Igazán, Tarkovics nem szégyelte magát. Reggel jött ki a szigetre,
délelőtt a szinésznővel látták a rózsakertben, délután vele hallgatta a
katonabandát az alsó szigeten s estefelé otthagyta, mintha mondaná neki:
«Most elég volt, tisztességes emberek közé megyek.» Elment Téreiékhez s
velük vacsorázott a vendéglőben. Melitta kisasszonynak ugy köszönt át a
szomszéd asztalhoz, mintha valami távoli ismerőse volna. A leányok ezt
megfigyelték; sőt azt is észrevették, hogy Melitta kisasszony néha
fölemeli a fejét s néha féltékenyen néz át az ő asztalukra, amelynél
mindig volt egy-két csinos fiatal asszony és leány.
– Nézd – lökte meg Bella Pirkót – milyen féltékeny ez a…
S titkon figyelték a kisasszonyt, aki az anyjával ült a másik asztalnál,
drága ruhában, drága gyürükkel az ujjain, amelyek csak ugy szikráztak a
gyémánttól, amikor a kenyeret törte.
– Hogyan, Pirkó kisasszony, maga olvasta Heinét?
Ezt Tarkovics kérdezte s igazán csodálkozó arczot vágott hozzá. Ez a
harminczkét éves fiu tudott blazirt lenni s a következő pillanatban már
a legtisztább ártatlansággal nézni valakire.
– Oh igen – felelt halkan Pirkó – de ne mondja ezt olyan hangosan, mert
félek, hogy meghallják. A papa és a mama Párisban van, a kis öcsém a
nagymamánál lakik s én azt olvastam, ami nekem tetszett. Heinét imádom.
– És tizennégy éves!
– Tizenöt…
Tarkovics is imádta Heinét. Ha verset irt, szándékosan utánozta. Ennek
az embernek a lelkét ez a hatalmas tehetségü csirkefogó nevelte, aki
éppugy, mint ő az életben, az egyik versében leköpte a szerelmet,
pofonverte a tekintélyt, megcsiklandozta az isteneket és szivből
kinevetett mindent, amit csak valaha szentnek vallott az emberiség, s a
másikban egy tizenhat éves fiu tisztaságával sirva vallott szerelmet egy
szűznek. Igy élt Tarkovics, s igy él az igazi ujságirók legnagyobb
része, amely talán nem is tudja, hogy utolsó csepp véréig a Heine Henrik
nevelése. De ez az ember öntudatosan rendezte be igy az életét, mert
rájött, hogy az ő földi pályájához ez illik legjobban. Kegyetlen és
szivtelen tudott lenni, hogy a következő pillanatban elolvadjon a
szentimentálizmustól. Léha volt, s a lelke mélyéig züllött embernek
tartotta magát. A tehetségét se becsülte semmire, akkor irt, ha
megfizették, s akkor is pongyola volt, s kinevette azokat, akiknek
tetszett. A mások tehetségét azonban rajongó szeretettel tisztelte. A
világon egyetlen asszonyt se tisztelt, csak az anyja emlékét imádta.
Minden leányt romlottnak tartott, csak a hugát becsülte nagyra. A nagy
dolgokkal szemben szinte a tulzásig czinikus volt, de a kicsinyekben
tudott hinni. Igy például kinevette a vallást, s ugyanakkor gyermeki
szeretettel beczézgetett egy sánta koldust.
– Nem engedném – mondta – hogy a leányom Heinét olvassa. A feleségem
pedig csak negyven éves korában kezdhetné el.
Pirkó mosolygott:
– Ugyan miért?
– Mert elrontja őket. Egyáltalán nem engedném, hogy a költőket olvassák.
Ami rosszat a nők tesznek, azt mind a költőktől tanulták. A szerelmes
könyvek a férjek legnagyobb ellenségei. Mindig erre gondolok, ha regényt
vagy novellát irok. A regény akkor jó, ha a férjek a földhöz vágják.
Pirkó nem szólt semmit. Tarkovics megijedt.
– Az istenért, most veszem csak észre, hogy mindezt a sok szamárságot
magának mondom. Igérje meg, hogy nem árul el. Mit szólnának, ha
megtudnák, hogy magácskával szerelmes könyvekről beszéltem…
Ez rosszul esett a kis hölgynek. Elkomolyodott és az ajkát kezdte
harapdálni. A férfi ezt észrevette:
– Azért nem kell haragudni. Ha ez vigasztalás, hát kijelentem, hogy az
egész társaságban magát szeretem a legjobban. Magával lehet beszélni,
mert maga egy édes, naiv öreg asszony. Meg van elégedve?
– Oh, igen.
Közelebb hajolt hozzá:
– Nézze, Pirkó, Téreiné minden öt perczben idenéz és dühösködik, hogy
folyton magával beszélek. Ez se vigasztalja meg?
A kis hölgy nem felelt. Most sirni lett volna kedve, ugy érezte, hogy
dühből. Megrohanta a mérhetetlen keserüség, hogy még gyerek. Ebben a
korban meg tudnának halni bánatukban a leányok, csak azért, mert nem
idősebbek három évvel. Azzal a három évvel, amit azontul a koporsójukig
sajnálnak.
– No, édes öreg asszony, mondjon valamit. Legyen vigabb. Nos?
Ez se használt. Pirkó komor maradt, most megfogta a nagy keserüség, s
szerette volna agyonütni ezt a felnőtt férfit, aki akaratlanul is
éreztette vele, hogy még gyerek, s hogy egy kicsit nevetséges az ilyen
fiatal testben a nagyra fejlődött lélek.
– Tudja mit, Pirkó – szólt komolyan a férfi, aki e pillanatban tele volt
jóindulattal és hittel – most azért is megmutatjuk nekik, hogy kik
vagyunk. Magával fogok maradni egész este. Jó? Meg fogjuk pukkasztani
őket, mind, mind dühösek lesznek. Jóbarátok leszünk, Pirkó. Irodalomról
fogunk beszélni és ugy teszünk, mintha nem tartanók őket méltóknak arra,
hogy erről a témáról tárgyaljunk velük. Nevessen, Pirkó! Nos, egy,
kettő, három…
Oh, csak ezt ne mondta volna! Ez az egy, kettő, három, amit a kis
babáknak szoktak mondani, hogy a «három»-ra kicsattanjon belőlük a
nevetés, ugy zuhant Pirkó lelkére, mint három nehéz kalapácsütés.
Szeretett volna fölugrani, sirva fakadni s kiáltani, hogy mindenki
hallja: «Nem, nem vagyok gyerek, én mindent tudok, én mindent olvastam!»
Tarkovics megtartotta az igéretét. Ott maradt mellette s vele beszélt
egész este. A vacsora vége felé sikerült is egy kicsit felviditania.
Sétára indult az egész társaság s ő előre ment vele. Valóban irodalomról
beszéltek, de nem sokáig. Beszélgetés közben Pirkó kipattantotta, hogy
nem akar férjhez menni.
Tarkovics megállt:
– Hogyan? Nem akar férjhez menni? Soha?
– Nem én.
– És miért?
– Nem tudom. Mindig próbálom valamivel magyarázni, de aztán mindig
érzem, hogy nem ez az igazi oka. Egyszerüen nem akarok férjhez menni.
Elindultak az estében, tovább. A társaság jó messze elmaradt mögöttük.
– És a szerelem, kis Pirkó?
Most hallotta először közvetlen hangon ezt a szót. Megreszketett tőle,
mint ahogy megreszketett volna, ha akárki más mondta volna. Itt a fák
között, ebben az erős virágillatban, a csöndes estén, amikor minden szó
oly szépen hangzott, ez a «szerelem» tele volt titokzatossággal. Félt
tőle, nem tudta, hogy mi.
– Maga még sohse volt szerelmes, Pirkó?
Közönyösen felelt:
– Oh, nem. Nem is leszek.
– Jó – mondta nagyon egyszerüen a férfi – ezt tudomásul veszem. Hanem ha
majd egyszer mégis megszegi ezt az igéretét és szerelmes lesz, el kell
jönnie hozzám és meggyónni mindent. Ha majd nem tud aludni éjjel és
naplót fog vezetni nappal. Ha majd nem lesz étvágya és tiz oldalt is el
fog olvasni egy könyvből a legnagyobb figyelemmel, anélkül, hogy egy
szót is megértett volna belőle. Ez igy lesz, hiába próbál nevetni. A
legkomiszabb verseket fogja kivágni az ujságból s ha a szinházban azt
hallja, hogy «szeretlek», hát ez ugy fog végigszaladni a lelkén, mint
valami gyönyörü sirás. Majd fog még maga jönni hozzám és fogja mondani:
«Segitsen rajtam, Tarkovics bácsi, mert nem tudok hova lenni a nagy
szerelemtől.» És ne higyje, Pirkó, hogy valami daliás, feketeszemü,
muzsikahangu szép ifju lesz ennek az oka… Oh, nem. Majd meglátja, hogy
igazam volt. Egy rongyos senki lesz az a borzasztó ember, Pirkó, egy
olyan fiu, hogy szánalom lesz nézni. Arra az egyre megesküszöm, hogy
maga százszor különb lesz nála, fiacskám.
Fiacskám.
Ez fájt. Hát még az ilyen okos emberek is adnak valamit a korra? Ime,
erről a Tarkovicsról azt mondják, hogy minden emberi konvencziót megvet
és hogy semmi sem szent előtte, gyülöli a rendet és a sablont, s az első
alkalommal szolgai módon engedelmeskedik annak a butaságnak, hogy a kis
leányokkal apai hangon kell beszélni. Ez is olyan ember, mint a többi –
gondolta a kis hölgy.
Utánuk szóltak, hogy forduljanak a hajó felé. Tarkovics tovább beszélt,
de Pirkó nem értette. A mikor néha-néha mégis fölrezzent a
gondolataiból, eszébe jutott az a tiz oldal, a miből egy szót sem ért
meg az ember. De aztán megint a «fiacskámra» gondolt, s csak éppen, hogy
mondatokat hallott maga mellett. A hajóhoz értek. Az utolsó hajó rendes
közönsége állott a hidfőnél, várta a Hattyut, a mely az ó-budai
kikötőnél pihent, világos kis ablakait ragyogtatva. Pirkó ezt nézte, a
mikor észrevette, hogy az egyre beszélő Tarkovics valami kérdő mondatot
mondott. Ránézett:
– Tessék?
– Ugy látszik, magának halvány sejtelme sincs arról, hogy én mit
beszélek. Tudja isten, hol jár az esze.
– Bocsásson meg… Mit kérdezett?
– Most nem mondom meg, azért sem. Magával nem érdemes beszélni. Maga
csak arra jó, hogy értesüléseket adjon az embernek. Például mondja meg,
mikor érkezik haza a mamája Párisból?
– Hogyan? – kérdezte a kis leány – hát ismeri a mamámat?
– Néhányszor találkoztunk, ugy, zsurokon. De nagyon megbarátkoztunk. Én
ilyennek képzelem az igazi asszonyt. Sokkal különb, mint a leánya.
A társaság utólérte őket. Az urak elmélyedtek valami őket érdeklő
témába, az asszonyok pedig a szép időt dicsérték. Bella unatkozott, s
látni lehetett rajta, hogy e pillanatban haragszik Pirkóra. Volt benne
annyi haszontalanság, hogy hangosan mondta:
– Jól kibeszélte magát Pirkóval, Tarkovics ur?
Pirkónak fölragyogott a szeme. Oh, ha ez az ember most jól odamondaná
nekik az igazat, ha lefőzné valamennyit, ha visszavágna ennek a kövér
szőke csacsinak…
De ez az ember nyugodtan felelt:
– Igaza van, Bella, kár volt, most már sajnálom…
Az egyik asszony megjegyezte:
– Pirkót egyszer agyon fogják ütni az asszonyok, mert a maga számára
foglalja le a komoly urakat.
– Óh – mondta Bella anyja, kissé bosszankodva, amért a leánya egyedül
maradt – Pirkó hozzá van szokva, hogy féltékenyek rá az asszonyok… Ugy-e
Pirkó?
A kis hölgy nevetni próbált, de az a kis mosolygás, a mi sikerült neki,
annyi keserüségen át erőlködött fel a lelkéből, hogy mire az ajkára ért,
nagyon kevéssé hasonlitott a vigsághoz. Pirkó most mindenkiben
ellenséget látott, utálta a kövér szőkét, az irigy anyát, a buta
asszonyokat, a czinikus Tarkovicsot, mind ezt a sok embert, a ki a hajót
várta, szeretett volna már az ágyában lenni, egészen egyedül.
A bokrok közül kihangzott az utolsó hajót jelző csöngetyü. A czigányok
is jöttek már, tokban hozták a hegedüiket. A czimbalmot a csaposlegény
tolta egy talicskán.
– Ajánlom magamat – mondta Tarkovics, és kezet csókolt az asszonyoknak.
Aztán barátságosan megrázta Bella kezét, mosolyogva bucsuzott el az
uraktól.
«Nem nyujtom neki a kezemet» – gondolta Pirkó. De Tarkovics nem jött
feléje. Oh, ez borzasztó lett volna… Tarkovics megállt és tüzet kért
Bella apjától. Már égett a szivarja, de azért ott maradt és beszélgetni
kezdett a kereskedővel. A hidon már hallatszott a hajóba sietők
kopogása. Az asszonyok rákiáltottak:
– Tarkovics, még lekésik!
Erre kalapot emelt és még mindig nem nézett Pirkóra. Pirkó ugy állt a
helyén, egyedül, három lépésnyire a társaságtól, mint valami szobor.
– Jojczakát! – kiáltott az ujságiró és szaladni kezdett. Hirtelen
megállt:
– Óh, pardon, bocsánat… majdnem megfeledkeztem a kis grófnőről! Pá,
Pirkó!
A kezét nyujtotta feléje.
«Nem, nem nyujtok neki kezet» – gondolta daczosan, a világ legszilárdabb
elhatározásával Pirkó és csöndesen, reszketve tette bele kis kezét a
férfi széles tenyerébe.