Másnap este megjelent Waldné a leányok szobájában. Mostanában már a séta
se volt kellemes, annyi volt a viz az utakon, s igy a leányok a
szobájukban maradtak vacsora után. A szép asszony vigan szólt:
– Adjátok kölcsön egy-két napra a leányomat. Szükségem van rá.
Nevettek. Pirkó azonban egy kicsit büszke is volt erre a kitüntető
bizalomra, Egy ideig még évődtek: «Adjuk» – «nem adjuk» – végre is
odaadták, és a hüvös, esőre álló estében elmentek ketten: a szép
asszony, meg a kis hölgy, karonfogvást, mint két barátnő, akik közül az
egyik már olyan nagy, hogy gardirozhatja a másikat.
– Most velem fogsz maradni sokáig, Pirkó – mondta az asszony – nálam
fogsz aludni és együtt ebédelünk a szobában. Jó lesz?
– Jó.
– Majd én mesélek neked Párisról, te meg elmondod, mi történt azalatt a
szigeten.
Programmot csináltak, oly szokatlan volt, hogy hosszabb ideig együtt
lesznek. Azontul hazáig nem is szólt semmit az asszony. Csak ment a
leánya mellett, magához szoritotta gyönge kis karját, s örült, hogy egy
kis meleg madártest van mellette, hogy okos szem néz rá, hogy van
valaki, aki beszél, ha ő elunja. Fönn a szobában még rendezkedtek egy
kicsit, a kanapén ágyat vetettek, aztán lefeküdtek. Az asszony mindjárt
elfujta a gyertyát, s csönd lett. Künn nagy szél járt, valami távoli
viharnak a hirnöke. A fák koronái az ablakuk alatt zugtak és az ablakon
nem jött be semmiféle halvány derengés. Az ég nagyon felhős lehetett. A
kis hölgy az anyját figyelte, hogy alszik-e. Nem aludt. Aztán megfordult
s megpróbálta, el tud-e aludni. De künn nagyon süvöltött a szél, a fák
szinte harsogva zugtak, meg aztán miért éppen most jön ki lakni
Tarkovics, amikor viz alá kerül a sziget és Melitta kisasszony már rég
beköltözött Pestre?
A másik ágyból, mint egyszer nem is olyan régen a Belláéból, ugyanaz a
kérdés jött:
– Alszol, Pirkó?
– Nem, mama.
És ugyanaz a hivás:
– Gyere át az ágyamba.
Egy pillanat alatt ott volt Pirkó a nagy ágyban, amelyben több párna
volt, mint a leányok ágyában szokás, amely parfümös is volt egy kissé,
anélkül, hogy parfümözték volna. De itt nem volt semmiféle beszélgetés.
Az asszony mellére vonta a leánya fejét, s Pirkónak csak most tünt fel,
hogy az anyja se aludt mostanáig. Odabujt mellé, jól érezte magát. Az
ablakot nagy esőcseppek kezdték verni és Waldné sóhajtott. Hosszu ideig
nézett maga elé a sötétbe, aztán egyszerre nagyon erősen magához
szoritotta a leányát, még mindig szótlanul.
«Miért jön ki éppen most lakni – gondolkozott a kis leány – éppen most…
talán csak nem miattam?»
És ekkor érezte a második szoritást, s hogy oly közel volt az anyjához,
a szoritásról azt is érezte, hogy az asszony sir.
– Valami bajod van, mamuska?
Titkolni nem tudta, letagadni meg nem lehetett ezt a sirást. Hát ezt
mondta:
– Sok, sok bajom van, kis leányom…
S most arczához támasztotta az arczát, amely forró volt és könyes, ugy
feküdtek ketten egy párnán, az anya és a leánya, mialatt künn elállott a
szél s megeredt a bő nyári zápor, zuhogott a fák közt egyenletes,
csöndes zugással. Messze, valahol a Jánoshegyen is tul, zengett az ég.
Pirkó reszketni kezdett.
– Félsz a zivatartól, kis bolond?
– Nem félek, mama. Nem tudom, miért reszketek ugy.
És reszketett, valami nagy izgalom rázta gyönge, ideges kis testét, igy
vonult be a lelkébe égzengés muzsikájával, viharos éjszakán annak a
megfejtése, hogy mért jön ki lakni Tarkovics, holott már mindenfelé áll
a viz a gyepen s Melitta kisasszony rég beköltözött…
Elaludt, előbb, mint az anyja, s amikor a sudár asszony ezt észrevette,
ugy tett vele, mint kicsi korában szokta: ölbe fogta, óvatosan átvitte a
maga ágyába, betakargatta s nagyon csöndesen megcsókolta a haját.
– Aludjál kis leányom – mondta alig hallhatóan, aztán az ablakhoz ment,
ki próbált nézni a vak éjszakába, majd visszabujt az ágyába és a falnak
fordult.
Mire a leány reggel fölkelt, az anyja már nem volt otthon. De mintha a
gond az ágya mellett állt volna, s csak azt várta volna, hogy
fölébredjen, azonnal megmarkolta a szivét. «Kijön lakni, kijön lakni» –
ezt mondta egyre a fülébe, nem tudott tőle szabadulni semmiképpen.
Gyorsan felöltözött s azt gondolta, hogy most már egyesegyedül áll ezen
az egész világon, most el van zárva az anyjához is az ut. Valami
rettenetes fájdalom ette végig magát időről-időre a lelkén és csak most
tudta meg, hogy még maradt eltiporni való reménye. Az igazi remény az,
amelyről maga az ember se tud. Ha napnál világosabban is látjuk, hogy
egy szerettünk meg fog halni, ha teljes bizonyossággal készülünk is
erre, – a halála mégis letör bennünk egy titkos reményt, egy rejtve
nyiló hitetlenséget. Minden reménység, miután az elménkben meghalt,
szivünkben titkos életet él tovább, s csak ott hal meg igazán,
legtöbbször a szivünkkel együtt. Az én kis fehér leányom szivében most
haldoklott ez a bujdosó virág, s ennek az elmulásnak a bánata átjárta az
egész lelkét. Most minden szilárd pontot elveszitett maga körül, most ő
volt egymaga az egész világ.
Kopogtattak az ajtón.
Egy kertészlegény állitott be, tisztességtudóan köszönt és hatalmas
rózsabokrétát nyujtott Pirkó felé:
– Itt lakik kérem, a Waldné tekintetes asszony?
– Itt lakik.
– Hát ezt neki hoztam.
Pirkó átvette a bokrétát. Csupa nagy piros rózsa volt, csupa tökéletesen
kinyilott, érett virág, amely talán már holnap elbágyadt volna, ha a tőn
hagyják.
– Ki küldi?
– Egy ur küldi kérem, de nem szabad megmondani, hogy kicsoda.
– Nem ismeri?
– Nem én, kérem, sohse láttam.
Aztán megint köszönt és kiment. Volt még egy gyanakvó pillantása Pirkó
számára, amért nem az vette át, akinek szólt. A kis leány utána
kiáltott:
– Mondja meg annak az urnak, hogy a nagyságos asszony leánya vette át.
Hogy becsukódott az ajtó, beletemette arczát a virágok közé. Nehéz
illattal volt teljes a bokréta, a napon érett rózsák dus olajpárája
szállt belőle. Csöndesen az ablakhoz ment vele.
– Szabad ezt tennem? – kérdezte magában, amikor kihajolt, s lenézett,
nem jár-e lenn valaki. Ugy vélte, gonosz dolgot cselekszik. Nagyra
nyitotta a szemét, s mivel most történt először, hogy tiltott dolgot
cselekedett, fülig elpirult. Aztán hirtelen fogta a csokrot s az ablakon
át messzire kihajitotta, a fák koronája fölött, a Dunába. Utána is
nézett, még látta is, hogy a nagy viz csöndesen ringatva viszi a piros
foltot. A szobában rózsaillat maradt s ez vádolta. Gavallértermészetü
kis leány volt, egyenes karakter, s ezért most már sajnálta ezt a sunyi
cselekedetet. Alattomos volt, ez volt az érzése. Lopott is, sikkasztott
is, gyanakodott is, nagy isten, hogy mindez megtörténhetett vele, a kis
gavallérral, s hogy éppen az anyja ellen követte el… Láz járt az ereiben
erre a gondolatra. Szabadulni szeretett volna, de mindentől ezen a
világon. A férfiaktól, az asszonyoktól, a virágoktól és – istenkém – a
szerelemtől is, ettől a nagy és szép dologtól, amely után annyit
vágyakozott, s amely most napokon, éjszakákon, heteken ütötte, vérezte,
mintha az ő gyönge kis szivén akarta volna megmutatni, mit tud.
A mama jött a fürdőből, frissen, hamvasan, jókedvüen.
– Már fölkeltél, Pirkó?
Pirkó még érezte maga körül a rózsaszagot, s rettenetesen megijedt, hogy
ez elárulja. Ez a lengő illat, amelynek már csak finom nyoma volt a
szobában, az agyára nehezedett, százszorosan kellette magát neki,
végigosont finom kis orrán, még a szájában is érezte az izét.
– Fölkeltem, mama, már hogyne keltem volna föl…
Az asszony vidáman mondta:
– Én már hétkor talpon voltam, sétáltam, fürödtem… Ma még több a viz a
szigeten, mint tegnap. Azt mondják, hogy átszivárog a töltésen, a kis
gát már tán egy napig se birja.
Nevetett.
– Holnap uszni fogunk, Pirkó!
Ő is próbált mosolyogni. Az asszony letette a napernyőjét, levette a
kerti kalapot, s a tükör elé állt. A haját kibontotta és nagy
szeretettel ment végig rajta egy aranyszinü fésüvel. Szép volt igy,
nagyon. Ezt ő is gondolta e pillanatban, s talán erről jutott eszébe,
amit hátra se nézve, csak ugy félvállról mondott:
– Te, ez kijött lakni ma reggel, csónakon jött Ó-Budáról, mert a hajó
már nem jár… ez az ujságiró… hogy is hivják?
Pirkó is ugy tett, mintha egy kicsit gondolkoznék, aztán igen csöndesen
mondta ki ezt a nevet;
– Tarkovics.
És azért a kis hazugságért, ami ebben a gondolkodásban volt, még ő
szégyelte magát.
Együtt voltak egész nap, együtt ebédeltek, itt a szobában. S amikor a
pinczér be-bejött, hogy az ételt hozza, mind a ketten idegenszerü
félelemmel néztek az ajtóra. Tarkovics már korán reggel kijött, s még
mindig nem jelentkezett. Őt várták mind a ketten, de hogy mind a ketten
várták, ezt csak Pirkó tudta. És nem jött, egész nap nem jött, már
alkonyat borult a fákra és a külvárosi gyárakra a Duna tulsó partján, s
Tarkovics még mindig nem jött.
– Kóborolni szeretnék egy kicsit, mama – mondta estefelé a leány – még
látni egyszer a szigetet, mielőtt átfolyik rajta a Duna.
Az anyja kérőleg nézett rá:
– Maradj itt, édes…
Hát ezért kellett ő, ezért vették kölcsön a másik családtól. Hogy legyen
itt valaki, aki utját állja a dolognak. Szegény kis őr, szegény kis gát
volt, mosolyogva konstatálta. Nem különb, mint az a homokos töltés, amin
átszivárog a Duna. S nem is ér többet, egyszer csak átszakad, elsöprik
az utból, és vad rohanással siet át rajta a hullám… Fájt neki ez a
szerep:
– Bocsáss el, édes mama, nagyon szeretnék…
Ez az volt, hogy «nagyon szeretnék szabadulni» – de csak idáig mondta. S
már indult is, nem, nem akart itt maradni. Nagyon borzalmas helyzetnek
találta az egészet. Menni kell, akár vissza se jönni többé…
– Hát menj – mondta az asszony – csak ne menj közel a Dunához…
Ezt már nem is hallotta, már künn volt. Leszaladt a lépcsőn, ki az
estébe. Fáradtan vonult el előtte egy csapat katona, csizmájuk locsogott
a pocsolyás földön, vállukon az ásó. Utánuk nézett egy darabig, s akkor
hirtelen a tulsó oldalra figyelt, ahonnan nagy szaladás zaja
hallatszott, s kivillant a fák közül a fáklya vörös fénye. A sziget
közepe felé szaladt egy másik csapat katona, elől a tiszt, maga is
ásóval a kezében. A fáradtak, akik az imént erre vonultak, egyszerre
megálltak. A tisztjük átkiáltott a szaladókhoz:
– Na was ist denn wiederum?
Mindjárt jött is az orditó válasz, németül:
– Lenn átszakadt a töltés!
Hideg futott végig a kis leány hátán erre a kemény szóra, s most ő is
szaladni szeretett volna. A fáradt katonák tisztje nekirohant a gyepnek
s elorditotta magát:
– Laufschritt!
Amire ezek is rohanni kezdtek, átvágtak a nagy gyepen, mintha egyszerre
erőre kaptak volna. S ugyanekkor a felső töltés felől is jött egy rohanó
csapat, fáklyával, mint amikor tüz idején mindenünnen egyszerre jönnek a
tüzoltók. Pirkó ezek után szaladt, de a tiszt visszakiáltott rá
udvariatlanul:
– Otthon maradni!
Szegényke megállt, megvárta, mig ezek is eltüntek a fák közt, aztán
egyet gondolt, mellének szegte a fejét és mégis elkezdett szaladni, a
csapatok után. A katonáknak azonban gyorsabb volt a lábuk, s Pirkó
csakhamar azon vette észre magát, hogy egyedül szalad. A nagy bokrok és
fák közt meg is ijedt. Alulról valami idegenszerü, vad morajlás zugott
feléje, emberi kiáltásokkal vegyesen. Hirtelen megállott, hamarjában nem
tudta, hogy honnan csap rá a nagy viztömeg, s félt az ismeretlen
elemtől, sejtelme sem volt, hogy miképpen jön a viz, hogyan fogja
elönteni a szigetet. A térde reszketett s önkéntelenül is visszanézett,
ahonnan néhány égő lámpa világolt feléje. «Jobb lett volna otthon
maradni» – gondolta. S a zugás egyre erősebben hangzott alulról. Ez most
izgatta kissé.
– Jön a viz! – mondta félhangosan, fenyegető akczentussal, szinte azért,
hogy önmagát ijeszsze vele. Aztán elképzelte a feléje rohanó piszkos
Dunát, ezt a nagy sárga tengert, amint lekapja a lábáról, átgázol
fölötte, s görgeti, sodorja nagy száguldásában. Óh meghalni igy,
gyorsan, vad erőszak által, de jó volna – gondolta egy rövidke
pillanatra. Elképzelte, mint vinné a nagy folyam, mint szünnék meg egy
pillanat alatt minden, de minden bánata.
Vagy husz lépésnyire megzördült előtte egy nagy bokor. Mintha valami
állat akarna kibujni alóla. Megijedt, összerezzent és felsikoltott.
Rászegezte pillantását a bokorra, semmi se bujt ki a galyak alól. «Mi
lehetett ez?» Ekkor valami hideg ölelte körül a lábát. Viz ömlött kis
kivágott czipőjébe, s hogy erre körülnézett, már az egész ut
szélességében fénylett a viz. Ez amolyan előfutárja volt a nagy
hullámnak, surranva jött az uton, megrezzentette a bokrokat, mint valami
alattomos csuszómászó. De a lábán érezte, hogy egyre emelkedik, s erre
szorongó félelem fogta el. Gyors szaladással menekült ki a bokáig érő,
egyre szélesbedő vizből, s rohanni kezdett visszafelé; mögötte surranva,
csuszva jött a viznyelv. De ugyanekkor már egészen közelről hallotta az
iménti zugó lármát. Futás közben oldalt nézett, a hatalmas pázsit felé,
amely a fürdőháztól majdnem a sziget közepéig huzódik. Ijesztő látvány
volt. Magasra tartott fáklyával, orditva szaladtak visszafelé a katonák,
s alig tiz lépésnyire mögöttük jött a Duna, most már az igazi nagy
áradat, amely egész szélességében elboritotta a szigetet. Valami soha
nem hallott, a nagyon mély basszuskorgáshoz hasonló, bőgésszerü hanggal
kergette őket a viz, meg-megcsillant a bokrok közt, tördöste,
recsegtette az ágakat, egy-egy hullámját előre vetette s oldalt, ahol
mélyebb volt a föld szine, hosszu nyelveket szalajtott előre. Szaladtak
mind, elől a kis fehér leány, mögötte a katonák, s leghátul teljes
szélességben, most már harsogó bőgéssel a viz, törve-zuzva a bokrokat,
elsöpörve a vaspadokat, fák lehajló ágait megroppantva. Ha nagy szél
rohan végig a bokrok közt, ez is ijesztő süvöltésként hangzik, hát még a
mikor az egész Duna vágtatott át rajtuk! Ropogtak az ágak, sirtak a
levelek, de semmi nem tudott ellentállni a viznek.
Akik a felső szigeten álltak, sikoltozva rohantak a házakba. A fürdőház
előtt nagy vaspontonok álltak, bennük fáklyás katonák. A pontonokat
csöndesen a hátára vette a viz s lassan vitte lefelé. A többi katona
részint a vendéglő terraszára ugrott, részint az üres pontonokba. Az
egyik tiszt, aki jó tiz perczet szaladt a viz elől, amig az első
csónakhoz ért, nevetve ugrott a vasalkotmányba, s miközben letörölte
homlokáról a verejtéket, fejcsóválva mondta a Dunának, amely most minden
irányban elterjedt körülötte:
– Ah, du Canaille!
Pirkó a nagy szálló terraszára menekült, ahol már izgatottan várta az
anyja. Elnézett a nagy gyöp helyén, ahol most csak a félig kiálló fekete
bokorcsomók jelezték, hogy ez nem volt mindig tenger, s látta, hogy itt
már szelidebb a viz, csöndes kis fodrokat hajt rajta a szellő, csak elől
haragszik, csak az előőrsei harapnak, tépnek, szaggatnak, süvöltenek.
Igen, csöndes fodrokat, lágy kis hullámokat hajtott a szellő keresztül a
szigeten, s már a lárma is elült, csöndes bámulás uralkodott az
embereken s az az elfogódás, amelylyel a lassan, de szemmelláthatóan
egyre emelkedő viz imponált nekik A lámpák tükörképén látszott ez
legjobban. A vizben reszkető láng egyre közeledett az igazihoz, a
lámparudak háromnegyede már viz alatt volt.
Egy katonai csónak haladt el előttük, a katonák vasvégü rudakkal
hajtották. Hogy a lámpák elé ért, a tiszt meglátta a szép asszonyt,
szalutált és felszólt:
– Wollen die Damen vielleicht in’s Restaurant?
– Igen, mama – sugta Pirkó, aki szerette volna látni a nagy vizet.
Waldné mosolygott, meghajtotta a fejét s beszálltak a vascsónakba.
Elhajókáztak a virágágyak felett s az egyik helyen Pirkó elszomorodott:
– Itt voltak a tubarózsák, mamám…
S az édes, elmult estére gondolt, amikor még jól esett a fájdalom.
Homlokára tette kis kezét, most már fájt a feje a sok izgalomtól. Félig
lehunyt szemmel nézett szét a sötét estébe.
A fürdőház magaslaton épült, a viz nem érte el ezt a dombot. Igy az
épület köré gyülekeztek a kertészek, s ott állt a katonák egy része is,
tétlenül nézve a fénylő nagy vizet, amely egy félóra alatt hetek
keserves munkáját tette tönkre. Fáklyákat tartottak, s bámulták a
vascsónakban hajókázó két hölgyet.
Odább, a magaslat egy kiugrásán egyetlen alak állott. Ráesett a fáklya
vörös fénye, s ő büszkén nézett ki a szabad Dunára. Fekete köpenyét
lobogtatta a szél, hosszu haja a homlokára omlott. De délczegen állott
szemben a rémületes áradattal, s hátravetett feje, kidüllesztett melle
nemes daczról tett tanuságot. Persze, hogy ő volt, Sándor, akinek
buzgott a lelke ettől a hatalmas impressziótól, s aki talán ugy érezte,
hogy fekete köpenyébe burkolózva, levett kalappal nézvén szemébe a
rettenetes Dunának, e pillanatban nem kisebb valakivel daczol, mint
magával a bosszuálló istennel.