Ugy éltek ezen a szigeten, mintha az övék lett volna. Hamar
megismerkedtek vele. A sziget – ugy látszik – szerette Pirkót, mert
mindennap mutatott neki valami ujat. Megmutatta neki a csalánnal benőtt
utakat, amelyek a romok örökké hüvös falai közt kanyarognak. Pirkó
fölfedezett egy szomoru akáczot, amely egészen a földig hajolt s
amelynek lombja alatt édes volt a pihenés. Pirkó megismerkedett egy nagy
füzfabokorral, amely egy kiszögellésen nőtt s belógatta nyulánk gallyait
a Dunába. Talált egy rozzant csónakot, s mind a ketten egész délelőttöt
töltöttek azzal, hogy tenyerükkel merték ki belőle a vizet. Másnap
azonban megint tele volt vizzel, igy tehát feléje se néztek többet, mert
makacs volt és nem értette a tréfát. Mindennap találtak valami
szórakozást, amolyan gyerekmunkát, amelyhez sok erőfeszités, nagy
fáradság kell s amelynek soha semmi czélja nincs.
A romok közelében, a kiszögellésen ültek, a nagy füzbokor tövében. Nagy
szalmakalap volt rajtuk s a kezükben hosszu pálczákat tartottak.
Komolyan halásztak, avval a hittel, hogy halat fognak fogni, igazi
halat, ámbár tudták, hogy kicsi lesz, mert a nagy halakhoz csak az igazi
halászok értenek. Sokáig ültek szótlanul egymás mellett s ha a nagyobbik
néha beszédbe kezdett, Pirkó fölemelte az ujját:
– Bella, ha beszélsz, nem fogunk semmit.
Pirkót nem az bosszantotta, hogy a halak nem akartak jönni, hanem az,
hogy kinevetik őket, ha hal nélkül térnek haza. Amikor egy perczre mind
a ketten kihuzták horgaikat a vizből, haragosan mondta:
– Itt maradok, ha kell, holnapig is, de hal nélkül nem megyek haza.
– Én bizony hazamegyek – biggyesztette félre a száját Bella – különben
is unom. Ha nem akarnak jönni a nyomorultak, hát ne jöjjenek.
Hanyattfeküdt s a feje alá tette a két kezét. Fejlődő melle megfeszült a
rózsaszinü bluz alatt s ezt érezte. Büszke volt reá s jólesett neki a
napsugár, a mely forrón érte a mellét. Pirkó szivósan ült a helyén, s
miután megigazitotta a horgát, ujra visszabocsátotta a vizbe.
– Hagyd abba, Pirkó.
Csöndesen felelt:
– Nem.
– Ha nem hagyod abba, énekelek.
S mindjárt énekelni is kezdett, hogy elriaszsza a halakat. Pirkó erre
szeliden letette maga mellé a fűbe a horgot.
– Ha nem akarod – mondta – akkor nem halászom.
– Ez már más – szólt Bella s fölült. Nézték a Dunát, a melyen egymásba
verte a déli nap az égő pikkelyeket, kergette a tánczoló, villanó
sugárkákat. Az ujpesti parton tót munkások talicskázták a kavicsot egy
nagy kotrógép mellől. A kotrógép bádogteteje szikrázott a napon. Bella
szólalt meg először:
– Mit szólsz Tarkovics Bandihoz?
– Mit szóljak? Tegnap láttam először.
– Igen, de folyton veled beszélt a vacsoránál. Hallottam, amint a mama
később azt mondta neki: «Tarkovics, én csodálom magát; hogy lehet másfél
óráig beszélni egy kis gyerekkel?»
– És mit felelt erre?
– Azt nem hallottam. Te, Pirkó, valld meg őszintén: udvarolt-e már neked
valaki komolyan?
Pirkó habozás nélkül felelt:
– Nem. Soha.
A másiknak ez jól esett. Félrehajtotta a a fejét s némi büszkeséggel
mondta:
– Nekem igen. Már kétszer udvaroltak.
Könnyü sóhajjal tette hozzá:
– Az egyikbe szerelmes is voltam.
De aztán hirtelen előrebiggyesztette az alsó ajkát, ezzel fejezve ki,
hogy a dolog már elmult s nem volt nagyon komoly. De azért elmondta:
– Ez egy jogász volt. Akkor Török-Bálinton nyaraltunk és minden
szombaton bál volt. Add a becsületszavadat, hogy nem mondod meg
senkinek. Tihanyi Ernőnek hivták, az apja igazgató. Hogy mit igazgat,
azt nem tudom. Egész éjjel együtt tánczoltunk. Amikor szünóra volt,
kilopóztunk a mezőre és ott megvallotta, hogy szeret. Én fáradt voltam
és egy kis sampuszt is ittunk, hát végig hallgattam. Nagyon tetszett
nekem a fiu. Egy kicsit kinozni akartam, hát a Steinfeld Erzsivel
szekiroztam. De megesküdött, hogy utálja. Nagyon izgatott lett, és
magához ölelt. A mellemet egészen a melléhez szoritotta és megkérdezte,
hogy meg hagyom-e magamat csókolni tőle. Azt mondtam, hogy nem engedem,
de erre könyörögni kezdett. Hát végre azt mondtam, hogy meg hagyom, de
nem a szájamat. Erre hirtelen megcsókolta az arczomat és én
visszacsókoltam. Akkor megcsókolta a szájamat és ugy maradtunk sokáig.
Amikor vége volt a bálnak, hazakisért és előrementünk. Az egész uton
csókolóztunk, de mindig szájon. Az arcz, az semmit sem ér, én mondom
neked.
Pirkó komolyan hallgatta. A szeme ragyogott. Egy kicsit reszketett a
hangja, amikor kérdezte:
– És aztán mi lett?
– Aztán sokszor eljött hozzánk és mindig megcsókolt az ajtó mögött.
Mindig ugy csináltuk, hogy én az ajtóhoz támaszkodtam, hogy ha be talál
jönni valaki, hát legyen ideje elugorni, mig én félre állok az utból. Én
már mind ismerem ezeket a fogásokat. Aztán megesküdtünk, hogy egymáséi
leszünk. Kiszámitottuk az időt, hogy amikor ő huszonnégy éves lesz,
akkor én husz és elvesz feleségül. Öt évet kellett volna várni. Akkor
még csak tizenöt éves voltam.
– Most mennyi vagy?
– Tizenhat.
– És fogsz rá várni?
– Nem. Szakitottunk az őszszel, mert nem jöhetett Pesten hozzánk. Aztán
meggondoltam, hogy nem elég idős hozzám képest. Nagyon gyerek. Folyton
csókolózni akart, beszélgetni soha. Ezek mind ilyenek, én mondom neked.
Azóta nem voltam szerelmes.
– Nem is láttad?
– De igen, egyszer, az utczán. De már ki voltam belőle ábrándulva.
Nagyon undoknak találtam. Most kezd nőni a bajusza és ez a legcsunyább
kor a férfiaknál. Olyan, mintha piszkos volna az arcza. Több szeretőm
nem volt.
Pirkót roppantul érdekelte a dolog. Hallgatott, hogy a másik folytassa.
De az nem mondta tovább, mint ahogy nem is volt tovább. Pirkó kérdezte:
– Itt a szigeten semmi sincs?
– Nincs. Ide nem jön hozzánk senki, csak Tarkovics. Az meg már
harminczkét éves, meg aztán szeretőt tart.
– Szeretőt tart?
– Meghiszem azt. Fogadok, hogy már láttad is. A kis szállodában lakik.
Egy szinésznő, de csak tánczol. A népszinházból való. Tarkovics mindig
őhozzá jön és nem szégyell aztán hozzánk jönni.
– Szép leány?
– Nem szép. A haja sárgára van festve és az arczbőre rettenetes. De
nagyon kaczér és nagyszerüen tud öltözködni. A mama azt mondta, hogy az
ő férje a legelőkelőbb kereskedők egyike, de neki soha ilyen drága ruhái
nem voltak. A szobaasszony meg azt beszéli, hogy olyan
alsószoknya-gyüjteménye van, amilyet még sohase látott. Borzasztó az
ilyen népség.
Elhallgatott, egy kicsit nézte a Dunát, aztán hozzátette:
– Szeretnék szinésznő lenni. Te nem?
– Nem. Én irónő vagy ügyvéd szeretnék lenni, mert az a maga ura.
– Nem akarsz férjhez menni?
– Nem.
Ezen nem vitáztak tovább, mert már az unalomig ismerték azokat az
érveket, amelyek ebből a kérdésből kifolyólag a számtanóra és a franczia
óra közt el szoktak hangzani az iskolában. Pirkó csóválni kezdte a
fejét:
– Ezt sohse hittem volna Tarkovicsról.
– Miért ne? Az ilyen ujságirók és irók mindig a szinésznők körül vannak.
Ezeknek az kell, nem a tisztességes leányok. Már egy éve a szeretője.
– Hogy lehet, hogy nem unta meg?
– Ezek mindig meg tudják tartani. Én már az első héten unatkoztam
Ernővel, mert mindig ugyanazt csináltuk. Ezek változatosabbak. Nekem
csak két ruhám volt, neki huszonhat alsószoknyája van. És milyen
kalapja!
– Azt hiszed, ez teszi?
– Ez is. Az ilyen lumpok, mint ez a Tarkovics, akik egész éjjel a
kávéházban fetrengenek és reggel fekszenek le, szeretik az ilyet. Az
ilyenből sohse lesz férj, mert nem szereti a rendes családi életet.
Mindig csak a külvilágnak él. Maga Tarkovics szokta mondani, hogy az
iróember himnemü szinésznő.
Pirkó hallgatott. Ezt a világot még nem ismerte. De roppant érdekes
lehetett, ugy találta. Ahogy ezzel a Tarkovicscsal beszélt tegnap, ugy
vette észre, hogy nem különbözik a többitől. Egy kicsit büszke is volt
arra, hogy ez a szellemes ember oly sokáig foglalkozott vele s ez idő
alatt ugy érezte, mintha valami vizsgát állana ki. S jól esett neki,
hogy ugy beszélhetett vele, mint senki mással. Pirkó ugy találta, hogy
ezek az igazi emberek, nem azok, akik egyforma munkában őrlik le az
életüket.
– Nagyon léha ember – folytatta a másik – egyszer el is maradt tőlünk,
mert pénzt kért kölcsön a papától és a papa nem adott neki. Aztán meg a
télen egy hétig a gőzfürdőben lakott, mert nem volt lakása.
Harangszó jött Pest felől. Fölszedték a horgaikat és hazafelé indultak.
Bella az egész uton beszélt, de Pirkó ezt csak akkor vette észre, mikor
a kapuhoz értek. Az ebédnél nem szólt Pirkó semmit egészen a tésztáig.
Amikor a tésztát behozták, odafordult Bellához:
– Te – sugta a fülébe – hány éves az a szinésznő?