A csöndes éjszakában felült az ágyában Bella és suttogva szólt:
– Alszol, Pirkó?
A másik ágyból egy éber hang felelt:
– Nem.
A leányok szobájának egyetlen nagy ablaka a Dunára nyilt. Az ilyen
nyugalmas, holdfényes éjszakán tisztán lehetett látni az ezüstösen
ragyogó folyót s az ujpesti part bokrait, amelyekre ugyancsak pazarul
szórta az ezüstöt a hold. A kotrógép most nem volt olyan komikus, szikár
épület, mint nappal. Komolyabb látszatot öltött, sőt talán félelmet is
akart kelteni. Gerendái feketén meredtek a halványan derengő égbe, két
tornya komor négyszögben nézett le a holdfényes Dunára, csak a
bádogfödele csillogott most is, mintha szinezüst lett volna. Ezt nézték
egyideig a leányok, mind a kettő éppen kilátott az ablakon az ágyából.
Aztán félálomban a hangokra szoktak volt figyelni Pest felől csöndesen
szürődő halk moraj jött, az éjszakai nyugovóra térő város utolsó
lehellete. Néha muzsikaszó is szállt át a partról, vagy valami nyugodtan
beszélgető két ember hangja. A szavukat nem lehetett érteni, de a
nevetésük tisztán hangzott. Amikor aztán minden elcsöndesült, vonatok
fütyültek valahol nagyon messze, néha még a robogásuk is idehallszott,
halkan zakatoló neszszé finomodva. De a vonatok is elmentek, a távoli
fütty beleveszett az éjszakába s most már csak a Duna muzsikált,
neki-nekilocscsant a kövezett partnak, odább az iszapon fölsurrant s
amikor visszafolyt, zörögve szaladtak utána a kavicsok. De voltak
pillanatok, amikor éppenséggel semmi hang nem jött sehonnan s ilyenkor
érezték szükégét a leányok annak, hogy suttogva megkérdezzék egymástól:
– Alszol?
Pirkó fölült az ágyában és a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Nem tudok aludni – mondta.
A másik hamar készen volt az álmatlanság ellen való orvossággal:
– Gyere át az ágyamba…
Vannak asszonyok, akiknek ezek az éjjeli beszélgetések legszebb
emlékeik. Ilyenkor, amikor két leányfej ugyanegy vánkosról néz szembe
egymással, nincs többé titok. A nagy éjszakai csönd, az egyedüllét
feloldja a titkok zárait s ilyenkor hangzanak el a hosszu, óvatosan
őrzött történetek, amelyek az éjszakában fontos dolgokká növekszenek.
Pirkó átment a másik ágyba. Bella megfogta a fejét és a mellére vonta:
– Mi bajod, Pirkó?
– Semmi.
Ezt egy sóhajtás kisérte.
– Pirkó – mondta a szőke – tegnap se aludtál.
Nem szóltak egy ideig. Messziről megint fütyültek a vonatok.
– El szeretnék menni – mondta Pirkó nagyon csöndesen.
Erre nem lehetett mit felelni. Bella más tárgyra tért át:
– Te, észrevetted, hogy a Sándor udvarol neked?
– Nem.
Sándor, egy távoli rokon, ötödik gimnáziumba járt és költő volt. Ma
délelőtt meglátogatta őket. Kamaszosan viselkedett, lenézett mindent,
czinikus volt, és felolvasta verseit. Sürü fekete haját hosszura
növesztette és nagy csokorra kötött nyakkendőt viselt.
– Egész délután veled volt és azt mondta, hogy egy verset fog irni
rólad. Különben is láttam, hogy udvarol, én mindjárt az első perczben
észreveszem az ilyet. A fiuknak ilyenkor egész más a szemük.
Pirkó hallgatott. Egy kicsit talán jól is esett neki ez a hir, annál is
inkább, mert egy másik leány mondta.
– Nem hiszed?
– Nem…
– Hát akkor még mondok valamit. Add a becsületszavadat, hogy nem mondod
meg senkinek. Amikor elment, megvallotta nekem, hogy szerelmes beléd.
Azt mondta, hogy minden nap ki fog jönni. Kért, hogy segitsek neki és
mondjam meg neked, hogy szeret, de ne mondjam meg, hogy ő mondta, hogy
mondjam meg. Érted?
A kis hölgy mosolyogva nézett rá. Most már tetszett neki a dolog.
Szeretett volna több bizonyságot:
– Bella – sugta – te tréfálsz. Mondd: isten bizony.
– Isten bizony.
Visszahajtotta a fejét a párnára, még mindig mosolygott, de most már egy
kis elégedettséggel és egy kis büszkeséggel.
– Gyerek – mondta.
Végre ő is mondhatta valakinek.
Megint szünet lett. Érezték mind a ketten, hogy nem ez az igazi téma.
Nem tudtak többet mondani a Sándor szerelméről. Ekkor Bella csöndes
ravaszsággal jegyezte meg:
– Nem lehet mindenki olyan idős, mint Tarkovics.
Elhallgatott, igen nagy kiváncsisággal várta a választ. Eddig azt hitte,
hogy Pirkó majd csak szóba hozza egyszer a dolgot, de hiába. A kis hölgy
nem szólt soha Tarkovicsról, sőt ha az asztalnál róla beszéltek, más
témára tért át. Szóval nagyon ravasz kis nő volt, pompásan sikerült
eltitkolnia a dolgot, tekintve, hogy az első napon már mindenki
észrevette.
Most hallgatott és égni kezdett az arcza. A lelkében nagy
erőfeszitéseket tett, hogy ne szóljon egy szót se, s teljesen magára
maradjon az ő szomoruan édes titkával. Minek beszélni róla, amikor ugyse
lehet belőle semmi? De nem birta. Közelebb csuszott Bellához, átfogta a
nyakát és ugy magához szoritotta, ahogy csak tudta.
– Miért nem mondtad mindjárt – szólt a tapasztalt orvos hangján Bella.
– Nem tudom…
A kövér szőke leány simogatni kezdte az arczához támaszkodó kis fejet.
Most már tisztában volt mindennel, s ez egygyel több bizonyitéka volt
annak, hogy ő előtte nem lehet semmit titkolni. Ő már ismerte ezeket a
fogásokat, hajh…
– Szereted?
Mit felelhetett erre az érdekes Pirkó, az okos kis hölgy, a rokokó-dáma,
aki tizenöt éves korában már élvezni tudta a hangulatokat, szerette a
stilszerüséget, Heine Henriket olvasta és féltékenynyé szokta tenni a
felnőtt asszonyokat. Mit mondhatott mást, mint amit mondott, égő
arczczal, ragyogó szemmel, forró lehelettel, s olyan banális
hangsulylyal, aminővel csak lehetett:
– Nagyon…
Most, hogy teljesen biztos volt a dolog, elkomolyodott a szőke is.
Elhatározta, hogy e percztől fogva a tapasztalt nő gondosságával fog
vigyázni Pirkóra, tanácsokkal segiti, ránczbaszedi, kitanitja, majd ad ő
neki… De egy kicsit megijedt, amikor Tarkovicsra gondolt. Ezzel az
emberrel – ugy találta nehezen fog menni a dolog. Ezt a zsánert –
bármennyire is tudta a fogásokat – nem ismerte. Az ő speczialitása
Sándor volt, az egetverő gimnazista, aki hamar gyullad, nagy lánggal ég
és rögtön azt számitja, hogy mennyi ideig kell várni reá a leánynak.
Érdekes, hogy ezeknek a fiuknak mindig a korral van bajuk. Az imádott nő
rendesen épp oly idős, mint ők, s innen fakad minden fájdalom, itt a
szakitás csirája. A kövér szőke ismerte az esküformákat, tudta, hogyan
kell az ajtóhoz támaszkodni, mindig figyelt, hogy van-e tükör a
szobában, tudta, hogy előre meg kell beszélni: milyen témáról fognak
társalogni, ha bejön valaki, a kövér szőke mindent tudott, de most az
egyszer nagyon gyöngének érezte magát, mert azt az egyet nem tudta: mit
csinál az ember, ha a férfi nem szereti. De a tekintélyt fenn kellett
tartani s ezért a merész hazugságok karjaiba vetette magát.
– Csak bizzál rám mindent, én már tudom, mit kell ilyen esetben
csinálni. Majd meglátod.
Ezt határozott hangon mondta és sejtelme sem volt arról, hogy mit kell
csinálni. De Pirkónak jól esett ez az orvosi hang. Az emberek életében
csak két eset van, amikor egész lelkük minden erejének megfeszitésével
bonczolják a nekik mondott szavakat: amikor szerelmesek s amikor
betegek. Az imádottunk és az orvosunk szavait alaposabban elemezzük,
mint a legfinomabb franczia lélekbonczoló iró, megvitatjuk a hangsulyt,
mérlegeljük a tekintetet s eszünkbe jutnak a legtávolabbi vonatkozások,
amik csak hatással lehettek ezekre a szavakra. Pirkó gyönyörüséggel itta
ezeket a megnyugtató szavakat. Valóban, a buta emberek tudják legjobban
megnyugtatni a szenvedőket. Aki igaz megnyugvást akar, buta emberrel
kisértesse magát vizsgára menet, temetésen és buta embert válaszszon
párbajsegédül. Ezekből az elmékből hiányzik a szenvedés legnagyobb
fokozója: a képzelőtehetség s ezért nincs a bajban édesebb ir egy
korlátolt elménél.
Lassan, vontatott, szinte szégyenlősen halk hangon mondott el most
mindent Pirkó. Elmondta, hogy már szerette az első napon, már az első
vacsoránál tele volt előtte titokkal s más asszonyok iránt való
szerelemmel. Bántotta az, hogy egy ilyen szabad leányba szerelmes, aki
mindent adhat neki. Imádta a léhaságát, érdekes, hányatott életét,
szerette volna tudni apróra az élettörténetét, amely oly érdekes
lehetett, hisz ezzel az emberrel egy nap alatt több érdekes dolog
történik, mint az egész Térei és Birnbaum-czéggel egy hónap folyamán.
Hogy igy megvallotta édes, nagy titkát, minden perczben elhatározta,
hogy a többit magának tartja. Igy például nem akarta elmondani a
kézfogás históriáját az utolsó hajónál. Talán szégyenből, vagy talán
azért, mert ugy érezte, hogy ez a titok nagyon is az övé. De olyan
finomak voltak ezek a dolgok, hogy darabos szavakká kövesedtek, amint
elhagyták az ajkát. Ugy érezte, hogy ez a megkövesedés a mellében megy
végbe, mert ott érezte édesen fájni a gondolatot s onnan kezdve lett az
ő változatos, gazdag érzése banális mondattá, amilyennel tizezer év óta
minden leány egyformán mondja el a szerelmét. Legutoljára azt akarta
megtartani a maga titkának, hogy megismerkedett a szinésznővel. De ez se
sikerült neki, most tisztán érezte, hogy nem bir a szavakkal, amelyek
buzgó erővel fakadtak a mellében. Elmondott mindent, leirta a szinésznőt
és bevallotta, hogy nincs tisztában vele. Amikor Tarkovicsot emlitette
neki, közönyös volt. Ezt a közönyösséget hosszu éjszakákon át elemezte.
Hol elhitte neki, hol meg azt vélte, hogy ez a közöny a saját maga
ellentétét takarja. Beszélt, beszélt s miután az összes külső
eseményeket elmondta, legutolsó szegény titkai: a kétségek, tépelődések,
a sirások is előkerültek, nem maradt meg szegénykének semmi,
megszégyenülve, megalázkodva, összetörve, elárult mindent, mindent.
Hajnalodott.
Szürkés, derengő fény áradt be az ablakon és a friss szellő reggeli
illatokat hozott. A Dunán közel egymáshoz két hosszu fekete bárka uszott
le Pest felé. Mind a kettő tele volt zöldséges kofával, de a hajnali
derengés mindnyáját egyforma szinünek mutatta. Izmos legények eveztek s
a bárka farában egy-egy szikár alak állott, a hatalmas kormánylapát
hosszu rudjához támaszkodva. Kis-Orosziból, meg Leányfaluból jöttek,
bizony már félkettőkor el kellett indulniok hazulról. Hogy közelebb
értek a szigethez, halk ének hallatszott az egyik bárkáról. Nem lehetett
kivenni, hogy mit énekeltek, mert nagyon rendetlenül ment, elhuzták a
magas hangokat, mint a proczessziónál, amikor a Mária-énekeket éneklik.
De édesen jött a hajnali lehelettel a vizről ez a sok halk asszonyi
hang, s a két bárka oly szeliden, oly csöndesen uszott le a derengésben,
mintha az egész valami álom lett volna.
Pirkó elhallgatott, mikor a füléhez ért ez a távoli, csöndes ének.
Fölült és kinézett a szürkületbe. Aztán mondani akart valamit, de amint
oldalt fordult, látta, hogy a kövér szőke mélyen alszik, piros szája
kissé ki van nyitva.
Visszament az ágyába, füléig huzta a takarót, s most csöndesen sirni
kezdett a vánkosba, de ez a sirás senkié másé nem volt, csak az övé.