A sziget csucsára most mindennap elment, s mindig ő volt az első.
Izgatottan várta Melitta kisasszonyt, már kiismerte a járását, a selyem
alsószoknyájának suhogását. Amikor meglátta a homokos ösvényen, megörült
neki. Minden pillanat, amit a szinésznő vele töltött, olyan pillanat
volt, amit nem töltött Tarkovicscsal, s ezeket a pillanatokat imádta
Pirkó. Témájuk mindig volt, s ha nem volt, Pirkó beszélt mindenféléről,
mulattatta a sárgahaju leányt, csakhogy vele maradjon, csakhogy biztos
legyen a felől, hogy nincs Tarkovics Endrével. Sőt még azt is
megpróbálta, hogy kiverje a fejéből. Mindig olyan dolgokról beszélt,
amik ettől az embertől nagyon távol estek. Az irodalmat nem merte
szóbahozni, mert félt, hogy a kisasszony ezen a ponton Tarkovicsra
gondol. Nagyon vigyázott s nagyon boldogtalan volt. Ilyen kis dolgokkal
vigasztalta magát.
Egy délelőtt nagyon váratott magára a kisasszony. Pirkó egy ideig a
lapos kövön várta, aztán türelmetlen lett és elébe ment. De a kisasszony
csak nem jött. Eltelt igy egy fél óra. Akkor Pirkó nagyon izgatott lett,
s a főpinczér fiait épen meg akarta bizni azzal, hogy menjenek el érte
és tudakozódjanak utána, amikor meglátta a jégverem mellett a kisasszony
napernyőjét. Egy kicsit meglepődött, amikor látta, hogy most nem a
kopott szoknya és a karton bluz van rajta, hanem elegáns, asszonyos
nyári ruha. Felállt a kőről s elébe akart menni.
De hirtelen megállott.
A kisasszony mögött egy férfialak jött, kényelmesen sétálva. Hosszu
szürke kabát volt rajta, s szürke czilinder, ami nagyon jól állott neki.
Igen, Tarkovics volt.
A kis Pirkó előrenyujtotta a nyakát, mint valami figyelő őzike, nagyra
nyitotta a szemét s a lélekzetét is visszafojtotta. Egy pillanat alatt
határozni kellett. Nem, nem, a világért sem akarta, hogy ez a boldog pár
itt találja. Ha a férfi ez előtt a leány előtt még egyszer azt találná
neki mondani, hogy «gyerek», megölné magát. Hirtelen elhatározással
nekiiramodott, s még mielőtt meglátták volna, elszaladt a bokrok közt a
sziget csucsára. Csakhamar kiért az utolsó kövekre, akkor jutott eszébe,
hogy rossz helyre menekült. Ha ezek keresik, innen nincs menekvés. És
ahogy a szive rendetlenül dobogva verte kis mellét, ugy érezte, hogy
jönnek, egyre kevesbedik köztük a távolság, mindjárt itt lesznek s itt
találják az utolsó kövön, szemben a végtelen nagy vizzel, reszketve,
sirásra álló szemmel.
Egy hajó zakatolt arra, tele volt utasokkal. A fedélzeten egy hölgy
kendőt lobogtatott a kis fehérruhás jelenség felé, aki a sziget
legeslegcsucsán állott a szélben. Az a hölgy bizonyára azt gondolta,
hogy ez valami jókedvü kis fruska, akinek gusztusa támadt kilépkedni az
utolsó kövekre. Nem, az a hölgy nem tudta, hogy e pillanatban a sziget
minden fájdalma ott lüktet a csucson, mint ahogy a villámháritó
aranyozott hegyébe gyüjti az egész ház villamosságát. A hajó
elgőzölgött, s nem maradt utána egyéb, mint néhány sietve fodoruló
hullám, amely telelocsolta Pirkó kis czipőjét, s arra kényszeritette,
hogy néhány lépéssel hátráljon. Egyedül maradt, előtte a végtelen, siető
folyam, mögötte pedig egy szinésznő és egy ur.
Innen menekülni kell – gondolta. Ilyen lelkiállapotban lehetnek vadászat
alkalmával a rendes életmódjukban megzavart vadak. Menni kell, menni,
akárhova, talán éppen az üldözők kezei közé. Lebujt a csalit közé, s ugy
surrant a parton visszafelé. Nem akart nézni, mert félt, hogy
olyasvalamit lát, ami nagyon fog fájni. De viszont kellett nézni,
figyelni, hogy észrevétlenül menekülhessen. Most érezte, hogy ég az
arcza, s hogy a szive még sohse fájt ily nagyon. Figyelt. Az egyik
bokornál meg kellett állnia, mert hangokat hallott. Leskelődni kezdett,
s látta, hogy Tarkovics a szinésznővel a sziget csucsa felé megy.
Melitta előrement s visszaszólt:
– Nincs itt. Ugy látszik, megunta a várakozást.
Hátulról Tarkovics hangja hallatszott:
– Ugyan hagyd, kérlek… Ostobaságokat csinálsz.
– No hallod – felelt egy kis gunynyal a leány – ha még a szép Waldné
leányára se vagy kiváncsi, akkor igazán nem tudom, mi érdekel. Isten
bizony hasonlit hozzá.
Megint a szép Waldné.
Pirkó fölháborodott. Miért érdeklődnek ezek iránta? Hagyják békén
megvonulni itt egy bokor mögött. Ő nem bántott senkit, ő nem kiváncsi
semmire. A kisasszony meg akarta mutatni a szeretőjének, mint valami
érdekes kis játékszert.
Most visszajött Melitta.
– Kár – mondta – mert nagyon édes kis leány.
A lehető legnyugodtabban a férfi vállára tette a karját. Tarkovics
közönyösen szólt:
– Mondom, hogy ismerem… Téreiéknél beszéltem is vele. Rendkivül okos
gyerek.
Gyerek.
Tarkovics átfogta a kisasszony derekát. Nem szerelmes mohósággal, óh
nem. Közönyösen, mintha tiz évi házasság után volna. Igy indultak
visszafelé, nagyon lassan. Egy szót se szóltak egymáshoz. Amikor azonban
egy vonalban voltak avval a bokorral, amely mögött Pirkó kuksolt,
görcsösen szoritva kezébe az egyik ágat, a kisasszony felbiggyesztette
az ajkát és tréfás haraggal, incselkedve mondta:
– Még nem is adtál puszit…
Mi lesz most? Pirkó elhatározta, hogy elforditja a fejét. Istenem, csak
ezek az elhatározások ne volnának! Amikor az ember elhatároz valamit,
már akkor csirázik benne ennek épp az ellenkezője. Pirkó tele volt
elhatározással, de a fejecskéje rendületlenül állott a lomb között, nem
tudom, mily erő kellett volna ahhoz, amit a világon senki sem akart
jobban, mint Pirkó, hogy a fejét másfelé forditsa… Nem forditotta el.
Látta, amint erre az invitáczióra elmosolyodik a férfi, látta, amint
szembefordul a leánynyal, amint a másik kezével hátul megfogja a fejét,
s amint rátapasztja az ajkát az ajkára, ezt már nem oly közönyösen,
kissé izgatottabban, hosszan. A csók közben pedig a kisasszony fölemelte
a kezét s átölelte a férfit. Sokáig maradtak igy.
Pirkó oly erősen fogta a szegény gallyat, hogy a levelekből kicsordult a
nedv. És ahogy fogta, az egész bokor vele reszketett, apró levelei
egymáshoz ütődtek, a többi bokor bizonyára csodálkozva nézte, hogy mi
leli ezt a szegény füzet. Most már nem tudta levenni róluk a szemét. Még
akart volna csókot látni, hosszabbat, tüzesebbet, hogy még jobban fájjon
a szive. Most ugy érezte Pirkó, hogy ő egy tragikus hős s hogy nincs az
övénél nagyobb kétségbeesés. De könny csordult ki okos nagy szeméből s
ez eszébe juttatta, hogy nincsenek nagy dolgok a világon s ő nem egyéb,
mint egy szerelmes gyerek, aki sir.
Tarkovics a szálló felé indult a kisasszonynyal, most már nem oly
közönyös bandukolással, mint az imént. A Pirkó fantáziája ugy látta,
hogy siettek.
Egyedül maradt s még sokáig nézett merően arra a helyre, ahol
megcsókolták egymást. Most bevallotta magának, hogy az egészből nem hitt
eddig egy szót sem. A mi szivünk legszánalmasabb erőlködése az, amikor
csak azt akarja elhinni, ami tetszik neki. De ez most már nem hit dolga
volt. Látta, a szemével látta.
Eleresztette a szegény, elkinozott ágat. Az összeszoritott levelek
megölve, formátlanul csüggtek a gallyon s Pirkó ugy vélte, hogy az ő
szive is egy ilyen agyonszoritott, megölt, halálra kinozott valami.
Csöndesen indult el hazafelé, de ahogy közel ért a vendéglőhöz,
megállott. Nem, igy nem lehet hazamenni, kuszált hajjal, kisirt szemmel.
Aztán tudta, hogy nem birná tovább a vidámságot, félrevonulna, talán
ujból sirva fakadna és mindenki kérdezné: «Mi baja, Pirkó?» – olyan
hangon, amiben már benn van az: «tudom, hogy szerelmes vagy, de kiváncsi
vagyok, hogy mit fogsz hazudni».
– Pirkó kisasszony!
Hirtelen megtörülte a szemét és arrafelé fordult, ahonnan ez a hang
jött. Sándor állt mellette, Sándor, aki azt mondta Bellának, hogy ne
mondja meg, hogy ő mondta, hogy mondja meg.
Illedelmesen köszönt és beszédbe ereszkedett vele. Sándor csinnal volt
öltözve s a haját féloldalt lökte, hogy költőiesen lógjon a balszemébe.
De Sándor elfogódott volt s most nem zengett oly vidám csapongással a
hangjából ama fölény, amely ugy emeli a leányok szemében a gimnáziumi
tanulót. Hogy miről beszélt, azt Pirkó nem is értette. A szavakat jól
hallotta, de ez csak a fül munkája volt. Az esze, amelynek a szavak közt
levő összefüggést kellett volna számon tartania, ott járt az
összekinozott bokor körül, ahol a homokban bizonyára kell két pár
lábnyomnak lennie, ahogy két pár czipő otthagyta a nyomát, orral
fordulva egymásnak…
– Mit szólna maga, Sándor – mondta egyszerre, nem törődve azzal, hogy a
fiu éppen egy mondat közepén volt – ha megbizonyosodnék arról, hogy az,
akibe szerelmes, mást szeret?
Sándor a nemes aczél keménységével felelt:
– Megölném magamat.
Igen, Sándor ez esetben egy pillanatig se haboznék. Vannak ilyen
emberek.
Egy pillanat alatt elképzelte Pirkó a halált, minden szenvedésnek végét,
a tökéletes feledést. De igy szólt:
– Meg tudna halni azzal a gondolattal, hogy azok tovább élnek és tovább
szeretik egymást?
– Meg – felelt habozás nélkül Sándor, mert ami ebben a kérdésben
probléma volt, azzal ő nem törődött. Ő csak a halált hallotta és sietett
megmutatni, hogy ettől nem fél.
– Én – mondta Pirkó s most érezte, hogy igazat mond – én még a sirban is
érezném, hogy azok szeretik egymást és csókolóznak. Nem tudom elhinni,
hogy az igazi szerelemnek vége van a koporsóban.
Miután a halál az ő szakmája volt, Sándor a gyakorlott ember
biztonságával világositotta fel Pirkót:
– Ott mindennek vége van, kisasszony. Az embert beleteszik a koporsóba,
bekaparják a földbe, aztán jönnek a férgek és megeszik. Slussz.
Füttyentett egyet s a tenyerével vizszintes mozdulatot tett, mutatva,
hogy az ügy be van végezve. És elégedett mosolylyal nézte Pirkó ijedt
arczát. Sándor szeretett ilyen borzalmas dolgokat előadni a leányoknak,
ez nagyon hat, ha az ember némi czinizmust vegyit bele.
– Nem – szólt Pirkó – én nem akarok meghalni. Nincs nagyobb gyönyörüség,
mint érezni és ha ennek ott lenn vége van, akkor nem érdemes meghalni.
Néha a fájdalmat érezni olyan édes…
Hazafelé indultak. Bella kieszközölte az anyjánál, hogy Sándor náluk
ebédelhessen s most meg volt hiva. De már a legközelebbi ürügyre
gondolt, amivel megint kijöhessen. Sóhajtva szólt:
– Most nagyon gyakran fogok kijönni a szigetre. Érzem, hogy vonz ide
valami. Erről irtam is egy verset.
– Hogyan? Szokott verseket is irni?
A nagyon gazdag emberek csöndes szerénységével felelt:
– Irtam vagy négyszázat.
– És ez magánál van?
– Azt hiszem, elhoztam.
Ugy tett, mintha keresgélne a zsebében, aztán kihuzta a tárczáját s a
világ legbiztosabb mozdulatával huzott ki a rekeszek papirtömkelegéből
egy rongyos lapot. A versben sok volt a törlés, huzás. Nagyon
rendetlenül volt irva.
– Mutassa az irását – mondta Pirkó, egy pillanatra minden bajáról
megfeledkezve. – Óh, milyen rendetlen…
A fiu gőgösen mondta:
– Csak nem fogok tisztázatot csinálni belőle!
Visszatette a verset a tárczába, mert ugy vélte, hogy még nem kérték
eléggé. A költők ilyenek.
– Hogyan, hát nem mutatja meg?
Félt, hogy ha erre azt feleli: «nem», Pirkó nem kéri tovább. Kihuzta
tehát megint s talált valamit, ami visszautasitás volt s amivel mégis
megmutatta a verset. Ugyanis igy szólt:
– Nem adom ki a kezemből, de ha akarja, felolvasom.
– Jó.
– Üljünk le, ide a kőre.
Leültek és Sándor hátralökte a kalapját. Nagy fekete haja bozontosan
omlott a homlokára.
– A czime: Loreley.
– Jó, olvassa már…
– Loreley.
Halkan olvasta, de érzéssel:
Tündérszigetnek kellő közepén
Ki vagy, ki csábitsz, hivogatsz feléd?
Szemedben izzó kéj és szerelem,
S az ajkad, hajh, szerelmi tüzben ég.
Pirkóra nézett. Őszintén megvallva, az «izzó kéj»-től várta a legtöbbet.
De Pirkó most már szomoru volt és a tulsó partot nézte. Sándor
folytatta:
– … s az ajkad, hajh, szerelmi tüzben ég… igen. Most jön a második
strófa:
Valami vonz, valami hiv feléd,
Egy édesbus, ifjui sejtelem,
Rohanvást mennék karjaidba én,
Hol izzó kéjjel vár a szerelem.
– Nagyon szép – mondta Pirkó s ez szomoru dolog volt. Ő olvasta a nagy
költőket, de Fóti Sándornak jutott az a szerencse, hogy olyankor mutassa
meg neki a versét, amikor elég volt ez a szó «szerelem», hogy Pirkó
csodálatosan szépnek, édesen szomorunak találja az egész verset, s hogy
ez a szó hosszan, fájó muzsikával zengjen tovább a lelkében.
– Van még egy strófa:
De nem, de nem. Oh nem megyek oda,
Tudom, te szép leány, hogy elszaladsz,
S amig én busan keresem nyomod,
Te Loreleyként más karján kaczagsz!
– Hm – mondta Pirkó, akiben most fölébredt a művelt kis hölgy – Loreley
nem kaczagott a más karján. Olvasta maga Loreleyt?
– Hogyne. Hallottam énekelni. De csak a forditását.
– Én az eredetiben olvastam. Loreley a viz alá csábitja énekével az
embereket. De nem kaczag más karján.
Sándor zavarba jött. Ez rosszul esett Pirkónak s most ő maga igyekezett
kihuzni szegényt a csávából:
– Meglehet, hogy nem a Heinéét olvasta. Mások is feldolgozták a
Loreley-mondát. Faust is többféle van.
A költőnek felragyogott a szeme;
– Ez meglehet – mondta örömmel. Aztán mintha most hirtelen jutna az
eszébe, felkiáltott!
– Persze! Most már egészen biztosan emlékszem, hogy egy más verziót
olvastam!
Pirkó egy kicsit lehunyta a szemét. Ugy kérdezte:
– Ismeri Tarkovics Endre verseit? Nagyon szépek.
– Olvastam egy párt – felelt mély megvetéssel Sándor – de utálom azt az
embert. Az egy teljesen elzüllött, erkölcstelen fráter, egy lump, aki a
kórházban fog meghalni. Az ilyen jogtalanul nevezi magát költőnek!
Bizony, ilyen szigoru fiu volt Sándor s most már az egész napja el volt
rontva, először a Loreley-ügy miatt, másodszor azért, mert Pirkó nem
kérte el tőle a verset, harmadszor pedig ki hallotta azt, hogy az ember
az egyik költő előtt a másikat dicséri?