jő; várják másnap is, harmadnap is, s hogy nem jött, azt hitték,
bizonyosan belefulladt a tengerbe. De harmadnap este egyszer csak
kikötött a parton kis csolnakjával, az teli s teli volt szebbnél-szebb s
kövérebb halakkal, hogy annyi gyönyörű halat még soha emberi szem együtt
nem látott. Kérdezték tőle, hol járt, hol fogta azt a rengeteg halat, de
ő csak annyit felelt, hogy köd ereszkedett a tengerre, s nem talált
haza, azért nem jött, s amíg kereste a partot, addig fogta a szép
halakat.
Hát bizony hitték is ezt jódarabig az emberek, pedig nem ez volt az
igazság, mert a kovács, amint ott evezett a tengeren, egyszerre csak egy
gyönyörű vízitündért pillantott meg, azt követte le a vizek mélyére s
három napig annak a vendége volt. Mikor aztán haza került, többet sohase
volt kedve semmihez, sem a rossz hajókat nem javította, sem otthon nem
dolgozott, még csak nem is halászgatott, ült csendesen, búsan a tenger
partján.
[Illustration: A kovács és a vízitündér.]
Igy telt, múlt az idő hét esztendeig, s hát egy napon, amint a kovács
éppen ott állott a műhelye ajtajában, egy hat esztendős fiú jött arra,
illedelmesen köszönt a kovácsnak s így szólt hozzá:
– Üdvözletét küldi neked, édesatyám, az én tündéranyám, s azt üzeni,
hogy hat esztendeig tartott ő, most már viseljed gondomat te!
Hatalmas erős fiú volt, tizennyolc esztendősnek látszott, pedig alig
volt még hat esztendős.
– Éhes vagy-e, fiam? – kérdezte a kovács.
– Az biz’ én, édesapám, még pedig erősen! – felelte János, mert ez volt
a neve a legénykének.
Beszólt a kovács a feleségének, hogy adjon a fiúnak kenyeret, az le is
szelt egy jó karajat s odaadta neki, de bizony egyet nyelt János s még
csak egy morzsa nem sok, annyi se maradt belőle.
Kérdi tőle a kovács:
– Jóllaktál-e, fiam?
– Nem biz’ én, édesapám, még egy fogamra is kevés volt az, amit ettem! –
mondta a fiú.
No, ha kevés volt, elévett a kovács egy egész kenyeret, azt ketté
szelte, vajat s mézet hozott neki, annak is neki látott János, de bizony
alig térült-fordult egyet a szobában a kovács, mire visszatért a fiához,
kenyérnek, vajnak, méznek híre-pora sem volt.
Megkérdezte megint tőle:
– Jóllaktál-e, édes fiam?
– Még közel sem járok a jóllakáshoz, édesapám, – felelte a fiú, – s
megyek is innen egy házzal tovább, mert látom, hogy engem étellel itt
nem tudnak eltartani.
Mindjárt fel is kerekedett János, csak egy vasbotot kért az apjától,
amivel útnak indulhasson.
No, hozott az apja egy rendes botnagyságú vasrudat, de azt csak úgy
összeroppantotta János az ujjai között. Ment megint a kovács, hogy
keressen vastagabbat neki, s hozott is olyan vastagot, mint egy vasúti
sín, de azt csak a térdére fektette s úgy eltörte, ahogy más ember a
tüzelőágat. Megy megint nagy csudálkozva a kovács, hogy keressen még
vastagabb vasrudat, hát talált is egy olyan vastagot, mint egy nagy-nagy
fának a dereka. No, megörült ennek János s mondta az apjának:
– Evvel már elindulok, édesapám, az Isten áldja meg! – El is indult, s
bizony a kovács egyet se búsult rajta, hogy elment, mert gondolta, hogy
mindenéből kifosztotta volna ez a nagyétvágyú legény, ha itt marad.
Ment, ment János jó darabon, s egyszer csak elérkezett egy földesúr
udvarába, ott bement s éppen a gazdával találkozott szembe. Kérdi tőle a
gazda:
– Hova mégy, te legény?
– Én bizony olyan szolgálatot keresek, ahol sokat kell dolgozni, de ahol
enni is kapok eleget! – felelte János.
– Éppen jókor jössz, – mondotta a gazda, – van már huszonnégy szolgám
erre az esztendőre, még kellene tizenkettő, egynek jó leszel te is.
– No, gazd’uram, ha tizenkét emberre van csak szüksége, akkor itt vagyok
én egyedül, elvégzem én magam is tizenkettőnek a dolgát, csak aztán
legyen annyinak való étel is!
Megegyeznek a gazdával s az mindjárt be is vezette a konyhába, s mert
vacsoraidő volt, megparancsolta a szolgálónak, hogy az új legénynek
annyi ételt adjanak, amennyit tizenkettőnek szoktak. Csudálkoztak erősen
a konyhán, hogyne csudálkoztak volna, amikor hallották a gazda
parancsát, de akkor tátották csak el a szájukat, amikor János egy
ülőhelyében mind egy falásig megette tizenkét ember vacsoráját. Akkor
aztán lefeküdt, mert erősen el volt fáradva, s aludt, mint a bunda.
Várja másnap reggel a gazda, hogy jöjjön ki a mezőre a többi munkás
közé, mert igen kiváncsi volt, hogy ugyan mennyit is tud dolgozni a
nagyétvágyú legény. Várta, várta egy darabig, de mikor már delelőn járt
a nap, megsokallotta a dolgot, bement Jánoshoz s felrázta az ágyból.
– Kelj fel, János, eleget alhattál már!
Amint felnyitotta szemét a legény, felugrott az ágyból s mondta:
– Igaza van, gazd’uram, érzem én is, hogy elkéstem a reggelitől!
Azzal felöltözött hamar s ment a konyhába, ahol egy-kettőre
elfogyasztott tizenkét embernek készült reggelit.
– Hát most már mivel dolgozzam, gazd’uram? – kérdezte János.
Éppen cséplés ideje volt, a gazda elvezette Jánost egy óriás csűrbe, ott
hat asztag gabonát mutatott neki s azt mondta:
– Ha tizenkét ember helyett tudsz csakugyan dolgozni, akkor ezt a
gabonát mind kicsépeled!
A gazda elment s János hozzákezdett a csépléshez olyan cséppel,
amilyennel a többi munkás dolgozott, de alig csapódott le egyszer a
csép, ízzé-porrá törött. Vett egy másikat, de avval is csak úgy járt.
Mérgelődött erősen, elindult, hogy keressen új csépet, hát egyszer csak
meglát két szénatartó rudat a szín hátulján, nosza, felkapja azokat, egy
hámistránggal jól összekötözi s szalad vissza a csűrbe. Elkezdi verni az
új cséppel a gabonát. No, ez igazán nem törött össze, csak egy baj volt,
hogy bele-beleütődött a csűr fedelébe. Nem sokat gondolkozott János,
hogy már most mit csináljon. Felemelte szépen a cséppel az egész tetőt s
lerakta az udvarra, aztán nyugodt lélekkel folytatta a munkáját.
Délutánig mindahány asztag volt, kiverte, eléhozta ami árpa, zab, rozs
még a csűrben volt s egymás tetején kiverte azt is. Mikor aztán egy szál
nem sok, annyi gabona sem volt, a cséppel ismét felemelte a csűr tetejét
s a helyére tette. Akkor aztán beszaladt a gazdához s jelentette, hogy
kész a csépléssel. Bezzeg hogy nem akarta hinni a gazda, futott ki a
csűrbe, s hát Uram, Teremtőm, még az is ki van verve, amit nem kellett
volna! Ámult, bámult a gazda, hát még mikor elmondták a többi cselédek,
hogy a csűr tetejét hogy vette le s tette vissza, bizony megijedt a
gazda erősen. De nem mutatta az ijedelmét, csak azt mondta neki:
– Jól dolgoztál, fiam, de így nem használhatom ezt a gabonát, hiszen
tele van polyvával! Még a mai nap meg legyen tisztítva, hallod-e?
Fogja magát János s kezdi szemelgetni a tenyerén a gabonát, de látja,
hogy így egy esztendeig se lenne készen, kinyitotta hát a csűrnek mind a
két ajtaját, fújt keresztül rajta a szél s egy perc alatt, ami polyva
volt, mind kifújta az udvarra, hogy az csak úgy sárgállott tőle, mint a
tenger partja. A gabona meg ott állott a másik oldalán, tisztán, mint az
arany. Ment s jelentette a gazdának, hogy elkészült evvel a munkával is,
az meg szaladt, hogy lássa, igaz-e. Bezzeg, hogy igaz volt! Aznap nem is
kellett Jánosnak többet dolgoznia, mert alkonyodott, de meg reggel óta
egy falatot sem evett. Hiszen ha nem, evett most huszonnégy ember
helyett is.
No, a szegény gazdának ettől a perctől nem volt többet nyugta, szaladt a
feleségéhez, s elmondta neki, hogy az új szolga milyen csuda dolgokat
csinált megint. Megijedt az asszony is, ketten elszaladtak a
gazdatiszthez, hogy hátha az valami okosat ki tudna találni s meg
tudnának ettől a félelmetes erős embertől szabadulni? A gazdatiszt
gondolkozott egy darabig, aztán mondta a gazdának:
– Egyet se búsuljon kigyelmed, tudom én, hogy szabaduljunk meg ettől a
legénytől! Parancsoljuk meg az embereknek, hogy holnap menjenek el az
erdőbe fát vágni, s aki legkésőbben érkezik haza, azt karóba húzatjuk.
Jánosnak pedig ne mondjuk meg a dolgot, csak küldjük el fáért.
Bizonyosan ő jön majd legkésőbben haza, mert az útat sem ösmeri, meg
aztán nem is szereti a koránkelést!
Örült a gazda ennek a jó tanácsnak, mindjárt ki is adja a cselédeknek a
parancsolatot holnapra, s megfenyegeti őket, hogy aki legkésőbben jön
haza, halálnak a fia. Bezzeg, egyébről sem beszéltek aznap este a
cselédek, meghallotta János is, de bizony nem sokat törte rajta a fejét,
lefeküdt s aludt mint a bunda.
A többiek, alig pirkadott a hajnal, már mind talpon voltak, befogták a
legjobban járó lovakat, a legkeményebb szekerekbe, s nagy
ostorcsattogatás között indultak el az erdőbe, csak János maradott az
ágyban, aludt mint a fekete föld s csak akkor ébredt fel, mikor a nap
már a hasára sütött. Akkor felugrott az ágyból, hamar magára kapta a
ruháját s mormogta magában:
– Igazán ideje már, hogy megreggelizzem! – avval ment is, megette a
tizenkét emberre valót, s aztán dolognak látott.
Keresett szekeret, amibe beléfogjon, de bizony csak egy rozoga
alkotmányt talált, ló is csak a legrosszabb négy volt otthon, egyik
bogos, másik sánta, a többi se jobb. De nem törődött vele, egy-kettőre
befogott s megindult a többi szekér nyomán az erdő felé. Ment, ment,
csendesen eregélt, hát egyszerre csak egy jókora szakadékhoz ért,
amelybe szinte beleestek a lovai. Nézegette egy ideig, hogy mehetne ott
át. Hát látja, hogy a többi emberek ott leselkednek rá az erdő szélén,
hadd lássák, hogy tud segíteni magán. Megmérgelődik János, felkapott egy
hét méter széles, hét méter hosszú követ, s beléhajította a szakadékba s
úgy ment aztán keresztül rajta. Bezzeg, elment a kedvük a nevetéstől az
embereknek, szaladtak, hogy rakják meg az utolsó szekeret is, mert úgy
akarták, hogy ők tizenketten egyszerre érkezzenek meg, s János maradjon
egyedül utolsónak. János is elévette a fejszéjét, de alig hogy
hozzácsapott a fához, rögtön izzé-porrá törött kezében a fejsze nyele,
aztán nem is teketóriázott sokat, a két karjával átölelte s egymásután
döntötte ki a fákat.
Bámulták egy darabig az emberek, hogy mit csinál János, de aztán hamar
megrakták a tizenkettedik szekeret is s elindultak hazafelé. János is
felrakott egy csomó fát a rozoga szekérre, jól átalkötözte, a lovakat
kifogta belőle, mert azok még csak meg se tudtak moccanni vele, utána
kötötte a szekérnek, felkapta aztán fástól, mindenestől a vállára, s
megindult a többi után.
Alig megy egy darabon, hát látja, hogy ott áll mind a tizenkét szekér
egymás nyomában s az emberek kínlódnak, emelnek valamit a szekerek
előtt. Odamegy, hát látja, hogy az a kő, amit ő beléhengerített a
szakadékba, nem áll elég erősen, hogy tizenkét szekér átmehessen rajta,
s az emberek azon kínlódnak, hogy még egy olyat hengerítsenek melléje,
de bizony, meg sem tudták mozdítani.
– Hát tizenkét ember se tud egy ilyen követ megmozdítani? – kiáltotta
János, amikor odaért hozzájuk. Letette a szekeret a hátáról, s felemelt
egy óriás nagy követ, odatette a másik mellé. Mire a többiek felocsudtak
a csudálkozástól, már tovább ment a szekérrel. Meg is érkezett elsőnek a
házhoz, de bizony bezárták előtte a kaput, mert megleste a gazda, hogy
melyik jön elől, s amikor meglátta Jánost a szekérrel a hátán, szaladt,
mint a bolond, s bezáratott minden ajtót, nehogy be tudjon jönni a
legény. No, János se kopogott sokáig, amikor látta, hogy nem akarják
beereszteni, szépen áthajította a kapun a szekeret fástul.
Hej, megijedt a gazda, hogy talán a lovait is így hajigálja át, szaladt
a kapuhoz s kinyitotta.
– Jó napot adjon Isten, – köszönt nagy nyugalommal János a gazdájának –
s vitte a vén gebéket, szépen bekötözte az istállóba, s amikor a dolgát
elvégezte, ment egyenesen a konyhába, hogy elfogyassza a vacsoráját.
Nagysokára megérkeztek egymásután a többi cselédek is, s amikor mind
megérkeztek, azt kérdezte tőlük János:
– No, fiúk, hát melyik jött legutolsónak, mert ott szeretnék lenni az
akasztásán!
Bezzeg, most azt mondták Jánosnak, hogy csak tréfa volt, ugyan hogy is
gondolhatott arra, hogy felakasszák, amelyik a legkésőbben jön haza? No,
János annyiba hagyta a dolgot, tudta ő jól, hogy mibe sántikál a
gazdája.
Most is ott tanácskozott a szobában a gazda, a felesége, meg a
gazdatiszt, hogy miképen tudjanak megszabadulni ettől a rettenetes
embertől. A gazdatisztnek eszébe jutott, hogy meg kéne csináltatni a
kutat, belül is kitisztíttatni, oda leküldeni Jánost egyedül, s amikor
lent van, akkor kövekkel agyonverhetnék. Tetszett a gazdának a dolog, s
ebbe meg is egyeztek a többi cseléddel is, s másnap mind kutjavításnak
állottak. János most is szinte délig aludt, akkor megúnta várni már a
gazda, bement s felköltötte. Felugrott az ágyból, hamar felöltözött,
rögtön szaladt a konyhába, hogy megegye a reggelijét. Evés közben
kérdezte meg a gazdáját:
– Hát ma mit dolgozunk, gazduram?
Mondja a gazda, hogy a kutat tisztítják ki, avval ment is ki ismét a
kúthoz, s csakhamar ment utána János is. Hát ott úgy bajlódtak,
kínlódtak az emberek a kút fenekén, hogy egy nagy követ elmozdítsanak,
hogy majd megszakadtak belé. Amikor ezt látta János, mind felhívta,
ahányan voltak, s egyedül szállott le a kút fenekére. No bezzeg, csak
ezt várta a gazda, hogy odalent legyen, hamar jó nagy köveket
cipeltetett oda az embereivel, s dobálták be egymásután a kútba, hogy
agyonüssék vele Jánost. No, ha bedobálták a köveket, János se tartotta
oda a fejét, hanem egyenkint mind kifogta őket, s visszahajította a kút
kávájára. Látták az emberek, hogy így ugyan még ők járhatnak rosszul,
hamar hoztak egy nagy malomkövet, nagy erőlködéssel felemelték a kútra,
s bedobták a János fejére. Ha bedobták, bizony János se tátotta el a
száját, hanem szépen keresztül dugta a fejét a malomkő likán, aztán
szépen felmászott, kilépett a kútból s mondta a gazdának:
– Megkövetem alásan, gazduram, többet a kútban nem dolgozom, mert úgy
veszem észre, hogy bolondot akarnak csinálni belőlem! – Avval kibujtatta
a fejét a malomkőből, lehajította a földre, hogy csakúgy döngött a föld.
Se szó, se beszéd, szaladt a gazda nagy ijedten a feleségéhez; aztán
ismét összebujtak, tanakodtak, hogy s mint tudnának megszabadulni ettől
a rettenetes embertől. Ott volt már a gazdatiszt is, s hárman
tanakodtak. Megint csak a gazdatisztnek jutott eszébe a legokosabb
tanács. Azt javasolta a gazdának, küldje ki másnap Jánost az Ördög
tavára halászni, ott aztán majd megöli az _Öreg Erik_, a tó gonosz
szörnyetege. Örültek ennek a tanácsnak, rögtön be is hivatták Jánost.
Mondja neki a gazda:
– No, János fiam, holnap neked itthon semmi dolgot nem adok, hanem menj
el csak az Ördög-tavára halászni, s addig haza se gyere, amíg a
csolnakod tele nem lesz hallal.
– Elmegyek én szívesen, gazduram, – mondta János – csak adjon velem egy
sütet kenyeret, egy ládikó vajat, egy kevés túrót, s pálinkát, mert ki
tudja, mikor jövök haza?
Adott mindent szívesen a gazda, hogyne adott volna, csakhogy többet ne
lássa Jánost. Amikor szépen mindent felpakoltak neki, fogta a vasbotját,
amit még otthonról hozott, s elindult az Ördög-tavához. Nemsokára
odaért, beleült a csolnakba, s evezett csendesen a tó közepe felé. Ott
aztán megpihent, leeresztette az evezőt, s nekiállott a falatozásnak,
mert erősen megéhezett. De bizony alig ette meg az első kenyeret,
elkezdett hullámzani az Ördög-tava, kiszökött belőle az Öreg Erik, s
nagy haraggal megragadta Jánosnak a nyakát hátulról, s húzta belé a
vízbe. Hej, most már János is azt hitte, hogy ez az utolsó napja, de
gondolta, nem hagyja magát halálig, megfogta a nagy vasbotot, s
hátrafelé olyat sujtott az Öreg Erik fejére, hogy az csak eleresztette a
nyakát, s nyögni, rimánkodni kezdett az életéért. Jól elrakta János a
vasbottal, mikor aztán ő maga is megelégelte a dolgot, kérdezte tőle:
[Illustration: … nagy haraggal megragadta János nyakát.]
– Kedves-e az életed, Öreg Erik?
– Jaj, jaj, hogyne volna, édes fiam, adok mindent, ami kell, csak eressz
el a kezed közül! – felelte az Öreg Erik.
– No bizony, ha kedves, akkor amennyi hal csak van az Ördög Tavában,
holnap reggel mind ott legyen a gazdám udvarában, mert különben jaj
neked!
Bezzeg, meg is ígérte Öreg Erik, hogy amennyi hal van a tóban, az mind
ott lesz, csak engedje el. El is engedte János, jól belécsubbantotta a
vízbe, azzal fogta az evezőt s kievezett a partra.
Éppen este volt, amikor hazaért, lefeküdt s aludt, mint a bunda. Hát
reggel, amikor kel fel a gazda, s megy ki az udvarra, nem tud egyet sem
lépni, úgy nyüzsgött a lába alatt a rengeteg hal. Fut nagy ijedten
vissza a szobába, mondja a feleségének, meg a gazdatisztnek, hogy János
megint csak túljárt az eszükön, s elkezdtek megint tanácskozni, hogy
ugyan hogy szabadulhatnának meg tőle?
No, gondolkoztak egy jó darabig s egyszerre csak azt mondja az asszony:
– Tudod-e, mit csinálj, édes uram?
– Mit? – kérdezte az ember.
– Küldd el a purgatóriumba s mondd meg neki, hogy kérjen az ördögöktől
három esztendőre adót!
Örült a gazda ennek a tanácsnak, futott is mindjárt, hogy mondja meg
Jánosnak a dolgot, de amíg odaért, egy nagy bottal folyton csapkodnia
kellett a halakat a lába előtt, úgy forgolódtak, vickándoztak az egész
udvaron.
Aludt még János, amikor belépett a gazda, de bizony az nem várta, hogy
magától ébredjen fel, megrázta s amikor a legény nagy álmosan felült,
azt mondta neki:
– Köszönöm, édes fiam, hogy ezt a rengeteg halat mind kihalásztad nekem,
ebből látom, hogy hűséges, szorgalmas cselédem vagy. Most még egy
nagyobb szolgálatot kell megtenned, mert ezt a dolgot senki másra nem
bízhatom, csak rád!
– Mi legyen az? – kérdezte a legény.
– Az bizony az, édes fiam, hogy el kell menned a purgatóriumba s az
ördögöktől három évi adót kell elhoznod!
Azt felelte erre János:
– Ugyan, gazd’uram, miért nem kigyelmed megy oda?
Nem tudta a gazda, hogy mit feleljen erre a kérdésre, futott vissza a
feleségéhez, hogy megkérdje, ugyan mit is mondjon Jánosnak, miért nem
megy ő a pénzért.
– Ó, te bolond, – szidta a felesége – hát mondd, hogy erősen rossz az út
az erdőn át, s azért nem mégy!
Megy vissza ismét a gazda s mondja Jánosnak, amit az asszony tanácsolt,
akkor aztán csakugyan nem volt mit szóljon a parancs ellen, s hamarosan
felkészűlődött János az útra, hogy menjen a purgatóriumha.
Feltarisznyáltatott magának két sütet kenyer et két láda vajat, egy üveg
olajat, egy üveg pálinkát, ezt mind a hátára vette, a vasbotját a kezébe
s elindult.
Ment, ment, mendegélt s egyszerre egy nagy sűrü erdőbe ért. Ott
háromfelé szakadt az út, nem tudta, merre forduljon. Gondolta magában,
előbb leül s eszik, aztán majd csak kitalál valamit. Le is telepedett
egy nagy fa alá s eléveszi az elemózsiát, vágná a kenyeret, de bizony a
bicskáját sehol se találja. Körülnéz, hogy nincs-e arrafelé valami
vágószerszám, hát az egyik fa alatt ott hevert egy eke. Bánta is ő, hogy
nagy egy kicsit a kenyérszelésre, vágta a kenyeret vele, mint a
parancsolat. Amint ott szépen eddegél, ellovagol mellette egy legény.
Kérdi tőle János:
– Honnan jössz, te legény?
– A purgatóriumból, öcsém, – felelte a legény.
– Állj meg hát egy kicsit, – kiáltott János a legényre, de bizony az,
mintha süket lett volna, tovább vágtatott. Megmérgelődik János, szalad a
ló után, meg is fogja a két hátulsó lábánál olyan erősen, hogy a lovas
egy percz alatt keresztülbucskázott az állat fején, be egy sűrü
ciheresbe.
– No látod, öcsém, miért nem vártál rám, ha szólok, – mondta neki János,
aztán többet nem szólt, azt is lassan mondta, visszamentek a fa alá, az
elemózsiát felrakta a ló hátára, úgy mentek tovább.
Mentek, mendegéltek, alig szólottak egyet-kettőt, hát egyszerre csak egy
kapuhoz értek, ott: volt, nincs, egyszerre csak eltűnt a ló is, meg a
legény is, mintha soha ott se lettek volna. Vár egy darabig János a kapu
előtt, hátha őt is beeresztik, de bizony elvárhatott volna ott
ítéletnapjáig, mert senki még csak a kapu felé se jött. Hej,
megmérgelődött János, elkezdte ütni a vasbottal a kaput, ahogy csak
tudta, s hát szaladnak ki nagy rémülten a kis ördögök, hogy mi van
odaki. Kérdik Jánost: mit akar?
Mondja János, hogy miért jött, erre mind oda futottak a kapuhoz s neki
dűltek, nehogy be tudjon jönni. De biz’ azt támogathatták, mert János
még egyet-kettőt sújtott a vasbottal a kapura s az úgy széjjelreccsent,
hogy még csak kapuformája se volt többet. Hej, szaladtak az ördögök, ki
erre, ki arra, a legtöbben be az Öreg Erikhez, aki még most is az ágyban
nyögte a János verését. Mondják neki, hogy mit kíván az a rettenetes
erős legény s hát Öreg Erik rögtön megérezte, hogy ez csak János lehet s
ijedten parancsolta az ördögeinek:
– Adjátok oda, amit kér, mert különben mindegyikünket agyonver az a
legény!
Vitték is hamar, ami ezüst és arany csak volt a háznál, s adták oda nagy
alázatosan Jánosnak, aki soha életében ilyen rengeteg pénzt nem látott.
Megtömte a tarisznyáját, zsebeit úgy, hogy mozdúlni is alig tudott.
Akkor aztán szépen hazament a gazdájához, aki ijedtében majd szörnyet
halt, amikor meglátta. János leszámolta a rengeteg pénz felét s aztán
elbúcsuzott örökös-örökre, meg sem állott hazáig. Az apjának hagyta a
pénz másik felét, aztán tőle is elbúcsuzott s visszament az anyjához,
mert hogy erősen megúnta a földi életet.
Ettől a perctől fogva többet senki sem látta Jánost, a vizitündér erős
fiát.
Kavó-fó.
(Niasszi mese.)
Volt egyszer egy Kavó-fó nevű ember. Ez a Kavó-fó elment vadászni az
erdőbe. Szeretett volna vaddisznót lőni. Ahogy elindult, egyszeribe
szakadni kezdett az eső, de Kavó-fó azt mondta:
– Mindegy, hadd szakadjon, én azért csak megyek vadászni.
Addig ment, amíg az erdőbe nem ért. Bejárta az erdőt, hanem vaddisznót
nem talált. Aztán nagy búsan elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt,
egy tanyaház mellett látott egy asszonyt, aki nagy tüzet rakott s a tűz
mellett pecsenyét sütött. Éhes volt Kavó-fó, fázott szörnyen, mivelhogy
az esőben egészen általázott. Odament a tűz közelébe. Amint odaért, egy
fának a tetején kiabálni kezdett egy holló. Mind ezt kiabálta;
– A! A! (Egyél! egyél!)
Mondotta Kavó-fó:
– Hát most mit csináljak? Enném biz’ én, de ha nem kínálnak!
A holló pedig csak kiabált tovább:
– A! A! (Egyél, egyél!)
Megszólalt az asszony is:
– Hát én most mit csináljak? Kínáljam ezt az embert? De ő nem kér engem,
hogy kínáljam.
A holló csak folyton kiabált, kiabált:
– A! A! A! A!
Kavó-fó pedig folyton mondotta magában:
– Enném biz’ én jó szívvel, de ez az asszony nem kínál.
Az asszony is folyton mondotta magában:
– Kínálnám biz’ én jó szívvel, de nem kér, hogy kínáljam.
És ez így ment tovább folyton. Kavó-fó jó szívvel evett volna, de az
asszony nem kínálta. Az asszony jó szívvel kínálta volna, de Kavó-fó nem
kérte, hogy kinálja…
Itt a mese, fuss el vele.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Volt egy _Kalender_ nevü hires és bölcs orvos, ki
gyógyításával csudadolgokat művelt s jó kedvével, szellemességével
felvidította a társaságokat. A ruházkodása igen különös volt. Feje le
volt borotválva, inget nem viselt, egy állati bőrt vetett át a vállán s
nehány fényesre csiszolt kő övezte a derekát, karján pedig igen fényes
hamiskövek csillogtak. Az ő nevéről nevezik kalandosoknak azokat a vidám
kedvü embereket, kik különös öltözetükben, borotvált fejjel
becsavarogják Perzsiát és Törökországot, itt is, ott is beállítnak s
mulattatják a társaságot. Az ebben a mesében szereplő kalandosok
azonban, mint csakhamar kitünik, kénytelenségből öltöztek
kalandosoknak.]
TARTALOM.
A három kalandos és az öt bagdádi nő története 5
Az első kalandos története 21
A második kalandos története 26
A harmadik kalandos története 45
Szobeida története 64
Amina története 71
Sahabeddin sejk 79
A föld teremtése 97
A vízitündér és a királyfi 109
A néma szultánkisasszony 125
A feltámadott asszony 140
Bar Kappara 147
A kőtörő 157
A féleszű Lull 163
A teve és a patkány 170
Napvilág és Holdvilág 172
A kígyókirály 184
Az első esztendő 199
Világszép Nádszál kisasszony 203
Az átok 212
A hűség jutalma 218
A hal-leány 228
Hófehérke és Rózsapiroska 238
A párjanincs szép királykisasszony 246
Bella-Flór hercegnő 264
Porkó király 276
Bukolla 292
A vízitündér fia 296