aludott. Jókor reggel felkelt és ment egyenesen a csontvázkirály
palotájába, kopogtatott a kapun. Hát édes Istenem, a párjanincs szép
királykisasszony nyitotta ki a kaput! Sírva borult a nyakába, aztán
felmentek a palotába, ottan leültek egy asztal mellé s keseregtek,
panaszkodtak, kiöntötték szívük bánatát.
– Hiába minden, a csontvázkirálytól nem szabadulok én meg soha. Mert a
csontvázkirály halhatatlan ember. Hiszen, ha tudnám, hol van a halála! –
kesergett az asszony.
– Kérdezd meg, – mondotta a cárevics.
– Jó, meg is kérdezem.
Ahogy hazajött a csontvázkirály, az volt az első szava:
– Orosz szagot érzek, bizonyosan itt volt a cárevics.
– Ugyan, mit gondolsz, – mondta az asszony – hiszen ott maradott a
rengeteg erdőben, bizonyosan összeszaggatták a vadak.
– Aztán leültek vacsorázni. Vacsora közben elkezdette
cirókálni-morókálni az asszony a csontvázkirályt és kérdezte:
– Ugyan bizony, hol van a te halálod?
– Te ostoba asszony, te! Mit akarsz tudni? Be van kötve a seprűbe.
Jókor reggel elment a csontvázkirály, a cárevics pedig visszajött a
feleségéhez és a mikor megtudta, hogy a csontvázkirály halála a seprűbe
van kötve, aranyporral behintette, aztán elment. Estére meg visszajött a
csontvázkirály.
– Hej, asszony, asszony! – ez volt az első szava, – orosz szagot érzek!
Bizonyosan itt volt a cárevics!
– Ugyan, hogy gondolsz ilyet! Te bizonyosan átnyargalsz egész
Oroszországon, azért érzed az orosz szagot. Hogy lehetne itt a cárevics,
mikor ott maradt a rengeteg erdőben, ahol bizonyosan felfalták szegényt
a vadállatok.
Aztán leültek a vacsorához. Az asszony ült a székre, a csontvázkirály a
padra s hát egyszerre csak meglátja az aranyozott seprűt.
– Mi ez?
– Óh, halhatatlan csontvázkirály, látod, mennyire tisztellek, milyen
drága vagy te nékem. Még a halálod is kedves: bearanyoztam.
– Ostoba asszony! – nevetett a csontvázkirály, hiszen csak tréfa volt!
Az én halálom az ajtófélfában van.
Na jó. Másnap ismét elment az csontvázkirály, a cárevics pedig
visszajött. Mikor megtudta, hogy az ajtófélfában van a csontvázkirály
halála, azt aranyozta meg.
Jön haza este a csontvázkirály s megint az volt az első szava:
– Orosz szagot érzek, bizonyosan itt volt a cárevics.
– Mit gondolsz, hiszen ott maradott a rengeteg erdőben, bizonyosan
felfalták a vadak.
Vacsorához ültek, a csontvázkirály körülnézett és látta, hogy csakugy
ragyog az ajtófélfa.
– Mi ez? – kérdezte a csontvázkirály.
– Látod, látod, csontvázkirály! Mennyire tisztellek én téged! Még a
halálod is kedves nekem, azért aranyoztam be az ajtófélfát.
– Ostoba asszony, ostoba asszony! Hiszen az csak tréfa volt! Az én
halálom egy tojásban van. Az a tojás pedig egy kacsában, a kacsa pedig
egy fatönkben, az a fatönk pedig a tengeren úszik.
Másnap a csontvázkirály ismét elment háborúba s jött a cárevics. Mondta
neki az asszony:
– Na, most már mégis csak megtalálom a csontvázkirály halálát! Azt
mondotta: egy tojásban van, az a tojás pedig egy kacsában, az a kacsa
pedig egy fatönkben és az a fatönk a tengeren úszik. Ime, adok neked
kenyeret, kalácsot, minden jót, vidd magaddal, mert ki tudja, meddig
jársz oda.
Elindult a cárevics, ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken, erdőkön,
mezőkön által. Addig ment, mendegélt, hogy amit magával vitt, minden
elfogyott. Szörnyen megéhezett. Nézett erre, nézett arra, ha valami
ennivalót találna. Egyszer csak látja, hogy fenn a magas levegőégben
repül egy ölyvmadár. Fogta a fegyverét, megcélozta az ölyvet. De az ölyv
lekiáltott neki:
– Ne lőjj meg, cárevics, mert bizony mondom neked, hogy, ha bajba
kerülsz, nagy hasznomat veszed. – A cárevics nem lőtte meg az ölyvet.
Ment tovább s amint ment, mendegélt, szembe jött vele egy medve.
Mondotta a cárevics:
– Na, Miska, meg kell halnod, mert szörnyen éhes vagyok!
– Ne ölj meg, cárevics, mert még nagy hasznomat veheted. – Nem ölte meg
a medvét sem. Tovább ment, mendegélt, elérkezett a tenger partjára. A
tengernek a szélén ott uszkált egy csuka.
– Na, éppen jókor jössz, csuka! – mondotta a cárevics. – Ebbe a helybe
meglőlek s megeszlek.
– Ne lőjj meg, cárevics, mert bizony mondom, még nagy hasznomat veszed.
Nem bántotta a cárevics a csukát sem, hagyta, hogy visszaússzon a
tengerbe, a tengernek a közepébe; ő meg ottan állt, álldogált, nézett
jobbra, nézett balra. Hát Uram, Teremtőm, egyszerre csak megmozdul a
tenger. Zuhogott, kavargott, kicsapott a partra. A cárevics
megfutamodott, szaladott a tenger elől magas hegynek oldalába, ottan
állott egy ágas fa, arra hirtelen felmászott, hogy el ne lepje a tenger.
De amint felmászott a fára, a tenger vize szép csendesen
visszaereszkedett s ím, a szárazföldön ott maradott egy fatönk. Abban a
pillanatban ott volt a medve s szót se szólt, csak megragadta a
fatönköt, szerteszaggatta, akkor a fatönkből kiröppent egy kacsa,
felszállott a magas levegőégbe. De ím, jött az ölyv is. Utána a
kacsának! Megragadta s darabokra szaggatta. S ím, kiesett a kacsából egy
tojás. Egyenesen belé a tengerbe. De ott volt ám a csuka! Kifogta a
tojást, úszott vele a tenger partjára és általadta a cárevicsnek. Az meg
szépen a zsebébe tette a tojást és ment vissza a csontvázkirály
palotájába. Felment egyenesen a palotába, s ámbátor ott volt a
csontvázkirály, megölelte, megcsókolta a feleségét. Rárivallt a
csontvázkirály:
– Hát te mit akarsz, cárevics? – Talán bizony el akarod venni ezt az
asszonyt? Mindjárt szörnyű halálnak halálával halsz meg!
– Elraboltad az én asszonyomat, – mondotta a cárevics, – de most
kezemben a halálod! – S kivette a tojást a zsebéből és mutatta a
csontvázkirálynak. És ím, abban a pillanatban elhomályosodott a
csontvázkirály szeme. Legyengűlt, elerőtlenedett. A cárevics
történetesen egyik kezéből a másikba tette a tojást s hát abban a
pillanatban a csontvázkirály a szoba egyik sarkából a másik sarkába
szaladott, de úgy szaladott, hogy beleütődött a feje. Ahogy ezt meglátta
a cárevics, nagy gyorsan dobta egyik kezéből a másikba, meg vissza a
tojást, a csontvázkirály pedig esze nélkül szaladott a szoba egyik
sarkából a másikba, össze-vissza, míg egyszer csak összeesett,
lerogyott, meghalt szörnyű halállal.
Hej Istenem, volt öröm! A cárevics mindjárt befogott hat lovat aranyos
hintóba, egy zsákot megraktak arannyal-ezüsttel, azt feltették a
hintóba, aztán elindult a feleségével haza, az apjának az országába.
Útközben betértek ahhoz az öregasszonyhoz, akinek a halak, madarak s
mindenféle vadak a szolgálatában állottak. Akinél a cárevics hagyta az ő
lovát. Hej, de örült a cárevics, amikor a lovát meglátta! Megajándékozta
gazdagon az öregasszonyt arannyal-ezüsttel; annyit adott, hogy még
kilencven esztendeig élhetett belőle. Aztán futárt küldött az apjához,
hogy jelentse: jön a fia, még pedig a feleségével, a párjanincs szép
királykisasszonnyal. Még haza sem ért a futár jóformán, már otthon volt
a cárevics a feleségével. Volt öröm otthon!
– Ihol, édesapám, hazajöttem, elhoztam a párjanincs szép
királykisasszonyt!
Bezzeg, a cárnál nem kellett sokáig főzni a sört, égetni a pálinkát:
volt ott minden bőviben. Mindjárt megtartották a lakodalmat, rengeteg
sok hordót gurítottak ki az utcára, tele voltak azok mindenféle jó
italokkal: ihatott belőle boldog, boldogtalan, amennyi csak belefért. Én
is ott voltam, mézet és sört ittam, de mind lefolyt a szakállamon, egy
csepp sem be a szájamon.
Bella-Flór hercegnő.
(Spanyol mese.)
Réges-régen élt egy ember, s annak volt két fia. Az egyik, amikor
felcseperedett, elment világot látni, s teltek, multak az évek, senki
semmi hírt nem hallott róla, azt hitték, hogy talán meg is halt. Az
apjuk is lassan-lassan megöregedett, aztán meg is halt, s ráhagyta egész
vagyonát a kisebbik fiára, aki ezentúl egyedül gazdálkodott a birtokon.
Egyszer, amikor jő haza, látja, hogy a szobában egy idegen ember áll, s
nézeget jobbra-balra, mintha nem ismerné meg a házat. Amikor a fiatal
legény bejött, megkérdezte tőle az idegen:
– Elfelejtettél engem?
– Nem felejthetek el olyan valakit, akit nem is ismertem soha, – felelte
barátságtalanul a legény.
– Én vagyok a te rég elvándorolt testvéred, – válaszolta az utas, – s
egy krajcár nélkül tértem haza. Itt hallottam a faluban, hogy meghalt az
édesapánk, Isten nyugosztalja szegényt.
– Már hat hónapja meghalt, – felelt a gazdag legény, – s rád hagyott egy
vén fakoporsót, ott van most is a padlás tetején. Jobb lesz, ha sok
fecsegés helyett az után nézel, mert én ugyan nem töltöm veled a drága
időmet! – Azzal megfordult, s otthagyta a szegény embert a házban.
[Illustration: Bella Flór hercegnő etetgette a tyúkjait.]
Mit volt mit tenni, felkapaszkodott a padlásra a szegény vándor, s hát
ott csakugyan megtalálta a fakoporsót, de az olyan rozoga volt, hogy
alig tartotta össze egy-két szeg a deszkáit.
– Minek ez az ócska koporsó nekem? – mondotta magában. – Legfeljebb
tüzet rakhatok belőle, egyébre úgy se jó.
Le is vitte a hátán a koporsót az udvarra, elkezdte hasogatni egy
fejszével, s hát, amint hasogatja, egyszerre egy kis titkos rekeszt lát
benne, azt mindjárt kinyitja, s egy írást talál benne. Nézi, nézi,
jobbról-balról a papírt, hát látja, hogy adóslevél, amely az apja nevére
szólt s egy gazdag ember volt az adós. Zsebredugta hamar az írást,
szaladt vele a bíróhoz, mutatja neki, s hát az azt mondja, hogy attól az
embertől ugyan hiába kéri a pénzét, mert az apjának se akarta
semmiképpen megfizetni az adósságát. Nem sokat törődött José (mert így
hívták a szegény embert) evvel a beszéddel, szaladt az adóshoz, s addig
fenyegette, hogy így s úgy, viszi akár a király elébe is a dolgot, hogy
az nagy keservesen kifizette neki a pénzt. Bezzeg, boldog volt most
José, zsebredugta a sok aranyat, többet nem is nézett az öccse háza
felé, hanem elindult a szomszéd város irányában.
Amint ment, mendegélt, jön vele szembe egy szegény asszony nagy
sírással. Kérdezi José tőle:
– Hát neked mi bajod, te szegény asszony?
– Nagy baj az én bajom, – felelte zokogva az asszony, – halálán van az
uram, s egy kegyetlen ember, akinek pénzzel tartozik, ilyen betegen be
akarja záratni a börtönbe!
– Ne búsulj, te szegény asszony, – mondta José neki, – adok én pénzt,
hogy kifizesd az urad adósságát!
Bezzeg, hálálkodott a szegény asszony Josénak, s szaladt haza boldogan a
pénzzel, átadta annak, akinek tartozott, s futott az urához. No, annak
szegénynek többet semmire se volt szüksége, meg volt már halva, mire a
felesége hazaért. Mikor José beérkezett a városba, ismét ott találta az
utcán a szegény asszonyt, siratta az urát, hogy még csak el se
temetheti, mert mind ami pénzt kapott, odaadta adósságba. Megsajnálta
José, kifizette a koporsó árát is, s ment tovább. Erősen megfogyatkozott
most már a pénze, össze-vissza három arany volt a zsebében. Gondolta
magában, evvel ugyan nem jut messzire, ő bizony beáll a királyhoz
szolgálatba.
Úgy is tett, ahogy elgondolta magában, elment a királyi udvarba, s ott
legelőször szolga lett, de olyan ügyesen végezte a dolgát, hogy a király
csakhamar lovaggá tette.
Telt, mult az idő, az ifjabbik testvér mind elpazarolta a pénzét, s
olyan szegény lett, mint a templom egere. Hallotta, hogy a bátyja milyen
szerencsésen járt a királyi udvarban, elment hát oda, s addig könyörgött
a bátyjának, amíg az ő szavára fel nem vették szolgának.
Itt is irígy, s rosszlelkű maradt, mint amilyen azelőtt volt, s amikor
megtudta, hogy az öreg, csúf király szerelmes Bella-Flór hercegnőbe, aki
elmenekült előle valahová, – elhatározta, hogy azt hazudja a királynak,
hogy az ő bátyja tudja, hová bujdosott a hercegnő, s el is tudja hozni.
Gondolta, majd karóba huzatja a király a José fejét, ha leány nélkül tér
vissza.
Úgy is tett, ahogy a gonosz eszével elgondolta, felsompolygott a
királyhoz, s eléadta, a mondókáját. Hej, felugrott a király nagy
örömében, s szalajtott rögtön José után! Jött is az lélekszakadva, mert
el nem tudta gondolni, hogy miért hivatják olyan sebbel-lobbal. Hát,
alig hogy beteszi a lábát a király szobájába, mondta ez neki:
– Ebben a pillanatban rohanj Bella-Flór hercegnőért, s ha nélküle térsz
haza, az életeddel játszol! – Amint ezt mondta, hátat fordított a király
s otthagyta egyedül a teremben.
Állt, állt egy darabig nagy csudálkozással José s nem tudta elgondolni,
hogy ugyan honnan is tudja ő elhozni Bella-Flór hercegnőt, mikor azt se
tudja, hogy hol van? De a világ végéig még se állhatott a király
szobájában, nagy búsan lement az istállóba, hogy lovat válasszon magának
az útra. Nézegette a szebbnél-szebb lovakat egymásután, olvasgatta le a
nevüket az aranytábláról, mert abba volt mindegyiké belevésve, de egyik
se tetszett neki, s már végire ért az istállónak, mikor egy öreg fehér
ló feléje fordította fejét, s így szólt hozzá suttogva:
– Válassz engem s minden jóra fordul!
José nem is gondolkodott a dolgon sokat, rátette a nyerget a fehér lóra,
kivezette az istállóból, ráugrott s elindultak. Ott volt a kemence előtt
három frissen sütött cipó, azt felvétette a ló Joséval, s betették a
tarisznyába, úgy mentek ki a kapun. Jó messzire haladtak már, anélkül,
hogy valami történt volna velük, egyszerre aztán a ló megpillant egy
hatalmas hangyabolyt, ott megállott, s azt mondta Josénak:
– Morzsáld el azt a három cipót ezeknek a hangyáknak, fiam.
– Jó lenne az nekünk is, édes lovam, – felelte José, de a ló nem
hallgatott a szavára, s azt válaszolta:
– Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy valakivel! Add oda a
cipókat!
Többet José egyet sem ellenkezett, hanem elmorzsálta a cipókat, aztán
felült a lova hátára s mentek tovább: Alig mentek ismét egy jó darabon,
sziklás, meredek helyre értek, s hát ott vergődött egy hatalmas sas a
vadász hálójában. Megállott a ló a sas előtt, s mondta Josénak:
– Szállj le, s szabadítsd ki azt a szegény madarat!
– Igen sokáig fog tartani, édes lovam, – felelte José, – s mikor érünk
akkor a hercegnőhöz?
– Ne törődj te avval, te csak ne mulassz el soha egy alkalmat se, hogy
jót tégy valakivel, – mondotta a ló Josénak.
Leszállott hát kénytelen-kelletlen a legény, s kiszabadította a sast a
hálóból, s akkor indultak ismét tovább. Amint jó darabon mentek, egy
folyó partjára érnek, hát ott látnak a homokban egy kis halat, amint
tátogtat nagy keservesen, s szeretne visszajutni a vízbe.
– Nem látod, édes gazdám, azt a kis halat? – szólalt meg ismét a ló, –
hiszen ha nem teszed vissza a vízbe, meg fog fulladni a homokban?
– Nohát, mi így soha rá nem találunk Bella-Flór hercegnőre, ha minden
percben megállunk, – dohogott José, – de mégis leszállott, s visszadobta
a vízbe a halat.
– Ne félj, az nem időveszteség, amikor másokon segítünk, – mondotta a
ló, – s avval mentek ismét tovább.
Kis idő mulva rengeteg erdő közepébe értek, ott állott a Bella-Flór
hercegnő palotája, s ő éppen mikor odaértek, etetgette a tyúkjait,
kakasait.
[Illustration: – Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy
valakivel!]
– Álljunk meg itt az udvaron, majd én ficánkolok s kelletem magam, –
mondotta a ló, – hogy a hercegnő is kedvet kapjon egy kis lovaglásra.
Akkor aztán, ha felült reám, ugrálni kezdek, úgy teszek, mintha le
akarnám dobni a hátamról, s te mondjad neki, hogy bizonyosan azért
ugrálok, mert nem szokott nő ülni rajtam, aztán kérjed, engedje meg,
hogy te is felülj a háta mögé, hogy vigyázhass rá. Ha aztán te is a
nyeregben leszel, egyet se búsulj, repülünk haza a király udvarába, mint
a szél.
Minden úgy is történt, ahogy a ló előre megmondotta, s alig telt belé
egy jó fertályóra, már vágtattak, sebesebben, mint a szél, a királyi vár
felé. A hercegnő rögtön látta, hogy őt bizony csúffá tették, de nem
szólt egy szót sem, hanem hirtelen leoldotta a kötényét, amely tele volt
csirkéknek való korpával, s egy szempillantás alatt mind leszórta a
földre.
– Ó Istenem, – sikoltott most, – elejtettem mind a korpámat, kérlek,
lovag, szállj le s szedd fel.
De José nem állította meg a lovat, hanem azt felelte neki:
– Lesz ott elég korpa, ahova mi megyünk! – s avval vágtattak is tovább.
Nemsokára egy sűrű erdőbe értek, ott elévette Bella-Flór hercegnő a
zsebkendőjét, elengedte s a szél felfujta a legmagasabb fa tetejére.
– Ó Istenem, – kiáltott fel – állítsd meg a lovat, s menj fel a fa
tetejére a zsebkendőmért!
– Lesz ott elég zsebkendő, ahová mi megyünk, – felelte José és vágtatott
tovább.
Az erdőből hamarosan kijutottak s egy patakhoz értek, ott lehúzta
Bella-Flór hercegnő az ujjáról az aranygyűrűjét, behajította a vízbe, s
felsikoltott:
– Jaj Istenem, a legkedvesebb gyűrűm beleesett a vízbe, szálljunk le és
nézzük meg, hol lehet.
De José nem állította meg most sem a lovat, hanem azt mondta:
– Lesz ott szebbnél-szebb gyűrű elég, ahová mi megyünk.
Nemsokára a palotához értek. Hát, a király már ott várta őket, de bizony
a hercegnő még csak rá sem vetette a tekintetét, hamar beszaladt egy
szobába s magára zárta az ajtót. Hiába könyörgött a király neki, hogy
jöjjön ki, egyre azt hajtogatta, hogy csak akkor jön ki, ha elhozza neki
valaki azt a három dolgot, amit elvesztett az úton. Hivatta a király
ismét Josét, mert azt gondolta, ha valaki, akkor csak ő fogja tudni,
hogy mit, s hol vesztett el a hercegnő. No, szegény José, amint
meghallotta a király parancsát, megint búnak eresztette a fejét, de
bizony azt ereszthette, mert ha kedves volt az élete, újra vissza
kellett indulnia. Legelőször is hű társához, a fehér lóhoz ment,
elkeseregte a bánatát, de az megvígasztalta:
– Egyet se búsulj, édes gazdám, ülj fel a hátamra, majd csak megleszünk
valahogy.
Fel is pattant José rögtön a hátára, s mentek a sebes szélnél is
sebesebben, addig, amíg a hangyabolyhoz nem értek. Ott megállott a ló, s
azt mondta Josénak:
– Akarod, hogy megkapjad a hercegnő korpáját?
– Hát persze, hogy akarom, – felelte José, – de hiába akarom, mert míg a
világ, meg két nap, nem tudnám én azt összeszedni!
– Kiálts csak egyet a hangyáknak, ne félj, összeszedik azok neked,
hálából, hogy jóllakattad őket! – mondotta a ló.
Csudálkozva tekintett José a lóra, de mert okosabb dolog úgy sem jutott
az eszébe, hát kiáltott a hangyáknak, s ím, alig mondta el nekik, hogy
mit akar, nagy sürgés-forgás támadt közöttük, s hordták nagy buzgón
mindenünnen a korpamorzsákat. José leült egy fa alá pihenni, a lova meg
ropogtatta mellette a jó friss füvet, amíg csak egy jókora halom korpa
nem állott előttük. Azt hamar felszedte José, bekötötte egy zsákba,
felpattant a lóra és mentek tovább. Addig vágtattak, amíg csak ahhoz a
hatalmas fához nem értek, amelyre felröpítette a szél Bella-Flór
hercegnő zsebkendőjét. Csóválta szegény José a fejét, amikor
megpillantotta a fa legeslegtetején, egy vékonyka ág végén lobogni a
zsebkendőt.
– Hej, ha madár volnék, – sóhajtotta, – akkor talán le tudnám hozni
onnan, de ember képében sohase!
– Egyet se félj, édes gazdám – mondotta a ló, – hívd csak azt a sast,
amelyiket megszabadítottál a hálóból, majd lehozza az neked a
zsebkendőt.
Kiáltott is mindjárt José a sasnak, s az ott termett, egy perc mulva már
hozta is csőrében a Bella-Flór hercegnő zsebkendőjét. Köszönte nagy
boldogan José s felpattant ismét a fehér lóra, s addig vágtattak, míg
csak a patak partjára nem értek.
Már sötétedett az idő, s José alig látott az orráig, nemhogy a patak
fenekén meg tudta volna találni a gyűrűt. Felsóhajtott nagy szomorúan:
– Hogy tudnám én megtalálni azt a gyűrűt, mikor azt sem tudom, hogy
merre keressem?
– Ne búsulj, – felelte a fehér ló – kiálts csak egyet annak a halnak,
amelyiket bedobtál a vízbe, majd eléhozza az mindjárt!
Csakugyan így is tett José, kiáltott a halnak, az ott is termett, s egy
szempillantás mulva hozta szájában a gyűrűt. Köszönte José, s felpattant
a lóra, visszalovagolt a palotába. Hej, vitte a király nagy örömmel a
hercegnő szobájához az elveszett holmikat, de bizony az most se akarta
semmiképpen beereszteni, hanem azt kiáltotta ki:
– Addig az én szobám ajtaját ki nem nyitja senki, amíg azt a gazembert,
aki elrabolt engem a váramból, forró olajban meg nem főzik!
A király megszomorodott erre a beszédre, hogy így fizessen a José
hűséges szolgálatáért, de aztán mégis maga elé hivatta, s azt mondta
neki:
– Nem tehetek róla, édes szolgám, hogy így kell hűségedet meghálálnom,
de Bella-Flór hercegnő azt akarja, hogy forró olajban főzesselek meg, s
én az ő kívánsága ellen semmit sem tehetek.
Elbúsulta magát szegény José, lement nagy búsan az istállóba s
elpanaszolta szomorú sorsát a fehér lónak.
– Egyet se búsulj, – vígasztalta meg a ló – csak ülj az én hátamra.
Amikor be kell ugranod a forró olajba, én felszippantom az egyik
orrlyukamon a forró olajat, s mire kieresztem a másikon, már le is hült,
semmi bajod se lesz tőle.
Többet egyet se kérdezősködött José, hanem úgy tett, ahogy a fehér ló
tanácsolta, s amikor az egész udvar összegyült, mosolygó arccal ugratott
belé a forró olajba. Hát majd meghalt mindenki a nagy csudálkozástól,
amikor egy perc mulva kiugrott az olajoskatlanból, de úgy megfiatalodva
s megszépülve, hogy a szemük-szájuk elállott a bámulástól. Bella-Flór
hercegnő is eléjött a szobájából erre a csudálatos hírre, s amint
meglátta a gyönyörű legényt, rögtön a nyakába borult s azt mondta:
[Illustration: A király beleugrott az olajoskádba.]
– Én a tiéd, te az enyém, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!
Bezzeg, José se mondatta kétszer ezt magának, a király meg szertelen
nagy bosszuságában beleugrott az olajoskádba, s abban a szempillantásban
porrá is égett. Josét ekkor kikiáltották királlyá s még aznap
megtartotta a lakodalmát Bella-Flór hercegnővel. Amikor a legnagyobb
dínom-dánom folyt a palotában, ő kisurrant az istállóba, s megkérdezte a
fehér lovat:
– Mondd meg most már, édes lovam, miért tettél te annyi jót velem?
A fehér ló pedig így válaszolt neki:
– Nem vagyok én ló, hanem annak a szegény embernek a lelke, akinek az
adósságát kifizetted s akit eltemettettél. Hálából tettem mindent, amit
tettem, s jegyezd meg jól magadnak, hogy minden jótettnek megvan a
jutalma, elébb vagy utóbb.
Azzal eltünt a fehér ló, s José felment a palotába. Még sokáig élt
boldogságban a szép Bella-Flór hercegnővel, s jóságosan uralkodott élete
végéig.
Porkó király.
(Sziciliai mese.)
Volt egyszer egy király s egy királyné. Nem volt gyermekük s mindig
amiatt siránkoztak, gyermekért epekedtek, de bizony hiába. Egyszer a
királyné elment sétálni s amint sétált, látott egy kocát a malackáival.
Felsóhajtott a királyné:
– Ó, Istenem, lám, ennek az oktalan állatnak is mennyi gyereke van, csak
nekem nem adott az Isten gyermeket, pedig mennyit imádkoztam! Nem bánnám
én, bárcsak egy gyermekem volna, mégha malac volna is az a gyermek!
Hiszen ha ezt kívánta: kívánsága teljesedett is a királynénak. Született
neki egy kis malackája.
Hej, lett nagy bánat a királyi palotában! Nemcsak a királyi palotában,
hanem az egész országban. Búsult a királyné, sírt keservesen, de aztán
lassacskán megvígasztalódott s mondotta:
– Hát ez a malacka mégis csak az én gyermekem s éppen úgy szeretem,
éppen olyan kedves nekem, mintha egy szép gyermek volna! – A kebeléhez
szorította a malackát, szoptatta, ápolta, dajkálta s a malacka nőtt
napról-napra, mind nagyobb s nagyobb lett.
Egyszer aztán mi történt, mi nem: elég az, hogy a kis malacka elkezdett
szaladgálni körül a palotában s mind azt mormogta:
– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
– Ó, Istenem! – mondotta a királyné az urának. – Mit csináljunk? Hisz
nem kapunk hozzá királykisasszonyt! Nincs az a leány, aki hozzámenjen
feleségül. Mit tegyünk? Merre forduljunk? – kesergett, tűnődött magában
a királyné. Egyszer aztán eszébe jut, hogy jár a palotába egy mosónő,
annak van három szép leánya. Megpróbálja: hátha az feleségül adná az
egyik leányát az ő fiának. A királyné mindjárt el is hivatta a mosónőt s
mondotta neki:
[Illustration: Ó, felséges királyné, hogy adjam gyermekemet egy
disznóhoz?]
– Hallod-e, tégy nekem egy szívességet! A fiam meg akar házasodni. A
legidősebb leányodat add hozzá!
– Ó, felséges királyné, – mondotta a mosónő – hogy adjam a gyermekemet
egy disznóhoz?
– Meg kell tenned! – mondotta a királyné. – Különben is jó dolga lesz a
leányodnak: királyné lesz belőle. Neked pedig mindent adok, amit a
szemed, szájad kíván.
Szegény volt a mosónő, hogyne lett volna! Rábeszéltette magát, elment
haza s mondotta az idősebbik leányának: