– Te, ostoba! förmedt rá a törpe, hát ennél okosabbat nem tudsz
kitalálni?
– Csak ne türelmetlenkedjék kelmed, csitította Hófehérke, mindjárt
segítek én.
Történetesen zsebében volt a kis ollója, azzal nyissz, nyissz!
lenyisszentette a törpe szakállát. Ahogy megszabadult a törpe, fölkapta
a zsákját, amely ott hevert a fa mellett s amely tele volt arannyal, s
ahelyett, hogy csak egy szóval is megköszönte volna a leánykák jóságát,
felkapta a zsákot a vállára, rá se nézett a leánykákra, csak eltűnt a
rengetegben.
– No, ez igazi fura ember, mondották a leánykák, de többet nem törődtek
vele. Amint elegendő galyat szedtek, hazamentek.
Telt, mult az idő, egyszer Hófehérke és Rózsapiroska kimentek a patakra,
hogy horgásszanak. Amint a patakhoz közelednek, látják, hogy a patak
partján valaki, valami vergelődik, mintha bele akarna ugorni a patakba.
Oda futnak s hát – a törpe volt az.
– Mit akar kelmed? kérdezte Rózsapiroska, csak nem akar a vízbe ugorni?
– De már olyan bolond csak nem vagyok, kiabált a törpe. Nem látjátok,
hogy a hal akar belerántani?
Az ám, a törpe hosszú szakálla valahogy összegabalyodott a horoggal s
annál fogva rángatni kezdette egy nagy hal. Húzta, rángatta a horgot, de
a szakálla miatt nem tudta rándítani elég erővel s ha oda nem érnek a
leánykák, bizonyosan belebukik a vízbe. De a leánykák hirtelen elvágták
a szakállát, kiszabadították a horogból. Hát azt hiszitek, megköszönte
ezt a törpe? Dehogy köszönte, dehogy köszönte! Elkezdett kiabálni,
szitkozódni, hogy egyebet sem tudnak, csak mindég az ő szép szakállából
vágnak le, úgy segítnek rajta!
Ahogy megszabadult, fölkapott egy zsákot a nádasból, (az a zsák tele
volt drága gyöngyökkel), s egy szempillantás alatt eltűnt, mintha a föld
nyelte volna el.
Telt, mult ismét az idő, az özvegyasszony beküldötte a városba a
leánykákat, hogy vegyenek tűt, cérnát, szalagot s mi mást. Egy nagy
kopár pusztaságon mentek át a leánykák, azon a pusztaságon nagy, óriás
sziklák voltak szerte-széjjel. Ott a sziklák felett egy szörnyű madár
kerengett, aztán egyszerre csak leszállott a földre egy szikla mellé.
Abban a pillanatban szörnyű sikoltást hallanak, futnak oda s hát az a
nagy madár – keselyűsas volt az! – éppen fel akarja venni a törpét a
hátára s vinni, ki tudja, hová, merre. Nosza, a leánykák megragadták a
törpét, s addig küzdöttek a sassal, hogy az végre is eleresztette. Ahogy
megszabadult a törpe s magához tért az ijedtségtől, rárivalt a
leánykákra:
– Hát aztán nem tudtatok vigyázni jobban? Mind összeszaggattátok a
ruhámat, haszontalanok, ügyetlenek!
Azzal felkapott egy zsákot a szikla mellől (tele volt a zsák drágakővel)
s eltűnt.
A leánykák csak mosolyogtak rajta, megszokták már a hálátlanságát, nem
törődtek vele. Bementek a városba, ott elvégezték vásárjukat, aztán
jöttek vissza szép csendesen. Hát amint jönnek visszafelé a pusztaságon,
kit látnak megint? Ott ült egy kicsi tiszta helyen a törpe, kiürítette a
zsákból a drágaköveket. A nap éppen akkor szállott le, visszasütött a
drágakövekre, ragyogtak, tündököltek s a leánykák ámulva, bámulva
állottak meg, úgy csudálták a ragyogó drágaköveket. Egyszerre csak
felpillant a törpe, meglátja őket, rájuk kiált:
– Na, mit álltok, mit tátjátok itt a szájatokat?
Felugrott nagy mérgesen, hogy tovább állítson, de abban a pillanatban
kilép az erdőből a medve, szalad feléjük szörnyű ordítással, szaladott
volna a törpe is, de a félelemtől földbe gyökerezett a lába. Amikor a
medve odaérkezett, a törpe összefogta a kezét, úgy könyörgött:
– Hagyd meg életemet s neked adom ezt a sok drágakövet!
De a medve nem hallgatott rá, csak rátapintott a talpával s a gonosz
törpe még jajt sem kiálthatott – vége volt.
Hófehérke s Rózsapiroska is, amikor messziről látták a medvét,
elszaladtak, mert nem ismerték meg az ő kedves medvéjüket, de a medve
utánuk szaladt, megállította:
– Ne féljetek, Hófehérke s Rózsapiroska, várjatok, veletek megyek én is.
A leánykák megismerték a hangjáról, megálltak, s ím, amint a medve
közelükbe ért, nem volt az már medve! Hirtelen levetette magáról a
medvebőrt s színarany gúnyába öltözött, deli, szép királyfi állott
előttük. Mondta a leánykáknak:
– A király fia vagyok én, de ez az istentelen törpe, aki a kincseimet
ellopta volt, megvarázsolt, medveként kellett élnem az erdőben, míg
kezem közé nem került s ki nem nyomtam belőle a gonosz lelkét.
Még aznap eljegyezte a királyfi Hófehérkét, a testvére meg
Rózsapiroskát. Az anyjukat s a két rózsafát magukkal vitték a királyi
palotába, volt ott aztán lakodalom, hét országra szóló. A rózsafácskákat
elültették az ablakuk előtt s nyílott minden esztendőben fehér rózsa,
piros rózsa, nyílik most is – aki nem hiszi, menjen oda s nézze meg!
A párjanincs szép királykisasszony.
(Orosz mese.)
Volt egyszer egy cár s annak felesége s egyetlenegy fia. Egy-két napos
volt még a gyermek, de szörnyen sírós: egy sereg dajka volt körülötte,
folytonosan ringatták-rengették, csicsísgatták, de ha egyszer sírni
kezdett, nem voltak képesek elhallgattatni. Sorba dültek ki a dajkák
mellőle. Egyszer azután az egyik dajka beszaladt a cárhoz és mondotta
neki:
– Gyere, nagy cár, gyere, ringasd el a fiacskádat, mi nem vagyunk rá
képesek.
Szaladott a cár, elkezdette ringatni a bölcsőt s dúdolgatta magában:
– Aludj, fiacskám, édes fiacskám, aludj, aludj! Nőjj nagyra, szépre,
majd azután a feleséged lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki
három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája és kilenc
testvérnek a hugocskája!
A cárevics azonnal elaludott, három teljes napig meg sem mozdult,
aludott szépen, csendesen. De amikor felébredett, olyan keservesen sírt,
hogy a dajkák hiába csicsísgatták, hiába ringatták-rengették, nem tudták
elaltatni. Megint szaladott az egyik dajka a cárhoz.
– Gyere, nagy cár, gyere, siess. Altasd el a fiacskádat! – Jött a cár,
rengette, ringatta a bölcsőt s dudolgatta magában:
– Aludj, édes fiam, aludj. Nőjj nagyra, szépre; azután a feleséged lesz
a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a leánykája, három
nagyanyának az unokája, kilenc testvérnek a hugocskája!
A cárevics ismét elaludott és három napig meg sem mozdult. Aludott
szépen, csendesen. Amikor aztán felébredett, megszólalt s mondotta a
cárnak:
– Apácskám! Add rám áldásodat, mert én elmegyek messze földre világot
látni.
– Mit gondoltál, fiacskám, hiszen még csak kilenc napos vagy! – mondotta
a cár.
– Add rám áldásodat, mert akár adod, akár nem, én megyek.
– Hát csak eredj, fiam, legyen rajtad Isten áldása! – mondotta a cár.
De akkor már a cárevics szép nagy fiú volt. Aki látta, megcsudálta, nem
hitt a szemének.
Elbúcsuzott apjától, anyjától, mindenkitől, aztán elindult a cárevics,
hogy megkeresse a párjanincs szép királykisasszonyt. Amint ment,
mendegélt, találkozott egy öregemberrel.
– Hova mégy, fiacskám? – kérdezte az öregember. – Szabad akaratból mégy,
vagy kényszerűségből?
– Semmi kedvem arra, hogy veled beszélgessek! – felelte a cárevics. De
amint egy-két lépéssel tovább haladott, megbánta nyers beszédét,
visszafordult az öregemberhez s mondotta neki:
– Várj, nagyapácskám, várj! Mit is kérdeztél te tőlem?
– Azt kérdeztem, hogy szabad akaratból indultál-e útnak, vagy
kényszerűségből?
– Félig szabad akaratból, félig kényszerűségből, – felelte a cárevics. –
Mikor még bölcsőbeli gyermek voltam, az apám azzal altatott el, hogy
enyém lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a
leánykája, három nagyanyának az unokája s kilenc testvérnek a
hugocskája.
– Szép, szép, – mondotta az öregember – hanem gyalogszerrel nem érsz te
el ahhoz a párjanincs szép királykisasszonyhoz. Messze, igen messze
lakik az ide.
– Hát hol lakik? – kérdezte a cárevics.
– Az aranyországban, a világnak a végén.
– Hát hogyan juthatok én oda? Hol találhatok én magamnak való csikót,
amely odavigyen?
Mosolygott az öregember:
– Hol találhatsz? Hát nincs az apádnak elég lova? Eredj vissza! Van
otthon harminc egyforma ló, s parancsold meg a lovásznak, hogy hajtsa ki
azt a harminc lovat a Kéktengerre. Amelyik ló legmesszebb megy be a
tengerbe, akkor, amikor éppen nyakáig ér a víz, s nagyot csendül a hab,
akkorát, hogy a csendülés a tenger egyik partjától a másik partjáig
hallik: azt a lovat, amikor visszajön, fogd meg, nyergeld fel, azzal
indulj az aranyországba.
– Köszönöm a jó tanácsot, nagyapácskám! – mondotta a cárevics, s úgy
tett, amint az öregember tanácsolta. Hazament, még egy éjjel otthon
aludott, másnap reggel a harminc lovat kihajtotta a Kéktengerre. Azt a
lovat, amelyik a legbeljebb ment a tengerbe, amikor visszajött,
megfogta, felnyergelte, s felült reá. Ahogy a kapún kiértek, megszólalt
a ló:
– Fordulj le a földre, cárevics, hadd lépek rád háromszor!
A cárevics lefordult a ló hátáról, de a ló csak kétszer lépett rá és
mondta:
– Mégis sok volna háromszor rád lépnem, mert akkor olyan nehéz lennél,
hogy kettőnket a föld nem bírna el.
A cárevics visszaült a lóra és azzal elvágtattak. Egész nap vágtatott a
ló, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Amikor aztán
esteledett, alkonyodott, a félhomályosságban valami épületfélét
pillantott meg a cárevics. – Vajjon mi lehet ez? – kérdezte magában. –
Kunyhó-e, torony-e, ház-e? – Nem tudta kivenni. Odament az épülethez, a
lovát megkötötte a kapu rézgyűrüjéhez, ő pedig belépett az udvarba.
Ahogy belépett, egy öregasszony állott előtte. Üdvözölte az
öregasszonyt, az fogadta nyájasan s marasztotta:
– Maradj itt, fiam, éjszakára! Hova indultál?
– Ne kérdezd ezt most, öreganyám. Elébb adj ennem-innom, hagyd, hogy
lefeküdjem. Éhes is vagyok, szomjas is vagyok, igen fáradt vagyok; majd
azután kérdezősködhetel.
Bement az öregasszony házába, az meg mindjárt készített jó vacsorát,
vetett neki jó puha ágyat. Hamarosan megvacsorázott, aztán lefeküdött az
ágyba a cárevics s mondta:
– Na, öreganyám, most már kérdezhetsz.
– Hát, hova indultál, édes fiam?
– Anyácskám, amikor én kicsi gyermek voltam, az édes apám, a cár, azzal
ringatott el, hogy a párjanincs szép királykisasszony lesz a feleségem,
aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája s kilenc
testvérnek a hugocskája.
– Hej, fiam, – mondotta az öregasszony – hetven esztendős vagyok, de a
párjanincs szép királykisasszonyról soha sem hallottam. Talán a néném
tud róla. Egy napi távolságra lakik ide. Majd reggel menj hozzá, addig
csak aludjál. A reggel okosabb, mint az este.
A cárevics lefeküdött, elaludott szépen, egész éjjel meg sem mozdult,
aztán jókor reggel felkelt, megmosakodott, a lovát felnyergelte;
elbúcsuzott az öregasszonytól, azután elvágtatott hegyeken, völgyeken,
erdőkön, mezőkön át. Amikor esteledett, alkonyodott, a félhomályosságban
ismét valami épületfélét pillantott meg. De nem tudta, ház-e, palota-e,
amit lát. Közelébe vágtatott: ház volt az is. Nagy kapuja volt, a kapun
ezüst gyűrü, ahhoz kötötte a lovát, azután belépett az udvarba. Éppen az
udvaron állott egy öregasszony.
– Pfuj, pfuj, még sohasem szagoltam orosz csontot! – mondotta az
öregasszony. – Hogy kerültél te ide?
– Majd megmondom, édes öreganyám. Elébb azonban adj ennem, innom s vess
nekem jó ágyat, mert éhes vagyok, szomjas vagyok s igen elfáradtam.
Az öregasszony mindjárt vacsorát készített, jól megvendégelte a
cárevicset, ágyat is vetett neki, azután kérdezte:
– Na, fiacskám, hát honnét vezérelt ide az Isten?
– Anyácskám, amikor még kicsi gyermek voltam, édes apám, a cár, azt
mondotta, hogy a párjanincs szép királykisasszony lesz a feleségem.
– Hej, fiam, – mondotta az öregasszony – nyolcvan esztendős vagyok,
azóta itt lakom folyton ebben az erdőben, de hírét sem hallottam a
párjanincs szép királykisasszonynak. Hanem van nekem egy idősebb néném,
annak a szolgálatában vannak az erdő vadjai, a levegő madarai, a vizek
halai. Ami csak ezen a világon van, ezek mindenről tudnak. Most csak
feküdj le szépen, aludjál, reggel menj tovább. A reggel okosabb, mint az
este.
A cárevics lefeküdött, aludott szépen; reggel korán felkelt,
megmosakodott, a lovát felnyergelte, elbúcsuzott az öregasszonytól.
Vágtatott hegyeken-völgyeken át s meg sem állott, amíg nem esteledett,
alkonyodott. Akkor megint egy házhoz ért. Annak a háznak rengeteg nagy
kapuja volt, azon a kapun aranygyűrü. Idekötötte a lovát, azután bement,
hogy szállást kérjen éjszakára. Ott állott az udvar közepén egy
öregasszony és rákiáltott a sötétségben:
– Ki jött ide? Arra sem vagy érdemes, hogy vasgyűrühöz kösd a lovadat,
nemhogy aranyhoz kössed!
– Jó anyácskám, – mondotta a cárevics – ne haragudj, inkább eloldom a
lovamat s valahova máshova kötöm!
– Hát csak maradjon a lovad, gyere be, nem akarok én semmi rosszat. Csak
azt mondd meg: honnét jöttél, mióta jöttél, s merre szándékozol?
– Hej, anyácskám, hiszen majd elmondom én azt, hanem reggel óta egy
befaló falás nem sok, annyit sem ettem, egy csepp vizet nem ittam. Éhes
vagyok, fáradt vagyok, adj nekem előbb vacsorát, azután majd mindent
elmondok.
Adott neki az öregasszony vacsorát, vetett jó puha ágyat, akkor azután
elmondotta a cárevics, hogy mivel altatta őt el az apja, amikor gyermek
volt.
– Hej, fiam, fiam! Kilencven esztendős vagyok, mióta megszülettem, itt
lakom ebben az erdőben, de a párjanincs szép királykisasszonynak még
hírét sem hallottam. Hanem csak feküdj le, aludjál, majd reggel
elészólítom én az állataimat, valamelyik csak tud a párjanincs szép
királykisasszonyról.
Lefeküdött a cárevics, aludott szépen, csendesen.
Reggel, amikor felkelt, felkelt az öregasszony is, kiállott az udvar
közepére s csengő hangon kiáltotta:
– Halak, halak! Gyertek ide mind!
Abban a pillanatban háborogni kezdett a Kéktenger, zajgott, hullámzott,
kicsapott a medréből, azután megint visszacsapott és rengeteg sok hal
maradt a szárazföldön, a kapu előtt. Kérdezte az öregasszony:
– Hallottatok-e ti a párjanincs szép királykisasszonyról, aki három
anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája és kilenc testvérnek a
hugocskája?
– Nem, sohasem hallottunk! – felelték a halak mind egyértelemmel.
Akkor újra kiáltott az öregasszony:
– Erdő vadjai, gyertek ide!
Egyszeribe megmozdult az erdő, s amennyi vad volt benne, mind ott
termett az öregasszony előtt. Kérdezte ezeket is:
– Hallottátok-e hírét a párjanincs szép királykisasszonynak?
– Soha, de soha nem hallottuk! – felelték egyértelemmel az erdő vadjai.
– Gyertek ide, levegő madarai! – kiáltott az öregasszony.
Még az ég is elfeketedett, annyi madár szállott le egyszerre a magas
levegőégből.
– Hallottátok-e hírét a párjanincs szép királykisasszonynak?
– Soha, de soha nem hallottuk! – felelték a madarak is egyértelemmel.
Az öregasszony megfogta a cárevics kezét, bevezette a házába. Szomorú
volt maga is, de még szomorúbb a cárevics.
– Látod, fiam, látod, még ezek sem hallották a párjanincs szép
királykisasszonynak a hírét! – De alig léptek be a házba, egyszerre csak
jött nagy szárnycsattogással, hogy csakúgy zúgott-búgott bele a levegő,
a Mogol madár. Leszállott a ház elé.
– Hol voltál, – kérdezte az öregasszony – hogy olyan későn értél ide?
– Ott voltam a párjanincs szép királykisasszonynál, – felelte a Mogol
madár. – Éppen templomba készült, én díszítettem fel a ruháját.
– Na, ez jó, – mondotta az öregasszony – ez majd téged elvisz, cárevics,
ne búsulj. Hallod, – fordult a Mogol madárhoz az öregasszony – ezt a
fiút elviszed a párjanincs szép királykisasszonyhoz!
– Jó szívvel, – mondotta a Mogol madár – hanem ugyancsak el kell látni
magunkat ennivalóval, mert messze útra megyünk!
– Mennyi hús kell? – kérdezte a cárevics.
– Bizony kell 120 font hús és egy hordó víz.
A cárevics ökröt vásárolt, levágatta, azután egy hordót megtöltetett
vízzel, a húst is, a vizet is rátette a madár hátára, akkor ment a
kovácshoz, csináltatott egy hosszú vaslándsát, aztán elbúcsuzott az
öregasszonytól s felült a Mogol hátára. A lovat otthagyta az
öregasszonynál; rábízta, hogy őrizze, amíg visszatér.
Felszállott a Mogol madár a magas levegőégbe, repült erdőkön, tengereken
át s amint repült, vissza-visszafordította a fejét. A cárevics pedig
egy-egy nagy darab húst rákötött a lándsára, odanyujtotta. Már csak egy
darab hús volt, félt a szegény cárevics, vajjon mi lesz most, ha az is
elfogy? Mondta a Mogolnak:
– Mogol madár, Mogol madár! Szállj le a földre, mert mindjárt nem lesz,
amit egyél.
– Mit gondolsz, cárevics? Rengeteg erdő van itt alattunk és szörnyű
süppedős mocsár. Ha itt leszállunk, innen soha ki nem kerülünk.
Odaadta az utolsó darab húst is a Mogol madárnak, aztán a madár csak
repült, repült tovább. Még mindig nem szállhatott le.
– Adj húst! – kiáltott vissza a Mogol madár.
Mit volt mit nem tenni szegény cárevicsnek, kivágott a combjából egy
darab húst, azt nyújtotta elé. Amikor aztán azt is megette a Mogol
madár, megcsattogtatta a szárnyát, hogy rengeteg szél kerekedett belé s
a következő pillanatban leereszkedett szép csendesen a földre. Gyönyörű
szép selyemrét volt, ahova a Mogol madár leszállott. Tele volt ez a
selyemrét csupa kék virággal. A cárevics leszállott a madárról,
elindult, de szörnyen sántított.
– Hát te miért sántálsz, cárevics? – kérdezte a Mogol.
– Én bizony azért, Mogol madár, mert az utolsó falatot a combomból
vágtam ki.
– Bizony, ha a combodból, nesze! – s kiköpte a szájából a cárevics
combját, visszatette a helyére. Azután ráfujt, megint ráköpött s a
cárevics combja visszaforrott a helyére.
– Na, cárevics, ihol a város. Én itt majd várlak téged. Te csak menj be
bátran, ott lakik a párjanincs szép királykisasszony. Elébb azonban
feküdj le szépen, pihend ki magadat, aludjál. Majd reggel, amikor a
harangok megkondulnak, felébresztlek, menj a templomba, ott meglátod a
párjanincs szép királykisasszonyt.
Lefeküdött a cárevics, elaludott, s amikor aztán reggel megkondultak a
harangok, költötte, ébresztgette a Mogol madár, de a cárevics meg sem
mozdult. Csipkedte a csőrével, rugdosta a karmával: hiába! Meg sem
mozdult. Egész délelőtt nem ébredett fel. Aztán délben megint
megkondultak a harangok a déli litániára, akkor nagynehezen felébredett
a cárevics. Hirtelen felugrott, megmosakodott, szépen felöltözködött,
sietett a templomba, belépett, meghajtotta magát négy felé, azután még
egyszer a párjanincs szép királykisasszony előtt. Akkor szépen a leány
mellé állott s egymás mellett állva imádkoztak. Amikor a litániának vége
volt, a cárevics szépen kijött a templomból, körülnézett s hát éppen
akkor jön a Kéktengeren egy hajó, ebből a hajóból kiszállott hat vitéz.
Azért jöttek, hogy megverekedjenek a párjanincs szép
királykisasszonyért. Amint a hat vitéz meglátta a cárevicset, gúnyosan
szóltak rá:
– Hát ez a parasztfickó mit akar itt? A párjanincs szép
királykisasszonynak még a kisujjára sem érdemes!
De hiszen ezt csak egyszer mondották, másodszor nem, mert a cárevics
szörnyű haraggal felemelte az öklét, egyet sujtott, s három vitéz esett
el abban a pillanatban. Azután megint felemelte az öklét, sujtott
másodszor is, s megint három vitéz esett le a porba. Akkor aztán
visszament a Mogol madárhoz.
– Na, cárevics, láttad-e a párjanincs szép királykisasszonyt?
– Láttam, láttam és el sem is felejtem soha.
– Hát akkor csak feküdj le, pihend ki magadat, reggel majd
felébresztlek, ha megkondítják a harangot.
Lefeküdött, elaludott, hanem mikor reggel megkondultak a harangok, hiába
ébresztgette, költögette, csipkedte, rugta a Mogol madár, nem tudta
felébreszteni, olyan mélyen aludott. Aludt délig, akkor ismét
megkondultak a harangok a déli litániára. A cárevics felébredett,
hirtelen felugrott, megmosakodott, felöltözött és szaladott a templomba.
Ott találta ismét a templomban a párjanincs szép királykisasszonyt,
melléje állott, a királykisasszony ránézett, elpirult, de nem szólt
semmit, csak szép csendesen imádkozott. Imádkozott a cárevics is.
Mikor a litániának vége volt, egymás mellett mentek ki a templomból, de
ahogy kilépett a templomból a cárevics, íme megint jött egy hajó a
Kéktengeren s a hajóból kiszállott most tizenkét vitéz. Ezek is
megnézték gúnyosan a cárevicset és mondták:
– Hát ez a parasztfickó mit akar itt? Hisz még a kisujjára sem érdemes a
párjanincs szép királykisasszonynak!
Szörnyű haragra lobbant a cárevics, öklét felemelte, közibök sujtott és
egyszerre hat vitéz harapott a fűbe. Aztán ismét felemelte az öklét,
közéjük sujtott s a másik hat vitéz is a fűbe harapott. Azzal visszament
a Mogol madárhoz.
– Na, cárevics, láttad-e a párjanincs szép királykisasszonyt?
– Láttam, láttam s el sem is feledem soha, amíg élek!
– Hát csak aludjál, majd reggel fölkeltlek, amikor a harangok
megkondulnak.
Elaludott a cárevics, reggel megkondultak a harangok, ébresztgette a
Mogol madár, de hiába: nem volt képes felébreszteni. Mikor azonban a
déli harangszó megkondult, akkor felébredett magától, hirtelen
felugrott, megmosakodott, felöltözött és szaladva szaladott a templomba.
Most már üdvözölte a leányt. Megfogta jobb kezét, úgy állottak egymás
mellett, úgy imádkoztak. Mikor a litániának vége volt, szépen kijött a
templomból, de íme, ismét jött egy hajó a Kék tengeren s a hajóból most
24 vitéz szállott ki. Azok is gúnyolódva, mosolyogva nézték a cárevicset
s mondották neki:
– Oh, te parasztkölyök, te! Mit akarsz itt? Talán bizony a párjanincs
szép királykisasszonyért jöttél? Hisz még a kisujjára sem vagy érdemes!
Egyszeribe körülfogták a cárevicset és el akarták vinni a párjanincs
szép királykisasszonyt. De a cárevics fölemelte az öklét, ismét közéjük
sújtott, s egyszerre tizenkét vitéz harapott a fűbe. Akkor ismét
fölemelte az öklét, ismét közéjük sújtott: másik tizenkét vitéz is a
fűbe harapott. Most pedig szép gyöngén megfogta a párjanincs szép
királykisasszony a cárevics kezét, elvezette a palotájába, aztán asztalt
teríttetett, arra hordatott mindenféle drága ételt és italt, leültette
az asztal mellé s mondotta neki lelkes szóval:
– Te vagy az én mátkám, cárevics. Feleséged leszek!
Még ott mindjárt megtartották a lakodalmat. Lakodalom után a cárevics
lefeküdött s mondotta a párjanincs szép királykisasszonynak:
– Most pedig hagyj engem magamra, teljes kilenc napig aludni fogok.
Senki engem meg ne háborítson. Hiába is próbálsz felkelteni, úgysem
ébredek fel. Majd felébredek magamtól, amikor eljön az ideje.
– Soká lesz az, cárevics, – mondotta a felesége. Mi lesz addig velem?
– Sokáig, vagy nem sokáig: nem tesz semmit, – mondotta a cárevics. –
Most aludnom kell.
Lefeküdött s kilenc nap és kilenc éjjel aludott.
Hej! hanem aközben mi történt? Egyszerre csak ott termett a palotában a
világhíres csontvázkirály. Csupa csontváz volt ez az ember. Igazi
szörnyeteg. S ez a csontvázkirály, mire felébredett a cárevics,
elrabolta a feleségét. Kereste szegény cárevics mindenfelé a palotában,
az udvaron, a kertben: nem találta. Amint járt-kelt, bolyongott szegény,
egyszerre csak találkozott egy öregasszonnyal.
– Hej, cárevics, – mondotta az öregasszony, – itt hiába ne is keresd a
feleségedet! Eredj a csontvázkirály országába. Ott van ő szomorú
rabságban.
Elindult nagy búsan a cárevics, ment, mendegélt hetedhét ország ellen,
hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. Addig meg nem állott, míg a
csontvázkirály országába nem ért, a csontvázkirály országában is az ő
városába. Ottan bement egy házba, abban a házban lakott egy öregasszony;
szállást kért tőle.
– Mért vagy olyan szomorú, cárevics? – kérdezte az öregassszony.
– Azért vagyok, öreganyám, mert mindenem volt és most semmim sincs már!
– Aztán elmondta, hogy mi történt vele. – Hej, ha még egyszer láthatnám
az én feleségemet! – sóhajtozott a cárevics.
– Hát csak feküdj le és aludjál! – mondotta az öregasszony. – Holnap
reggel háboruba megy a csontvázkirály, akkor majd elmehetsz a
feleségedért.