útjától, 585 július 4-ikétől, Leuvigild spanyol király haláláig (586.)
terjed. Az orléansi ünnepségek leírása maga hét fejezetre terjed s
nagyon világos képet nyujt a frank királyok udvari életéről. Itt már, s
a könyvnek majdnem minden fejezetében, valóban naplószerű az előadás és
csodákról, áttérésekről, nevezetes férfiak haláláról, követségekről,
Fredegunda újabb ármányairól, elemi csapásokról, stb. a legnagyobb
tarkaságban tud beszélni. Gyakran foglalkoztatják a spanyolországi gótok
ellen viselt háborúk is, csakhogy a külföldi dolgokról néha hibásan
értesül. Így például nem jól tudja, hogy halálos ágyán Leuvigild gót
király arianusból igaz katholikus lett, s hogy másoknak is
megparancsolván ezt, hét napon át siratta életének odáig való
tévelygéseit. Attérésének híre azonban csakugyan nagyon elterjedt; még
nagy Gergely pápa is említi s így nem csoda, ha Toursi Gergely valónak
vette, a mit annyira óhajtott.
A kilenczedik könyv (44 fejezetben) az új gót királynak, Richarednek a
frankokhoz küldött s békét ajánló követségével kezdődik. Childebert
szívesen látta a követeket, Gunthramm azonban szóba sem állt velük,
minek nagy háborúság lett a vége. Ezt már nem érte meg szent Radegund,
mert 587 aug. 13-ikán elhunyt s temetésén Gergely püspök is ott volt.
Gergely máskor is el-elhagyta püspöki székhelyét. Egy ilyen alkalommal
történt, hogy egy Desiderius nevű ember Toursban csodatevőnek adta ki
magát s hamis prófétasággal bolondította a népet. Még nagyobb csaló volt
egy másik, ki spanyolországinak hazudta magát, kiről azonban kitűnt,
hogy Aurelius tarbesi püspök megszökött inasa. A Párisban összegyűlt
püspökök visszaadták őt régi gazdájának, azzal a meghagyással, hogy
bántódása ne történjék.
Majd, visszatérve a politikai történetre, szól Gunthramm, Bozó és
Rauching sorsáról, Gunthramm és Childebert királyok találkozásáról (587
nov. 28.), a lázadó Baddo megkegyelmeztetéséről, Richared gót királynak
a kath. vallásra való téréséről s a frank királyokhoz küldött újabb
békéltető követségéről, a Nantest pusztító bretonokról, a Toursban újból
kitört harczokról, valamint saját követségeiről, melyet Gunthram
királyhoz vezetett Metzbe, s melyet nagy részletességgel ír le, még a
szerződés szövegét is törölvén. Igazi regénytárgy a toursi apáczazárdát
(St. Maria de Scriniolo) alapító Ingotrude királyné leányának,
Berthegundenak, az urát a zárdai élet kedvéért elhagyó, de az isteni
szolgálatban tunya és álmos leánynak története. S milyen regényepizód
az, midőn az atyja, Chilperich király ékszereit követelő Rigunthét saját
anyja, Fredegunda megfojtja a kincsesszekrény rácsapott fedelével, ha
szolgálói lármát nem csapnak; s mennyi regényes részlet van abban a
hosszas elbeszélésben, a melyben előadja a Chrodieldetől, Charibert
király leányától a poitiersi kolostorban támasztott zavarokat!
A tizedik könyv 31 fejezetének hitelességét a történelmi kritika
többszörösen megtámadta. Ebben az 590–4. év alatt eseményeit adja elő, e
közben azonban meglehetősen eltér az időszámításnak az előbbi könyvekben
követett módjától; pl. sz. Márton halálától II. Childebert uralkodásának
19. évéig 168 évet ír, holott előbbi adatainak alapján 196-ot kell vala
írnia s a világ teremtésétől 5814 helyett csak 5792 évet számítnia. Ez
alkalmasint onnan van, hogy könyve epilogját már 592-ben megírta, az
594-ben eszközölt felülvizsgálat alkalmával azonban változtatott a
számokon. Az utolsó (31-ik) fejezetben röviden egybefoglalta Tours
püspökségének történetét s mint 19. püspökről, önmagáról is bővebben
emlékezett meg.
Gergely nem valami nagy író, s akárhányszor hadilábon áll a
grammatikával is; de elbeszéléseinek a helyenként föllépő szónokiasság
mellett is bizonyos bájt kölcsönöz egyszerűségök s természetességök. Nem
hiába neveztek őt a középkor Herodotosának, ha épen neki nagy része van
is abban, hogy a bibliára támaszkodva, elfeledtesse őt a világgal. Ezzel
s kenetes hangjával a történetírásban az úttörők közé tartozik;
Nyugat-Európáról s főleg Franczia- és Németországról adott tudósításai
örökbecsűek. Nyomtatásban művei (Párisban) csak 1511–2-ben jelentek meg
először, teljesen azonban csupán 1699-ben adatta ki a benedekrendi
Ruinart. Francziára 1610-ben, németre 1849-ben fordították először. A
VI. századra nézve, midőn az ókorról a középre való átmenet a
legérezhetőbb volt, igen sokáig az egyetlen megbízható kútfőnek
tekintették.
IV. Fredegár.
Toursi Gergely a legnagyobb lelki nyugalommal, mint igaz, történeti
eseményeket beszélte el a csodákat; a frankok hős- és népmondáival
azonban jóformán semmit sem törődött. Ezt a hiányt két másik munka
pótolja. Az egyik _Fredegár_ krónikája, a másik pedig a _Gesta regum
Francorum_. Röviden és szárazon ugyan, de mégis csak fentartották a
frankok mondáit s ezzel elévülhetetlen érdemeket szereztek.
Marquard Freher Fredegárnak nevezte azt a burgundiait, ki 660 táján
egészen 641-ig levezette az egyetemes és a frank történetet.
Krónikájának három első könyvét Julius Africanus, Hieronymus, Idatius és
mások műveiből, a negyediket Toursi Gergely krónikájából szedegette
össze. Teljesen önálló csak az ötödikben lett, mely az 584–641. év
eseményeit tartalmazza, s ez időkről a frank történelem legfontosabb
kútforrása.
Akármennyit kölcsönzött is másoktól Fredegár, s ha negyedik könyvét
_Scarpsum de chronica_ _Gregorii_ czímmel nevezi önmaga is, bizonyos,
hogy sok olyat tartalmaz, a miről név szerint említett mesterei semmit,
vagy csak keveset tudnak. Ugyanezt lehet mondani a _Gesta regum
Francorum_ról, mely a 725. év táján keletkezett.
A frankokat mind a kettő a trójaiaktól, illetőleg Priamustól
származtatja, kinek utóda Friga kivándorolt, nevet adott a
phrygiaiaknak, azután a Duna s a világtenger partjain telepedett le.
Onnan a nép egy része Francio király vezetése alatt Európa közepére
vonúlt, a Rajna mellett keresett hazát, melyet királyáról Franciának
hítt; trójai mintára építette s Trójának (Troyes) is nevezte el első
városát, melylyel azonban soha sem készült el egészen. A Duna partjainál
maradottak ellenben egy Turchot nevűt választottak királylyá s róla
azután turkoknak nevezték magokat.
Ez az első, de nem egyetlen példája annak, hogy előadása el-eltér a
Gergelyétől, a mi annyit mindenesetre tanúsít, hogy más forrásokat is
használt s így figyelmet érdemel. A thüringiak és szászok ellen I.
Chlotar idejében folytatott harczokat pl. egészen máskép színezi
Fredegár és a _Gesta_, mint Gergely, ha viszont Fredegár és a _Gesta_
közt is elég az eltérés. A mellett mindkettőben becses adalékok vannak a
germán régiségekhez, pl. midőn a _Gesta_ a saliak törvényeiről, vagy a
germánok egyes ősregéiről szól. «Tudja», egyebek közt, hogy Merwig egy,
a Minotaurushoz hasonló tengeri csodának gyermeke. Erről valószínűleg
hallott Gergely is, de, mint keresztyén püspök, magához méltatlannak
tartotta ily hagyomány följegyzését, a mint tanultabb ember létére a
frankok trójai eredetébe vetett hitet sem akarta tovább terjeszteni.
Eleinte Chlodvig kereszténységének, illetőleg házasságának története
elbeszélésében is egyezik Gergely (II. könyv 28. fej.) a _Gesta_ (11.
fej.) elbeszélésével. Mindkettejök szerint Gundobald király egyik
testvérének, Chilperichnek leánya Klotild, de már Chilperich megöletése
után Gundobald a _Gesta_ szerint csak az egyik, Gergely szerint ellenben
mindkét leányát száműzette; s míg Gergely csak rövidesen mondja el, hogy
Chlodvig követei véletlenűl megpillantván Klotildot, annak szépségét
királyuk előtt annyira földicsérték, hogy az megkérette s el is vette a
leányt, addig a _Gesta_ mindezt körűlményesen beszéli el; kétségkívül
azért, mert Klotild hatásának tulajdonítja a bekövetkezett összes
változásokat. Megegyeznek a gyermekök születésére vonatkozó adat
följegyzésében és pedig csaknem szó szerint: ellenben ismét különböznek
a keresztyénségre való áttérés okainak elmondásában. Így Gergely szerint
Klotild (II. könyv, 29. fej.) egész tudós értekezést tart Chlodvignak,
mily ocsmány dolog az a pogányság s Jupiter szörnyű uralmának
bizonyítására még Virgiliusból is idézget, a mire valószínűleg igen
nagyot nézett volna a classikátlan Chlodvig. Ezt a párbeszédet mellőzi a
_Gesta_, mely tehát nem excerptál szolgai módon. A keresztelés
pompájának s a gyermek halálának leírásában már, ha nem is szó szerint,
ismét megegyeznek.
Ilyes találkozások és különbözések gyakoriak az egész könyvben s Ranket
arra vezették, hogy kikeljen azon egyeduralom ellen, melyet kora
eseményeinek történelmi elbeszélésében Toursi Gergely szinte ellenmondás
nélkül gyakorolt. Megosztotta azt két más forrással, melyek Gergely
művén kívül egyebeket s különösen néphagyományokat is használván, nem
egy ismeretlen adatot mentettek meg az enyészettől s pótlásaikkal,
helyenként pedig helyreigazításaikkal közelebb visznek bennünket az
igazság fölismeréséhez; a mihez járul az is, hogy kevésbbé levén
szónokiasok és paposak, mint Gergely, sokban megbízhatóbbaknak is
látszanak.
Kedves és naiv részletek ezekben sem hiányzanak; pl. midőn Fredegár (a
65. fejezetben) elbeszéli, hogy a Duna és az Óczeán közt fekvő
Satanaviából kivándorló longobárdoktól, kiket akkor még másképen
neveztek, megkérdezték a hunnok, miért léptek át a határon, a Dunán. «A
longobardok azonban meghagyták feleségeiknek, csavarják hajukat arczukra
s állukra, hogy így férfiaknak nézhessék őket. Így látszólag igen nagy
hadierőt állíthattak szembe az ellenséggel; mert az asszonyoknak
arczukra s állukra kötött haja igen nagy szakállnak látszott. Ekkor a
két sereget a magasságból egy hang szólította meg s ezt kiáltotta: «Ezek
a hosszúszakállúak a longobárdok!» S az ezen népből valók azt hiszik,
hogy ezt istenök tette, kit a pogányok Wodannak hínak. S akkor a
longobardok lármázni kezdtek, hogy a ki nekik ezt a nevet adta, ugyanaz
megadja a győzelmet is; a harczban csakugyan legyőzték a hunnokat s
birtokba vették Pannonia egy részét. Nemsokára azután Narses, a császár
itáliai helytartója, nagyon aggódni kezdett; mert Justinus császár és
Sophia császárné hangosan megfenyegették s a császárné aranyos rokkát
küldött neki. «Fonjon rajta – izente neki – mint az asszonyok (mert
herélt volt) s parancsoljon a fonókában levő szolgáknak, ne pedig a
népeknek.» Ő azonban azt felelte: «Majd fonok hát olyan szálat, hogy ki
nem gabalyodik belőle Justinus császár, meg császárné.» Erre azután
behítta a longobardokat, hogy Pannoniát elhagyva, királyuk, Alboin alatt
Itáliába jöjjenek.» Ez az elbeszélés Fredegárnál a longobardok egész
pannoniai története! Paulus Diaconus, a longobardoknak 799-ben meghalt
történetirója, szintén említi és közkeletűvé tette ezeket a részleteket.
Röviden, de érdekesen s a mellett a Gergelynél elszórt fejezetekből
egy-egy külön fejezetbe összeállítva írja meg a frank királyok krónikása
a 31., 35. és 36. fejezetben Fredegunda s a 37–40. fejezetben Brunhilda
történetét is, úgy, hogy ez a regényes két alak a maga egész mivoltában
lép elénk.
Egyébiránt a két írónál följegyzett mondák sokban különböznek egymástól,
a szerint, a mint a szerzők az ország egyik vagy másik vidékén hallották
a néphagyományokat. A mellett Fredegár világiasabb, a _Gesta_
egyháziasabb színezetű, s Fredegár írott forrásokat is gyakrabban
használt emennél. De mind a kettő becses adalék ahhoz, a classikus
világból való kibontakozás idejében a történelem színpadára csak imént
lépett népek miként fogták föl s ítélték meg a nagy változásokat.
V. Paulus Diaconus.
Hazánk története szempontjából is kiválóan érdekes Paulus Diaconus
könyve a longobardokról. Senki sem gyűjtötte jobban össze az ennél a
népnél oly gazdagon megőrzött népmondákat, mint épen ő. Akárhol
szállásoltak, akárhol telepedtek is meg, a longobardok mindenütt
zárkozottak maradtak; de ebben a zárt körben igazán üdén őrízték meg
mondáikat és költészetöket. Ezeknek a mondáknak, ennek a költészetnek
kincsestára Paulus Diaconus könyve.
Való dolog, hogy Secundus trienti apát (✝ 612) már ő előtte megírta a
longobardok történetét; ez a történet azonban elveszett s az egészből
csak az a hír maradt fenn, hogy Paulus bizonyos megengedett mértéken túl
használta. Ez az íróra némi árnyat vethet; de tisztán történeti
szempontból a legnagyobb hálával tartozunk, hogy becses adatait a
mulandóságnak teljesen át nem adta. Egyébiránt Secundus valószínűleg
csak egyszerű annalista volt, míg Paulus már a feldolgozás művészetéhez
is értett. Érdemeit nem kisebbíti, hogy ismerhette a longobard nép
eredetéről szóló rövid történetet, mely «a mi Urunk Jézus Krisztus
nevében» kezdi a «mi» longobard népünk ős-idejének elbeszélését. Ezt
hibásan tartják Botharis törvénykönyve előszavának, valamint olyan
történeti tájékoztatásnak, a milyet pl. Werbőczy függesztett a
Hármaskönyv elé. Valószínűleg 669-ben, az állam alakítása után mintegy
száz évvel keletkezett; s nem lehetetlen, hogy ezt a sovány szöveget
szélesítette ki Paulus hat könnyvvé, melynek gazdag a tartalma, vonzó az
előadása.
Paulus előkelő longobard családból a 720–25. év táján született. Őse,
Leupchis, egyenesen Pannoniából vándorolt be. Gondos neveltetésben
részesítette tanítója Flavianus, sőt valószínű, hogy Paulust egyenesen a
friauli herczegi udvarban (a mai Cividale del Friuliban) nevelték, s még
görögül is tanították, ha tökéletesen meg nem tanították is. A
classikusokkal mindvégig szorgalmasan foglalkozott.
Első irodalmi kisérlete, mely reánk maradt, érett férfikorából, 763-ból
való, midőn _A világ hat koráról_ szóló költeményét írta. Ekkor már, s
még évek mulva is, ő vezette az utolsó longobard király, Desiderius
leányának, Adelpergának tanulmányait, még pedig oly komoly szellemben,
hogy Eutropiusnak a rómaiak történetéről írt tíz könyvét is olvastatta
vele. Szép tanítványa azonban, kit Beneventoba követett, midőn a
herczegnő Arichis hg. felesége lett, panaszkodván, hogy Entropius semmit
sem szól a keresztyénségről Paulus kötelességének tartotta, hogy
Eutropiushoz folytatásul még 6 könyvet írjon, melyben a gótok uralmának
bukásáig történt dolgokat beszéli el.
Mint költőt is becsülték. 768-ban pl., szent Mercurius csontvázának
Beneventoba való áthozatala alkalmával, hymnust írt, melyet Beneventoban
az évfordulón még most is énekelnek; s az egész kath. egyházban el van
terjedve a longobardok védszentjéhez, ker. sz. Jánoshoz írt hymnusa. Ez
is mutatja, hogy Arichis udvarában már mint pap szolgált; sőt
Montecassinoban, hová talán trónról lemondó urát, Arichist követte, nem
tudni mikor, de kétségtelenűl 782 előtt, egyenesen benedekrendi
szerzetes lett.
Talán népe és családja szomorú sorsa késztette rá. Nagy Károly 776
húsvétján Friaulban elnyomván Hrodgaud lázadását, egyebek közt Paulus
testvérét, Arichist is fogságba hurczolta. Sógorasszonyának s négy
gyermekének sorsán megesvén a szíve, 782-ben Paulus Nagy Károlytól
elegiában kérte testvére szabadonbocsátását és vagyona visszaadatását;
sőt az év végén maga is Frank-országba utazott, hogy azt személyesen
kérje Nagy Károlytól. A király s az urak Metzben szívesen látták a
lombard tudóst, ki ott a benedekrendiek vendége volt. A frankok a
legtudósabb költőnek nevezték; Homérnak a görögben, Virgilnek a
latinban, Philónak a héberben, Tertullusnak a művészetekben, Horatiusnak
a verselésben, Tibullusnak a kifejezésekben; s a király talán csak azért
halogatta testvérének szabadon bocsátását, hogy megnyerje őt udvari
tudósának. S midőn megnyerte, Arichison kívül, az ő kedveért, más
lombard rabokat is hazaeresztett.
A király ezóta valóságos költői versengésbe bocsátkozott vele s
különféle költemények, síriratok szerzésével bízta meg. Paulus csakhamar
átnyujtotta neki Festusnak _De verborum significatione_ czímű könyvéből
tett kivonatát is. Angilram metzi püspök kivánságára viszont a metzi
püspök történetét állította egybe, megtoldva azt Nagy Károly őseinek
történetével. Mivel a király hiányosaknak és hibásaknak találta az
éjjeli istentiszteletek alkalmával olvastatni szokott szövegeket, az
egyházatyák irataiból összeszedett anthologiákat, megparancsolta
Paulusnak, két kötetben állítsa egybe az egyházatyák legszebb
prédikáczióit és homiliáit (a szentírás valamely tételére alapított
beszédeiket). Paulus ezt a feladatot 787 elején a montecassinoi
kolostorba visszatérve, oly sikerrel hajtotta végre, hogy a király
országszerte elrendelte homiliáinak használatát.
A király folytonosan a legnagyobb figyelmet tanusította iránta, s így
alaptalan a salernói barát elbeszélésében fentartott az a hagyomány,
mintha Desiderius longobard királyhoz húzva, háromszor is Nagy Károly
élete ellen tört, miért ez őt egy szigetre száműzte volna, honnan csak
nagynehezen szökhetett vissza Arichis beneventói herczeghez. Vele
különben szintén jó viszonyban élt 787-ig, midőn a herczeg elhunyván,
emlékére szép sírverseket írt.
Paulus Metzből hazatérve, életének hátralevő részét Montecassinóban
töltötte, melynek főiskoláján nagy hallgatóságot tanított. Midőn 787-ben
maga Nagy Károly is meglátogatta a híres kolostort, hol már annyi bukott
fejedelem keresett nyugalmat, annyira megszerette az ott tapasztalt
rendet, hogy visszatérése után erre a mintára akarta berendezni a frank
kolostorokat. Theudemar apáttól elkérte a rend eredeti alapszabályait,
melyeket az apát Paulus útján küldött el hozzá.
Ezekben az időkben írta Paulus a maga legfőbb művét, _a longobardok
történetét;_ azonban már be nem fejezhette, mert a VIII. század végen, –
közhit szerint 799-ben, az évet nem tudjuk csak a napot, ápril 13-át
ismerjük, – a halál megakasztotta munkájában. Sírkövére tanítványa,
Hildrik, ezeket a verseket írta:
«Jámbor társulatunk vezető példádra emitten,
Mint ragyogó csillag, fényleni kezde legott;
Isteni félelem és szeretet töltötte be szíved’,
Béke, szelídség és győzni tudó türelem;
Szorgalom és a keresztyén egyszerüség, az alázat
S minden jó megvolt benned, atyánk, vezetőnk!
Mostan azért odafönn, ragyogó égben lakozol s ott
A csillagkoronát mindörökön viseled!»
Ez a vers csakugyan illik Paulusra; alkalma lett volna nagy dolgokban
forgolódni, de sokkal többre becsülte kolostorának csendes nyugalmát s
azt, hogy tudományának, könyveinek, tanitószékének éljen. Nála jobban
kevesen tartották szem előtt szent Benedek jeligéjét: «Ora et labora!»
A longobardokról hat könyvben latinúl írt története szintén szorgalmas
és lelkiismeretes munka eredménye, ha nem is önálló; mert ép úgy
compilatio, mint a középkornak majdnem minden krónikája. Tisztelendő
Bedából, Toursi Gergelyből s valószínűleg Secundusból stb. néha hosszabb
czikkeket is szóról-szóra kiírt és forrásainak használásában egyáltalán
nem volt válogatós. Chronologiája sok helyütt egészen bizonytalan s
évszámok helyett akárhányszor beéri a «pár év múlva», «ez időkben» stb.
féle kifejezésekkel.
Jellemzi azonban az igazságnak keresése, a népe iránt való lelkesedés,
mely mégsem teszi elfogulttá s a közvetlenség, melyet annak köszönhet,
hogy a longobardok hagyományait élesen megfigyelvén, részletesen
följegyezte. Ez elbeszélések valóban melegek s már nem egy ballada,
románcz és históriás ének megírására lelkesítették a költőket. Hiszen
csak Alboinnak a mai Magyarország területén töltött ifjúsága, első
vitézi tettei, lovaggá üttetése, Rosamundával való házassága
elbeszélését kell említenünk, hogy nyilvánvaló legyen, ez epizódoknak
megőrzésével Paulus mily szolgálatot tett költőknek, történetiróknak
egyaránt! Lehet, hogy midőn Nagy Károly a német vitézi énekek gyűjtését
elrendelte, Paulus is a munkatársak közt volt s így jött az a gondolata,
hogy ezeket longobárd-történetében feldolgozza, még pedig a középkor
íróinál szinte páratlanúl álló tiszta, érthető, vonzó és népies
előadásban. Épen ez utóbbi érdemének köszönheti, hogy műve a középkor
legolvasottabb könyvei közé tartozott. Száz kéziratos példánya maradt
reánk, egy a magyar nemzeti muzeumban is.
A hol azonban már teljesen közvetlen s az írott forrásoktól független
lehetett volna, saját kora eseményeinek elbeszéléséhez fogva, a 744.
évvel szakad meg.
Ha még oly visszavonúltan igyekezett is élni, kétségtelen, hogy
rendkívül becses adatokat jegyezhet vala fel Paulus, kit saját népének
fejedelmein kívül Nagy Károly is nagyrabecsült s pótolhatatlan
vesztesége a történetirásnak, hogy művét be nem fejezhette. De valóban
hálásak lehetünk azért is, a mit adott.
Az első könyvben éjszakon, ott keresi föl a longobardokat, vagy – a hogy
ottan még nevezték – a winnileket, hol a hó és a jég, szerinte, olyan
egészségesekké teszi az embereket s annyira elősegíti számuk
növekedését; míg a déli nap heve betegségeket okoz. Innen van, hogy
éjszakon oly nagy néptömegek keletkeztek. A terület éjszakibb helyzetét
megértetni akarván, figyelmeztet reá, hogy míg Itáliában karácsonykor
délben csak 9 láb hosszú az emberi test árnyéka, ő belga Galliában,
Totonisvillában (a Mosel mellett levő Thionvilleben) 19½ lábnak találta
saját árnyékát. (A miből kiszámították, hogy Paulus 5½ párisi láb magas
volt.)
A longobardok nevének keletkezését (8. fej.) úgy beszéli el, hogy
egyszer a vandálok Godanhoz fordultak s kérték, adjon győzelmet a
winnilek fölött. Az Isten azt felelte, hogy annak adja a győzelmet, kit
napkeltekor először pillant meg. Akkor Grambara (a winnileket
Skandináviából kivezető Ibor és Ajo anyja) Godan feleségéhez, Freához
fordúlt, hogy őket engedje győzni. Frea azt tanácsolta, hogy a winnil
asszonyok arczukra úgy csavarják hajukat, mintha szakálluk lenne s aztán
még pitymallatkor uraikkal együtt álljanak sorba; Godannak észre kell
őket vennie, ha – szokása szerint – reggel ablakából keletre néz. S úgy
is történt. Mikor Godan reggel megpillantotta őket, megkérdezte, kik
azok a hosszúszakállúak? Ekkor Frea figyelmeztette, hogy azoknak kell
adnia a győzelmet, kiket most elnevezett s ezt Godan meg is tette. «Ez a
mese azonban – teszi hozzá Paulus – nevetséges és semmit sem ér; mert a
győzelem nem áll az ember hatalmában, hanem az égből jön.» De megjegyzi,
hogy a longobard név mégis a winnilek hosszú szakálláról van véve.
Máshol is gyakran utal a történet valószínűtlen voltára, a mire a
régmúltnak elbeszélésében elég alkalma kinálkozott.