A szép szőke asszony, a Pirkó édesanyja, valóban megérkezett Párisból, s
már az első napon kijött a szigetre. Ugy találta, hogy a kis leánya
sápadtabb, mint máskor. De ez volt az egész. Egyebet nem vett észre, s
örült, hogy beszélhetett Párisról. Azok közül az asszonyok közül való
volt, akik Pesten párisi életet igyekszenek élni, s akik oly érzésekkel
mennek Párisba, mint Mekkába a muzulmán. Csak most, visszatérte után
éledt föl benne az a sok érdekes apróság, amit egy szép asszony Párisban
megfigyel, s egész nap ezekről beszélt Téreinével, aki ugy hallgatta,
mint az orákulumot. A Pirkó anyjának ugyanis volt egy köre, amelyben
szuverén hatalom volt. Az e körhöz tartozó asszonyok – köztük Téreiné –
utánozták a ruházkodását, a járását, a kalapjait, ellesték apró
mondásait s nagyon tapasztalt asszonynak találták. Ugy uralkodott ezek
közt a kissé korlátolt fejü, nem nagyon müvelt, de gazdag asszonyok
közt, mint valami diadalmas király, aki minden pillanatban érzi a
felsőbbségét. Magas, sugár növésü teremtés volt, dus, szőke hajjal,
akinek az arczán megmaradt az egykori bálkirálynő fensőbbséget eláruló
mosolya, s aki harminczkettedik esztendejének megértette azt a
jelentőségét, hogy már nincs sok hátra. Ilyenkor kezdenek az asszonyok
arra rájönni, hogy a legrövidebb percz se jön vissza, ha egyszer elmult.
Mindenáron ki akart jönni lakni a szigetre. Most már nem volt érdemes
elutazni valahova, a szezonig pedig ki lehetne huzni a szigeten is egy
pár hetet.
– Én nagyon örülnék, ha kijönnél – mondta Téreiné – de figyelmeztetlek,
hogy árvizet várunk.
A szőke asszonynak tetszett az árviz:
– Bánom is én az árvizet. Legalább lesz valami mulatságunk. Négy év
előtt itt laktunk, amikor árviz volt és soha olyan jól a szigeten nem
mulattam, mint akkor. Pompás csónak-partikat csináltunk, a másik
csónakon jött utánunk a czigány és egész éjjel huzta. A kis Bárándynéval
ketten voltunk asszonyok. Direkt mi miattunk itt lakott a Raffay doktor,
ha jól emlékszem, meg Benedek Emil, Kriszháber… Almády… Nagyszerü volt.
– Képzelem… De most nem hiszem, hogy mulatságos lesz. Nincs itt senki.
Az egyetlen Tarkovics, aki néha kinéz hozzánk.
– Tarkovics?
– Egy párszor vacsorázott itt. De mindig dühös voltam, amikor kijött.
Ezek az emberek azt hiszik, hogy mindenki vak. Kijár egy szinésznő
miatt, azt mindenki tudja, és ugy tesz, mintha hozzánk jönne.
Waldné lenézett a földre.
– Hát igaz az avval a szinésznővel?
– Persze, hogy igaz.
Most megint fölnézett Waldné, de egészen más volt a szeme.
– Utálom az ilyen embereket – mondta, s talán kissé tulságos is volt az
a gyülölet, amely ebből a kijelentésből áradt.
Elhatározta, hogy kijön. Délután szobát bérelt a nagy szállóban, s
Pirkót is oda akarta költöztetni. A kövér szőke azonban megértette, hogy
ez nagyon kellemetlen lesz a barátnőjének, hát minden ékesszólásával
közbevetette magát azon czél érdekében, hogy Pirkó náluk maradjon.
– Igen, hadd nálunk – kérte Téreiné.
A szőke asszony felelet helyett mosolyogva nézett Pirkóra:
– És te mit szólsz, Pirkó?
A kis hölgy zavarban volt. Csöndesen felelt:
– Én nagyon szeretnék együttmaradni Bellával.
Az anyja ráhagyta. Maradjanak együtt, ugyis egy hét még a világ, aztán
következik a poros, lármás Pest.
Másnap már ki is hozta a hajó a Waldné nagy kosarait és ládáit. Kijöttek
a párisi ruhák, a párisi czipők és harisnyák, hogy főpróbát tartsanak a
szigeten, mielőtt bevonulnának a pesti korzóra, ahol ha végigment a
szőke asszony, saját találmányu mozdulattal fogva fel a ruháját, ugy
hogy az alsószoknya dus selyemfodra kilássék, megfordultak a
fiatalemberek, s mivel egyebet nem tehettek, mosolyogva mondták:
– Itt megy Waldné.
Ezek voltak az ő kis diadalai. Mivel sohse látták a férjével a városban,
hát beszéltek is róla egyet-mást. Az olyan asszony, akit mindenki
egyedül lát a korzón, már messziről mintha azt mondaná az embernek:
«Találd ki, kicsoda a másik.» És a korzó ifjai, a napos sarkon álló
dzsentrifiuk, a Váczi-utczán járó bankhivatalnokok, a kezdő ügyvédek és
nagyon fiatal orvosok, az öreg képviselők, a későn kelő szinészek, a
hires ujságirók, szóval mindazok a férfiak, akik tizenkettőkor ráérnek
sétálni, találgatták, amikor végiglebegett elegáns alakja az aszfalton,
s divatos kalapja alól nagyvilági mosolylyal felelt a köszöntésre
villanó czilindereknek. Ha egymásután kétszer ugyanaz a faczér orvos
vagy kliens nélkül szükölködő fiatal ügyvéd kisérte végig a korzón,
miközben ugy felelgetett neki, hogy jobbra-balra nézett, mások számára
mosolygott, s szemeivel az ismerőseit kereste, már erről beszéltek, mint
boldog halandóról. Hogy mi volt igaz a dologból, azt senki se tudta.
Vannak olyan asszonyok, akikről minden rosszat beszélnek, de amikor arra
kerül a sor, hogy annak a bizonyosnak a nevét is megmondják, a
legszkeptikusabbak is vállat vonnak:
– Tudja az ördög.
Vagy:
– Nagyon okos asszony.
Vagy:
– Talán senki, talán mindenki.
Soha nem emlitettek nevet Waldnéval kapcsolatban. Még akik nem is
ismerték, ugy néztek utána a korzón, mint valami jó ismerősük után.
Feltünő asszony volt, s tudja isten… Minden, amit mondani lehetett róla,
ez volt:
– Itt megy Waldné!
De ezt még azok is bizalmas hangsulylyal mondták, akik soha életükben
egy szót sem beszéltek vele. A korzóé volt, ez volt az igazi férje, hű
maradt hozzá, szerette és sajnálta, amikor télen vége volt. S a korzó is
hű maradt hozzá, minden délelőtt lerótta neki a maga hódolat-adóját,
igazán nem lett volna csoda, ha mindenki köszönt volna neki a napfényes
utczán. Biztosra vehető, hogy a szép szőke asszony valamennyinek fogadta
volna a köszöntését, az ő szokott mosolyával, mint ahogy nem lepődött
meg azon, ha a háta mögött két vad-idegentől ezt a rövidke párbeszédet
hallotta:
– Te, ki ez a szép asszony?
– Hogyan, nem ismered? Waldné!
Az ő számára a sziget nem volt egyéb, mint egy olyan korzó, amelyet
minden oldalról viz vesz körül. Folytatta itt is feltünő sétáit, a régi
mosolylyal kereste az ismerősöket, a régi főhajtással köszönt.
– Kikkel ismerkedtél itt meg, fiam? – kérdezte egyszer a leányától,
amikor délelőtt végigsétált vele a szigeten.
Pirkó mondott néhány jelentéktelen nevet, s a végén a lehető
legegyszerübb hangon tette hozzá:
– Meg egy ujságirót is bemutattak, Tarkovics Endrét.
– Igen?
Az asszony egy kicsit hallgatott. Pirkó örült, amikor látta, hogy az
anyja még csak nem is gyanit semmit. Tovább sétáltak. A nagyvendéglő
előtt szembejött velük Melitta kisasszony, nagy toalettben. A kis hölgy
azon igyekezett, hogy valamiképpen elfordithassa a fejét, de ez nem
sikerült. Kénytelen volt a szemébe nézni. A szinésznő első pillantása
Waldnénak szólt, akinek frizuráját és ruháját egy másodpercz alatt
egyetlen szemmozdulattal nézte végig, vette tudomásul, kritizálta meg,
hasonlitotta össze a magáéval, s amely fölött még ugyanezzel a
pillantással tért napirendre. A második pillantása mosolygó köszöntés
volt Pirkó számára. A kis leány meghajtotta a fejét. Amikor már a
szinésznő mögöttük volt, Waldné egy kis hallgatás után megszólalt:
– Ezt is ismered?
– Igen – felelt zavartan Pirkó – megismerkedtünk itt a szigeten.
– Nem szeretem az ilyen ismeretségeket.