A kis hölgy egyre kevesebb vallomást tett Bellának, mindinkább
önállósitotta magát a bajával, s ezért a kövér szőke elhatározta, hogy
leveszi róla a kezet. Ez annál könnyebben ment, mert hamarosan akadt, a
kire rátehesse. Szakavatott tanácsait egy idő óta Fóti Sándornak
osztogatta, a ki sokkal jobb médium volt, mint a leány. Sándor órák
hosszant értekezett vele, apróra kikérdezte, és a legtöbb dologban
követte is a tanácsát. De egy napon aztán nagyon lehangoltan
jelentkezett a költő:
– Te Bella – mondta neki – én hiába járok ide ki, én hiába beszélek
veled, én hiába csinálok mindent, mert ez a leány szerelmes.
Bella hallgatott. Ugy érezte, hogy kötelezi a Pirkó érzésével szemben
valamiféle diskréczió. De Sándor mindent tudott:
– Ez a szegény kis leány halálosan szerelmes Tarkovicsba. Most már
tudom, hogy miért szereti ugy a verseit…
A maga verseire gondolt, a melyeket titokban sokkal jobbaknak tartott
amazoknál.
– Soha, soha többet nem jövök ki ide a szigetre – szólt busan, – most is
csak azért jöttem ki, hogy ezt megmondjam.
– Ezért nem kellett volna kijönnöd. Az ember egyszerüen elmarad és pont.
Vagy nem?
– Te mindenre tudsz valamit mondani. Most már te is ellenségem vagy. Hát
már mindenki ellenem fordul?
A nagy regények agyongyötrött hősei nem mondhatták ezt nagyobb
keserüséggel a második kötet végén, mint a hogy most Sándor mondta. Az ő
korának, az ő vágyainak minden szomorusága benne volt ebben a
felkiáltásban, s isten előtt bizonyára éppoly sulylyal esett a latba,
mint a nagy tragikus hősök panasza. Az ember nem adhat többet, mint a
mennyije van, s a Sándor egész világa éppugy benn volt az ő panaszában,
mint régen a vértanuk utolsó szavában az ő egész világuk. Sándor erősen
érezte, hogy ő vértanu, s hogy a szive okvetlenül meg fog szakadni. De
önállóság, az kevés volt benne, s ezért fájdalmas hangon kérdezte meg a
leánytól:
– Hát most mit tegyek?
Bella szigoruan felelt:
– Ilyenkor legjobb, ha az ember felejteni próbál. Eleinte nehezen megy,
de utóbb bele fogsz törődni. Oh, hányszor mentem én át ezen!
Leintett kezével a levegőben, mint a kinek nagyon a kisujjában van az
egész dolog, Sándor pedig lemondó hangon felelt:
– Ugy is fogok tenni. El fogom felejteni, kerülni fogom, igyekezni
fogok, hogy sohse lássam. Pesten ez könnyen fog menni, ide pedig
egyszerüen nem jövök ki többet. Ugy-e?
– Ez a legjobb.
Tetszett neki ez a szép lemondás:
– Soha, soha többé nem jövök ki. Legyen szerelmes és én kivánom neki,
hogy szeressék viszont. Legyen olyan boldog, a milyen boldogtalan én
vagyok.
«Érdekes – gondolta Bella – a férfiak mindig szóról-szóra ezt mondják.»
Sándor, ha már a másik előtt nem lehetett, Bella előtt mutatkozott
nemesszivü lovagnak.
– Én leszek majd egyszer a legjobb barátja. Én hozzám jöjjön el a
panaszával. Mondd meg neki, hogy ha majd összekap a férjével, én majd
odamegyek és kibékitem őket. Az esküvőjén is ott leszek. És mondd meg
neki, hogy majd ha egyszer…
Ez a «majd ha egyszer» nagyon fájt. Egyike a legfájdalmasabb formáknak a
magyar nyelvben.
– Majd ha egyszer… valamikor…
Nem birta tovább.
– Sándor, ne bőgj – mondta szigoruan Bella, s most elemében volt. – Ne
bőgj, gyere ide…
Simogatni kezdte:
– Az csacsiság, ha a te korodban valaki az ilyen gyerekséget ugy a
szivére veszi. Vedd tekintetbe, hogy minden ember, mielőtt megnősül, egy
csomó leányba szerelmes, és mindenikről majd nevetve mesélsz a
feleségednek.
– Én nem – mondta a fiu őszintén – én nem fogok… soha, soha…
Gyönyörüen engedelmeskedett a nagy törvénynek, amely azt mondja, hogy
minden kielégitetlen szerelem azt hiszi magáról, ő az utolsó. A leány
még a könyeket is letörülte a szeméről:
– Az imént még olyan okos voltál. Nézz rám. Jól teszed, ki se gyere
többet…
A fiu a szemébe nézett és daczosan felelt:
– És azért is ki fogok jönni minden nap. Tudod?
Hirtelen elhallgatott, mert Pirkó jött feléjük. A kövér szőke már készen
volt a legközelebbi tanácscsal:
– Hamar törüld meg a szemed, ne lássa, hogy sirtál!
De ez már tele volt daczczal, s keményen szólt:
– Azért sem törülöm le, hadd lássa. És ha nem akarja látni, menjen el.
Elég nagy a sziget.
Kifutta az orrát, minden nagy gyász ezzel végződik. És vad pillantással
várta Pirkót.
A kis hölgy lassan jött feléjük. Hallgatta, mint jár a szél fölötte a
lomb közt, figyelt a Duna neszére s közben tele volt gondolattal.
Tarkovics kijön lakni a szigetre. Az egészből egy szót se értett.
Melitta kisasszony az árviz hirére azonnal beköltözött a városba, ez nem
volt neki való mulatság. És különben is a pocsolyák tönkretették összes
alsószoknyáit. De hát akkor miért jön ki? Kiért jön ki? Egy pillanatig
se gondolt arra, hogy ő miatta jön ki. Zugott a lomb, sóhajtott a fák
közt a szél és Pirkó érezte, hogy tudja már a kijövetel okát. Érezte,
hogy tudja, igen, ezt igy kell mondani. Még a lelke legmélyén se volt
megformálva ez a tudat. Még csak sejtés se volt. De érezte, hogy az első
élesebb bizonyitékra egyszerre tudni fog mindent, minden kapcsolatot
megtalál, világos lesz előtte minden. Oly nagyon gondolkozott, hogy
elment volna Belláék mellett, ha meg nem szólitják. Már néhány lépéssel
el is hagyta őket, amikor a szőke utána kiáltott:
– Pirkó, meg se állsz?
Fölkapta kis barna fejét s ijedten nézett feléjük. Aztán visszafordult,
s odament.
A költő azonban annyira daczos volt, hogy csak félvállról köszöntötte s
olyan durvasággal, amely neki magának fájt legjobban, mondta:
– Azért nem muszáj éppen idejönni. Én miattam ugyan megállni se érdemes.