Vacsora után voltak, künn ültek a parton. Azóta a nap óta, amikor a
hajón unatkozó hölgy oly vigan lengette a zsebkendőjét Pirkó felé,
mindennap elmondta Bellának az egész esetet. Minden este, hogy kiültek a
partra, nézni a holdas Dunát, hallgatni a tulsó partról hangzó
harmonikaszót és éneket, talált valami uj részletet, amit még nem
mondott el neki. A kövér szőke a fejét csóválta, mint a szinpadi
doktorok szokták. Mindennap igérte, hogy ő majd rendbehozza a dolgot,
minden este kijelentette, hogy csak rá kell bizni mindent s hogy nem
kell elveszteni a fejünket. De ugyanakkor mindig ijedten gondolt arra,
hogy ő itt nem tud segiteni. Ez az ur nem vágott az ő köreibe, ez nem
volt oly könnyen kezelhető anyag, mint Fóti Sándor, vagy a törökbálinti
Ernő. Ez az ur egy rendetlenül élő üstökös volt, amely minden törvényt
kinevet, arra megy, amerre neki tetszik, ez az ur még a korabeli uraktól
is különbözött, valami teljesen rendkivüli ember volt. Nem, a kövér
szőke kis patikájában nem volt orvosság ez ellen a baj ellen. De mivel a
hazugság egyrészről nem került semmibe, másrészről pedig vigasztalta
Pirkót, hát hazudott neki annyit, amennyi csak kitelik egy olyan kis
leánytól, aki mind a fogásokat ismeri.
– Csak legalább tudnám – mondta szomoru mosolylyal Pirkó – hogy mit
akarok… De nem tudom. Feleségül nem vehet, mert kétszer annyi idős, mint
én, aztán nem is szeret, aztán nem is akar megházasodni, inkább
lump-életet él.
– Sohse mennék lumphoz feleségül – jegyezte meg csöndesen a másik.
A kis Pirkónak fölragyogott a szeme:
– Én elmennék hozzá, még ha gyilkos volna is!
Elhallgattak. A szőke egy sikkes férjre gondolt, akinek gyönyörü bajusza
és szép szeme van, aki finoman öltözködik és jól tánczol. Az ő vágyai
eddig terjedtek. Pirkó meg Tarkovicsra gondolt, aki most, tiz órakor
este kezd élni, kávéházakba, orfeumokba megy. Elképzelte, hogy az
orfeum-dámák az ölébe ülnek és átölelik szép fejét, megcsókolják festett
szájukkal szép homlokát. Szőke haja össze van kuszálva, előtte üres
üvegek állnak s a szemén a részegség izzó fátyola ül. Hajnal felé fog
csak hazavetődni egy rendetlen kis szobába, ahol valami piszkos
öregasszony viseli gondját, tartja hazugsággal a hitelezőit s lopja a
fehérnemüjét. Künn már jár a villamos és világos van, amikor ő
halálrafáradtan rádől az ágyára s elalszik a virrasztó emberek mély,
buta álmával. A szeme körül karikák vannak és selyemfinom haja
összecsapzik a homlokán… Igy látta ezt Pirkó és fájt a szive. Nagyon
reménytelen volt a kép. Nem tudta Tarkovicsot, mint férjet elképzelni.
– Pirkó, ne gondolj mindig rá, mert az rossz. Én tudom, hogy jól esik,
de igy sohse fogsz kiábrándulni belőle.
– Nem is akarok.
– Hát mit akarsz? Az övé nem lehetsz.
– Nem tudom, hogy mit akarok. Azt hiszem, szenvedni akarok, mert ez
nagyon jó. És most már kezdem érezni, hogy van egy czélom.
– Micsoda czélod van?
Pirkó az őszinte elhatározás tüzével felelt:
– Meg akarom javitani ezt az embert. Hiába mosolyogsz, komolyan mondom,
bár tudom, hogy ez naivság.
Ez volt Pirkó. Mindig naiv volt, de abban különbözött a többi
leányoktól, hogy tudta, mikor mond naivságot. Legnagyobb boszusága az
volt, ha rajtakapta magát, hogy olyan, mint a német bakfisregények
hősnői.
– A dolog igen érthető – folytatta. – Ez az ember most a züllés utján
van, de vissza lehet tartani attól, hogy végleg tönkremenjen. Akinek
annyi esze van, mint neki, azt meg lehet győzni. Én föltettem magamban,
hogy elhóditom attól a szinésznőtől. Nem hallottál még soha arról, hogy
egy ilyen megrögzött lump megjavult, mert beleszeretett egy kis leányba?
Azt hiszed, hogy ez lehetetlen? Hát én megpróbálom. Minden erőmet meg
fogom fesziteni, hogy elhóditsam attól a kisasszonytól és megjavitsam.
– És aztán?
– Aztán feleségül fogok menni hozzá.
Csönd lett. Ez olyan valószinütlenül, olyan lehetetlenül hangzott, mint
azok a dolgok, amelyek későbben csakugyan bekövetkeznek, s a melyek igy
végződnek: «ugy-e mondtam?» vagy: «ki hitte volna!» S a hang, amelyen a
kis hölgy mondta, oly erőteljes, oly határozott és oly elszánt volt,
hogy a kövér szőke nem mert ellentmondani. Az ilyen váratlan dolgokra
nem volt berendezve az ő szőke feje. Nagy tervek, romantikus
elhatározások őt sohse bántották. Ő megelégedett azzal, hogy ismerte a
fogásokat. Hogy azonban még se maradjon ennyiben a dolog, ezt mondta:
– És ha nem javul meg?
Erre nem tudott felelni Pirkó. Sokáig hallgattak, aztán a kis hölgy
sirni kezdett.
– Szeretem, szeretem – mondta a könyek közt – soha nem szerettem senkit,
csak ezt, istenem, édes jó istenem…
A szőke komoly arczczal nézett maga elé. Ugy vélte, hogy csak sirja ki
magát. Ő jól tudta, hogy ilyenkor hagyni kell őket, mert ha az ember
vigasztalással jön, még jobban elkeserednek.
Amikor Pirkó kisirta magát, Bella karonfogta s bementek a házba,
lefeküdni. Megint egy nap – gondolta Pirkó – most le kell feküdni és
semmi se történt. Csak a szive fájt. Meddig fog ez tartani?
Amikor Bella elaludt, Pirkó felült az ágyában és gondolkozni kezdett.
Igen, el fogja kezdeni a küzdelmet. Nagy erőt érzett magában. Dolgozni
fog, veszélyekbe keveredik, nem ijed vissza semmitől, nem törődik
semmivel. De első akadályul mindjárt az állt elébe, hogy az apja meg az
anyja egy hét mulva visszaérkezik Párisból. Akkor vége az önállóságnak s
a munka kétszer olyan nehéz lesz. Igen, sietni kell, gondolta s tele
volt tervekkel, tetterővel. Leszállt az ágyról, meggyujtotta a gyertyát
s levélpapirt vett elő. Levelet fog irni a szinésznőnek, elmond neki
mindent. Minden gondolatát összeszedi s egy olyan szép levelet fog irni
neki, amilyet csak tud. Megmagyaráz neki mindent. Meg fogja magyarázni,
hogy…
A homlokára tette a kezét, mert érezte, hogy nagyon sok gondolat támadja
meg egyszerre. Aztán sóhajtott egyet, a kezébe vette a tollat s csunya
irásával – mert a kis herczegnőnek a legcsunyább irása volt a világon –
elkezdte a levelet:
Igen tisztelt kisasszony!
«Itt ég előttem egy szál gyertya s én nem tudok aludni, mert nagyon
szomoru vagyok. Az egy szál gyertyánál irom ezt a levelet. Érzem, hogy
meg kell irnom, valami ösztönöz rá, valami, ami a szivemben van. Tudom,
hogy ezen levél után soha többé ez életben nem találkozhatunk s esküdt
ellenségei leszünk egymásnak. De nem tudok uralkodni magamon, meg kell
irnom ezt a levelet, még ha meg is halok bele!»
«Kisasszony, bevallom, hogy én önnek esküdt ellensége vagyok. Talán
egykor nevetni fogok ezen a kijelentésen, de most komolyan veszem.
Bevallom önnek, kisasszony, hogy szerelmes vagyok Tarkovics Endrébe.
Hiába próbálná tagadni, tudom, hogy mily viszony van önök között. Fiatal
leány vagyok, csak őszszel leszek tizenöt éves, de a jó isten ugy
akarta, hogy már most komoly szemmel nézzem az életet és hogy megértsek
sok olyan dolgot, amit a velem egykoru leányok még nem értenek. Csak
egyetlenegy izben emlitettem ön előtt Tarkovicsot s ön ekkor
közönyösséget szinlelt. Ennek őszintén megvallva örültem, amit most
szégyenlek. Az bizonyára feltünt önnek, hogy egy idő óta nem várom a
szokott helyen. Ha jó emlékezőtehetsége van, arra is emlékezni fog, hogy
látogatásaim azóta a nap óta maradtak el, amikor Tarkovics önt
meglátogatta s önök együtt kerestek engem a sziget végén. Most
megmondhatom, hogy ott voltam, de menekültem önök elől, mert nem birtam
volna el ezt a találkozást. Szerencsétlenségemre ezen a napon meg
kellett bizonyosodnom arról, ami eddig csak mint gyanu kinozott. Nem
röstellem bevallani, egy bokor mögé bujva néztem önöket s láttam, amikor
Tarkovics önt megcsókolta a száján.»
«Joggal mondhatja, kisasszony, hogy nekem mindehhez semmi közöm s hogy
ez a kettejük dolga. De én szeretem Tarkovics Endrét, olyan szerelemmel
kisasszony, aminővel ön már nem szerethet senkit; egy tizenötéves leány
első szerelmével. Érzem, hogy az életem és halálom ez az ember. Ne
nevessen ki, jól tudom, hogy ez sablonos mondás. De énnálam többet
jelent, mint másnál, mert én okosabb és érettebb vagyok, mint más leány
huszéves korában. Ezt ne vegye henczegésnek, csak őszinteségnek. Ha
őszinte voltam a hibáim bevallásában, türje el az erényeimet is.»
«Ezt a levelet nem irom minden czél nélkül. Föltettem magamban, hogy ezt
az embert a jó utra terelem s megmentem, még pedig magamnak. Ugy-e
nevetséges az ilyen terv egy gyerektől? Én meg fogom mutatni, hogy
keresztülviszem. Még eddig mindent végigcsináltam, amit elkezdtem. Ebben
a munkában segitségemre lesz a jó isten, aki bizonyára inkább kedvez az
én szerelmemnek, mint az önének. Mi ketten harczolni fogunk ezért az
emberért, kisasszony, s meglátjuk, ki fog győzni. Én az egész lelkemet
és minden szép gondolatomat viszem ebbe a harczba.»
«De mielőtt ezt elkezdeném, egy kérdést intézek önhöz. Tudom, hogy
régóta szereti Tarkovicsot, s azt is tudom, hogy az önök világában
szokatlan az ilyen hosszu viszony. Mégis megkérdezem öntől: hajlandó-e
lemondani erről az emberről? Ön nem teheti boldoggá, higyje el nekem. Az
ilyen nagyon romlott ember, mint amilyen az, akiért én meg tudnék halni
ebben a pillanatban, csak egy gyerek mellett tud megjavulni. Bocsásson
meg a nyiltságomért, de mindent kimondok: önnél nem az utolsó ez az
ember, nálam legalább az első. Én többet tudok adni neki, mint ön. Ön
legföljebb a jövőjét tudja neki adni, de én neki tudom adni a multamat
is, mert az én életem ő nála kezdődik. Az lehetetlen, kisasszony, hogy
ön ugy szeresse ezt az embert, mint én. Az lehetetlen, hogy ön meg
tudjon halni érte. Az lehetetlen, hogy ön egyáltalán szeresse, mert én
ugy értem a szerelmet, hogy nincs más semmi, csak az. Én nem tudom már,
hogy mit irok, én mindent el akarok mondani önnek, de érzem, hogy eddig
még semmit se mondtam. Szeretem azt az embert, könyörüljön meg rajtam,
adja nekem, mondjon le róla, én esküszöm önnek, hogy soha senki mást nem
szerettem és soha nem fogok mást szeretni, mint ezt, én szeretem ezt az
embert, én a felesége akarok lenni, én nekem nincs senkim, a mamám
Párisban van, én itt egyedül vagyok az egész világon, csupa idegenek
közt – –»
Itt már könyek csöpögtek a papirra és Pirkó érezte, hogy a
legkeservesebb bolondság az, amit eddig a kis levélpapir hat oldalára
leirt. Most már nem is a kisasszonynak irt, hanem magamagának, jól esett
látnia betükbe formálva a keserüségét, jól esett leirnia ezt a szót:
_szeretem_, mert ha csak kimondta, hamar elröppent, igy azonban előtte
maradt és hosszan fájt, aminél nagyobb gyönyörüség nincs a világon.
Fogta a tollat és most már óriási betükkel irta: «szeretem, szeretem,
szeretem», aztán a nevét: «Endre, Endre», ahányszor csak ráfért a
papirra. Amikor a papir tele lett, észrevette, hogy nagyon bakfis. Apró
darabokra tépte össze a levelet, egy sarokba dobta, elfujta a gyertyát
és a paplan alá bujt. Néhány nap óta szomoru vonzódással szerette a
vánkosát. Igazán nem volt más senkije, csak ez a néma, puha kis vánkos,
hát ráhajtotta a fejét, az egyik csücskét az arczára huzta s
összeszoritott ajakkal ugy sirt bele. Azon sirt, hogy ily nagyon fiatal.
És a fizikai törvények rideg kegyetlenségével meredt elébe az a tudat,
hogy az embernek öt évig kell várni, hogy öt évvel idősebb legyen. Ez
rettenetesen fájt neki, keserü csuklással rikatta s most ezen a fehér
ágyon vonagló szerelmes kis testben ott izzott az egész emberiségnek az
a keservesen lealázó küzdelme, amelyben a természet igazságai, mint a
fuvott üveget, ugy törik össze a mi engedetlen szivünket.