A csöndes nyári éjszakában tisztán lehetett hallani, amikor a dunai
kapitány, kétségkivül a sok utasra való tekintettel, a vén tengerészt
pózoló hangon kiáltott a szócsőbe:
– Előre!
A fahid megrecscsent, s a kerekek dolgozni kezdtek. A habzó vizen
megindult Pest felé a fekete hajó, amelynek oldalában hosszu sor kis
négyszögü ablak világolt sárga fénynyel, s ahogy mindinkább távolodott a
szigettől, olyan volt, mintha a Duna fenekén fáklyások kisérték volna,
magával vitte az izzó fénysávokat. Gyorsan haladt lefelé, s hogy kiért a
viz közepére, látni lehetett, hogy pazarul okádja a vastag fekete
füstöt, de mintha belefogózott volna a kéményével, ezt is magával huzta,
éppugy, mint azt a halaványan fénylő uszályt, amely az utja nyomán
fodorult a vizen. Most egyedül maradt a sziget, hogy az utolsó hajó is
elhagyta. A kikötő vén őre végigbaktatott a hidon s a vendéglő felé
ment. A két fehéren ragyogó lámpa egyszerre aludt ki a hidfőnél, s a
szigetlakók, akik ismerőseiket kisérték el, vagy csak egyszerüen
kijöttek az utolsó hajóhoz, kis csoportokban tünedeztek el a magas
bokrok közt. Végleg nagy, nyáréji csönd lett, amelybe kellemesen olvadt
valami halk harmonikaszó, amely a vizen át jött Ó-Budáról. Néhány lámpa
csöpp tüzpontja csillogott a tulsó parton, s most, hogy az utolsó nesz
is elhalt, hallani lehetett egy nagy malom bugását. A malom a parton
állott, s mind a hat emelete ki volt világitva. Innen nézve tizenkét
emeletesnek látszott, az alsó hat sor ablak a Dunán reszketett, a felső
hat fenn sorakozott a nagy kőkoczkán.
A hid tájékáról már elsétáltak a szigetiek. A járásuk is megváltozott
azzal, hogy az utolsó hajó elment. Ilyenkor a hatalmas fák alatt nem
látni siető embert, mindenki sétál, mintha a maga kertjében volna.
Érzik, hogy magukra maradtak, nézik a virágokat, amelyek fejlődését
figyelemmel kisérik. «A sárga rózsa kinyilt tegnap óta» – mondják. –
«Igen – hangzik a felelet – de a nagy azáleát levágták. Megvette
valaki.»
A part felől leányhangot hozott a szellő. Ketten voltak. A meleg vizesés
körül sétáltak s alája akartak bujni.
Az egyik mondta:
– Hallottam, hogy a Niagara alatt végig lehet sétálni, anélkül, hogy
vizes lenne az ember.
– Bujjunk alá – nevetett a másik.
Aztán elhallgattak, minden ok nélkül. Egymásba fogóztak, s Ujpest felé
figyeltek. Valami távolról közeledő hajó kattogott a vizen. Tetszett
nekik ez a nagyon messziről jövő, titokzatosan lüktető nesz. Fölemelték
a fejüket s ez a kis figyelés, egy távolról érkező, ismeretlen hajó
csöndes zakatolása megdobogtatta a szivüket. Igy álltak nehány perczig.
Aztán a kisebbik a sziget felé forditotta a fejét és nagyon halkan
kérdezte:
– Érzed a tubarózsákat?
Finom orrczimpáik kitágultak, s a szemüket is nagyra nyitották, ugy
szivták a kis szellőt, amely a virágok felől jött. Igen, a levegő tele
volt tubarózsával, amelynek olyan erős a parfümje a nyári éjszakákon,
hogy az ember azt hiszi: a szemével, fülével is érzi. Alattuk halkan
locsogott a Duna, s az ég telistele volt csillaggal.
A kisebbik leány rátámasztotta arczát a másik vállára és sugta neki:
– Te, oly szép ez a sziget…
A másik nem tudott felelni. Magasra emelt fővel mereven állt, s minden
érzékével szivta magába ezt a szép éjszakát. Sejtelme sem volt róla,
hogy mindez miért ily édes és miért van ennyi szépségnek a mélyén egy
csöndes kis szomoruság; csak öntudatlan hallgatással meredt a sötétbe.
Most erősen fogta a sziget a két leányt. Érezték, hogy a sziget
tulajdonai, tárgyai, s hogy ehhez az iszapos, meleg földhöz köti őket
minden, amit e perczben éreznek: a csönd, a sötétség és a sok, sok
tubarózsa.
A nagyobbik hamarabb jutott szóhoz:
– Ugy-e, Pirkó – mondta – szép itten?
– Szép, nagyon szép.
Ezt lehunyt szemmel mondta a kicsi, aki ma jött ki ide lakni,
vendégségbe a nagyobbikhoz. A délután beszélgetéssel telt el, s ugy a
családi körben tett séta, mint a vendéglőben a fagylalt, kissé unalmas
volt. Alkonyatkor már kezdett neki tetszeni a sziget. Nézte a vörösen
lebukó napot, s hallgatta a sóhajtásokat, amelyek a romok felől jönnek
ilyenkor. Most érezte csak a jázminokat s a parton az iszapnak azt a
langyos szagát, amely a hervadó virágokéhoz hasonlit. Az ő számára
naplementekor népesedett be a sziget, amikor már nem lehet tisztán látni
mindent, amikor a nagy tisztás beleolvad a kis bokrokba, s a gyep felől
mintha finom fehér felhők szállanának fel. A sötétben nyilt nagyra a
szeme, kis szive tele lett titokzatossággal, mindenféle nyugtalan
vágygyal, amit szeretett érezni. Aztán a hangok is egészen másfélék
voltak, mint a minőket a városban hallani. Itt a parti köveken
megijeszti az embert a Duna, amikor szeszélyesen nekiklocscsan. A
bokrokból surranó zörej hallatszik, messziről sóhajtanak a fák, s ami a
legkülönösebb, néha egyszerre elhallgat minden, nem szól a Duna,
visszafojtják lélekzetüket a bokrok, s az egymásra boruló nagy fák
hirtelen elcsöndesednek. Ilyenkor nem mer moczczanni az ember s dobogni
kezd a szive.
– Menjünk – szólt a nagyobbik leány – álmos vagyok.
Pirkó nem felelt, hagyta, hogy magával huzza a másik. Hozzája simult, s
kissé kábultnak érezte magát. Elhaladtak a tubarózsák közt. A kis fehér
fejecskék mereven álltak hosszu száraikon, ontották az illatjukat. A
nagy virágágy körül nehéz volt a levegő, most zavartalanul emelkedett a
sok lehellet, egymásra nehezedett, összesürüsödött és az agyára szállt
az embernek.
– Mondj valamit, Pirkó!
S a vállával gyöngéden fölemelte Pirkó fejét. A kis leány elmosolyodott,
egyet sóhajtott, s őszintén szólt:
– Ugyan mit mondjak?
Kicsinek látszott a barátnője mellett, pedig talán mindössze félfejjel
volt kisebb nála. Nem volt szépség, azt mondták róla, hogy szép lesz, de
most változik az arcza. Tizenöt éves volt, de mindenki többre becsülte.
Olyan volt, mint valami finom, nagyuri dáma, akit soha senki sem lát
másként, mint teljes toalettben. A beszéde is ilyen volt. Nem mondott ki
mindent, amit gondolt, az idegenekkel banális volt, ami azt mutatta,
hogy belső életet is él, ezt külön a maga számára. A mozdulataiban volt
valami komoly öntudatosság. Azt mondták róla, hogy nem elég gracziózus.
De Pirkó minden mozdulatára, ruhájának minden kis szallagjára ügyelt; se
a ruházata, se a beszéde, se a járása nem volt soha pongyola. Különösen
az arczára volt világosan ráirva az önállóság. Mozdulatokban, fényben,
szinben gazdag szeme volt; a szemhéjjáról nem lehet mondani, hogy öreges
volt, inkább azt, hogy egy kicsit fáradt. Ez az egy kis darab: a
szemhéjj, a szem és az a kis gödör, amely a szemet elválasztja az
orrtól, idősebb volt, mint Pirkó. Az arcza többi része édesen fiatal,
leányosan mozgékony, az ajka piros és friss, a foga mint a tej, az állán
valami kedves, hamvas rózsaszin játszott. Ilyen volt Pirkó, az okos kis
hölgy, akire semmiképpen sem illett ez a szó: leány. Kis hölgy volt,
komoly kis grófnő, elegáns kis herczegnőcske. Komoly könyveket olvasott,
megmosolyogta a bakfisregényeket, s nem tudta felfogni, hogy vannak
leányok, akik helyesirási hibákat tesznek, mikor az olyan egyszerü.
Legjobban szeretett komoly urakkal beszélni. A huszéves fiukat
henczegőknek, üreseknek és hiuknak találta. Ezért nem szerette a
katonákat sem. Az asszonyok beszélgetését czéltalannak és ostobának
tartotta. Ezeknél jobban szerette a leányokat, mert az asszonyok –
legalább ővele – mindig ugyanazokról a témákról beszéltek, s halálosan,
sőt ami ennél több: bosszantóan unalmas volt az egyformaságuk. Az idős
urak és a fiatal leányok társaságában talált legtöbb változatosságot. S
ezt imádta, imádta az érdekességet, a sokoldalu elméket, a festőket, a
kik kissé határozatlan szinfoltokban festenek, azokat az irókat, akik
nem árulnak el mindent, az éjszakát, a külvárost, a szegény embereket, a
szinházat – szóval mindent, amiben valami titokzatos és pittoreszk
elemet talált. És mindezt öntudatosan cselekedte, e szerint válogatott
az olvasmányai közt, e szerint szőtte a terveit, és mindezzel együtt
Pirkó nem volt több, mint tizenöt éves, ügyvéd volt az apja s a mamája
egy nagy, nyulánk, szőke asszony, aki a zsurokon az ablakfüggöny mögül
suttogott a fiatalemberekkel.
A villához értek. Itt a nagyobbik, kissé kövér, piros arczu, szőke,
örökké vig és felületes leány, udvariasan maga elé bocsátotta Pirkót:
– Csak te utánad – mondta komolyan Pirkó, s a holdfényen mélyen
meghajlott, mint a régi franczia királyok udvari dámái. Tetszett neki ez
a finoman alázatos mozdulat, amelyből mintha muzsika fakadna, s amely a
legnemesebbre csiszolt formája az üdvözlésnek. Pirkó szerette a finom és
nemes dolgokat.
A nagy leány ezalatt két lépcsőt lépett egyszerre, felugrott a
verandára, ott füttyentett egyet, s leszólt a kis rokokó-dámához:
– Te, mit szólsz Tarkovics Bandihoz?