Katonák jöttek a szigetre. Igazi ellenség, ásóval, kapával
fölfegyverkezve, vörösarczu német tisztek vezénylete alatt. Ezek az
utásztisztek csizmában jártak, mérnöki eszközöket kezeltek s nyugodtan
nézték, hogy a legényeik kivágják a bokrokat, eltemetik a virágokat,
gödröt ásnak a legszebb pázsit közepén s mint valami baromcsorda, ugy
tiporják össze a muskátliágyakat. A viz már beszivárgott a szigetre,
lépten-nyomon pocsolyák támadtak. A parton serényen haladt a munka,
alacsony, de erős töltés készült, a katonák egész éjjel dolgoztak
fáklyafény mellett. A máskor csöndes éjszakában most talicskanyikorgás
hallatszott s a tisztek káromkodása. A Duna pedig mindevvel nem
törődött, egyre rohanóbb lett, éjszaka félelmetes gyorsasággal
vágtatott, a sziget csucsáról nézve olyan volt, mint valami piszkos,
sárga tenger. És egyre hozott valamit. A sziget csucsán megakadt a
bokrokban egy-egy messziről jövő szénaboglya, kisebb gerenda, törött
butordarab. Valahol messze már elkezdte a viz a rettenetes pusztitást s
fenyegetésül előreküldött ilyen szomoru dolgokat. Egyszer egy fél
háztető uszott le a folyam közepén s egy napon a tehenes egy kétéves kis
leány tetemét találta meg a bokrok közt. A szigetlakók megrémültek, csak
most kezdték tisztelni a Dunát, amelyen eddig oly könnyed elegáncziával
uralkodtak a karcsu helyi hajók és az evezősegyletek szkiffjei. Egypár
család azonban összebeszélt, hogy itt marad, még ha el is önti a
szigetet a viz. Akik már átnyaraltak itt egy árvizet, azt mondták, hogy
ez nagyon mulatságos, az ember csónakon megy a szállóból a vendéglőbe.
A tubarózsák közt nem volt viz. Az a darab, most látszott csak, kis
emelkedésen volt. S Pirkó örült, hogy a tubarózsáknak nem esett bajuk.
Most szerette ezeket az elegáns, arisztokrata virágokat s amikor csak
lehetett, közéjük ment. Az illatuk arra az estére emlékeztette, amikor
Tarkovicscsal itt volt, amikor oly nagy és szép gondolatai támadtak s
amikor Tarkovics oly léhán nevette ki.
Most már szótlan lett a kis leány. Bellának se mondott semmit, sőt azt
szerette volna, ha a kövér szőke azt hiszi, hogy már mindennek vége.
Csodálatos komolysággal nagy szenvedélylyé kezdett érni gyereklelkében
ez a szerelem. Órákhosszant ült egyedül a tubarózsák közt s azt hitte,
hogy gondolkozik, pedig csak azzal foglalkozott, hogy érzett. Érezte a
bánatát, néhány szomoru kis emlékét, ami ebből a néhány szegény
találkozásból a lelkében maradt, átérezte kis multját s titokzatos,
végtelennek látszó jövőjét.
Itt találta egyszer, alkonyatkor, Sándor. Pirkónak levél volt a kezében.
Ez a levél jelezte, hogy szülei a napokban hazaérkeznek. Az anyja talán
már holnapután kijön a szigetre, ki tudja, nem viszik-e vissza Pestre,
ki tudja, mi történik vele.
– Miért olyan szomoru, Pirkó kisasszony? – kérdezte a fiu, akiben ma még
kevesebb volt az eget ostromló gimnazistából, mint a multkor. A szerelem
nagyon szigoruan bánik a szolgáival.
A kis leány örült ennek a fiunak. A maga sorsát látta benne.
Valamiképpen tehát kenyeres pajtások voltak, mind a ketten a boldogtalan
szerelem keserü kenyerét ették.
– Vége a szabadságomnak – felelt – hazajön a mamám, most megint
rabszolga leszek. Itt olyan jó volt, egyedül, szabadon, azt tehettem,
amit akartam…
Sándor sóhajtott. A leány ezt észre se vette; tovább folytatta a
gondolatát:
– Pesten megint elkezdődik a régi életem. Nem tudom, miért, de rettegek
attól, hogy vissza kell mennem az én kis fehér szobámba… pedig azelőtt
ugy szerettem. Nagyon nehezen fogom itthagyni ezt a szigetet, külön
fogok bucsut venni a vánkosomtól, a paplanomtól, a bokroktól, a Dunától,
ezektől a tubarózsáktól…
Csöndes-szeliden hunyt le a nap, fényes szinek égtek a felhőkön. A fák
és a bokrok megnagyobbodtak körülöttük, a nagy pázsit szélei
beleolvadtak a cserjébe. A friss zöld szin eltünt, mintha sötét,
kékesszürke fátyol ereszkedett volna a fákra. És sóhajtani kezdtek a
platánok és meghajtotta a szellő a hosszu füszálakat és most erősebben
illatoztak a tubarózsák, mint valaha.
– Ideköt valami – folytatta Pirkó, de most halkabb lett a hangja, oly
szépen illett ehhez az alkonyathoz – ideköt valami, amiről nem tudom,
hogy micsoda. Előre tudom, hogy ha majd jövőre visszajövök ide, nagyon
szomoru leszek. Voltam már igy többször is. Ha semmi sem változik is
azon a helyen, amelyet szerettem, elszomorodom, ha viszontlátom. Maga
költő, Sándor, maga meg fog érteni, ha azt mondom, hogy nincs szebb
dolog, mint a mult. Én gondolkoztam ezen és ugy találtam, hogy az érző
ember előtt nincs keserü emlék. Minden emlék szép, mert minden emlék
szomoru. Én szoktam az ilyesmin gondolkozni, néha egész éjszaka. Például
minél régebben olvastam egy verset, annál szebb. Igy vagyok a zenével
is. Ha valami szép, szomoru dalt hallok, arra gondolok, hogy milyen édes
lesz ezt másodszor hallani, egy év mulva.
– Maga szereti a szomoru dolgokat?
– Csak azokat szeretem. Örülni mindenki tud. Ez valami durva dolog.
Sándor ezt nem értette. A férfiak nagyon későn jönnek rá az ilyesmire,
sokkal későbben, mint a leányok.
– Pirkó – mondta – én ugy szeretem magát hallani. Nem tudom, hogy miért.
Érdekes, ő éppen ugy volt Tarkovicscsal. Most eszébe jutott kedves,
hizelgő hangja, a megrögzött lumpot jellemző gyerekes nevetése, meg az a
csodálatosan muzsikaszerü átmenet, amelylyel a léhaságból átment a
bánatos őszinteségbe a minap este. Ez éppen itt történt, ezek közt a…
Észrevette, hogy Sándor megfogja a kezét. Fölugrott és hirtelen nagy
lett a lélekzete. Szólni akart, de akkor már előtte térdelt Sándor:
– Szeretem, Pirkó szeretem…
Megsajnálta. A kezében hagyta a kezét és nagyon csöndesen szólt:
– Hagyja, szegény Sándor.
De Sándor most már nem hagyta. A másik kezét kereste és meg akarta
csókolni. De erre kikapta a kezét az övéből Pirkó és elszaladt. A fiu
utána bámult, de a kis fehér matrózruha már akkor eltünt a magas
virágágyak mögött. Most már sötét volt, s ahogy Sándor körülnézett,
látta, hogy égnek a lámpák. Haza kellett mennie. Lehajtotta a fejét és a
hajó felé indult. De a kanyarodónál még visszafordult egyszer és busan
mondta:
– Hagyja, szegény Sándor.
Pirkó beszaladt a villába, s örült, hogy nincs otthon senki. Rávetette
magát az ágyára és a szivére tette a kezét. «Istenem – gondolta – most
közelről láttam egy boldogtalan szerelmest.» Kezdte a maga érzéseit
elemezni, ugy vélekedvén, hogy Tarkovics ugy érez vele szemben, mint ő
Sándorral. Aztán sok, sok más gondolata jött. Az egyiknél meg is
rázkódott egy kicsit. Ugyanis fölvillant az agyában az az ötlet, hogy
milyen furcsa volna, ha ő valamikor nőül menne Sándorhoz. De nem ennél
az ötletnél rázkódott meg. Elképzelte Sándort, mint jómódu ügyvédet,
mint a férjét. Elegáns lakásuk van, modern stílü kis szalonnal, amelyben
ő egyedül ül egy hosszu téli estén. A multakra gondol. Messziről, mintha
tubarózsaillat szállna feléje. Szomoruan néz maga elé. Kopogtatnak az
ajtón, s ő közönyösen szól: «szabad». Bejön egy ur, de erre ő fölugrik a
székről és arczába szalad a vér. «Hogyan, maga az?» «Én vagyok, Pirkó» –
feleli Tarkovics, mert ő az az ur, a ki bejön, egy kicsit megkopaszodva,
kissé öregebben… De ez még mindig nem az a pont, ahol Pirkó
megrázkódott. «Én vagyok» – mondja az az ur, aki bejön és aki Tarkovics.
Ő nem tud szólni. Endre közelebb megy hozzá és reszkető hangon kérdezi:
«Még mindig szeret, Pirkó?»
Pirkó ezen a ponton rázkódott meg.