És a Duna se volt olyan, mint máskor.
A holdfényen szeliden siető vizből, amely a parti bokroknak elfecsegte a
titkait s amelynek ezer apró hullámján ragyogva játszott nappal a nap,
éjjel a hold, komoly, hallgatag folyam lett. Felülről nagy esőzéseket
jeleztek s az ausztriai hegyek vize megdagasztotta a Dunát. Most
piszkos, sötét volt a vize nappal, gyorsabban hömpölygött a tenger felé
s nem locsogott a parti köveken. Mintha nem érne rá most ezekre a szelid
mulatságokra, mintha nagyon komoly gondolatok bántanák. Éjjel fekete
volt, fénytelen. És napról-napra nagyobbra dagadt. A tulsó part egyre
távolodott a szigettől s a bokrok nyakig álltak a vizben. A villa mögül
eltünt néhány ismerős kő, amelyre oly jó volt kiülni esténként. A
füzfabokroknak csak a teteje állt ki a piszkos vizből s ha Pirkónak
eszébe jutott volna még egyszer fölmenni a sziget csucsára, meglepetten
látta volna, hogy most nem lehet kimenni a csucsra, a szép fehér
homokból iszap lett s azon a bizonyos bokron keresztülfolyik a Duna,
csak éppen a legfelsőbb ágai merednek ki belőle, mintha segitség után
kapaszkodnának, de időről-időre ezeket is elrántja az ár, ugy pattannak
vissza ijedten. A folyam felmondta a barátságot apró barátaival, a kis
kövekkel, bokrokkal, ágakkal, keresztülgázolt rajtuk s végleg elfeledte
a napsugaras délelőttöket és az enyhe éjszakákat. Most komoran sietett,
nem törődve semmivel.
Egy szerdai napon váratlanul megjelent Téreiéknél Tarkovics. Ott
tartották vacsorára, s a kövér szőke nagy ravaszul kicsinálta, hogy az
asztalnál Pirkó mellé kerüljön. Pirkó oly izgatott volt, s oly sok
szomoru boldogság rohanta meg a szivét, hogy alig beszélt a vacsoránál.
Tarkovics főleg a háziasszonynyal foglalkozott, s Pirkónak csak olyan
mondatok jutottak, amelyekre igennel vagy nemmel lehetett csak felelni.
De ha a legkomplikáltabb mondatokat mondta volna is neki, azokra se
tudott volna másképen felelni. Szóval az asztalnál nem történt semmi
különös. Amikor azonban vége volt a vacsorának, Térei ur szivarra
gyujtott és igy szólt:
– Ajánlom, hogy menjünk egyet sétálni a partra. A Duna most rendkivül
érdekes. A Lloyd estilapja azt irja, hogy még fog áradni. A felügyelővel
beszéltem, az meg azt mondja, hogy holnap katonák jönnek töltést
csinálni. Nem is utolsó dolog, egy kis árviz…
El is indultak, a part felé. A kövér szőke az anyjába kapaszkodott, igy
akart segiteni Pirkónak, hogy Tarkovicscsal mehessen. Szerencsére a
fürdőház előtt Térei ur egy ismerősével találkozott, aki hozzájuk
csatlakozott, s három percz mulva a legmélyebb kereskedelmi
beszélgetésbe elegyedett Térei urral. Pirkó legelől ment, egyedül. Nem
kereste Tarkovicsot. Ha akar, jöjjön utána. Most jutott csak eszébe,
hogy haragban van vele. Lassan mentek, s most, amikor Pirkó hátranézett,
látta, hogy egy házaspár csatlakozik Téreinéhez. Ijedten kapta vissza a
fejét, mert azt is látta, hogy Tarkovics elválik a társaságtól és feléje
jön:
– Piroska, álljon meg, az istenért!
Pirkó megállt, de nem fordult hátra. Nagyon dobogott a szive, s félt,
hogy nem fogja elég ügyesen adni a közönyöst. A férfi melléje került s
oly közel ment mellette, hogy a karjaik érintették egymást.
– Ha jól emlékszem – mondta – mi haragban vagyunk… ugy-e?
– Én már nem emlékszem rá – felelt közönyösséget szinlelő hangon a kis
hölgy, s most nagyon szegényesnek, szomorunak tünt fel előtte ez a
kisleányos kaczérság.
– Dehogy nem emlékszik, gondolkozzék csak egy kicsit. Amikor utoljára
találkoztunk.
Pirkó egyideig ugy tett, mintha gondolkoznék, s mintha ez a dolog
sehogyse akarna az eszébe jutni. Aztán eszébe jutott, hogy egy hét mulva
már itt lesz az anyja, sietni kell a munkával. Hirtelen elhatározással
ezt mondta:
– Mi nem akkor találkoztunk utoljára, amikor ön gondolja.
Tarkovics nem értette.
– Hogyan? Dehogy nem… az utolsó hajónál, amikor kikisértek, amikor
Heinéről beszélgettünk. Láttam, hogy nem tetszett magának, amikor
gyereknek mondtam. Nem akkor találkoztunk utoljára? Hát mikor?
A kis hölgy most ugy érezte, hogy minden a koczkán van. Merész lett.
– Azóta nem volt a szigeten? – mondta.
– Azóta? lássuk csak… nem.
Pirkó nyugodtan mondta:
– Hát ez egy közönséges hazugság.
A férfit bosszantotta, hogy ez a kis fruska igy beszél vele. De tetszett
neki a vizsgálóbirói számonkérő hang. És a kis leány oly arczot vágott,
mint amikor a biró egy hazugságot hall és tudja, hogy öt percz mulva
rásüti a tanura, s az kénytelen lesz pirulva szégyenkezni.
– Kisasszony – jegyezte meg udvariasan – legföljebb tévedés, nem
hazugság.
– Amit most mondott, ez meg szemérmetlen. Maga jól tudja, hogy hazudott.
Érti! Nem tévedett, hanem hazudott.
Bántotta, szidta, s ez neki magának fájt. Ez oly jó volt. Igy lehet
megérteni azokat a férfiakat, akik pofon tudnak ütni egy asszonyt, akibe
halálosan szerelmesek.
– Ne is próbáljon egyebet mondani – folytatta Pirkó – mert láttam.
Csütörtökön délelőtt itt volt és a felsőszigeten sétált egy hölgygyel.
– Igen – vetette oda a férfi – ezt már egészen el is felejtettem…
(«Istenem, ha ez igaz volna!»)
– Az se igaz, hogy elfelejtette. Az ember nem minden délelőttöt felejt
el. Például nem felejti el az olyan délelőttöt, amikor megcsókolt
valakit, akit szeret. Én legalább igy képzelem.
Tarkovics megállt:
– Hát ezt már honnan tudja?
– Csak jöjjön, ne álljunk meg, mert még meg találnák hallani. Azt meg
nem akarom, a maga érdekében se. Onnan tudom, hogy láttam. Engem
kerestek a sziget csucsán, a kisasszony egészen előrement, de nem talált
meg. Aztán puszit kért magától és maga megcsókolta a száján. Mondja,
hogy nem igaz.
A férfi mosolygott:
– Persze, hogy igaz. Ha látta, hát igaz. Ezt megtanulhatja tőlem,
hasznát is veheti, majd ha nagyobb lesz. Semmi sem igaz addig, amig
bizonyiték nincs. Az ember addig hazudik, amig lehet.
– Gyönyörü.
– De egy vallomással tartozom. Az az egy igaz, hogy ezt a délelőttöt
elfelejtettem. Egy csók, az hamar megy nálam.
Kereste pillantásával a kis lány tekintetét, de nem tudta megtalálni.
Most megértette, hogy ez a gyerek szerelmes belé. Egyideig nem szólt egy
szót se, ugy mentek egymás mellett a parton. Aztán minden czél nélkül
lekanyarodtak egy mellékutra, a mely a tubarózsák közé vezetett. A
magasszáru fehér virágok illatát már idáig lehetett érezni. Tele volt
velük a levegő, ilyenkor este bizonyára versenyeztek, hogy melyik tud
több illatot lehelni. Messziről mély zugással hallatszott ide a Duna,
amely most ezt a szokást is fölvette. Fojtott, halk basszusban zugott,
ahogy nagy tömegével rohanva gázolt keresztül a bokrokon, s ahogy
elhuzta egy-egy darabon a beléje függő lombot. Pirkó érezte, hogy nem
birja tovább. A férfi gunyos dolgokat beszélt mellette, minden szavával
megsebezte. Csupa seb lehetett most a szive, ugy vélte a kis hölgy.
Tarkovics pedig tovább léháskodott, játszott a gyerekkel, tetszett neki
ez az ostoba kis kaland.
– Ne higyje – mondta – hogy én bennem maradt egy csöpp
szentimentálizmus. Csak egy hit maradt meg bennem, a jó kávé iránt. Ezt
az egyet szeretem a világon. Ami a szerelmet illeti, az nagyon szép
lehet, tizenöt forintért olyan szerelmes tárczát irok, hogy mindenki sir
belé. Nem kell azt hinni, hogy mi gimnazisták vagyunk. Sőt olyanok is
vannak köztünk, akik nem is voltak azok. Az én imádott mesterem, Zola
Emil nem tett érettségit.
– Istenem – mondta halkan Pirkó – milyen borzalmas dolgokat beszél. Ha
nem tudnám, hogy egy kis iskolásleány előtt akar henczegni a
blazirtságával…
A férfi mosolygott. Ő isten bizony igazat beszélt. Neki minden sifli
volt ezen a földön, igazán csak a jó kávét és jól fölszerelt fürdőt
szerette.
– Higyjen, amit akar. Nekem mindegy. Én már ilyen vagyok. Én belőlem
sohse lesz férj és családapa. Vannak napok, amikor elhiszem, hogy ez az
igazi nagy boldogság, de inkább meghalnék, mintsem hogy megházasodjam.
Én egy tönkrement ember vagyok.
Voltak pillanatai, amikor igy elszomorodott. De ennek az volt az oka,
hogy keveset aludt, s reggel ujból megbizonyosodott, hogy hull a haja.
Ugy vette észre, hogy öregszik, vége a szépségének, az elegancziájának,
összegyüri ez a czigányélet, amelyről azonban nem volt hatalom, amely
leszoktassa.
– Egyidőben gondoltam arra, hogy megházasodom. Ez akkor volt, amikor egy
gazdag zsidóleány belém szeretett és a szülei szerették volna, hogy
elvegyem. Kaptam volna vele százötvenezer forintot.
– És nem szégyelte volna, pénzért nősülni?
– Nem én. Ha ő nem szégyelte, énnekem ugyan nem voltak lelkiismereti
furdalásaim. Apropó, erről is leszoktam.
A társaság messze elmaradt mögöttük, most egyedül voltak, ketten, a
tubarózsák közt. Csöndes kis szél jött a Dunáról. Pirkó megszólalt:
– Mondja, nem sajnálja magát?
– Most talán egy kicsit… De egy óra mulva a kávéházban leszek, ott
világos van, a barátaim szójátékokat mondanak, vad, akaratos
asszonyokról beszélnek és akkor elfelejtek mindent. Magával nem beszélek
többé, kis leány, mert maga csupa fiatalság és csupa jövő… Ha magával
vagyok, látom a nyomoruságomat és eszembe jut, hogy az életemet
eljátszottam.
Pirkónak arczába szaladt a vér. Boldog volt, hogy ezt hallotta. Hogyan,
hát ő mégis volt valami hatással erre az emberre? Bizalommal teli hangon
mondta:
– Én esküszöm, hogy meg tudnám javitani magát, Tarkovics ur.
Komolyan, becsületes melegséggel nézett a leánykára. Egy kicsit meg is
ijedt. Ebben a pillanatban a szép Waldnéra gondolt. Az volt olyan vad,
akaratos asszony; «ilyennek képzelte ő az igazi asszonyt». A szikrázó
szőke hajkorona jutott az eszébe, a szép, érett asszonyi váll, amelyen
már minden finom árnyalat kifejlődött, nem ugy, mint ezen a kis leányén.
Haragudott magára, de nem tehetett róla, folyton az asszonyra kellett
gondolnia, s arra az estére, amikor egy vacsora után egyedül maradt vele
egy közös ismerősük kis szalónjában, s amikor egy szót se szóltak
egymáshoz. Csak ránézett Waldné, daczos pillantással, amely azt mondja,
hogy «nem» – még mielőtt ő kért volna valamit.
Aztán megfogta Pirkó kezét.
– Jó kis leány – mondta neki. – Csak annyi adósságom ne volna.
Elmosolyodott, hogy látta a szerelmes fényt a kis hölgy szemében, hogy
látta félig nyitott kis száját, amin most egy forró lehelettel minden
vallomás feléje szállt.
Csöngettek. Sietni kellett az utolsó hajóhoz.
– Jó kis leány – ismételte, miközben eleresztette a kezét, – jojczakát.