak sz. István
vértanú templomát nem hamvasztották el. Leírja Attila hadjáratát s
Frigeridus nyomán jellemzi Attilát. A 9. fejezetben azután minden
átmenet nélkül kezd azon tanakodni, ki lehetett a frankok első királya;
legrégibb történeteiket azonban Sulpicius Alexander elveszett könyve
alapján 388-tól fogva mégis megkisérti összeállítani. Közben
vissza-visszatér Tours történetére és csak a 27–43. fejezetben
ragaszkodik szorosabban a tárgyhoz, midőn Chlodvig (Chlodovech)
történetét részletezi. Halálával fejezi be a sz. Márton elhunytától
Chlodvig kimultáig letelt 112 év történetét.
A harmadik könyv 37 fejezetében már nem az írókra, hanem az öregek
elbeszélésére támaszkodik s előadásában ekként teljesen közvetlen,
egyúttal azonban szakadozottabb, néhol pedig száraz és krónikaszerű.
Chlodvig fiairól, a dánok berohanásáról, a thüringiai királyoktól, az
időjárásról, legfőkép azonban Tours és az Auvergne eseményeiről,
Childebertnek s Theudebertnek Chlothar ellen viselt harczairól, a
spanyol királyokról stb. beszél. A mily bizonytalan az időrend
megállapításában, ép oly kevéssé tudja föltalálni az események
középpontját. Talán az erre való törekvés jele, hogy Toursból nézi a
világ folyását. Hasonló szellemben írta meg negyedik könyvét, hol az
544–575. évnek, tehát saját ifjú korának eseményeit s különösen az idősb
Theudebert halálától Sigibert haláláig 29 év alatt történteket beszéli
el. Itt mindenütt kiemeli a csodás elemeket, s élénken megrója
mindazokat, kik az egyház ellen valamit tenni mertek. Pl. Chlothar
királyt, ki meghagyta, hogy az ország minden temploma az ő kincstárába
szolgáltassa be jövedelmének 1/3-át. Rendeletének végrehajtását csupán
Tours szent püspöke, Injuriosus tagadta meg. «Ha – úgymond – elveszed
Istentől azt, a mi az övé, majd az Úr is elveszi a te országodat; mert
szégyenletes, hogy midőn csűreidből kellene táplálnod a szegényeket,
csűreidet ezeknek nyomorúsága árán töltöd meg.» S fölháborodásában
búcsúcsók nélkül vált meg a királytól, ki megrettenve és szent Márton
hatalmától félve, a püspök után küldött, gazdagon megajándékozta és
bocsánatot kért tőle; visszaadta mindazt, mit elvett az egyháztól és
kérte a püspököt, könyörögje le az ő segítségére szent Márton csodatévő
erejét. Mennyire jellemzi a kort a 2. fejezetnek ez a kis adomája! Ilyen
az Austrapius hg. esete is, melyet a 18. fejezetben mond el. Ez a
herczeg a Childebert királylyal csak imént szövetkezett Chrammtól félve,
sz. Márton templomába menekült. Chramm megparancsolta, hogy ott senki
még csak egy pohár vizet se merjen neki nyujtani; mert úgy gondolkozott,
hogy ha éhségtől, szomjúságtól gyötörve, a templomot elhagyja, majd
levágatja. Valaki azonban mégis megszánta, s a félig elaléltnak egy
csupor vizet hozott; a helység birája azonban odarohant, kiragadta
kezéből s kiöntötte a vizet. De mindjárt kitűnt Isten boszúja és a szent
hatalma; mert még aznap lázba esett a bíró s éjfélre meghalt; tehát nem
érte meg azt az órát, melyben egy nappal azelőtt, a szentnek templomában
kiragadta a csuprot a szegény menekültnek a kezéből. Ezen csoda
hallatára a város lakosai bőségesen hoztak Austrapiusnak mindent, a mit
csak kivánt. Mennyivel meghatóbb történet ez, mint a templomba menekült
Pausaniasé, kinek befalazásához saját anyja is hordta a köveket! Csaták
és meddő politikai cselszövések leírásánál mennyivel tanúlságosabb
adalék a 34. fejezet elbeszélése is! Bordeauxban az apát semmikép sem
akart fölvenni egy ifjút, mert azt mondta, nem állhatja ki a kolostorban
megkövetelt kemény munkákat. Egy napon a barátok 3 mérő búzát mostak,
azután száradni a ponyvára kiterítvén, őrízetére ott hagyták a
próbaidőre berendelt ifjút. Ez csakhamar réműlve látta, hogy hirtelen
beborul az ég s roppant vihar készül; gondolván, hogy már akkor sem
vihetnék be a csürbe a gabonát, ha előkiabálná a szerzeteseket, térdre
borúlt s kérte Istent, hogy arra a darabra, hol a gabonás ponyva van, ne
adjon esőt. Az apát és társai e közben a zuhogó eső láttára elősiettek,
hogy a gabonát bevigyék; de ámulattal tapasztalták, hogy a záporból egy
szem sem érte a búzát, az ifjú pedig egész elmélyedve imádkozik. Maga az
apát is melléje térdelve adott hálát a csodáért. Az eső és az imádság
végeztével azonban megfogatta és megostoroztatta az ifjút, hogy alázatos
legyen az Isten szolgálatában és ne dicsekedjék csodatételével. Hét
napra becsukatta s mint valami gonosztevőt éheztette, hogy elölje
dicsőségre való vágyakodását, a mi árthatna lelkének. A barát még
Gergely idejében is élt és példaképe volt az alázatosságnak s
önmegtagadásnak, úgy, hogy a 40 napi bőjtben még kenyeret sem szokott
enni, hanem csak minden harmadik nap vett magához egy kis
gyöngykása-pépet.
Az ötödik könyvtől kezdve Gergely, ki már 573 óta Tours püspöke volt,
mint előkelő szemtanú s jól értesült ember szól az 575–580. év
polgárháborúiról. Legjobban érdekli mindaz, a mi magában Tours
városában, vagy annak környékén folyt le. Erről és személyes
éleményeiről terjedelmesen, kimerítően ír, úgy, hogy története valóságos
emlékirattá szélesedik ki. Most már biztos az időszámításban is és
meglátszik, hogy némely dologról az események közvetlen hatása alatt
írt. Művét Giesebrecht ebben a tekintetben a későbbi középkor írói közül
is csak Thietmár krónikájával hasonlíthatja össze. Apró történetek
egyvelege a Gergely könyve, nem összefüggő történet; még csak kisérletet
sem tesz, hogy az eseményeket egymással összeköttetésbe hozza. Világos
ugyan, hogy az egyház multjára fekteti a fősúlyt, de ezentúl is
kiterjeszkedik mindenre, a mit megörökítésre egyáltalán érdemesnek tart.
Harczolni a hitetlenek, kivált az eretnek arianusok ellen; érintetlenűl
fentartani, sőt gyarapítni az egyház kiváltságait; föltétlen
tiszteletben részesítni a püspököket; bőkezűen nevelni az egyházi
alapítványokat stb., ezek azon dolgok, mikben ő a királyok dicsőségét,
az állam és egyesek javát kereste; s ezen «igazságok» illusztrálására
szolgálnak történeti példái. Innentől kezdve munkája a VI. század
második felének legfontosabb kútforrása. A hogy megtagadta a szent
Márton templomába menekült Merovechnek kiszolgáltatását (14. fej.),
Prätextatus püspök ügyében a párisi nemzeti zsinaton ép oly bátran
képviselte az egyház érdekeit a királyi hatalommal szemben (18. fej.).
Lehet-e mást várni a történetírótól, mint a miért püspöki minőségében
buzgott? Mindenesetre erősebb volt benne az egyházi, mint a nemzeti
érzelem, a minek pedig, épen a polgárháborúk leírásában, felűl kellett
volna kerekednie. Akármennyire elítélte Chilperich királyt s feleségét,
Fredegundát, ebben a könyvben dicsérni valót is eleget talált rajtok, a
mi annak a jele, hogy mégis csak volt érzéke a történetírói igazság
iránt. Ez annál fontosabb, mert a braini zsinaton, 580-ban, saját
papjának, Riculfnak és Leudastes toursi comesnek vádjára meg kellett
jelennie, hogy igazolja magát Fredegundára tett sértő megjegyzései
miatt. Mialatt ő maga kijelentette, hogy nem sértette meg a királynét, a
nép odakinn morogni kezdett, hogyan lehet ilyesmiről vádolni egy
püspököt, hogyan idézheti őt a király e miatt törvényszék elé? De a
személyesen jelenlevő király azt felelte: «Feleségem rágalmazása az én
gyalázatom. Ha tanúkat akartok a püspök ellen, olyanok is vannak. De ha
kijelentitek, hogy a dolog nem történt meg, és hogy bízni kell a püspök
nyilatkozatában, hát tegyétek. Szívesen megnyugszom abban, a mit
határoztok.» Mindenki csodálkozott a király okosságán s önuralmán; s
abban a nézetben voltak valamennyien, hogy egy alárendelt személynek nem
kell hitelt adni a püspökkel szemben. Meghagyták, hogy előbb három
oltárnál misézvén, esküvel tisztázza magát. Ez ugyan ellenkezett az
egyházi törvényekkel, a király kedvéért azonban megtette Gergely. Hiszen
Chilperich király leánya, Rigunthe, maga is oly élénk résztvett
szenvedéseiben, hogy addig, míg Gergely ezt a határozatot végre nem
hajtotta, egész udvarával együtt bőjtölt. A zsinat pedig a vádlót,
Leudastot, mint királynéjának és saját püspökének rágalmazóját, az
egyházból kiközösítette; Riculfot pedig halálra itélte s életét csupán
Gergely közbenjárása mentette meg, de nem szabadíthatta meg a
legszörnyűbb kínzásoktól (49. fej.). Ez a fejezet, mely saját magának
országos fontosságú kényes ügyét adja elő, kétségtelenűl jó próbaköve
volna igazságszeretetének; csakhogy nem lehet ellenőrízni más, hasonló
részletességű elbeszéléssel. Semmi esetre sem volt az a czélja, hogy
föltétlenűl takargassa az egyházi férfiak hibáit; így pl. Pappolus (5.
fej.), Salunius, Sagittarius (20. fej.), vagy Eunius püspököket (40.
fej.) elég kiméletlenül itéli el. De nem szabad feledni, hogy ha sokat
elhallgatott is, más volt annak a kornak szelleme s ez a szellem a
történetíró éleslátását, elfogulatlanságát nagyban akadályozta.
Történetírásának előnyei és fogyatkozásai mind élesebben tűnnek ki a
hatodik könyvtől kezdve. Ez Childebert uralkodásának 6-ik évétől (581.)
Chilperich király haláláig (584.) megy. Közben a 40. fejezetben
rendkívűl érdekesen beszéli el, miként vitatkozott a spanyolországi
arianus követtel. Altalában véve Gergely a 6. könyvtől kezdve a
legclassikusabb tanú arra nézve, az erősen orthodox gallikán egyház
miként készítette elő a spanyolországi arianismus bukását. Erélyesen
hangoztatja, hogy a frank birodalomban egységesnek kell lennie úgy az
egyháznak, mint az államnak.
A hetedik könyv 47 fejezetében csupán két év (584–5.) föbb eseményeiről
beszél; de vissza-visszatér egy-egy életrajz, pl. mindjárt az első
fejezetben szent Salvius püspök életrajza keretében korábbi idők
eseményeire is. Ebben a könyvben a seregeivel Páris alá nyomúlt
Childebert már a párisi székesegyházba menekült Fredegundának,
Chilperich király özvegyének kiadatását követelte. Gunthramm nem adta
ugyan ki, de önmagát is oly kevéssé érezte biztosan, hogy népe közt
mindig csak nagy kisérettel jelent meg, egyszer pedig nyiltan
felszólította az utczai közönséget, hogy legalább három évig ne
törekedjék életére, ne veszítse el őt is, mint testvérét, míg
unokaöcscseit annyira föl nem nevelheti, hogy – ha ő vele történik
valami – lesz, a ki családjából a trónon követheti. «S így szólván,
királyáért az egész község imát küldött az Úrhoz…» (8. fej.). Milyen
drámai jelenet az is, midőn Fredegunda menedékhelyén, a templomban
értesűl, hogy Chilperich halálának hírére Desiderius hg. a toulousi
templomba záratta, kincseitől megfosztotta gót vőlegényéhez utazó
leányát, Rigunthet! Magában a templomban is mint dühöng a királyné
Leunardus udvarmester és mindazon szolgák ellen, kik elszöktek úrnőjök
mellől a helyett, hogy védelmében levágatták volna magokat (15. fej.).
Gunthramm király meghagyta a rablott holmik kiadatását, Fredegundának
pedig a Rouen közelében levő Rueilt jelölte ki tartózkodása helyéül, hol
első dolga volt a bukott királynénak, hogy egy bizalmas papját elküldje
vetélytársnőjének, Brunhildának megöletésére. A pap úgy mutatta be
magát, mint a kit Fredegunda üldöz s ezzel és hizelkedéseivel csakhamar
megnyerte Brunhilda kegyeit. Szándéka azonban kitudódván, megkötözték,
megkorbácsolták s hazaküldték Fredegundához, ki a merény meghiúsulta
miatt való dühében kezét lábat levágatta (20. fej.). Lehet-e ennél
élénkebb képet festeni az erkölcsök elvadulásáról, vagy mint az Eberulf
főkamarásról, Chilperich gyilkosáról (21., 22., 28.) s a toursi
polgárháborúról (47. fej.) írt fejezetekben? Ez a háború abból
keletkezett, hogy a mantelani plebánosnak ebédre hívó szolgáját az egyik
meghívott vendég levágta, a másik pedig boszút állt.