A hajók menetrendje megváltozott, most már ritkábban jöttek, nehezebben
kötöttek ki, s látszott, hogy ez a kellemetlen munkájuk utolsó
fellobbanása a kötelességtudásnak. Amit Waldné mulatságnak nevezett, az
már megkezdődött a szigeten. A beszivárgó viz nagy tócsákban ragyogott a
virágágyak és sétányok helyén, s egymáshoz tolt padokon sétált a
közönség a mocsarak fölött. A kertészek mindent megmentettek, amit csak
lehetett. S a katonákat rossz volt még csak nézni is, ugy dolgoztak
éjjel-nappal. Szegények a verejtékes munkában a dalolásról is leszoktak,
s most csönd volt a szigeten, mindenki hallgatott, mintha valami
haldokló mellett virrasztana, várva a perczet, amikor egy nagy
sóhajtással mindennek vége lesz.
Csak Waldné nem érzett semmiféle szomoruságot. Neki roppantul tetszett
ez az élet. Hangos nevetéssel ment a kis társaság élén minden délben a
vendéglőbe, gracziózusan lépkedett a padokon, megint felfoghatta a saját
találmányu fogással szép szoknyáját, kilátszott alóla kis czipellője,
selyemmel átszőtt fekete harisnyája. A többiek, látva, hogy ő ily jó
érzi magát, szintén megbarátkoztak a helyzettel, megszerették ezeket az
ingadozó pallókat, s valóságos társasjáték volt, a mikor délben meg este
nevetve, sikoltozva botorkáltak végig ezeken a hidműveken.
Pirkó csak ebédnél meg vacsoránál látta az anyját. Waldné a nagy
szállóban lakott, s ha a kis leány néha fölment hozzá, ez olyan volt,
mint amikor egy vidám szép asszonyt meglátogat egy kisleány-barátnője.
Ilyenkor az asszony megmutogatta neki a ruháit, a párisi szinházakról
beszélt, tanácsot kért tőle, hogy ma milyen ruhát vegyen, melyik fésü
illik legjobban a hajához, s megkérdezte, hogy nem volt-e drága az
ezerkétszáz frankos márkiz-gyürü, a minek egy nagy gyémánt volt a
közepén. És Pirkó ugy beszélt az anyjával, mint valami nagyon jó
barátnéjával, a ki nála sokkal idősebb, s a ki ezért férjnél is van már.
Nemcsak mint anyját, hanem mint szép asszonyt is szerette, azzal az
érdekes szetetettel, a melylyel minden gyerekleány vonzódik a diadalmas
szép asszonyokhoz. Gyakran adott ruházkodási tanácsokat az anyjának, de
ő mindig a maga feje szerint öltözködött. És ha meglátogatta, az anyja
kedves mosolylyal mondta neki:
– Foglalj helyet, Pirkó.
És Pirkó, meghajtva a fejét, udvariasan felelt:
– Köszönöm, mama.
Aztán, hogy leült, hátraszólt neki fésülködés közben a szép asszony:
– Hogy vagy Pirkó? Mit csináltál tegnap egész nap?
És Pirkó megint udvariasan mondta:
– Köszönöm, mama, jól. Sétáltunk, játszottunk.
Viszont, ha Waldné ment Téreiékhez, ugy ment be a leányok szobájába,
mint ahogy valami ismerősének a leánya iránt érdeklődnek. Mosolyogva
nézett körül s megkérdezte:
– Ezt a monogrammot te himezted, Pirkó?
A kis leány szégyenkezve szólt:
– Igen, mama, de nagyon rossz.
– Dehogy rossz – mondta Waldné – dehogy rossz, sőt ellenkezőleg, nagyon
ügyes…
És erre, mint valami idegen kritikára, szerényen felelt a gyerek:
– Óh, mama, te igazán tulbecsülöd az értékét.
De azért nagyon tévedett volna az, a ki azt hitte volna, hogy nem
szeretik egymást. Pirkó imádta az anyját, s Waldné a leányát. Csak éppen
az volt idegenszerü, hogy a jótulajdonságaikért is szerették egymást. Az
igazi viszony anya és gyerek közt a föltétlen szeretet. Ezek külön
megbecsülték egymásban a nekik tetsző tulajdonságokat is.
– Az én anyám nagyon szép asszony – mondta egyszer Bellának, a mikor a
sziget kevés száraz utainak egyikén mentek a hajó felé. – Ha férfi
volnék, nagyon bele tudnék szeretni. Az én anyámnak a világon semmi
hibája sincs…
A hajó csak hosszu munka árán tudott kikötni. Kevesen jöttek rajta,
egy-két idevaló ember, rendőr, levélhordó – és Tarkovics. A leányok már
a partról látták.
– Ne reszkess – mondta Bella Pirkónak – ne reszkess, mert az szamárság.
Én mondom neked. Légy közönyös, nyájas…
Már jött feléjük a férfi, mosolyogva, messziről nyujtotta a kezét.
– Kis Pirkó – szólt – tegnap este a Hangliban hallottam, hogy
megérkezett a mamája. Egyenesen Párisból jött?
– Onnan, egyenesen.
Ez csak bevezetés volt a következő kérdéshez:
– És itt fog lakni a szigeten?
– Itt.
– Nem fél az árvíztől?
– Nem.
Ilyen egytagu szócskákkal felelgetett neki, mert a közönyösség nem
ismeri a hosszu szavakat. Tarkovics pedig már bucsura nyujtotta a kezét:
– Na én megyek. Egy kis dolgom van, aztán később meglátogatom a mamáját.
Otthon lesz maga is?
– Otthon.
S azzal már odább is állt, ügyesen lépkedte át a pocsolyákat, vigan
ment, a kalapja kissé hátra volt csapva a fején. Hogy eltünt előlük,
Pirkó komoly szemmel nézett a barátnőjére:
– Most menj haza, Bella, mert magam akarok maradni.
– Szervusz – mondta Bella a sértődésnek alig észrevehető árnyalatával a
hangjában és elsétált. Hosszan nézett utána a kis hölgy, nézte nagy
szőke haját, ringó csipőjét s most történt először, hogy cserélni
szeretett volna vele. A kövér szőke gondtalanul ment, a kövér szőkét nem
bántotta semmi, ő nyugodtan fog keresztüluszni ezen az életen, a mely
csak az érző emberek számára van tele titokzatossággal és
meglepetésekkel. Pirkó ugy érezte most, hogy a bajok, a nagy problémák,
a szomoru helyzetek és az élet nagy titkai elmosolyodnak az egészséges
kövérség láttára, kalapot emelnek előtte, kikerülik: «pardon, tévedtem,
nem ön az» – és odábbállanak, másnál kopogtatnak.
Rövidebbek voltak a napok, most már mindig este lett, mire magányos
kóborlásaiból hazatért. Mielőtt hazament volna, még sétált egyet. Most
könnyebb lett a dolga, ugy vélte, mert Tarkovics jár hozzájuk. Tele volt
a lelke nagy tervekkel, a melyekbe idővel bele fogja vonni a szüleit is.
Igen, az anyját is. Most, csak most jutott eszébe, hogy az anyjának el
kellene mondani mindent. De e pillanatban még félt, hogy ki fogja
nevetni. És azt is megérezte, hogy más leányok nem félnek az anyjuk
nevetésétől. Tudott leányokról, akik hasonló esetben okos barátot
találtak az anyjukban. Ő félt, hogy ez a nagy szőke asszony, ez a
diadalmas szépség ki fogja nevetni, ki fogja csufolni.
Ilyen gondolatokkal ment a nagy szálló felé. Most már ott lesz Tarkovics
– igy okoskodott – s ő majd azon fog igyekezni, hogy megbarátkoztassa az
anyjával, odaszoktassa a házhoz. Télen el fog járni hozzájuk ebédelni és
lehetetlen, tisztára lehetetlen, hogy meg ne javuljon. Pirkó
elhatározta, hogy szép lesz, csupa leányosság, csupa odaadás, és mint
valami előérzés, a melynek megvalósulás-ize van, ugy járta át a lelkét
az a gondolat, hogy a kóbor lumpból becsületes életet élő ember lesz, a
ki megtisztul egy kis fehér leány kedvéért. Csak türelem kell hozzá,
sok…
Csakugyan ott találta. A szálló felé vezető uton sétált az anyjával. Nem
szólt. Egy ideig némán ment mögöttük és nézte őket. Rájött, hogy az
ember meglátja az előtte sétáló páron, melyik beszél. A melyik nem
beszél, az a földre szokott nézni. És egyre Tarkovics beszélt. Arra is
rájött, hogy nagyon komolyan beszélt. A feje mozgásáról látta, hogy nem
közönséges fecsegés folyik köztük, hanem a férfi valami olyat mond, a mi
nagyon hozzá tartozik. Az asszony csak ment mellette, folyton a földet
nézte, alig hogy felelgetett neki. Aztán a férfi valami olyat
mondhatott, a mire nem volt felelet, mert az asszony minden átmenet
nélkül hirtelen megállt és visszafordult. Ekkor vette észre a leányát:
– Nini, a kis leányom.
A férfi kelletlenül, még a beszélgetés komolyságával az arczán mondta,
csak hogy éppen mondjon valamit:
– Igen, a Pirkó.
– Gyere fiam – szólt Waldné és beakasztotta a kis leány karját a magáéba
– gyere te is velünk. Mikor vacsoráztok?
– Oh, későbben.
Érdekes, hogy most egészen uj beszélgetés kezdődött. Az eddigit nem
folytatták. Pedig érdekes és komoly lehetett, hisz egyre a férfi
beszélt, nem ugy, mintha elmesélne valamit, nem is ugy, mintha az időről
beszélne. Az uj témát pedig csak ugy félvállról kezelte Tarkovics.
«Igen?» – mondta. Vagy ezt: «Érdekes.» Valami egyében gondolkozott, ezt
a kis leány hamar észrevette, hamarabb, mint ahogy férfiember venné
észre asszonyon.
Aztán elváltak. Tarkovics kissé idegesnek látszott, a mikor bucsuztak.
– Mit szólna, kis Pirkó – mondta neki mosolyogva – ha egyszer csak
kapnám magam és kijönnék ide lakni? Direkt az árviz kedvéért…
A feleletet be se várta, ugy ment el. Talán nem is kérdés volt, talán
nem is Pirkónak szólt.