A KÖZÉPKOR FŐBB KRÓNIKÁSAI
A MAGYAROK HONFOGLALÁSA KORÁIG.
IRTA
MÁRKI SÁNDOR.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1900.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
A KÖZÉPKOR FŐBB KRÓNIKÁSAI A MAGYAROK HONFOGLALÁSA KORÁIG.
A történetírásban vannak egyes, valósággal beleszikkadt nézetek, melyek
onnan származnak, hogy az általános nagy kérdések fejtegetésében csak
kevesen mennek vissza a forrásokig s így csupán a feldolgozók állításait
visszhangoztatják. Különösen megszokott jelenség ez a kisebb népeknél,
melyeknek az egyetemes történelemben nincs elsőrendű szerepök s így el
sem akarják hinni, hogy nekik, bizonyos általánosságok ismeretén túl, az
egyetemes történelem tanulmányozásában forrásműveket is kelljen
használniok.
Pedig ebben a kérdésben épen ők vétnek önmagok ellen, ha az első
krónikásokat elhanyagolják. Az eredeti szövegeknek alapos ismerete arra
vezetheti őket, hogy a feldolgozók a forrásnak kissé zavarosabb részét
már élvezhetetlennek tartván, a helyett, hogy a víz meghiggadását
bevárták volna, kiöntötték, holott az egészen tiszta vízzel minden
szomjazót ki nem elégíthettek. Mi magyarok ugyancsak keveset merítettünk
a középkor egyetemes történelmének forrásaiból s így joggal remélhetjük,
hogy vizét nem kapjuk oly zavarosan, mint a németek, angolok és
francziák, kik oly bőven bántak vele, hogy már egészen sáros lett tőle a
patak kútfeje. Ez a sár a krónikáknak a mi történetünkre vonatkozó,
kiöntött részéből keletkezett. Föladatunk nem e sár kiszikkasztása,
hanem az, hogy megakadályozzuk a minket üdíthető víznek tovább való
pocséklását.
Csak egy példát erre!
A népvándorlás korában hazánk a népeknek valóságos szállója volt.
Nemzetiségi viszonyainkban még ma is érezzük a másfél ezer év előtt való
tarkabarkaságok hatását. Alig van a mai Európának nemzete, mely
szálláskeresni meg nem fordult volna nálunk. Helyi középpont nélkül
ugyan, de világbirodalmat alapítottak itt a húnok s e világbirodalom
felbomlása, mely hullámzásba hozta egész Európát, a mai Magyarországban
okozta a legnagyobb felfordulást. Itt dőlt el Európa sorsa. A krónikások
jól tudják ezt; a feldolgozók azonban vagy ismertebb tájakra igyekeznek
áttenni a nagy politikai és társadalmi fejlemények keletkezésének
szinterét, vagy azt akarják elhitetni, hogy tudásuk nehéz bárkája meg
sem érzi e hely örvényeinek forgatagát. A magyar historikusok pedig még
mindig attól látszanak tartani, mint a hajósnépek Vasco da Gama előtt,
hogy az egyenlítő alatt levő tenger vize forr s így inkább kikerülik a
tudás tengerének ezt a veszélyes negyedét, hogy meg ne és föl ne
süljenek.
Pedig a középkor forrásainak ismeretét a tanárvizsgálat szabályai is
előírják s a tanárképző-intézetek és semináriumok tényleg foglalkoznak
is velök. A mi föladatunk most csak az lehet, hogy a kritikus
feldolgozók nyomán már ismert korokat egykorúak és közel, egykorúak
esetleg kritika nélkül való előadásában ismerjük meg. Számolnunk kell
naivságukkal, mert – a hogy 1895 febr. 10. a Kisfaludy társaságban
mondta Apponyi – Deák Ferencz sem lehetett csupán Csengeryre kiváncsi,
kihez hasonlóan talán csak 12 ember gondolkozott az országban; hanem
hallani óhajtotta az unalmasnak tartott fecsegőt is, a hogyan
gondolkozik és érez sok százezer.
Mi is ilyen, csak nagy kritikával használható krónikásokból akarunk
alkotni typusokat, hogy teljes közetlenségben lássuk magunk előtt a
középkort. Csupán néhány krónikásnak könyvével fogunk foglalkozni;
többnyire olyanokéval, a kiknek előadása már csak azért is kívánatos
reánk nézve, mert bővebben szólnak erről a mi mostani hazánkról s így –
ha nem is az időt, de a helyet és a körülményeket a külföldieknél jobban
ismerhetvén, – hitelességök és megbízhatóságuk kérdésében könnyebben
gyakorolhatjuk szavazatjogunkat. Vonuljon el előttünk a középkornak a
magyarok honfoglalásáig terjedő része az ő saját elbeszélésökben, az ő
saját felfogásukban. Izlésünknek és tudásunknak már mindenesetre elég
fejlettnek kell lennie arra, hogy meghallgatván, meg is birálhassuk
őket. Viszont azonban az újkor nagy historikusainak ellenmondást alig
tűrő nyilatkozatai s itéletei se gátoljanak bennünket abban, hogy
bevalljuk, milyen jól esik az a közetlenség, melylyel a krónikások saját
korukról beszélnek s az a mysticismus, melylyel, már a katekizmusban
eltelve, századok legendáiról mesélgetnek.
De mivel nem az 1001 éj meséiről van szó, nem is 1001 krónikásnak, hanem
csak annyinak bemutatása a czélom, a mennyinek lelkébe, műveik
részletesebb megismerése alapján, ily rövid idő alatt bepillanthatunk.
Ha csak 7–8 írót ösmertetünk is így meg, hitem szerint már otthonosabbak
leszünk a középkorban s jobban felfogjuk az akkori társadalom szellemét.
A sorozatot a népvándorlásnak irodalmunkban is gyakrabban, de még sem
eléggé idézett első nevezetesebb leíróján, Jordanesen kezdem.
I. Jordanes.
Jordanes[1] Alanoviiamuthis fia és azon Paria unokája volt, ki mint
jegyző szolgált Kandak alán királynál. Családja ennek skir, sadagar és
alán alattvalóival együtt települt le Moesiában. A VI. század első
felében Jordanes maga is jegyző volt Gunthigisnál, Kandak
unokaöcscsénél, az Amálok királyi családjának egyik ivadékánál. Előkelő
állásáról azonban lemondva, a nyugati egyházhoz csatlakozott, pap lett,
s 551-ben Vigilius pápával már mint Kroton, a mai Cotrone püspöke
tartózkodott Konstantinápolyban; legalább kétségtelenűl őt kell érteni
Kroton ilyen nevű püspöke alatt.
Ez évben történhetett, hogy Cassiodorus egyik sáfára odakölcsönözte neki
gazdája munkáját, melyet a gótok történetéről 12 könyvben írt.
Cassiodorus, ki római létére 537-ig mint államférfiú egész odaadással
szolgálta a keleti gótok ügyét, 540–570-ig mint szerzetes visszavonultan
élt abban a kolostorban, melyet Bruttiumban ő maga alapított. Itáliának
ugyanazon délnyugati félszigetén élvén, alig képzelhetni, hogy a két
férfiú nem találkozott volna egymással. Jordanes, ki alán létére gótnak
tartotta magát, kétségkívül érdeklődött oly férfiú iránt, ki magasztalta
az Amálokat, jegyző korában neki is urait, s ki arra vállalkozott, hogy
a rómaiakban kedvező hangulatot keltsen az idegen uralom iránt s azt
mintegy igazolja. Míg azonban Cassiodorus inkább Róma érdekeit tartotta
szem előtt, Jordanes úgyszólván a byzáncziaknak akarta megmagyarázni,
hogy Itália visszafoglalásánál egyenlő tényezők gyanánt kell tekinteniök
azokat a gótokat, kik Theodorich óta a római uralom folytonosságát
képviselik, s kiknek törzsökös királyi családját már amúgy is gyöngéd
kötelékek fűzik a keletrómai császárok házához. Bitorlónak tekintette
tehát az Amálokkal úgy sem rokon Totilát, ki Róma vidékén Justinianus
hadai ellen küzdött s a császár unokaöcscsének, Germanusnak s
Mathesuenthának, Amalasuentha leányának utószülött fiában, Germanusban
látta a jövő emberét, ki Itália élén mint a nyugati és kelet-rómaiak
jogait képviselő gót király uralkodhatik. Az ő felfogása szerint a
rómaiak és a gótok úgyis folyton szövetségben éltek egymással, ha ezek
amazok földén egyszer-másszor rabolgattak is.
Cassiodorus könyve, mint maga mondja, csak három napig volt Jordanesnél,
de épen azokban az időkben, midőn a keletrómai sereg Germanus halála
után Salona felé vonult, hogy hajóra kelve, megsegítse azokat a
rómaiakat, kik, a gótok egy részéhez csatlakozva, türelmetlenűl vártak
már erre a segítségre, mely nélkül Itália egészen a függetlenségre
törekvő gótok kezére kerülne. Ezek a független gótok akkor ép oly éles
ellentétben álltak a császári érzelmű gótokkal, mint ezerszáz esztendő
múlva a magyar kuruczok és labanczok egymással. A labancz, vagy talán
opportunista gótoknak nemzeti érdekök mégis azt parancsolta, hogy a
túlzó s a viszonyokkal alkudozni nem akaró gótok miatt győzelem esetén a
keletrómaiak ne ragadjanak mindent magokhoz, hanem lássák be, hogy ebben
az országban immár törvényes jogaik vannak a gótoknak, kikkel bizonyos
közös ügyeket kell elismerniök. Arról lévén szó, megmaradjon-e az a
politikai mű, melyet Itáliában rómaiakkal és gótokkal Theodorich és
Cassiodorus teremtett, a még élő miniszter, maga föl nem léphetvén,
adatait rendelkezésére bocsátotta Jordanesnek. Ez most nem kezdte a
dolgot a világ teremtésén, mint Florus után írt római történetében,
hanem – Cassiodorussal valószínűleg személyesen is érintkezve – népe
történetének inkább azokat a mozzanatait emelte ki és színezte, melyek a
gótok történeti jogait és igényeit bizonyíthatták, még pedig, ha máskép
nem ment, esetleg a történelem meghamisításával is.
Könyve, melyet _De origine actibusque Getarum_ czímmel a gótok
történetéről 60 fejezetben főkép Cassiodorusból, Dio Chrysostomusból,
Ammianus Marcellinusból, Orosiusból, Symmachusból s egy bizonyos
Ablabius művéből ütött össze, ilykép tulajdonképen alkalmi és irányzatos
mű. Czélja annak bizonyítása, hogy a rómaiak hálával tartoznak
szövetségeseiknek, a gótoknak, kik megmentették a műveltséget, midőn
Itália uralmát átvették. A nemzeti hagyományok, a mikre a gótok
kettészakadásának ideje óta mind megbízhatóbban hivatkozik, szintén e
felfogás kiszinezésére szolgálnak. Germán vére fölbuzdul nem egyszer,
mikor az eseményeket germán hősmondák alapján beszéli el; de
meglehetősen lehordja a germán atyafiságot is, ha arról van szó, hogy
megmutogassa, mekkora szolgálatot tettek gótjai a rómaiaknak. Így pl.
midőn Athaulfnak Honoriushoz való viszonyát szembeállítja a vandálok
viselkedésével.
Némely esemény elbeszélésében ellenőrízni sem lehet Jordanest; így pl.
mikor a keleti gótok pannoniai harczairól ír. Egészen neki tüzesedik s
az a közetlenség, melylyel szól, valószínűvé teszi, hogy igazat vagy
jóhiszeműen beszél, ha nincs is szerző, a kire támaszkodva, adatait
birálhatnók. De hogy nem ismerte az események rugóit, melyek a pannoniai
gót Theodorichnak Zenóhoz való viszonyát szabályozták, kitűnik, ha
összehasonlítjuk könyvét kortársával, a zsidó Malchuséval, melyet ez
Zeno uralkodásának hét esztendejéről (473–480) írt.
Paptársának, Castaliusnak biztatására határozta el, hogy ő, ki kis
sajkáján idáig a csöndes partokon evezgetve, a régieknek halakban gazdag
tavából néhány halacskát fogott, vitorláit most a nagy tenger felé
fordítsa. Vagyis, hogy nem törődve a krónikákból tett kivonataival,
röviden inkább Cassiodorus senatornak a gétákról szóló 12 könyvét adja
ki. Megteszi, ha csak három napig volt is kezei közt az a mű, s így
szavaira alig emlékezhetik, csupán értelmét és tényeit tarthatván
eszében. Kiegészítette különben görög és latin történetírók adataival s
pótolgatta saját tudásával. Castalius, ki azon nép közelében lakik,
értesülhetett olyasmiről is, a mi az ő figyelmét elkerülte.
Ilyenformán kezd a _Géták eredetéről és tetteiről_ szóló könyve
megirásához. Orosius nyomán a földről rövid tájékoztatást nyujtván,
kijelenti, hogy a géták az északon levő Skandzsa-szigetről
(Skandináviából) származnak. Ezt – Britanniának közbeszúrt ismertetése
után – főkép Ptolemaeus nyomán írja le s népei közt a finneket mondja
legszelidebbeknek. E szigetből, a népek műhelyéből, Berig király vezette
ki a gótokat, kik a levert ulmerugok és vandálok földén telepedtek le.
Elszaporodván, az ötödik király, Filimer alatt Scythiába vándoroltak.
Leírja azután Scythiát az Ister eredetétől a Riphäeus-hegyekig. Kiemeli,
hogy ennek legnyugatibb részén, ott laknak a gepidák, hol északról dél
felé halad a Tisza s hozzá nyugatról jön a nagy Duna, melybe keleten sok
folyamrohanattal ömlik a Flutausis (talán Fluvius Aluta, noha a 12.
fejezetben külön ír Alutát). Ezen túl van Dácia, melyet meredek hegyei
koszorú gyanánt körítenek. Sorban ismertetvén a hatalmas földet és
népét, elmondja, hogy a Pontus északi részén a hódító géták két nemzetre
szakadtak: az ostrogótokéra az Amalok s a vizigótokéra a Balthok alatt.
Tanausis alatt győztesen csatáztak az egyiptomi királylyal s
adófizetésre szorították a médek királyát is. Az ekkor Ázsiában
letelepedett gótoktól származtak a parthusok. Sőt Tanausis halála után
királyasszonyaik vezetése alatt a gót nők is győztesen járták be
Kis-Ázsiát és száz esztendeig uralkodtak rajta; legállandóbb birodalmat
azonban Marpesia királyné alapított a róla nevezett sziklák vidékén, a
bővebben leírt Kaukázusban. Hogy az amazonsereg ki ne haljon, évenkint
egyszer összejöttek a nők a szomszéd országok férfiaival; a leányokat
harczosoknak nevelték, a fiúkat egy esztendő múlva visszavitték
apáikhoz.
De a gót férfiak is kitünő és híres hősök voltak. Herkules fia, Telephus
gót király, atyja alakját s erejét örökölte. Ez az Al-Dunától délre,
Moesiában uralkodott s hadakozott a danaok vezéreivel, Ajaxszal,
Ulyssesszel, Achilesszel; fia, Euryphilus pedig, Kassandra iránt való
szerelemből, a trójai háborúban is részt vett. 630 év mulva Cyrus a gót
amazonok királynéja, Thomyris ellen harczolt. Thomyris győzött ugyan, de
Európába költözött át, Moesiába, hol Thomest (Tomit) alapította. Azok az
óriási hadjáratok, a miket Dárius és Xerxes Európa ellen indítottak,
voltakép nekik szóltak, nem a görögöknek s az adott rájok okot, hogy
Antyrus gót király visszautasította Dárius leánykérő követségét.
Megtudták védelmezni magukat a maczedónok ellen is. Burvista gót
királynak, Sulla kortársának idejében elpusztították a Galliában lakó
germánok földét s maga Julius Caesar sem boldogult velök. Másrészt
azonban Dicineus, majd Komosikus valóságos irodalmi műveltséget
terjesztett el köztük, s a gótok kardok és könyvek forgatásával
töltötték napjaikat.
Komosikusnak, a papkirálynak halála után Koryllus 40 évig uralkodott
Dáciában, vagy, a hogy most már nevezték, Gothiában, a mai Gepidiában.
Ez az ország északra esik a Dunától, mely forrásától tövéig 1.200,000
lépés hosszú s 60 mellékfolyója van. A Dunán túl lakó rómaiak ellen
többször győztesen harczoltak s visszaszorították magát Domitianust is,
ki Dorpaneus gót királyt a Dunán vert hajóhídon át támadta meg. A
nyugati gótok e csaták hőseit félisteneknek nevezték; az első hőstől,
Gapttól származott családnak az ötödik nemzedék, Amal adott nevet; az ő
ivadéka Germanus, kinek ereiben gót és görög uralkodók vére csörgedez.
Amal unokája, Ostrogotha, a Pontus partjain lakó keleti gótokon
uralkodott. Alexander Severus halála után már egy szegény gótnak,
Mikkának fia, a roppant erejével föltűnt Maximinus, a római császári
méltóságot is elnyerte. A gótok idáig különben is szövetségesei voltak
Rómának; mivel azonban Philippus (arabs), Róma millenniumának ünneplője,
megvonta tőlük az évi ajándékot, Ostrogotha dúlni kezdte Moesiát s
Thraciát, még pedig 300,000 főnyi sereggel ismételve is, midőn a római
katonák egy része átállott hozzá. A Marcianopolis ostromából gazdag
váltságdíjjal hazatérő gótokat ugyan megtámadták törzsrokonaik, a
gepidák, de királyuk, Fastida, Galtnál csatát vesztett. Ostrogotha
utóda, Kniva is hősiesen harczolt Decius császár ellen. Megölte fiát, s
utóbb magát a császárt is. Decius utódai, Gallus és Volusianus, már
ismét szövetségre léptek a gótokkal. A kicsapongó Gallienus idejében
azonban a gótok újra pusztították Ázsiát s feldúlták Tróját és Iliumot
is, mely «csak imént szedelőzködött össze Agamemnon háborúja után».
Maximianus és Diocletianus a parthusok ellen segítőkül használta, de
azután mellőzte őket. Konstantinnak szintén kezére jártak az új főváros
megalapításában, s a császár rendelkezésére bocsátott 40,000 főnyi
segítőhadakat ma is fœderatinak nevezik. Geberich, a dicső gót király,
uralmát ki akarta terjeszteni Visimar vandal királyra is, ki a gepidák
mostani földén, a Marisia, Miliare, Gilpil és Grisia folyók vidékén
uralkodott. Legyőzvén s elejtvén Visimart, a megmaradt vandalok
Konstantin császártól Pannoniában kértek lakást s ott éltek 60 éven át.
Jóval azután Stiliko meghívására a vandalok Galliát pusztították.
Geberichre a leghíresebb Amal, Hermanarich következett, kit némelyek
méltán hasonlítottak Nagy Sándorhoz. A csúdokat, mérieket, mordvákat s
észak több népét is meghódította; továbbá a herulokat, veneteket,
antokat, sklavinokat s eszteket, úgy, hogy Scythia s Germánia minden
népén uralkodott.
Nemsokára azonban a húnok képzelhetetlenűl durva és vad népe rontott a
gótokra. Ezek a Filimer gót királytól elűzött javasasszonyok
(haliurunnák) és a tisztátalan lelkek ivadékai. Alig van emberi
formájok, s nyelvök jóformán nem is emberi nyelv. A Maeotis mocsarai
közt vadászatból éltek. Onnan egy szarvastehén csalogatta ki őket a
scythák földére, melyre most haddal rontottak. Leverték a halánokat s a
kisszemű fekete emberek mindenütt rémületet gerjesztettek. Hiszen még
saját csecsemőik arczát is összevagdosták, hogy tej helyett előbb vérhez
szokjanak. A sebek miatt azután nem is nő szakálluk. Különben széles
vállúak s értenek az íjjhoz, nyílhoz. Vastag nyakukat büszkén tartják.
Emberi alakjokban állati vadság lakik. Épen ekkor sebesítette meg
Hermanarichot két rozomón testvér, mivel – ura futása miatt – nővéröket,
Sunildát, vad lovakkal tépette szét. A király betegségének hírére
Balambér hún király a keleti gótok országára ütött, s a 110 esztendős
király halála után az egészet elfoglalta. Erre a nyugati gótok Valens
császártól Thráciában vagy Moesiában kértek szállást s engedelmességet
és megkeresztelkedést igértek. Valens Moesiában telepítette le őket.
Arianus térítők hamis tanait csepegtette beléjök s azokat utóbb az
ostrogótokkal és gepidákkal is megismertette. Csakhamar éhség tört ki a
nyugati gótoknál s a római vezérek egy rabszolgáért egy kenyeret, tíz
fontért egy darab húst, és csupán a fiukért adtak élelmi szereket. Maga
Fritigern király csak nagynehezen menekülhetett el Lupicinus római vezér
lakomájáról, hol hozzátartozóit már gyilkolni kezdték. Ez a nap
megszüntette a gótok éhségét s a rómaiak biztonságát. A gótok egész a
Dunáig otthonosan helyezkedtek el, s az Antiochiából ellenök vonuló
Valens császárt megvervén, egy gunyhóban elégették. Méltán, mert hamis
hitre tanítván őket, szeretetök tüzét ő is a pokol tüzévé változtatta.
A spanyol Theodosius császár jobban fegyelmezett katonái azután kiűzték
a gótokat Thráciából. De mikor beteg lett, Fritigern Thessaliát,
Epirust, és Acháját égette, míg Alatheus és Safrak a többi haddal
Pannoniába vonult. Gratianus végül kibékült velök s ismét
szövetségeseivé fogadta őket. Megnyugodott ebben a meggyógyult
Theodosius is és látogatóba hítta Konstantinápolyba Fritigern utódát,
Aithanarichot, ki a fényes város és a katonaság láttára felkiáltott: «A
császár valóban földi isten, s a ki kezet emel rá, saját hibájából
veszti életét». Halála után serege a rómainak kiegészítő része lett.
Theodosius utódai, (fiai) azonban a gótoktól megtagadták az évi
segítséget, mire ezek a Balthok nemzetségéből Alarichot választották
királylyá, ki Pannonián és Sirmiumon át Itáliába nyomult s a háromnevű
Ravenna alá szállt. Megizente a császárnak, hogy ha őket letelepedni
engedi Itáliában, olyan jó egyetértésben élnek a rómaiakkal, mint ha
velök egy népet tennének; különben pedig az erősebb űzze el a
gyöngébbet. A tanács azt javasolta, hogy a vandál Giserich miatt úgy is
veszendőbe ment Galliát és Hispaniát adják oda nekik. A gótok
elfogadták; de midőn Honorius császár kétszeres apósa, Stilikó,
Pollentiánál rájok ütött, megverték a császáriakat s visszafordulva,
Alarich parancsára még Rómát is kirabolták. Itália összes kincseivel
Alarich már Bryttiumba ment, hogy átkeljen Siciliába és Afrikába;
hajóinak nagyobb részét azonban elnyelte a tenger s ő maga meghalt.
Hívei Cosentia mellett a Busentus folyó medre alá temették, uralkodóvá
pedig rokonát, Atavulfot választották. Ez sáskamódra pusztítva tért
vissza Róma alá, s második feleségéűl fogva vitte el Honorius nővérét,
Placidiát. Ezzel a két népet egyesítve, Galliába ment, honnan
Spanyolország megszabadítására indult; de ő is, utóda, Segerich is a
csatában esett el. A szigorú és okos Vallia követte őket. Ellene s hogy
Placidiát megszabadítsa, Honorius Constantiust küldte; viszályuknak
újabb szövetség vetett véget. Giserich vandal király Bonifatius
helytartó hívására szintén odahagyta Spanyolországot s a 7000 lépés
széles Gaditáni-szoroson átkelt Afrikába, azt elfoglalta s utódaival
száz évig uralkodott rajta, míg e földnek Belezár vissza nem adta a
római birodalom szabadságát. A vandaloktól elhagyott spanyol földön
gótok és rómaiak osztoztak, mire Vallia halála után a gótok Theodoridot
választották királylyá, ki tanácsosává tette Bereonudot, az Amaloknak a
húnok elől hozzá menekült ivadékát. A rómaiak ekkor, Aëtius vezetése
alatt, még a húnoktól is támogatva, Galliában megtámadták Theodorid
gótjait, de ismét szövetkeztek velök.
Ekkor Scythiának majdnem minden népén Attila hun király uralkodott.
Attila, Mundzuk fia, testvérének Bledának megölése után, egyesítvén a
húnokat, a világ első népeivel, a rómaiakkal s gótokkal akart
megmérkőzni. 500,000 ember élén, Mars kardjával a kezében, bizton
nézhetett föladata elé. A nyugati gótok megtámadására Giserich
ajándékokkal ösztönözte őt, mert félt Theodoridtól, kinek leányát
méregkeverésről vádolva, megcsonkítva küldte haza. Attila először is a
rómaiakat s gótokat akarta összeveszítni. De Valentinianus egyesülésre
szólította Theodoridot a világ zsarnoka ellen, ki szolgaságra akarja
vetni az egész emberiséget. A gótok csakugyan fegyverkeztek; Theodorid
négy fiút otthon hagyott, Thorismundot és Theodoridot azonban magával
vitte a hadjáratba s a catalauni vagy mauriaci mezőkön a római Aëtius
szövetségében szembeszállt Attilával. Bebizonyult itt, hogy az emberi
nem a királyokért van; mert e helyütt egyetlenegynek őrült ötletéből
mészárolták le a népeket s egy dölyfös király önkénye megsemmisítette
mindazt, mit a természet annyi századon át teremtett. Attila jósai
megjövendölték a húnok szerencsétlenségét. Jól rendezett hadaiban ott
voltak az Amalok közől való Valimir, Theodemir és Videmir keleti gótjai
is, Ardarich gepida királylyal és sok leigázott néppel együtt. Ezek
Attila szemeinek egyetlen intésére félve és reszketve, de zúgolódás
nélkül teljesítették parancsait. A húnok, kiket eleinte lehangolt, hogy
az ellenség elfoglalta a csataterén uralkodó dombokat, Attila beszédére
lelkesülten támadtak. Az ókor nem tud ilyen makacs csatáról. A patak
vértől áradott. Theodoriddal lova elragadt s őt saját emberei taposták
el. Így teljesedett a jóslat, hogy elesik az ellenség fővezére. De a
nyugati gótok is megölik Attilát, ha idején nem menekül szekérvárába.
Dühöngve maradt itt másnap is és a mint mondják, nyergekből máglyát
rakatott, hogy ha az ellenség benyomul, azon égesse el magát. A rómaiak
ostromolni akarták, hogy kiéheztetvén, megadásra bírják. Közben a
nyugati gótok dalokkal siratták el a csataterén megtalált királyukat.
Aëtius, hogy a húnokat megsemmisítve, a gótok a rómaiakra ne rontsanak,
azt tanácsolta a halott király fiának, a hős Thorismundnak, menjen haza
s testvérei ellenében biztosítsa atyja örökségét; a mi meg is történt s
így a szövetségesek elszalasztották a jó alkalmat, hogy nagy tettet
hajtsanak végre. Mind a két részen 165,000 ember esett el ebben a
világhírű csatában s Attila csak akkor hagyta oda táborát, mikor
megtudta, hogy a gótok nem hadicselből távoztak. Azután Itáliába nyomult
s bevette Aquileiát, melynek tarthatatlan voltára a gólyák költözködése
figyelmeztette. Feldúlta Velencze többi városát s Milanót is; de Rómát
habozott megtámadni, mert Alarich s mások sorsából azt látta, hogy annak
elfoglalói nem sokáig élnek. A Velencze területén levő ambulei mezőn, a
Minciuson való rév közelében, meghallgatta tehát Leó pápa követségét s
hazatért a Duna vidékére. Fenyegetőzött, hogy még jobban tönkre teszi
Itáliát, ha nem kapja meg Valentinianus nővérét, Honoriát, ki jegygyűrűt
küldött neki. Követelte a Theodosiustól igért adó megfizetését is. De
midőn a Ligerisen túl lakó alánok meghódítására indult, Thorismund a
nyugati gótok királya egy, a catalaunumihoz hasonló ütközetben legyőzte
és szégyennel űzte haza. Magát Thorismundot otthon, Tolosában, az
orgyilkos Askalk ölte meg. Az uralkodásban öcscse, Theodorid váltotta
fel, ki legyőzte a majdnem egész Spanyolország uralmára vágyó Riciar
suav királyt, s helyébe tett lázadó hűbéresét, Agrivulfot; de ennek
kivégeztetése után megengedte, hogy a suavok Rimismundot válaszszák
királylyá. Theodorid maga uralkodásának 13-ik évében halt meg. Hirtelen
halála miatt öcscsét s utódát, Eurichot gyanusították.
Sok trónviszály volt Rómában is, melyet Giserich vandál király e közben
kirabolt, Eurich pedig, Galliára vágyván, megverte a rómaiak
szövetségeseit, a britteket s burgundzónokat. Most Nepus császár
Orestest küldte ellene; ez azonban Rómától csak Ravennáig ment s ott
fiát, Augustulust tette császárrá, mire Nepus Dalmátiába menekült, a hol
a még korábban elűzött császár, Glycerius is élt.
Orestest, a skirek, turcilingok és herulok királya, Odoacer ölte meg s
elűzte fiát Augustulust, mire Augustus után 522 évvel a nyugatrómai
birodalom megbukott s Odoacer egész Itáliát meghódította. A zavarokat
használva, a gót Eurich elfoglalta Arelatumot és Massiliát, mire
Spanyolország és Gallia teljesen hatalmába került. Uralma 19-ik évében
Arelatumban meghalván, fia, Alarich követte, kinek végzete volt, hogy
szintén azon a néven fejezze be a birodalom történetét, a melyen az
kezdődött.
Maguk az ostrogótok Hermanarich halála óta régi lakóhelyükön mint a
húnok alattvalói éltek. Vinithart, ki tőlük szabadulni akart, Balambér
leverte. Utódai közől Hunimund a suávok, Thorismund a gepidák ellen
harczolt, oly hősiesen, hogy halála után a keleti gótok 40 évig helyébe
nem is tettek királyt, míg fel nem nőtt unokaöcscse, Valamir, ki két
testvérével együtt részt vett Attila harczaiban, míg a halál meg nem
szabadította tőle.
Az ittas Attilát a nagyon szép Ildikóval való házassága éjjelén orra
vére ölte meg, akkor, mikor Marcianus császár azt álmodta, hogy Attila
nyila eltört. Népe vadúl gyászolta, majd dalokban elsiratta s hármas
koporsóban temette el. Fiai egymás közt viszálykodván, először is
Ardarich gepida király kelt föl ellenük s lerázta a szolgaság igáját. A
többi nép is rájok támadt. Pannoniában a Nedao folyónál gótok, gepidák,
rugiak, suávok, alánok fegyverétől 30,000 hún esett el Attila kedves
fiával, Ellákkal együtt; testvérei pedig a Pontus mellékére, oda
menekültek, hol azelőtt a gótok laktak.
Így buktak el a húnok, kiktől a világ romlását várták; a felszabadult
népeknek pedig Marcianus letelepedő helyeket adott. A gepidáké lett
Dácia, a keleti gótoké Pannonia Vindominától (Bécstől) Syrmisig
(Sirmiumig). A sarmatáké és cemandroké Illyricum egy része lett, a
skyreké, sadagaroké s az alánok némely részeé Kis-Scythia. Ezek vezére
Kandak volt, kinek jegyzőjeként szolgált Pária, Alanoviimuthis apja, s
unokaöcscsénél, Gunthiknál vagy Bazánál maga Jordanes, ki különben –
mint maga mondja – nem volt tudós ember. Kis-Scythiában települt meg
Attila kisebb fia, Hernák (Irnák) is a menekült húnokkal,
unokatestvérei, Emnecúr és Ulcindúr pedig Parti-Dácia Utus, Hiskus és
Almus városaiban, míg a rugiak Bizzis és Arkadiopolis környékén
helyezkedtek el.
A kisgótok Moesiában, Nikopolis környékén élnek manap is. Püspökük
Vulfila, ki számukra betűket talált föl. Szegények, harcziatlanok, kik
többnyire tejet isznak. A keleti gótok Valamir alatt Aquanigra és
Skarniunga, Thiudimirrel a Pelsois tavánál s Vidimirrel a kettő közt
telepedtek le. Mikor Attila fiai Valamirt megrohanták, ez a Danaber
(Dnjeper) felé Scythiába űzte a húnokat azon helyig, melyet ezek Várnak
neveznek. Valamirnek Thiudimirhez küldött örömhirnöke még nagyobb örömet
talált, mert ágyasától, Erelievától aznap született ennek fia,
Theodorich. Mikor az elmaradt évi ajándék miatt a rómaiakkal kitört
háborút befejezték, a béke zálogául e Theodorichot küldték a császárhoz
Konstantinápolyba. Erre Pannonia belsejében a sadagokat támadták meg,
mire Dincik (Dengezics), Attila egyik fia, összegyűjté csekély ulcinzúr,
angiskir, bittugur és bardor népét, s ostrom alá vette a pannóniai
Basianát. A gótok, a sadagokat odahagyva, a húnokra törtek s őket oly
csúfosan kiűzték, hogy a megmaradt húnok most is félnek a gótok
fegyvereitől. Suavia (a Száva) herczege, Hunimund viszont Dalmátiát
pusztította, de Thiudimir a Pelsoisnál megverte őket s Hunimundot is
elfogta, majd ismét hazaküldte. Thiudimir a skirek ellen való csatában
esett el; de ezeket a hálátlan Hunimundtól felbujtott skireket a gótok
majdnem egy szálig levágták. Erre Hunimund s Alarich suáv királyra és a
gótokra törtek, de Valamir utóda és testvére, Thiudimir, őket és
szövetségeseit a pannóniai Bolia folyónál tönkretették. A befagyott
Dunán át azután a suávok (svábok) és szövetségeseik, az alamannok hátába
kerültek s őket is legyőzték. Otthon találták már Theodorichot, kit a
császár gazdagon megajándékozva bocsátott haza. A 18 éves ifjú, atyja
megkérdezése nélkül, csakhamar megverte Babáj sarmát királyt s bevette
Singidunumot, melyet azonban nem adott vissza a rómaiaknak.
Mikor a nép utóbb portyázó háborút követelt, Vidimir Itáliába rontott,
hol azonban meghalt. Hasonló nevű fiát Glycerius császár ajándékokkal
engesztelte meg s Galliába küldte, hol a két gót nép egyesült. Maga
Thiudimir a Száván túl Illyricumra rontott s egész Thessaloniáig
hatolva, szerződés útján Macedoniában nyert letelepedő helyet, mire
nemsokára meghalván, fia, Theodorich lett utóda.
Theodorichot Zeno azonnal Konstantinápolyba hivatta, harczi fiává
fogadta, konzullá tette, diadalmenetet engedett neki s lovagszobrát a
császári palota előtt állíttatta föl. Mégis visszament Illyricumban
nyomorgó népéhez, hogy azt, a császár engedelmével, a turcilingok és
rugiak kiűzésére, Itáliába vezesse. Verona síkján megverte Odoacer
hadát, átkelt a Paduson, ostrom alá fogta s három év alatt bevette
Ravennát, kivégezte Odoacert és Zeno tanácsára a gótok és rómaiak
királyának czímét vette föl. Audefleda frank királyleánytól született
leányát, Amalasuenthát az Amalok házából való nyugati gót Eutharichhoz
adta férjhez. Sirmiumban, Galliában stb. diadalokat aratott s az egész
nyugaton nem volt nép, mely Theodorichnak barát- és alattvalóképen nem
szolgált volna. Öreg korában 10 éves unokáját, Amalasuentha fiát, az
árva Athalarichot rendelte utódául. Meghagyta országa nagyjainak,
tiszteljék a királyt, szeressék a senatust és a római népet s Istenen
kivül a keletrómai császárt tartsák kegyes barátjoknak. Utána 8 évig
békén uralkodott az ifjú. Halála után anyja rokonát, Theodahadot
választotta férjéül, ki azonban száműzette, majd megfojtatta őt. Sorsán
megrendülve, Justinianus keletrómai császár a vandálok legyőzőjét,
Belezárt küldte ellene. Belezár elfoglalta Siciliát, s Regiumnál
hódolatra kényszerítette Theodahad vejét, Evermudot, mire a gótok a
gyanús Theodahad helyett Vitigest tették királylyá, ki megölette
Theodahadot s feleségül vette Amalasuentha leányát, Matesuenthát. E
közben Belezár feldúlván Nápolyt, Róma ellen indult, majd Tuscia
városait foglalgatta s Perusiánál megsemmisítette Vitigesnek Magnus gróf
alatt küldött seregét. 14 hónapig hasztalanul küzdött Vitiges is;
Ravennába kellett zárkóznia, hol csakhamar egész családjával hódolt
Belezárnak. Így győzte le Justinianus azt a népet, mely 2030 éven át
(Berigtől fogva) mint legvitézebb nép oly sokáig uralkodott. A császár
patriciussá tette Vitigest, ki még két évig élt; özvegyét testvéréhez,
Germanus patriciushoz adta férjhez. Ennek utószülött fia szintén
Germanus. «Ebben egyesült az Aniciak nemzetsége az Amalok törzsével s ha
Isten is úgy akarja, reményekre jogosít mind a két nemzetség iránt.»
«Ilyen volt – végzi – napjainkig a geták eredete, az Amalok nemes
családja; ezek voltak a hős férfiak tettei. Ez a dicső nemzetség
meghajol egy még dicsőségesebb fejedelem előtt s megadta magát egy vitéz
hadvezérnek, kinek dicsőségét egy század, egy kor sem oltja ki; nem, – a
győztes triumphator Justinianust és konzulját, Belezárt, mindig vandál
verőnek, afrikainak, gétagyőzőnek fogják nevezni. Te, a ki ezt olvasod,
tudod, hogy én a korábbiak iratait követtem, téres mezejökön kevés
virágot szakítván, hogy azokból a kutatók számára, tehetségemhez képest,
koszorút kössek. S nem kell hinni, hogy mivel én is belőle származom, a
nevezett nép javára hozzátettem volna valamit azon kivül, a mit
olvastam, vagy tapasztaltam. De így sem vettem föl mindent, a mit rólok
írtak vagy elbeszéltek; mert mindezt nemcsak ezen népnek, hanem a
győzőnek is dicsőségére mondtam el.»
Látnivaló, hazánk népvándorláskorabeli történetéről is, mennyi becses
adata van Jordanesnek. Gr. Cziráky a _Tudományos Gyűjtemény_ben már
1823-ban kérdést tett (X. 126.), mik a nála említett folyók mostani
magyar nevei? Nevezetesen mi az a pannoniai Netad, Netao vagy Nedao,
mely mellett Ardarich, a gepidák királya, Attilát megtámadta (valószínű,
hogy a Hernádot értette). Cziráky kétségesnek találta, több folyó-e a
Tisia, Tibisia, Dricca, (Drekon, Tigas és Tiphesas), vagy az igen
kanyargó Tisza és Maros az, a mit Priskus, a görög császár követe,
Attilához menet útjában talált? Erre a kérdésre csak több mint félszázad
múlva adott választ Salamon Ferencz. Szerinte Tibisia – Priskus
Tiphesasa – egy a Tibiscussal, vagyis a Temessel; a Tisia – Priskus
Tigasa – lehetne Bigas, vagyis a mai Béga, de mégis inkább a Borzova
(most Berzova) s a Dricca – Jordanes Drekonja – a Karas; ellenben
Hunfalvy Pál szerint (_Etnogr._ 84.) inkább a Tierna vagyis Cserna.
Priskus és Jordanes szövege tehát eltér egymástól. De Jordanes, ki a
neveket elferdíti s ezeket a folyókat óriásiknak mondja, Salamon szerint
«maga ingatja meg hitelét». Nagyítása mutatja, hogy nem ismerte azt a
vidéket, melyről írt, s hogy nem is tudott vagy nem is akart
lelkiösmeretesen írni. Ez a példa is tanúság reá, Salamonig mily téves
nyomokon járt úgy a bel- mint a külföldi nyomozás, midőn a Tiszát és
Marost kereste azokban a folyó-nevekben, melyek a Temest, Berzovát és
Karast jelölik. Czirákynak sok fejtörest okozott az is, melyik volt az a
Skarniunga és Aqua nigra folyó, a mely közt Jordanes szerint (52. fej.)
Valamir ostrogótjai laktak. Már ő is fölismerte, hogy téved Gebhardi,
midőn ezeket másokkal együtt a Szávának s a Drávának tartja, mert
Jordanes az 56. fejezetben külön is szól a Száváról. Pedig voltakép csak
annyit mond, hogy Valamir a maga népével átkelt a Saus-folyón. Ezt,
Jordanes fordításában, Martens is a Szávának mondja, ellenben megjegyzi,
hogy a Skarniunga és az Aqua nigra ismeretlen folyók. Eligazodni
annyival bajosabb, mert a Pelsois-tó, melynek partjain Thiudimir lakott,
Martens szerint a Balaton ugyan, ismeretes azonban, hogy a rómaiak
Pelsonak vagy Peisonak nevezték a Balatonon kívül a Fertőt is. A tó és a
két folyó köze közt pedig akkora helynek kellett lennie, hogy népestől
leférjen rajta a harmadik testvér, Vidimir is. Aqua nigra magyar nevet
most a Kis-Kárpátokban eredő s Récsétől kezdve az érsekujvári Dunával
északon nagyjából párhuzamosan haladó Feketevíz viseli, mely – mindenütt
Pozsonymegyében haladván – Tallóstól délkeletre ömlik a Dunába. Ez lett
volna tehát Valamir országának északi határa, míg a délkeletit a talán a
Rábával egynek vehető Skarniunga képezte úgy, hogy a keleti gótoknak ez
a töredéke a Duna mindkét oldalán lakott volna. Ez inkább csak ötlet. De
ha megáll, a Pelsois valóban a Balaton, mely esetben Vidimir valahol a
mai Veszprémmegye nyugati, és Zala északnyugati részén tanyázhatott.
Majd azon töpreng Cziráky, hol van az a Bolia-folyó, mely mellett a
gótok úgy megverték a rájok tört Hunimund és Alarich suáv királyokat,
hogy 10,000 lépés hosszan halottak borították a csatatért, s Thiudimir
és Vidimir tökéletesen megboszúlhatták rajtok testvérök, Valamir
halálát? (54. fej.) Suhm szerint ez a Bolia a Lipótvár közelében fekvő
Bláva, mely Jókő város temploma alatt egy tóból ered; egy darabig határt
von Pozsony és Nyitra vármegyék közt s Nagy-Szombattól délre egyesül a
Dud-Vággal. Tudni kellene azonban, ennek a pataknak nevét nem
alkalmazták-e valaha magára a Dud-Vágra? A Fekete-Vág egyik csermelye, a
Beljenecz, még eléggé fentartotta az ősi Bolia nevet, talán Biela volt
akkor is a Fehér-Vág neve, miből a Boliát elég könnyű volna kimagyarázni
egy régi német krónikás szórontásából.
Mindez csak kikapott példa a sokból. De ha újabban Hunfalvy Pál és
Fröhlich Róbert némi figyelmet szenteltek is Jordanes magyarországi
geographiájának, ennyi is sejtenünk engedi, csupán hazánk történetének
szempontjából is, mennyi még a megfejtetlen kérdés és a kiaknázatlan
anyag a Jordanes művében. Hunfalvy Pál (_Ethn._ 117.) arról vádolja
ugyan, hogy «ő kezdi meg országunkra nézve a meséket és a kritikátlan
ethnographiát, melyek mai napig tetszenek sokaknak.» De maga is azonnal
hozzáteszi, hogy «saját korára s az általa ismert világra nézve Jordanes
becses történelmi és földrajzi forrás». Mindenesetre alkalmas
tanulmányul szolgál mindazoknak, kik egyetemes és hazai magyar
történelmi kutatásainkat egybekötni kivánják.
Hasonlót mondhatni Procopiusról, ki szintén megírta a gótok történetét s
a mellett a vandalokról is szerzett egy munkát.
II. Procopius.
Procopius ([Greek: Prokopios] Προϰόπιος) az 500. év táján, a palesztinai
Caesareában, jómódú római családból született. Gondos neveltetését
valószínűleg Berytus híres jogi iskolájában s Antiochiában befejezvén,
rhetor, vagyis classikus műveltségű ügyvéd lett. 527-ben Justinus
császár őt Belizár mellé nevezte ki [Greek: xumboulos] ξύμβουλος-szá,
jogtanácsossá. Mint ilyen vett részt a nagy magister militum 528–531.
évi perzsa hadjáratában, sőt Afrikába is mint jogtanácsos kisérte őt. A
Sicilia keleti partján levő Kaukanäig baj nélkül jutott a hajóhad, mely
azonban teljesen tájékozatlan volt abban a részben, milyen erővel vannak
a vandalok; hogy tehát kiköthetnek-e, vagy sem. Gabonavásárlás ürűgye
alatt Belizár Procopiust küldte ki, hogy Syracusaeból hírt hozzon. Egy
ottani barátjának Karthágóból csak imént hazatért szolgájától kapott is
híreket a vandalokról, sőt ezt a rabszolgát elvitte magához Belizárhoz
is, ki ezek után bátran kiköthetett Afrikában. Gelimer király
palotájában az asztalon felejtett ebédet már Procopius is segített
elkölteni.
A háború végeztével nem követte Belizárt Siciliába, hanem Afrikában
maradt Salamon helytartóval, míg egy fölkelés következtében
mindkettejöknek Siciliába nem kellett menekülniök. Ekkor, mint [Greek:
hupographeus] ὑπογραφεύς, vagyis mint magántitkár ismét régi főnökéhez
csatlakozott s oldalán maradt a gótok ellen viselt első hadjáratában.
Hogy az éhségtől gyötört Rómán segítsen, keresztül tört a gótok
megszálló hadain, s Nápolyból gabonával, 500 emberrel tért vissza a
városba. Majd midőn Auxinumban már ők ostromolták (II. 23–27.) a
gótokat, ezeknek egy kitörésekor azzal mentette meg a görögöket, hogy
fölelevenítette a régi római szokást, úgy, hogy a lovassági trombitaszót
a támadás, a gyalogságit pedig a visszavonulás jelzésére használta s
ezzel a csapatok mozgását a legnagyobb zajban is érthetően szabályozta.
A gót háborúról görögül írt művében oly megkapóan festi Belizárnak
Konstantinápolyba való bevonultát, a hogy csak szemtanú festheti;
Byzánczban volt 542-ben, a nagy dögvész idején (Persica, II. 22.); de
csak föltevés, hogy ezen két esemény közt 541–2-ben, a perzsa háborúban
is részt vett volna. Történelmi művei ez időn túl őt magát nem
emlegetik; de mivel fölhozza az épületekről írt munkájában, hogy
Justinianus elkészítette a Byzanczot és Selymbriát összekötő falakat,
558 augusztusában még mindenesetre az élők közt volt. Némelyek
azonosítják azzal a Procopiusszal, ki 562-ben Konstantinápoly præfectusa
volt; ezt azonban nem lehet bizonyítani. Életéről általában véve csak
annyit tudunk, a mennyit műveiben önmaga följegyzett; ez pedig a lehető
legkevesebb.
Történeti munkái – első sorban a vandál és gót háború leirásai –
többnyire olyan eseményekről szólnak, mikről mint szem- és fültanú
értesülhetett, et quorum pars fuit, ha nem is épen magna pars. El lehet
képzelni, hogy Belizár környezetében a byzanczi udvarról elég hírt és
pletykát hallhatott. Megbízható mindenütt, hol oly csatákat ír le,
melyekben maga is résztvett; de mindjárt zavaros, mihelyt csak
másodkézből kapja adatait s legzavarosabb, midőn – saját kora
történetének bevezetésében – régibb időkről kell emlékeznie.
Mindez közvetlenné, emlékrajzszerűvé teszi elbeszélését, melynek értékét
azzal is emeli, hogy van érzéke a néprajz iránt. Az események
színhelyét, mint igazi szemtanú, majdnem mint túrista írja le, a kinek
gondja van reá, hogy néprajzi furcsaságokkal, szokások ismertetésével,
népmesékkel és mondákkal fűszerezze beszédét, a mit még csak kritikai
megjegyzésekkel sem zavar. Példaképét, Herodotost abban is követi, hogy
beszédeket ad harczba induló hőseinek ajakára, vagy egész költött
leveleket írat velök. Ezek nagyon jók arra, hogy a vandál vagy a perzsa
király nevében jól odamondogasson saját uralkodójának, Justinianusnak,
azért a kapzsiságért, melyet az országok szerzésében, a pénz gyűjtésében
tanúsított.
Történeti művei ([Greek: Historiae] Ἱστορίαι) nyolcz könyvben három
főrészre oszlanak.
1. _A perzsa háborúk_ történetét két könyvben az 545-ben kötött
fegyverszünetig beszéli el, de még említi Theodora császárné halálát
(548. jun. 12.).
2. _A vandál és mór_ háborúk történetét két könyvben 395–530-ig csak
vázlatosan állítja össze, az utolsó három évről ellenben (533–5) bőven
szól, míg az 536–548. év eseményeit ismét elnagyolja, eddigi szinte
érdekfeszítő előadása helyett krónikás följegyzésekkel érvén be.
3. _A gót háború_ történetének csupán első két fejezetében állítja össze
a 474–534-ig terjedő eseményeket, míg négy könyvben szól az 534–552-ig
tartott hadjáratról.
Művének hét első könyvét már 550–1-ben kiadta és csak 554 után
egészítette ki a nyolczadikkal. Azonban nem érte be azzal, hogy csupán a
csatatéren tüntesse föl császárát. _Ktismatá_jában, az épületekről 558
táján befejezett munkájában, melyet rendesen _De aedificiis Justiniani_
czímmel szokás idézni, egy könyvben ismerteti a császárnak Byzáncban s
ötben a tartományokban emelt épületeit; amabban a templomokat és
palotákat, emezekben többnyire a várakat és falakat. Itt azonban nem
tartja meg többé imént még híven megőrzött történetirói függetlenségét,
hanem agyba-főbe dicséri a császárt, ki, mint kora legjelesebb íróját,
egyenesen megbízta e mű szerzésével. Az igaz, hogy épen ez a
parancsszóra csinált műve a leggyengébb.
Hízelgése annál feltünőbb, mert _Anekdota_, vagy _Arcana historia_
czímmel csak halála után közzétett munkájában kiméletlenűl neki rontott
ugyanannak a Justinianusnak és feleségének, Theodorának, sőt dicsőített
hadvezérének, Belizárnak is. Azzal mentegeti ugyan magát, hogy fejével
játszott volna, ha már az udvarban megírja ezeket, a főkép a két
asszonyt rajzolgató apró történeteket, midőn még saját atyjafiaiban sem
bízhatott; de elég szigorú kritikát mond önmagáról azzal, hogy
félelmében nagy történeti munkáiban is mellőzött olyasmiket, a mik
jobban megmagyarázták volna a dolgok valódi állását, s hogy ezeket csak
most, pótlásképen mondja el. Kicsúfolja Belizárnak a hozzá méltatlan
Antoniához való vak szeretetét s azután 26 fejezetben gyűjt össze
mindent, a mi csak rossz színben tüntetheti föl a császári párt.
Igazságtalanságait a túlzások okozzák, de e túlzásokban is sok az
igazság; a milyen pl., hogy a császárnak külsőképen fényes uralma mégis
az alattvalók nyomorúságát okozta. S a történet sem hagyhatja figyelmen
kivül, mint az uralma végén Justinianus ellen föllobbant gyűlölet jelét.
Suetonius császár adomái ehhez képest merő nyájaskodások; épen azért
csak nagy titokban olvasgatták. (Nyomtatásban először 1623-ban jelent
meg.)
Procopius még valóban közel áll az ókor történetiróihoz. Műveiből
egyenesen ki lehet mutatni azt a hatást, a mit reá Herodotos, Polybius s
a vele legrokonabb Ammianus Marcellinus gyakorolt. Ezzel az utóbbival
különben is sok tekintetben össze lehet őt hasonlítani. Az előadás
egységes voltában alig. A _Persica_, _Vandalica_ s a _Gothica_ majdnem
egyszerre kezdi s végzi az események elbeszélését. A három nagy
csoportban saját műveire egyszer-másszor hivatkozik ugyan a szerző,
egészben véve azonban egymástól függetlenűl tárgyal, úgy, hogy ezekből a
külön értekezésekből nem domborodhatik ki sem Belizárnak, sem
Justinianusnak egész egyénisége. Utóbb azért tartotta maga is
szükségesnek, hogy – a legalább a VIII. könyvben – synchronistikát
adjon. Mindenütt gyengén, mesésen induló előadása egyre erősödik, mind
megbízhatóbb; akárhány részletére kisütötték ugyan a tévedést, de még
ekkor is el kellett ösmerni, hogy az eseményekről tiszta képet alkot.
Emlékezetének frissesége szinte kétségtelenné teszi, hogy a
feldolgozásnál saját naplóit használta. Ő maga, mint jogász, talán nem
sokat értett katonai dolgokhoz; de úgy látszik, hogy mikor Belizár, vagy
valamely alvezére jelenlétében meg-megbeszéltek egy-egy imént kivívott
csatát, naplójába azonnal följegyezte a hallottakat; talán ennek
köszönhetni, hogy a _Gothicá_ban egyebek közt oly remekül írta le Nápoly
536. évi ostromát (I. könyv, 8–10. fej). Ranke szerint «egy vakmerő
strategémát ritkán rajzoltak olyan jól, mint ezt Procopius rajzolta;
elbeszélése valóságos kis mesterműve a poliorketikának, a várostromlás
művészetének; mutatja, mindenről mily pontosan értesült a szerző, kinek
a mellett megvan az az érdeme, hogy az általános nagy szempontokról
sohasem feledkezett meg». Teljesen közvetlen Róma védelmének leirásában
is (_Gothica_, I. 16–29. s folytatva II. 1–6.) De szinte önmagát múlja
felül Ravenna ostromának elbeszélésében. (U. o. II. 28–30.) Belizár
miért veti meg a neki fölajánlott gót koronát, hogy azt a gót királylyal
együtt akkor vigye Justinianus elé, mikor ez épen győzelmei közől híja
őt vissza, igazán csak innen ismerjük meg. Ranke szerint «Procopius
minden idők hálájára méltó, hogy az indítóokokat úgy megérteti. A régi
és új idők egykorú eseményeinek történetirói közt Cæsareai Procopius az
első sorban áll».
De nemcsak a hadiesemények rajzolásához ért; Thukydidesre emlékeztet az
az eleven kép, melyet (_Persica_, II. 22.) a konstantinápolyi
dögvészről, vagy a Rómába szorult görögök inségéről (_Gothica_, III.
16–17.) fest.
Általában véve «az utókor szerencsésnek tarthatja magát, hogy e
korszaknak annyira fontos eredményeiről oly jól értesült, oly pártatlan,
s a nyelv és találó előadás tekintetében oly kitünő szerzőtől, a kinek
szemei nyitva voltak a római birodalommal harczoló népek sajátságai
iránt is, egész terjedelmökben, úgy használhat egy munkát, a mint azt
maga a szerző kiadta. Csak egy tekintetben nem elégíti ki
várakozásunkat; könnyedén siklik el Konstantinápoly belső állapotai
fölött, még akkor is, ha azok a hadvezért, kinek művét ajánlotta, igen
közelről érintették.»