A Margitsziget a világ legérdekesebb szigeteinek egyike. A közepén
titokzatos őserdő, a hol uttalan utak közt, évszázados fák alatt
mohlepte romfalak merednek az égbe. Ha föllebb megy az ember, nagyuri
parkot lát, hatalmas angol pázsittal. Még följebb nyaralóhelynek
látszik, gondosan öntözött virágágyak veszik körül a kedves kis villákat
s messziről ide hallatszik a czigányzene. A vendéglőnél már város. Ott
áll a szürke kis szálló, pinczérek futkosnak s nagy társaságok söröznek
az asztalok körül. A kis szálló mögött kezdődik a falu. Itt van a nagy
jégverem, itt nem tollas-kalapos hölgyek járnak, hanem a fehérkötényes
szakácsnék, itt szénaillatot hoz a szellő, talicskát tol a béres-gyerek
s a jégvermen tul tizenegy igazi tehén lakik egy igazi istállóban, a
mely körül nem főkertészi felügyelet alatt álló virágágyak terülnek el,
hanem gaz nő a szénaboglyák közt, szabadon hajtják ágaikat a bokrok s
nincs kavicsos ut, hanem fényes fehér homok, a mely egészen leér a
Dunáig. Itt cselédekkel találkozik az ember s gyakran látni, a mint a
tehenes ingujjban incselkedik a vendéglőbeli szakácsnékkal. Szóval a kis
szálló mögött már vidéken van az ember s valóságos népéletet lát,
tehénbőgést hall s örömmel nézheti, a mint a főpinczér fiai a szénában
henteregnek.
Itt töltötte délelőttjeit Melitta kisasszony, az alsószoknya-gyüjtemény
tulajdonosa, a Népszinház tagja, akinek szebb ruhái voltak, mint a Térei
és Birnbaum czég bármelyik beltagja nejének s akinek a legnagyobb
szerepe is olyan kicsi volt, hogy igazán minden képzelmet felülmult. A
kisasszony főleg a tejkura miatt jött ide s pompásan érezte magát, ha
délelőttönként egyszerü kartonbluzban, kopott szoknyában – amely alatt
azonban nehéz selyem alsószoknya suhogott – itt járkálhatott s
kergetőzhetett a főpinczér föntebb emlitett fiaival. Miután a külvilág
számára nem lehetett primadonna, hát a maga számára volt az. Fölmászott
a gyerekekkel a szénaboglyára s elgondolta, hogy most a a szinházi élet
fáradalmait piheni ki s megijedt arra a gondolatra, hogy istenem mit
szólna a publikum, ha igy látná. Megbarátkozott a tehenessel s élvezte
azt a kedves ideát, hogy ő, aki szinháznál még a nemzeti kaszinó
tagjaival szemben is oly hideg – eleinte, valósággal fél ettől a mogorva
öreg paraszttól, aki a tehenek között alszik egy priccsen s aki nem is
tudja, hogy mi az a vánkos. Az igazat megvallva, egy kis turpisság is
volt a dologban, mert Melitta kisasszony föltette magában, hogy a
tehenesből regényalakot csinál. Nem is utolsó gondolat majd télen a
Népszinház szük folyosóján előadni a smokingos csoportnak, hogy az
egyszerü tehenes miképpen bolondult utána a szigeten, hogyan hordta a
virágot neki s milyen esetlen az ilyen szegény paraszt, ha szerelmes.
Melitta kisasszony nem volt rossz leány, csak kevés volt a
képzelőtehetsége. Valójában unatkozott az öreg paraszttal, aki mindennel
meg lett volna elégedve, csak a sárga hajat nem tudta sehogy se
megérteni s ezért állandóan dühös volt a kisasszonyra.
A főpinczér fiai azonban boldogok voltak és iszapból nagy várat emeltek
a parton. Még az arczuk is tele volt iszappal, köpködték a vizes homokot
s nagy bombákat csináltak a kisasszony számára, hogy dobálja vele őket.
Nagyokat vihogtak az iszapvárban, Melitta pedig végül mindig komolyan
megharagudott reájuk, mert a gonoszok rendesen arczon dobták egy marék
homokkal. Az arcz pedig teljesen ki volt zárva a néppel való
barátkozásból, mert az arczon van a _teint_ s Melitta kisasszony a
teintjét még jobban szerette, mint az alsószoknyáit.
– Frejln, Frejln! – kiabáltak utána a kis svábok, amikor fölülkerekedett
benne a nemzeti kaszinóhoz való tartozás érzete s otthagyta őket. De
ilyenkor komolyan hagyta ott őket, mert rájött, hogy igazán nem érdemes
a nép közé keveredni. Boszusan törülgette a teintjét és a kis szálló
felé sietett. A becsületes öreg tehenes ilyenkor kijött az istálóból és
csöndesen röhögött, ami nem volt szép tőle, mert utóvégre is ő egy
népies idyll főalakja volt. De ezt viszont nem tudta szegény s ez az,
amiért meg kell neki bocsátani.
Egy délelőtt, amikor Melitta ismét megutálta a népet s a kis svábok
kiabáltak «Frejln, Frejln» és az öreg tehenes kezében a seprővel kijött
röhögni, meglepetve látta, hogy az egyik szénaboglya mellett egy kis
leány áll és csodálkozva nézi a jelenetet. Egy pillantást vetett rá, de
aztán eszébe jutott, hogy ő a primadonna, s mint ilyen, minden más nők
felett áll, tehát ügyet sem vetett rá. Letörülte arczáról a nedves
homokot és eltünt a jégverem mögött. Másnap, miután föltette magában,
hogy végleg szakit a néppel s magányosan fogja élvezni a falusi élet
csöndes örömeit, kivitte a kézi munkáját a sziget csucsára s egy lapos
kőre ült, ugy himezett. Alig ült ott egy negyed óráig, mozgást hallott a
bokrok felől. Odanézett s látta, hogy a tegnapi kis leány bujkál ott s
hirtelen elforditja a fejét. Azontul mindennap látta a titokzatos kis
idegent. Sohse tudta, mikor jött, merről jött, elég az hozzá, hogy
egyszerre csak ott motoszkált körülötte s ugy tett, mintha nem is venné
észre a sárgahaju kisasszonyt. Kis kezével félrehajtogatta a bokrok
ágait, átgázolt a köveken s kiállt egészen a sziget csucsára, a hol a
Duna kettéválik.
Egy napon azonban észrevette Melitta kisasszony, hogy a kis idegen nézi.
Szegényke azt hitte, hogy jól el van rejtve s egy nagy bokor mögül
rászögezte égő két szemét a kisasszonyra. Ugy kuksolt ott vagy egy
félóráig, mint valami kiváncsi kis mókus, abban a nevetségesen téves
hitben, hogy senki sem látja. Erősen szemügyre vette a szinésznőt:
megnézte a haját és figyelmesen vizsgálta az arcza minden apró vonását.
Hosszasan nézte a száját, amelyen fakó lehelletet hagyott a szinházi
festék. A levelek közül kitüzelő tekintet aztán lesiklott a kisasszony
kissé sovány vállára és mellére. Innen szinte daczos következetességgel
ugrott fel a pillantása az arczra, kifejezést keresett a szemben, valami
karaktert a száj körül.
«Ez a kis leány valamikor látott a szinházban» – gondolta Melitta, s jól
eső érzés futott át rajta. Mégis csak jó szinésznőnek lenni, ez olyan
érdekes, olyan izgató, olyan titokzatos dolog a közönséges emberek
előtt…
Otthon nem tudták mire vélni a dolgot. Pirkó a tizórai után egyszerüen
eltünt s ebédig nem jött haza. Amikor megkérdezték tőle, hogy hol volt,
azt felelte, hogy egyedül sétált, mert verseket akar irni. Bella
megleste többször is, de mindig másfelé ment. Egyszer az alsó sziget
felé vette utját, másszor a hajóállomás felé fordult, majd a vendéglő
felé látták menni. De akármerre ment is, Melitta kisasszony minden
délelőtt hallotta halk járását a bokrok közt, látta, amint világos
ruhácskája megvillant a lomb mögött, s aztán, ha nagyon figyelt, azt is
észrevette hogy a nesz egyszerre elhallgat, a kis idegen elhelyezkedik
az ágak közt és két égő gyerekszem komoly pillantással tüzel feléje. Az
anyjának elmondta Melitta, hogy egy kis tisztelője valósággal üldözi.
Sőt egyszer az is megtörtént, hogy Melittának semmi kedve nem volt a
kézi munkához, s mégis rászánta magát, oly jól esett neki ez a körülötte
settenkedő kis kisértet, akinek mókus-szeméből bámulatot és
kiváncsiságot olvasott ki. Igy ment ez nap-nap után, a főpinczér fiai
kénytelenek voltak egymást dobálni az iszappal, az öreg tehenes békén
végezte a dolgát, mert a kisasszony most egyéb iránt érdeklődött. Igy
ment ez egészen addig a napig, amikor különös dolog történt.
A kisasszony nagy violákat himezett egy bordószinü posztóba, s
időről-időre lopva a bokor felé nézett, ahonnan állhatatosan ragyogott
feléje a két égő kis pont. Egyszerre azonban megzördült a bokor,
félrehajoltak az ágai s a kis idegennek a feje láthatóvá lett.
– Zavarom kisasszony? – kérdezte.
A hangja egy kicsit remegett. De hirtelen összeszedte magát és kilépett
a bokorból. Fehér szoknyácska volt rajta s nagy, világoskék-galléros
matrózbluz. Fiatal nyaka meztelenül emelkedett ki a kék-fehér csikos
háromszög mögül s az arczán halvány pirosság szaladt végig. Melitta
kisasszony letette a kézi munkáját és mosolygott:
– Már hogy zavarna, kedves?
Ezt már szinésznő-hangon mondta. A szinésznőknek külön beszédmodoruk van
a polgári leányok számára, akiket bámulóiknak tartanak.
– Nézze, édes kisasszony – mondta szomoru mosolygással Pirkó – ne
nevessen ki a csacsiságomért. Megvallom őszintén, nagyon szeretnék
magával megismerkedni…
A nagy lapos kövön félrehuzódott Melitta, hogy helyet csináljon neki:
– Üljön le ide, mellém, és beszélgessünk. Ne csináljunk faxnikat. Mondja
meg a nevét és már a legjobb barátnék vagyunk. Jó?
– Jó – mondta Pirkó és leült. – Az én nevem Wald Piroska.
A kisasszony érdeklődve nézett rá:
– Wald? – mondta – a szép Waldnénak a leánya?
Ez a kérdés, amelylyel nem most találkozott először Pirkó, egy kicsit
bántotta. Hogy egy kicsit belekóstolt az önállóságba, egészen önálló
szeretett volna lenni s azt szerette volna, hogy az anyjáról mondják:
«Ez a Wald Piroska anyja» – és nem megforditva. De azért egy kis
büszkeség is volt a mosolyában, a mikor felelt:
– Igen, azt hiszem, a mama az a szép Waldné, akire gondol…
A szinésznő ugy nézte, mintha föl akarna fedezni valamit az arczában a
szép Waldné arczából. Aztán igy szólt:
– Különös találkozás.
De ez olyan hangon volt mondva, mintha a kisasszonynak már lett volna
valaha dolga a szép Waldnéval, s mintha a kisasszony nem valami nagyon
szerette volna a szép Waldnét. S ugylátszik, nem akart erről a témáról
többet beszélni, mert a csöndes, meglepett hangból visszatért a banális
bemutatkozási hangra:
– Az én nevem…
– Óh – vágott közbe Pirkó – a magáét nem kell megmondania, mert ismerem
a szinlapról. Láttam a Madame Sans-Gêneben. Kijelentem, hogy olyan szép
volt, hogy virágot akartam küldeni magának.
– Nagyon kedves…
– Valósággal szerelmes voltam magába, akár hiszi, akár nem. Mink kis
leányok, mielőtt az első férfiba beleszeretnénk, rendesen egy nagyon
szép asszonyba vagyunk szerelmesek. Maga az én első szerelmem,
kisasszony…
Nevettek s azontul már szabadon folyt köztük a szó. Elhatározták, hogy
minden nap találkoznak itt a sziget csucsán és beszélnek, folyton
beszélnek. Pirkó tele volt kérdésekkel, kiváncsisággal és a szinésznőnek
gyönyörüség volt elmagyarázni a szinházi élet érdekes titkait, mint
ahogy mindenki beszédes lesz, amint a mesterségéről kérdezik. Ugy vették
észre, hogy még csak öt percz óta vannak együtt s már jött Ó-Buda felől
a déli harangszó. Pirkó fölállt, bocsánatot kért s kijelentette, hogy
nem kap ebédet, ha elkésik. Elindultak tehát együtt, a kisasszony
elkisérte a kis szállóig.
– A szállón tul nem kisérhetem, Piroska – mondta neki – mert falusi
toalettben vagyok, nézze…
És kétfelé huzta a kopott szoknyát, amely alól kivillant a halványlila
selyem alsószoknya legalsó fodra. Ezt észrevette a kis leány s ott
maradt a tekintete.
A szálló mögött megálltak.
– Maga sok irót ismerhet, kisasszony – szólt Pirkó – tudom, hogy az irók
mindig a kulisszák mögött lebzselnek… Ugy-e nagyon érdekes emberek?
A kisasszony adta a közönyöst:
– Olyanok, mint a többi. Van köztük néhány szép fiu.
Pirkó ugy tett, mintha gondolkoznék. De ez a hazug mimika a lelkére
nehezedett s fojtogatta a mellét. E pillanatban csak az az egy vágya
volt, hogy ne piruljon el. S fojtott hangon, amelynek a reszketését maga
is érezte, a jégverem tetejére kényszeritve a tekintetét, könnyedén
vetette oda:
– Én ismerek egy irót, talán maga is ismeri. Téreiéknél láttam, oda
gyakran jön. Tarkovicsnak hivják.
Most pirult el. A pillantása hirtelen lesiklott a jégverem csucsos
tetejéről s fürkészve állott meg a kisasszony szemén. A melle
megfeszült, a száját összeszoritotta, ugy nézte a szinésznő arczát.
Várta, hogy eláruljon valamit, vagy legalább is tettessen olyan nagy
közönyt, amelyből kiordit a hazugság. A szinésznő azonban e helyett
csodálkozva nézett rá:
– Maga ismeri Tarkovicsot?
– Mondom, hogy csak ugy láttam… Azért mondom, mert ez az egyetlen, akit
ismerek.
Most jött csak a közöny. A kisasszony kétfelé huzta a kopott szoknyát,
előretolta az egyik lábát s a czipellője orrát nézegette igen nagy
közönynyel.
– Tarkovics? – mondta halkan – hogyne ismerném. Mind a hirlapirókat
ismerem…