királyné lehetsz, mert feleségül vesz téged.
Bezzeg, hogy a leány nem szívesen lett a királyfi felesége. Dehát aztán
meggondolta: sok szép ruhát kap, lesz arany, gyémánt, mindenféle ékszer,
drágaság; jó dolga lesz. Azt mondta hát az anyjának:
– Jól van, édes anyám, felesége leszek.
Egyszeribe vitték a palotába, ott nagy vendégséget csaptak, három nap,
három éjjel folyt folytonosan a lakodalom. Mikor aztán a harmadik nap is
eltelt, mit gondolt, mit nem a királyfi: kiszaladott az udvarra, ottan
egy pocsolyában meghengergőzött, aztán ismét beszaladott a palotába s
hozzádörgölődzött a feleségének a drága szép ruhájához. De az asszony
mérgesen ellódította magától s mondotta neki:
– Ó, te utálatos állat, te, eredj, bepiszkolod drága szép ruhámat! De a
királyfi nem törődött vele, újra, meg újra visszaszaladott hozzá, a
ruhájához dörgölődzött, az asszony meg mindannyiszor ellökte magától s
mindenféle csúf szavakkal illette.
Harmadik nap este a fiatal asszony bement a menyasszonyi szobába,
lefeküdött. Bement a királyfi is, de várt addig, amíg a felesége
elaludott, akkor aztán bezárta az ajtót, ledobta magáról a disznóbőrt s
gyönyörű szép fiú lett belőle. Akkor leakasztott a szegről egy kardot,
egyet suhintott s úgy leszelte a felesége fejét, mintha nem is lett
volna. Mikor aztán megvirradott, ismét visszabujt a disznó bőrébe,
szaladott keresztül-kasul a palotában s mind azt mormogta:
– Feleséget akarok!
Hej, megijedett a királyné! Vajjon mi történhetett? Bement a
menyasszonyi szobába s hát im ott feküdött a menye fej nélkül, véresen.
– Jaj, Istenem, Istenem! – sopánkodott a királyné. – Most már mit
mondjak a szegény mosónőnek? – A fia pedig csak folyton szaladgált,
köröskörül a palotában s mind azt mormogta:
– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
Mit volt mit tenni a királynénak: elment a mosónőhöz, nagy
sírással-rivással elkeseregte, hogy mi történt. Aztán mondotta:
– Add ide a második leányodat is, hátha az szerencsésebb lesz.
– Ó, Istenem, – mondotta a mosónő – hát én hogy küldjem halálba
szívemről szakadt drága gyermekemet?
– Meg kell tenned! – mondotta a királyné. – Meglásd, ő majd
szerencsésebben jár. Aztán halálom után az övé lesz az egész ország.
Addig beszélt a királyné, hogy a mosónő beleegyezett. Vitték fel a
palotába a második leányát is, megtartották a lakodalmat: ez is tartott
három teljes nap. Gyönyörű szép ruhába öltözött a menyasszony, de bizony
öltözhetett, mert a disznó folyton körülötte szaladgált, mindegyre
hozzádörgölődzött, bepiszkolta a drága szép ruhát.
– Ó, te utálatos állat, te! – förmedett rá a felesége – eredj innét, ne
piszkold a drága szép ruhámat! – De ahányszor elkergette, annyiszor
visszajött a királyfi s újra bepiszkolta a ruhát.
Harmadik nap este bement az asszony a menyasszonyi szobájába s amint
elaludott, jött utána a királyfi is, lerántotta a szegről a kardot s
ennek is levágta a fejét.
Reggel aztán kiszaladott a szobából, futott fel s alá a palotában, mind
azt mormogta-hörögte;
– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
– Jaj Istenem! – szörnyűlködött a királyné s beszaladott a menyasszonyi
szobába. Hát csakugyan a második leány is ott feküdött véresen, fej
nélkül.
Most már mit tudjon csinálni? De a fia csak szaladgált tovább s
folytonosan azt mormogta:
– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
Nem volt maradása a királynénak, harmadszor is elment a mosónőhöz,
elkeseregte neki, hogy mi történt; de azért csak kérte az asszonyt, adja
oda a harmadik leányát is. Majd meglátja, hogy az szerencsésebb lesz.
– Ó, felséges királyném, hogy kívánhat tőlem ilyet? Két gyermekemet
megölte a királyfi, most a harmadikat is odaadjam a bizonyos halálnak?
– Ne félj, ne félj, csak add! Nem a halálé lesz. Meglásd, hogy nem lesz
semmi bántódása.
Addig beszélt a királyné, hogy a szegény mosónő odaadta a harmadik
leányát is.
Felvitték a palotába a leányt, felöltöztették drága szép ruhába. De
olyan szép volt az a leány, szebb a holdnál, szebb a napnál, szebb a
ragyogó csillagoknál. Mikor aztán ott ült az asztalnál s hozzászaladott
a disznó s piszkos testével hozzádörgölődött, nem kergette el magától,
hanem szépen megsimogatta, lehajolt hozzá s úgy mondogatta:
– Édes kicsi állatocskám!
[Illustration: Édes kicsi állatocskám!]
Három napig tartott most is a lakodalom, a harmadik nap este bement a
menyasszonyi szobájába az asszony, bement utána a királyfi is,
piszkosan, rondán, megint hozzádörgölőzött a ruhájához. Az asszony pedig
lehajolt hozzá, mondotta neki nyájasan, kedvesen:
– Gyere, csak gyere! Csak dörgölőzz hozzám! Nem bánom, ha piszkos lesz a
ruhám: kimosom, mást veszek magamra.
Egyik ruháját a másik után vetette le, vette magára az asszony, de nem
fogyott el a türelme. Folyton csak biztatgatta az urát:
– Piszkold, piszkold a ruhámat, van elég: mást veszek helyette.
Igy telt el az első éjszaka, így a második, így a harmadik. Harmadik
éjjel, amikor az asszony elaludott, a királyfi levetette a disznóbőrét,
lefeküdött ő is az ágyba, de mire hajnalodott, ismét felkelt, visszabujt
a disznó bőrébe. A feleségének sejtelme sem volt arról, hogy mi változás
történt vele.
Bemegy aztán reggel a királyné, mert nem tudta elgondolni, hogy mi
történt: három napja, hogy nem mutatta magát sem a fia, sem a menye. Azt
hitte, hogy mindkettő szörnyű halált halt. S ím, ott volt a menye is,
elevenen, szépen, ott volt a fia is, de disznó képében.
Igy telt, múlt az idő. Egy este azonban a fiatal asszony nem aludott el
s mikor az ura levetette magáról a disznóbőrét s látta, hogy gyönyörű
szép ifjuvá változott, mondotta magában:
– Hát úgy? Te nem vagy disznó? És te nem szólsz erről?
Azzal felnyitotta a szemét, felült az ágyban s mondotta az urának:
– Hiába titkolózol előttem, most már láttam, hogy mi történt. Hiszen te
igazi ember vagy! Nem vagy te disznó!
Felelt a királyfi:
– Igazad van, de ne szólj senkinek. Mert ha szólsz valakinek, akkor el
kell mennem s neked is hét esztendeig, hét hónapig kell vándorolnod, el
kell szaggatnod hét pár cipőt: addig fel nem szabadulok a varázslat
alól.
Az asszony megigérte, hogy nem szól senkinek. Nem is szólott sokáig, de
fúrta az oldalát a titok, mégse állhatta meg, hogy ne szóljon az
anyósának. Mondotta neki:
– Hej, édes, anyám, ha tudná: milyen szép ember az én uram, amikor
leveti magáról a disznó bőrét!
Ahogy ezt mondotta, abban a pillanatban a királyfi eltűnt a palotából,
mintha a föld nyelte volna el. Keresték mindenfelé, tűvé tették az egész
palotát, az udvart, a várost, aztán az országot: nem találták sehol.
Hej! sírt keservesen a fiatal királyné, nem tudta, hová legyen nagy
bánatában.
– Én vagyok az oka mindennek, – kesergett magában – én kergettem
világgá! Most már nekem is el kell vándorolnom, hét esztendeig, hét
hónapig s hét napig folyton-folyvást mennem kell: addig őt meg nem
találom.
Csináltatott magának hét pár vas cipőt s hiába marasztották, hiába
mondották: maradjon ott, ne menjen világgá: elment, nem volt otthon
maradása.
Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át s az első este ért egy
házikóhoz. Abban a házikóban lakott egy jó öregasszony. Belépett,
köszönt; az asszony fogadta szívesen, nyájasan, a kicsi királyné pedig
mondta:
– Jó öregasszony, engedd meg, hogy töltsem itt az éjszakát! Úgy
elfáradtam, hogy nem tudok már tovább menni.
– Ülj le, édes fiam, – mondotta az öregasszony, aztán adott neki
vacsorát. Közben amíg vacsorázott, elbeszéltette: honnét jön, merre
megy, mi jóban jár.
– Hát fiam, – mondotta az öregasszony – neked most a föld alatt kell
tovább vándorolnod s addig kell ott maradnod, amíg éppen négy pár cipőd
szerteszakad.
Búsult a szegény asszonyka, egész éjjel nem jött szemére álom. Reggel
aztán, mikor búcsúzkodott, az öreg asszony adott neki egy lámpácskát,
megmutatta az útat a föld alá s azzal szegény kicsi királyné elindult a
föld alatt, ment, mendegélt, vándorolt négy teljes esztendőn, négy
hónapon s négy napon keresztül, mindig a föld alatt. Addig ment, amíg a
négy pár cipő rongyokba szakadott. Akkor aztán ismét napvilágra ért s
vándorolt tovább a föld színén. S ahogy ment, mendegélt, ért egy sűrű
rengetegbe, de olyan sűrű rengetegbe, hogy semmiképen nem tudott abból
kijutni. Ment jobbra, ment balra s amint ment, mendegélt, látott
messze-messze valami világosságot.
Egyenesen a világosság felé tartott. S amint közelébe jutott, látta,
hogy egy házikó van ott. Kopogtatott a házikó ajtaján s mindjárt nyílt
is az, s egy öreg ember nyitott ajtót neki. Az öreg ember pedig remete
volt.
– Mit akarsz? – kérdezte a remete.
– Ó, öregapám, – felelt a kicsi királyné – szegény leány vagyok;
elindultam, hogy megkeressem az uramat. S elbeszélte az egész
történetét.
– Ó, szegény gyermek! – mondotta a remete. – Még nagyon messze kell
vándorolnod, én pedig nem tudok rajtad segíteni. Hanem itt az erdőben
egy napi járóra lakik az én idősebbik bátyám, az talán tud valami
tanácsot adni. Maradj itt éjszakára, holnap jókor reggel tovább mehetsz.
Reggel felköltötte a remete, megmutatta neki az útat s mikor
elbúcsúzott, adott neki egy diót s útnak eresztette.
Ment a kicsi királyné egész nap s estére elérkezett a második remetének
a kunyhajához. Annál töltötte az éjszakáját, annak is elpanaszolta az ő
búját-baját.
– Ó, szegény gyermek! – mondotta a remete. – Én nem tudok rajtad
segíteni. Hanem egy napi járóra lakik az én bátyám, itt az erdőben,
talán az adhat tanácsot.
Reggel aztán tovább ment a kicsi királyné, a remete pedig adott neki egy
gesztenyét s mondotta:
– Tedd el jól, még hasznát veheted.
Egész nap mendegélt a sűrű rengetegben a kicsi királyné s estére
megérkezett a harmadik remetéhez. Ennél töltötte az éjszakát, neki is
elkeseregte az ő búját-baját. De az sem tudott rajta segíteni, hanem a
még öregebb bátyjához igazította, aki egy napi járóra lakott az erdőben.
Mikor azonban elbúcsúzott, adott neki egy mogyorót.
Negyedik nap este aztán megérkezett a legöregebb remetéhez, aki olyan
öreg volt, hogy a szakálla a földet verte. Bizony megijedett tőle a
kicsi királyné, olyan öreg volt. Mikor aztán elkeseregte ennek a baját,
mondotta az neki;
– Hej, szegény gyermek, neked még messzire kell menned, amíg a hét
esztendő, hét hónap s hét nap letelik! Akkor aztán érsz egy városba,
ahol a királyfid időzik. Nesze, adok neked egy varázspálcát. Éjjel menj
a királyi palota elé, üss a földre, azonnal egy gyönyörű szép palota
lesz azon a helyen. Abban fogsz te lakni, szemben éppen a király
palotájával. – Többet nem mondott, csak megáldotta s útnak eresztette.
[Illustration: Nesze, adok neked egy varázspálcát.]
Igy ment tovább a szegény ifjú királyné. Addig ment, amíg a hét pár cipő
szerteszakadott, míg a hét esztendő, hét hónap s hét nap letelt. Akkor
csakugyan egy este megérkezett abba a városba, ahol Porkó király lakott.
Porkó király már rég visszakapta az emberi alakját, megszabadult a
varázs alól, hanem a hű asszonyt elfelejtette s egy szép királynénál
lakott, azaz hogy az tartotta őt fogságban. Azt akarta, hogy feleségül
vegye. Hallotta ezt a kicsi királyné, nagyon elkeseredett a szíve, aztán
ment a királyi palota elé, ottan a földet, amint a remete tanácsolta,
megsujtotta a varázspálczával. Egyszeribe gyönyörű szép palota
kerekedett oda. Abban a palotában csak úgy nyüzsögtek, forgolódtak a
cselédek. Volt abban minden, de minden, amit szem és száj kíván,
ennivaló, innivaló; arany, ezüst, gyémánt, minden, de minden.
[Illustration: Az arany tyúk és csirkéi.]
Reggel, mikor Porkó király felkelt s kilépett az erkélyre, látja a
gyönyörű szép palotát: ámult-bámult s hítta a királynét, nézze ő is.
Amíg nézegették s csudálták a gyönyörű szép palotát, a kicsi királyné
feltörte a diót, amelyet az első remete adott neki s ím, abban a
pillanatban egy gyönyörű szép aranytyúk s a gyönyörű aranytyúk mellett
egy sereg aranycsirke futkosott köröskörül, a palota erkélyén. Szem még
nem látott olyan szép tyúkot, olyan szép csirkéket, mint amilyenek ezek
voltak. Mikor ezt meglátta az átelleni palotából a királyné, szörnyen
megkívánta a csirkéket meg a tyúkot. Egyszeribe küldötte a szobaleányt
át a palotába, hogy kérdezze meg attól az asszonytól, aki ott lakik:
eladja-e a tyúkot, meg a csirkéket. Ad neki értük, amit csak kíván.
Általment a szobaleány, megkérdezte a kicsi királynét, ez azonban azt
üzente:
– Mondd meg az asszonyodnak, szívesen adom, ingyen odaadom a tyúkot is,
a csirkéket is, ha megengedi, hogy egy éjjel a királyfi szobájában
háljak.
Visszament a szobaleány, mondotta az üzenetet, de a királyné rettentő
haragra gerjedett:
– Mit gondol ez az asszony? Nem, azt nem engedem meg!
– Ugyan miért ne? – mondotta a szobaleány. – Ma este öntsön álomitalt a
királyfi poharába s bátran beeresztheti azt az asszonyt a szobájába.
Tetszett ez a tanács a királynénak, egyszeribe visszaküldötte a
szobaleányt, elhozatta az aranytyúkot, az aranycsirkéket s estére
meghívta a kicsi királynét a királyfi szobájába.
Mikor a kicsi királyné bement a királyfi szobájába, az már aludott
mélyen. Ő meg ráborult, sírt keservesen.
– Kelj fel, kelj fel, édes királyfi! – De hiába költötte, nem kelt föl.
– Hát elfelejtettél engem? Hét esztendeig, hét hónapig s hét napig
folyton vándoroltam érted. Eső vert, szél fujt, nap feketített, hét pár
vas cipőt elszaggattam, hogy feloldjalak téged a varázslat alól. S te
most hűtlen akarsz lenni énhozzám?
Igy kesergett, így sírt egész éjjel a kicsi királyné, de a királyfi nem
ébredett fel, mert hogy álomitalt ivott. Nem hallotta a felesége
kesergését, sírását. Reggel pedig az asszonynak el kellett mennie a
palotából, mielőtt a királyfi felébredett volna.
Volt azonban a királyfi szobája alatt egy börtön, abban sok ember
sínylődött szomorú fogságban. Ezek hallották alulról, hogy egy szegény
asszony odafenn milyen keservesen sírt, panaszkodott. S csudálkoztak
ezen erősen, vajjon mi történhetett odafönn.
Hát jó, a szegény kicsi királyné visszament a palotájába. De alig ment
vissza, feltörte a gesztenyét s im, halljatok csudát: mi történt! A
gesztenyéből kipattant egy tiszta színarany kicsi-kicsi tanító
kisasszony s vele egy sereg kicsi, csupa színarany leányka; azok ott
ültek körülötte, varrtak, hímeztek, egyik szebb volt a másnál, egyik
kedvesebb a másnál. Mikor ezt az átelleni palotából a királyné meglátta,
bezzeg hogy megint nagy kedve kerekedett reá; nagyon megkívánta,
szerette volna megvenni ezeket is. Küldötte is mindjárt a szobaleányt,
kérdezte, hogy mi az áruk. Azt üzente a kicsi királyné:
– Ingyen adom, csak engedje meg, hogy ma éjszakára bemehessek a királyfi
szobájába.
A szobaleány nem is ment vissza válaszért a királynéhoz, mondotta neki:
csak jöjjön bátran. Azzal felszedte a játékszert s nagy örömmel szaladt
az asszonyához.
Este el is jött a kicsi királyné a palotába, bement a királyfi
szobájába, de az már aludt mélyen. Hiába sírt, hiába kesergett: nem
ébredett fel. Reggel el kellett mennie, mielőtt felébredett volna a
királyfi. De lent a börtönben jól hallották az ő sírását, az ő
kesergését. S mikor felkelt a királyfi, meg is mondották neki a foglyok:
– Hej, felséges uram, már két éjszaka valami keserves sírást, keserves
panaszkodást hallunk a szobájából. Micsoda lehet az?
– Na, ez igazán csuda, – mondotta a királyfi – mert én semmit sem
hallottam.
De elkezdett gondolkozni: hátha csakugyan altatót tettek a poharába,
azért nem ébredett fel s feltette magában, hogy a következő este egy
csepp bort sem iszik.
A kicsi királyné pedig hazament nagy szomorúan s feltörte a mogyorót. S
ím, a mogyoróból egy csudaszép aranysas röppent ki. Ragyogott, mint a
fényes nap. Aki látta, megcsudálta. A sast feltette szépen az erkélyre,
hadd lássa az egész világ. Hát hiszen látták is sokan, látta a királyné
is s bezzeg hogy megkívánta az aranysast is. Mindjárt szalasztotta a
szobaleányt, hogy vegye meg. Azt mondotta megint a szobaleánynak:
– Adom én jó szívvel, ingyen is odaadom, csak azt engedje meg a
királyné, hogy a királyfi szobájában töltsem az éjszakát.
– Hát csak jöjjön! – mondotta a szobaleány. – Azzal felkapta az
aranysast s szaladott vele az asszonyához.
Este azonban a királyfit hiába kínálták borral: nem ivott. A szájához
vitte a poharat, de titokban kiöntötte az asztal alá, nem ivott egy
cseppet sem. Aztán bement a szobájába, lefeküdött, úgy tett, mintha
aludnék. De bizony nem aludott. Aztán egyszerre csak megnyílt az ajtó,
belépett rajta a felesége, leült az ágya mellé, kesergett, sirdogált
magában:
– Hát csakugyan egészen elfeledtél? Hét esztendeig, hét hónapig és hét
napig folyton vándoroltam, eső verte, szél fujta, nap feketítette
arcomat, hét pár vascipőt elszaggattam, hogy feloldjalak a varázslat
alól és te most hűtlen akarsz lenni énhozzám?
De bezzeg hogy amikor a királyfi ezt hallotta, egyszeribe eszébe jutott
az ő felesége. Felugrott az ágyból, átölelte, megcsókolta s mondta
lelkes szóval:
– Te vagy az én édes feleségem! Ne sírj, ne könnyezz, holnap jókor
reggel megszökünk innen!
Jókor reggel a kicsi királyné elment a palotából, aztán felkelt a
királyfi is. Mind a foglyokat, akik ott sínylődtek a börtönben,
kiszabadította, azok aztán hálából vele tartottak, nagy hirtelen
felszereltek egy hajót, még mielőtt a királyné észrevette volna, aztán
mind, ahányan voltak, felkerekedtek a hajóra. Vitték a szép kicsi
királynét magukkal, vissza egyenesen az édesapjuk országába. Hej,
gondolhatjátok, mekkora volt otthon az öröm, amikor a király s a
királyné meglátta az édes fiát s annak gyönyörű szép feleségét!
Egyszeribe nagy vendégséget csaptak. Bezzeg hogy mind megvigasztalódtak,
boldogok voltak, csak mi ülünk itten magunkban, árván, szomorúan…
Bukolla.
(Izlandi mese.)
Volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony s azoknak egy fiok. Egy
kicsi rozoga kunyhócskában laktak hárman s nem volt egyéb vagyonuk,
éppen csak egy tehén. Ennek a tehénnek Bukolla volt a neve. Egyszer,
amikor a tehén megborjadzott, az öregasszony éppen kint volt a pajtában,
még segített is a borjúnak, hogy szopjon, de amikor aztán kiment a
pajtából s egy kevés idő mulva ismét visszatért, híre-nyoma sem volt sem
a tehénnek, sem a borjúnak.
Hej, de elszomorodott az öregasszony meg az öregember! Elindultak mind a
ketten, hogy megkeressék a tehenet. Keresték mindenfelé, a faluban, a
mezőn, az erdőn, de nem találták sehol. Aztán estére hazatértek nagy
szomorún s mondották a fiúnak:
– Na, most eredj, indulj te, keresd a tehenet, mert anélkül nem élünk
meg.
Adtak a fiúnak útravalót, még egy új cipőt is, azzal a fiú elindult.
Ment céltalan, maga sem tudta, hogy merre. Aztán egyszer csak
elfáradott, megéhezett. Leült egy helybe, s elkezdett falatozni.
Amint ott üldögélt s ott falatozott, egyre kiabálta:
– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy! – s hát csakugyan
abban a pillanatban, valahol messze, elbődülte magát a tehén. A fiú
hirtelen felkelt helyéből, elindult a bőgés irányában. Ment sokáig,
sokáig, jó messzire, de csak nem találta a tehenet. Aztán ismét
elfáradott, megéhezett, leült, elkezdett falatozni s közben egyre
kiabálta:
– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy!
És csakugyan, Bukolla ismét elkezdett bőgni, s most már valamivel
közelebb hallatszott a bőgése. Újra elindult a fiú, ment, mendegélt s
addig ment, amíg egy szörnyű nagy sziklához ért. Felment annak a
sziklának a tetejére, ottan leült, ismét elkezdett enni s kiabálta:
– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy!
Hát csakugyan bőgött is Bukolla, még pedig a sziklának a tövéből
hallatszott most a bőgése. A fiú lemászott a szikláról s ott, annak a
tövében talált egy nagy-nagy barlangot.
Bement abba a barlangba s ím, ott állott a Bukolla. Meg volt kötve. A
fiú nem sokáig gondolkozott, elszabadította Bukollát, kivezette a
barlangból s indult vele hazafelé. De még nem haladott messzire,
egyszerre csak hallja, hogy kiabál utána valaki. Visszanéz, hát egy
rettentő óriás asszony szalad mögötte s a nagy óriásasszony mellett egy
másik, egy kisebbik.
– Jaj, Istenem, ezek mindjárt utólérnek! – sóhajtott a fiú. – Most már
mit csináljak?
Kérdezte Bukollát is:
– Na, édes Bukollám, mit csináljunk? Adj tanácsot!
Mondotta a tehén:
– Szakíts ki a farkamból egy szálat s dobd le a földre.
A fiú kiszakított egy szálat a tehén farkából, ledobta a földre. Akkor
aztán a tehén mondotta a szőrszálnak:
– Parancsolom s rendelem neked, hogy egyszeribe nagy folyammá változzál;
de olyan naggyá, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár!
Abban a pillanatban a szőrszálból rengeteg nagy folyó lett. De amikor az
óriásasszony odaért, átkiabált a fiúhoz:
– Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj haza, – szólott a hugához,
a kicsi óriásleányhoz – hozd ide az apám nagy ökrét!
Visszaszaladott a kicsi óriásleány s csakhamar vissza is ért egy
rettentő nagy ökörrel. Ez az ökör egy szempillantásra megitta az egész
folyót. Azzal az óriásasszony átlépett a folyón, szaladott a fiú után,
az meg kétségbe esett, nem tudta: mit csináljon. Kérdezte ismét a
tehenet:
– Jaj, Bukolla, kedves Bukolla, mit csináljunk? Mindjárt utólér az
óriásasszony!
– Tépj ki még egy szálat a farkamból, – mondotta a tehén – s dobd le a
földre.
Úgy tett a fiú, ahogy Bukolla tanácsolta s akkor Bukolla mondotta a
szőrszálnak:
– Parancsolom s rendelem, hogy nagy égő máglya legyen belőled, de olyan
nagy, hogy senki rajtad által ne jöhessen, csak a repülő madár.
Abban a szempillantásban nagy égő máglyává változott a szőrszál. De az
óriásasszony felemelte az öklét, megfenyegette a fiút, átkiabált a
máglyán s mondotta:
– Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj, – szólt a hugához –
szaladj vissza, hozd el az apám nagy ökrét!
A kicsi óriásleány visszaszaladott s egyszeribe jött az ökörrel. Azzal
az ökörrel jött, amelyik a folyót mind megitta. Most pedig, ami víz volt
benne, mind kieresztette s egy szempillantásra kialudott a rettentő nagy
égő máglya. Na, most szaladott utána az óriásasszony! De hogy szaladott!
Mint a fergeteg. Még annál is sebesebben. Szinte már a nyomába ért a
fiúnak.
– Jaj, mi lesz most, – kérdezte a fiú – mit csinálunk, édes Bukolla?
– Tépj ki egy szálat a farkamból, – mondotta – s dobd le a földre! Ne
félj semmit!
Úgy tett, ahogy a tehén tanácsolta: ledobta a szőrszálat a földre, a
tehén meg mondotta neki:
– Parancsolom s rendelem, hogy nagy heggyé változzál, de olyan magas
heggyé, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár!
Egyszeribe magas heggyé változott a szőrszál, de olyan magas heggyé,
hogy a fiú nem látta a tetejét. De a következő szempillantásban az
óriásasszony már ott állott a hegy oldalán s mondotta:
– Nem segítettél ezzel magadon, fickó!
Azzal odaszólott a hugának s mondotta neki:
– Hozd ide az apám vasfúróját!
A kicsi óriásleány hazaszaladt s egyszeribe jött a vasfúróval. Azzal
vette az óriásasszony a vasfúrót, fúrta-fúrta a lyukat a sziklán át. Egy
szempillantás alatt által is fúrta, hogy szépen által tudott rajta
nézni. Aztán hasra feküdött s elkezdett mászni a lyukban. De hát a lyuk
nem volt elég tágas, az óriásasszony a hegy közepén megakadott benne,
sem előre, sem hátra nem tudott menni. Ott maradott s kővé változott.
Ott van még ma is.
A fiú pedig szerencsésen hazaérkezett Bukollával s attól kezdve az
öregember s az öregasszony nagy boldogságban élt.
A vízitündér fia.
(Dán mese.)
Volt egyszer egy kicsike kis faluban egy szegény kovácsmester. Dolgozott
naphosszat szegény feje, de úgy is csak alig hogy meg tudtak élni, mert
annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még annál is eggyel több. Ha nem
volt a faluban elég dolga a szegény kovácsnak, kiment a tenger partjára,
s ha valami szerencsétlenül járt hajó vetődött arra, azon szorgoskodott,
ha pedig semmi dolga nem akadt a parton, beléült a kis fekete
csolnakjába s halászgatott.