Van egy bizonyos fajta éjjeli lepke, amely arról ismeretes, hogy a mig
künn van a homályban, óvatos, csöndes állat, de amint bekerül a
lámpához, megbolondul. Eleinte csak körülötte tanyázik, a fal fényesebb
részein. Majd közelebb merészkedik, röpköd a lámpa körül egy kicsit,
aztán megint elbujik valahová, perczekig nem kerül elő. Később ismét
megjelenik, most már vakmerőbb, s ugy venni észre, hogy valami őrület
szállt parányi fejébe. Rendetlen röpdöséssel kering a láng körül,
nekivágódik az üvegnek, mindegyre kisebb köröket ir le, végül pedig
tökéletesen megvadul. Bolond módra csapódik neki az ernyőnek, az
üvegnek, összetöri a szárnyát, hihetetlen gyorsasággal czikázik egyik
helyről a másikra, s ha az ember utána nyul, hogy megfogja, ugy érzi,
hogy a kis állat megvakult, se hangra, se mozdulatra nem figyel, meg
lehet fogni, ki lehet hajitani az ablakon. De a következő perczben
megint megjelenik reszkető szárnyacskája a lámpaernyő alatt, nekivág
megint az üvegnek, s az ember utóvégre is belátja, hogy az ilyen
bolondon nem lehet segiteni és békén hagyja. Másnap reggel aztán
megtalálja az éjjeli szekrényen a kihült lámpa alatt, összetört,
fénytelen szárnynyal, mozdulatlanul.
Pirkó most körülbelül ott tartott, ahol a lepke először csapódik neki a
forró üvegnek, amikor a melegtől és fénytől először forr fel benne
valami nagy indulat. Reggel, amikor végignézett a szigeten, amely fölött
most nyugodtan, alig észrevehető mozgással áramlott át a viz, meglátta
egy csónakban Tarkovics Endrét. A férfi intett neki a kalapjával, amire
Pirkó hirtelen megfordult, felrohant az üres szobába és az ágyra vetette
magát. Eltünt belőle a mértéktudó kis hölgy, most esett le a lábáról az
üvegczipő, az óvatosság, a gondos körültekintés szimboluma. Szaladt
mindenki elől s mégis mindenkibe beleütközött. Ha ugy érezte, hogy haza
kellene mennie, nem tudta, hová menjen: Belláékhoz, az anyja parfümos
hotelszobájába, vagy a pesti lakásba, ahol föl voltak szedve a szőnyegek
s fehér vászontakaró alatt szundikáltak a butorok. Kereste a családját,
azt se találta. Vergődött, nem tudott hová menni, kivel szóba állani.
Kibámult az ablakon, aztán hirtelen az ajtóhoz szaladt, de ott megint
megállt. Az anyjának nem mert a szemébe nézni. Tudta, hogy miért tartják
itt, miért van rá szükség. Istenem, talán mégis jobb lett volna Heinét
nem olvasni, a szerelmes verseket meg nem ismerni, s most még nem érteni
oly világosan, hogy miért veszi egyszerre magához az anyja, miért öleli
sirva az ágyában, álmatlan éjszakákon. Azok a lepkék is, ha őserdőben
élnének, ahol nem jár ember, aki tüzet gyujthatna…
Aztán leült és föltette magában, hogy minden erejéből gondolkozni fog.
És sokáig ült egymagában, minden neszre figyelve, hogy talán az anyja
jön, akivel – tudja isten – még találkozni se szeretett volna.
Igen Pirkó meg fog szökni.
Hogy hová, azt nem is tudja. Hogy miképpen, azt se. De szökni fog, innen
el és folyton menni, menni, egészen addig, amig csupa idegen emberek
közé nem ér. Vagy talán az apjához menjen?
– Szegény apa – gondolta és megborzadt. Szegény apa most az irodájában
ül és dolgozik. Künn ülnek a segédek és periratokat másolnak. Aztán a
törvényszékre szaladnak, visszajönnek, beszólnak az ajtón és az
irodavezető tovább küldi őket. Emlékezett a szavakra, amik az irodából a
lakásba röppentek:
– Menjen a pénzügyigazgatósághoz…
– Szaladjon a vámházba…
– Tizkor tárgyalás az ötnél…
És mindebből a sok másolásból, szaladgálásból és tárgyalásból pénz lett,
piszkos bankók, amiket kövér kereskedők vagy öreg vidéki asszonyok
szoktak volt apának az iróasztalára olvasni. És mindebből a pénzből
szép, villogó ruhák lettek, finom párisi selyemharisnyák, parfüm,
szalagok és a mama mégis sirva ölelte az ágyban.
– Szegény apa…
Valami közösséget érzett az apjával. De félt, hogy meglát rajta mindent,
hogy megtud valamit.
Az anyja jött:
– Csónakon jöttem a fürdőből – ujságolta – estefelé végigcsónakázunk a
szigeten, te is velünk jösz, Pirkó!
Soha még nem felelt ugy, ahogy most:
– Nem megyek.
Daczosan, határozottan mondta.
– Nem jösz? Miért nem jösz?
Szegény maga se tudta. Azt se tudta, mit beszél. Erre meg ezt felelte:
– Vagy különben megyek.
Azzal kiszaladt, megint le a lépcsőn a terraszig, aztán föl az
olvasóterembe. Ott senki se volt, hát a zongorához ült. Kinyitotta,
becsapta. Majd ujságot akart olvasni. De ezt se birta. Leült hát a
kanapé sarkába és maga elé nézett. Mintha fölfedezett volna valamit,
egyszerre megvilágosodott az arcza. Nagyon halkan mondta:
– Nem tudok élni.
Ez a csöndesen suhanó szó magánosan szállt végig az oszlopos teremben,
visszajött hozzá, a fülébe zugott, a szivét szorongatta.
Pirkó nem tud élni. Nagyon megsajnálta magát, mosolygott egy kicsit, de
nagyon szomoruan és megint mondott valamit, ezt is félhangosan, hogy a
fülével is hallja. Ezt mondta:
– Szegény kis leány.
Még egyideig szótlanul ült a teremben. Aztán betotyogott egy öreg
urhölgy, aki előkeresett egy német lapot és befészkelte magát a
karosszékbe, hát kiment. Fel, az anyjához, akit megint öltözködésnél
talált. Azt mondta neki, hogy nagyon szeretne ma Bellához menni, nála
maradni, ott aludni. Panaszkodott, hogy kényelmetlen a kanapé és
nyugtalan alvás esik rajta. A csónakpartiról pedig lemond.
– Akkor én se megyek – mondta erre az anyja.
Pirkó őszintén kérdezte:
– Miért?
Az asszony egy kicsit hallgatott, gondolkozott, aztán csöndes-kérő
hangon, amely igazán szivből jött, igy szólt:
– Csak még ma maradj itt, kis leányom.
Dehogy maradt. Nem lehetett, egyszerüen nem lehetett. És máris szeretett
volna rohanni, mert a legártatlanabb szó, a legegyszerübb kérdés is
kegyetlen világossággal folyton azt magyarázta neki, amit már kitalált.
Az anyjának minden szava, minden mozdulata, minden kérése ujabb és ujabb
bizonyiték volt. Dehogy maradt.
– Hát jó – mondta az asszony. – Ilyen leányom van nekem. Egyszer kérem
valamire.
A kis leány már kifelé ment s az ajtóból csak ezt mondta:
– Bocsáss meg, mama. Kezit csókolom.
De nem csókolta meg a kezit.
*
A leányszobában, az ő kedves párnáján felriadt Pirkó hajnal felé. Szinte
csodálkozott azon, hogy tudott aludni. A másik ágyban megint csak
nyugodtan, egészséges álommal aludt a kövér szőke. Egyáltalán, Pirkó nem
emlékezett arra, hogy a szőke valaha nyugtalanul aludt volna. Az ablakon
megint a derengés világos lehellete szállt be s ahogy a leány figyelni
kezdett, érezte maga körül a hajnal előtti nagy csöndességet, az igazi
nagy alvást. Fölkelt s óvatosan vette magára fehér ruháját. Kiosont az
ajtón, le a földszintre s a kapu elé kötött csónakba ült. Eloldotta a
lánczot s fülelt, hogy nem hallják-e. Nem, senki se hallotta, minden
aludt még a szigeten, a füvek és virágok csöndesen álltak a viz fenekén,
csak éppen a madarak voltak ébren. Budáról kakasszó rikoltott át a
vizen, egymásnak felelgettek az ó-budai kakasok.
Az egyik evezővel dolgozni kezdett s kieviczkélt odáig, ahol valamikor a
sziget partja volt. Itt szétnézett a Dunán. A nap még nem jött fel, de
Pest felől már világos volt az ég s a legalsó felhők rózsaszinü fényben
usztak. A viz is csöndes volt, pontosan mutatta a gyárkéményeket, a
parti fákat. A kis leány kiült a csónak orrára s hagyta, hogy a viz
szeliden vigye lefelé; kissé didergett a friss hajnali szellőben, de ugy
érezte, hogy ez a sok viz, ez a nagy reggeli hangulat egy kicsit enyhiti
a fájdalmát. Hogy mi lesz ennek a csónakázásnak a vége, azt nem tudta.
De sejtette, hogy soha többé nem jön vissza. Nem látja soha többé a
kövér szőke leányt, a derék öreg Térei bácsit, nem kell többé
szégyenkeznie az anyja előtt. És soha, soha többé nem kerül Tarkovics
elé. «Szeressék egymást» – gondolta s csak azon a nagy fájdalmon, amit
ez a szó a lelkében okozott, csak azon érezte, hogy ez kikre vonatkozik.
A viz kifelé kezdte vinni a csónakot, a Duna közepére. És itt egyre
gyorsabban vitte.
– Isten veled, sziget – mondta Pirkó és meghajtotta fejecskéjét a sziget
felé. Még ezt is elemezte s rájött, hogy megint bakfis volt. De aztán
napirendre tért e fölött is, ugy érezte, hogy most már ez is mindegy.
Valami nagy nyugalom szállt a lelkére szegény elveszett madárnak, akivel
sohase törődött az anyja. A pesti gyárak felé nézett, amelyek
kéményeiből nagyon vékonyan, szinte álmosan szállt egy kis füst. Ezek
tovább élnek, tovább dolgoznak, és hat órakor már talpon lesz az egész
város, csöngetni fog a villamos a hidon, s munkába mennek a munkások.
«Szép lehet szépen meghalni» – gondolta s eszébe jutott Helén, az
asztolári liliom, akinek teteme fekete bárkán, fehérbe öltöztetve,
telisteli virággal csöndesen uszott le a folyón a gonosz Guinevere
királyasszony palotájáig. Ennél a gondolatnál visszanézett a nagy szálló
felé s az anyja ablakát kereste.
Most sirni kezdett. Talán ő sirt egyedül e pillanatban ebben a nagy alvó
városban, a megáradt viz közepén, amikor még semmi emberi hang nem jött
sehonnan, csak a madarak ébredeztek a szigeten és a kakasok felelgettek
egymásnak. De az ő sirása nagyon csöndes volt, csak a Duna kis hullámai
hallották meg.
Feljött a nap, kibujt a gyárak mögül égővörös nagy korongja, s
egyszeribe kigyultak mind a felhők, rózsaszinü lehellet szállt széjjel
az égen, égő rózsaszint kapott a Duna is és a budai ablakok végig
lángban ragyogtak. Sebesen haladt lefelé a csónak, keresztbe állt a
vizen, senki se kormányozta. A kis fehér leány ekkor szembeállt a
nappal, s az ő hótiszta ruhácskáját is elöntötte halvány rózsaszinnel a
hajnali sugárzás. Nagy vigasztalás jött feléje mindenünnen, s abbahagyta
a sirást. A nap szemlátomást szállt följebb az égen, kigyujtotta a
bárányfelhők széleit s aranysugárkákkal hintette tele a Dunát. Ekkor
jött felülről a fekete bárka, amely tele volt zöldséges asszonynyal, s
amelyben izmos legények eveztek. Halk ének hallatszott róla, az
asszonyok elhuzták a magas hangokat, mint a proczesszióknál, amikor a
Mária-énekeket éneklik.
A hidon tul az egyik evezős felállt a helyéről, kihajolt a viz fölé, s
ezt mondta:
– Egy üres ladik…
Mind arrafelé néztek, s egy pillanatra, amig a legény evezője maga felé
huzta az üres csónakot, elhallgatott az ének.