nem láttam Isten áldott napját. Ezt neked köszönhetem. Úgy sincs
gyermekem: fiamnak fogadlak. Minden vagyonom legyen a tied.
– Köszönöm, – mondotta a legény – de nekem vissza kell mennem az én
hazámba, mert van ott egy leány, akinek én megigértem, hogy feleségül
veszem.
– Hát, fiam, ha nem maradhatsz itt, adok én neked annyi pénzt, amennyit
csak elbírsz.
Azzal a tarisznyáját, övét megtöltötte színarannyal, aztán elkisérte a
legényt a tenger partjára. Ott a tengerparton hatvan hajója volt a
gazdag embernek. Kérdezte:
– Akarod-e, hogy mind a hatvan hajót neked ajándékozzam?
Mondotta a legény:
– Ha nekem ajándékozod, köszönettel fogadom.
Azzal felszállott az egyik hajóra, elindult, utánament a többi s meg sem
állott, amíg ki nem kötött a tenger partján.
Ment egyenesen az öreg emberhez, ottan megosztozott vele, harminc hajót
adott az öreg embernek, harminc hajó maradott neki. Akkor kiürítette a
tarisznyáját is, ki az övét is és ami pénz ebben volt, azt is
becsületesen megosztotta az öreg emberrel. Amikor szépen megosztoztak,
megköszönte a legény az öreg embernek minden jóságát s nagy
hálálkodással elbúcsúzott tőle, hogy menjen vissza a menyasszonyához.
Visszafelé mentében betért abba a városba, ahol a basa fiától elvált.
Hej, Istenem! Milyen állapotban volt a basa fia! Tartozott az egész
városnak. Már nem is adott neki senki semmit. Éhezett, szakadott le a
rongy róla. De a legény kifizette a basa fiának minden adósságát,
felöltöztette szépen, hanem elébb kikötötte:
– Csak akkor fizetem ki minden adósságodat, akkor öltöztetlek fel, ha
megengeded, hogy a pecsétemet rásüssem a homlokodra.
– Ne, azt ne tedd, – mondotta a basa fia – ne gyalázz meg. Süsd a
pecsétet a hónom alá, ahol nem látják az emberek.
– Jól van, – mondotta a legény – hát a hónod alá sütöm.
Megmelegítette a pecsétet s rányomta a basa fiának a hónaaljára. Azzal
Istennek ajánlotta s ment vissza a menyasszonyához.
Hanem, amíg a tengeren ment hajóival, a basa fia lóra kerekedett s három
nappal hamarább ért haza. Rögtön ment a leány palotájába s azt hazudta,
hogy a juhász meghalt a tengeren, ne is várjanak rá hiába, tartsák meg a
lakodalmat. A leány apja csakugyan belé is egyezett; készültek is a
lakodalomra erősen. De éppen az nap, amelyre a lakodalmat tűzték s a
basa fia s a nagy vendégsereg felmentek a palotába, aznap kötött ki
harminc hajójával a legény. Nagy híre ment ennek, hogy megérkezett egy
ifjú, akinek harminc hajója van.
Egyszeribe lementek a tenger partjára. Lement a basa is, sokan csődültek
össze s merthogy látták, hogy valami igen gazdag ember lehet az, akinek
annyi hajója van, meghívták a lakodalomra nagy tisztességgel. Nem
ismerték meg a legényt, merthogy olyan szép, aranyos, gyémántos ruhába
volt öltözve. Ki gondolta volna, hogy a juhászlegény legyen az? Éppen
kezdődött a lakodalom, amikor a legény aranyos, gyémántos ruhájában
belépett a palotába. A leány csak ránézett, megismerte azonnal a
legényt. Felugrott az asztal mellől, szaladott a legény elé, nyakába
szökött.
– Ihol van, ihol van az én édes mátkám!
Hej, lett egyszerre nagy felfordulás a palotában!
– Hiszen te azt mondtad, hogy meghalt ez a legény! – förmedett a basa
fiára a leány apja.
– Te mondtad azt? – kérdezte a legény. – Tudjátok-e, hogy mi van ennek a
hóna alatt? Mutasd csak meg!
Egyszeribe lehúzták róla a drága köntöst, nézték a hónaalját s íme,
rajta volt a juhászlegény pecsétje. Bezzeg, hogy kikergették a palotából
a basa fiát, de a vendégsereg ottmaradt s megtartották a lakodalmat a
juhászlegénnyel. Mikor azonban a vendégsereg eloszlott s a juhászlegény
a feleségével visszavonult a szobájába, egyszerre csak kopogtat az ajtón
valaki.
– Ki vagy? – kérdezte a juhászlegény.
– Én vagyok, – válaszolt valaki.
A juhászlegény megismerte a hangjáról, hogy ez az öreg ember. Egyszeribe
kinyitotta az ajtót.
– Na, fiam, eljöttem osztozni. Eddig is becsületesen megosztoztál velem,
már most tudod-e, hogy a feleségednek is a fele az enyém? Éppen úgy el
kell osztanunk, ahogy elosztottuk volt a majmot.
A juhászlegény megdöbbent. Arca elfehéredett, mint a fehér vászon, de
nem szólt semmit. Elővette a kését és végig akarta hasitani a feleségét,
de az öregember megragadta a kezét. Mondotta neki:
– Állj meg! Csak a hűségedet akartam próbára tenni. Ne bántsd a
feleségedet. Tudd meg, hogy én az Isten angyala vagyok, aki öreg ember
képében járok a földön. Én vagyok az, akinek a te édesapád lámpást akart
gyujtani s minthogy nem volt olajravalója, téged eladott a basának.
Azóta kisérem minden lépésedet, azóta védlek, óvlak téged mindenütt,
amerre jársz. Élj hát csak tovább a te feleségeddel békességben,
boldogságban!
Azzal az öreg ember eltűnt és a fiatalok éltek tovább békességben,
boldogságban.
A hal-leány.
(Spanyol mese.)
Réges-régen élt egy nagy folyó partján egy szegény ember a feleségével s
a leányával. Nem volt ezen a leányukon kívül több gyermekük, s ezt úgy
kényeztették, úgy becézték, mintha király leánya lett volna. Nem
dolgozott az semmit az égvilágán, táncolt, játszadozott egész áldott nap
a folyó partján. Ha akármennyit dolgozott az anyja, soha nem jutott
eszébe, hogy valamit ő is segíthetne neki a főzésben s takarításban.
Egy nap mégis annyit dolgozott a szegény asszony, hogy még a lusta leány
is megsajnálta, s megkérdezte, nem segíthet-e valamit neki? Bezzeg,
megörvendett a szegény asszony, s csudálkozott erősen: ugyan mi érhette
a leányát, hogy dolgozni akar s mindjárt, hogy meg ne bánja jó
szándékát, kezébe nyomta a hálót, hogy menjen az apja helyett halászni,
mert az már két napja kint járt a tengeren.
Fogta hát a leány a hálót, s beléeresztette a folyóba, de bizony, bár
ott ült délig, egy hal nem sok, annyi sem akadt meg benne. Erősen
megúnta magát, s gondolta, ő bizony egyet sem lesi többet a halakat,
hanem haza megy. Ki is húzta a hálót a vízből s éppen el akar indulni,
mikor megcsobban a víz, s felugrik a levegőbe egy kis hal, s vissza
megint a vízbe. Uccu, beleszaladt a leány a vízbe, puszta kézzel kifogta
egy perc alatt a halat a vízből.
– Milyen gyönyörű kis hal! – kiáltotta boldogan, – de egyszeribe
megszólalt a kis hal:
– Ne ölj meg engem, te leány, mert ha megölsz, téged is hallá
változtatlak!
Nagyot nevetett a kis hal beszédén a leány, s szaladt vele haza.
– Nézd csak, anyám, – mondta otthon – milyen nagyszerű halat fogtam! Ezt
aztán élvezet lesz megenni, mert még beszélni is tud! Azt mondja, hogy
hallá változtat engem, ha megöljük!
– Dobd akkor vissza a vízbe, édes lányom, – könyörgött neki az anyja –
hátha csakugyan el tud varázsolni, s akkor én is, apád is meghalunk
bánatunkban!
– Ugyan, anyám, – nevetett a leány – mit gondolsz, hogy egy ilyen kis
állat el tudna varázsolni engem? Különben is erősen éhes vagyok, s ha
meg nem készíted, meghalok.
Avval kiment a kertbe, feldíszítette a fejét szebbnél szebb virágokkal,
úgy tért megint vissza. Az anyja akkorára már elkészítette a halat, a
leány jókedvűen ült le az asztalhoz, s egy jó darabot vett ki a
tányérjába. Alig vette az első falatot a szájába, egyszerre érezte, hogy
meghidegül a teste, a feje meglaposodik, s a szeme csak egy oldalra
tekint, keze, lába eltünt, úszószárnyacskák termettek helyébe, s úgy
érezte, hogy rögtön meg fog fulladni. Kapkodott a levegő után, aztán egy
hatalmas ugrással kivetette magát az ablakon: onnan egyenesen a folyóba
esett. Itt könnyebben érezte magát, gyorsan leúszott a tengerbe, s ott
elvegyült a többi halak közé. Rögtön észrevették rajta a többiek, hogy
ez nem közibük való, s megkérdezték tőle, honnan jő, s mit keres itt?
– Nem voltam én mindég hal, – mondotta szomorúan a hal-leány, – alig öt
perce, hogy azzá változtam, de hogy miért, azt nem mondhatom el nektek!
– Avval elmerült a habok közé, hogy ne lássák könnye hullását.
A többiek azonban utána úsztak, s egy öreg hal így szólt hozzá:
– Ha nem is akarod megmondani, úgy is tudjuk, hogy miként lettél hallá,
mert mi is úgy változtunk azzá. De ne búsulj, nem rossz élet ez a miénk.
Gyere velünk a királynőnkhöz, majd meglátod, hogy annak olyan
gyönyörűséges palotája van, hogy akármelyik földi királynő
megirígyelhetné!
A hal-leány félt egy kicsit ettől a kirándulástól, de még jobban félt
volna egyedül, hát inkább úgy tett, mintha tetszenék neki a dolog, s
útra kelt a sok ezernyi hallal.
Az emberek, akik a szikláról s hajókról látták ezt a nagy haltömeget,
azt hitték, hogy talán zátony van ott s jó messzire elkerülték őket.
Fogalmuk se lehetett ezeknek, hogy mi minden gyönyörűség volt itt a
tenger fenekén, a hal-leány se tudott hova lenni a bámulattól, amint
szertetekintgetett a tenger fenekén.
Látott ő ember korában is búvárharangot, tengeri moszatot, – de mi volt
ez mindahhoz képest, amit itt látott!
Arany, ezüst, drágakövek, gyöngyök halomban feküdtek a tenger fenekén.
Halott emberek fehér csontja fehérlett messziről, s óriás tengeri
szörnyek suhantak el mellette, amelyek soha fel nem jönnek a tenger
felszínére. Eleinte oly sötétnek tetszett a hal-leány előtt minden, hogy
alig bírta követni a többieket, de lassankint hozzászokott a szeme a
zöldes fényhez, amely a tenger fenekét megvilágította, s mindent épp úgy
meglátott, mint a többiek.
– Végre itt vagyunk! – kiáltott az egyik hal, s megállottak egy lankás
völgyben. Mert itt is épp úgy vannak hegyek és völgyek, mint akár a
földön.
Megmutatták a királynő palotáját a kis halacskának, s valóban
gyönyörűnek találta, sokkal szebbnek, mint a többi királyokét. A falak
vörös korállból épültek, az ablakok gyöngyből voltak, a hatalmas ajtók
tárva-nyitva állottak, s a rengeteg hal beözönlött rajta a trónterembe,
ahol a királynő ott ült trónusán. A királynő teste leány volt, csak a
lába helyett volt halfarka. Ott ült egy kék és zöld kagylókból készült
trónuson, s rögtön a hal-leányt szólította meg, mert azt tolták előre a
társai.
– Hol voltál eddig s honnan jöttél ide?
Halkan, remegő hangan mondta el a hal-leány a történetét. Alig fejezte
be, a királynő megszólalt:
– Én sem voltam örökké a tenger lakója, hanem egy hatalmas királynak a
lánya. Amikor megnőttem, férjhez mentem egy dali királyfihoz, az
esküvőmön apám rátette fejemre a koronáját, s azt mondotta:
– Jól őrizd meg ezt a koronát, leányom, mert csak addig leszel királynő,
amíg a tied lesz a koronád. Én vigyáztam is rá, mint a szemem világára,
s boldogan éltem a férjemmel, s később kicsi fiammal. Mert avval is
megáldott a jó Isten. De egy nap lementem a kertembe virágot szedni, s
amint ott sétálgatok, mellettem termett egy óriás, lekapta a fejemről a
koronát, megfogott jó erősen, hogy moccanni se tudtam s azt mondta:
– Ezentúl a leányom lesz helyetted királyné, s úgy elvarázsolom a
férjedet, hogy az nem is fogja észrevenni.
– Úgy is tett, ahogy beszélt, s én bánatomba a tengerbe ugrottam, s
utánam ugrottak az udvarhölgyeim is, akik nem tudtak volna nélkülem
élni. Aztán mind halakká változtatta őket egy varázsló, engem pedig
félig ember, félig hal képében a halak királyává tett, s itt is kell
lennem addig, míg valahogy meg nem kaphatom a régi koronámat.
– Én elhozom neked, felséges királynő, – kiáltott most a kis halacska, –
csak adj tanácsot, hogy hogyan tudnék hozzájutni?
– Hogyne mondanám meg, – felelte örömmel a királynő, – s nem is fog
semmi baj érni, ha mindenben követed tanácsomat. Hallgass hát ide!
Legelőször is vissza kell térned a szárazföldre, s felmenni egy nagy,
magas hegyre. Ott épített az óriás palotát magának. Ott fogod találni őt
a palotában, éppen akkor fogja megtudni, hogy meghalt a leánya, amíg a
király vadászaton járt. Egy hűséges szolgával elküldte a királyné az én
koronámat az apjának, s tőle kell valahogy elhoznod. Erősen kell
vigyáznod magadra, hogy hozzád ne férhessen, s meg ne tudjon ölni, éppen
ezért úgy elvarázsollak, hogy csak meg kell érintened a homlokodat, s
annak az állatnak a nevét mondanod, amelyet a legkevésbbé bánthat, – s
rögtön azzá is fogsz válni.
A leány-hal rögtön útnak is indult, s most már oly ügyesen úszott, hogy
csakhamar elérte a szárazföldet. Ott megérintette a homlokát, s így
szólt:
[Illustration: A kis hal visszavitte a királyné koronáját.]
– Legyek szarvas! – s ebben a pillanatban a hal helyén ott állott vékony
lábakkal, szép szarvakkal egy szarvas. Könnyed szökésekkel haladt a
dombos, völgyes helyeken, s egyszerre csak elért a király erdejébe, ahol
a királyfi vadászott. Egész nap hiába töltötte az idejét a királyfi,
egyetlen egy vadat se tudott elejteni, haragos volt erősen, s hát, amint
így halad a lován, egyszerre csak megpillantja a gyönyörú szarvast.
Üldözőbe veszi, s bezzeg hiába futott teljes erejéből a szarvas,
csakhamar utólérte a királyfi, s már felhúzta az íját, hogy meglövi.
Megszólalt ekkor remegve, könnyező szemekkel a szarvas:
– Ne ölj meg engem, királyfi, – mondotta, – s a királyfi úgy
elcsudálkozott, hogy rögtön leeresztette az íjját, s amire magához tért
volna a csudálkozásból, már híre-pora se volt a szarvasnak.
– Nem lehetett ez igazi szarvas, – gondolta magában a királyfi, –
bizonyosan elvarázsolt leány lesz ez, s vagy ez lesz a feleségem, vagy
senki.
Amint ezt elgondolta, csendesen visszalovagolt a palotájába.
Ezalatt a szarvas nagy lélekszakadva elért a kastélyhoz, s mert nem
találta ott kint a lépcsőn az óriást, elkezdett gondolkodni, hogy hogy
is tudjon ő bejutni a palota belsejébe. Hirtelen eszébe jutott valami s
felkiáltott:
– Hangya legyek!
Ebben a pillanatban eltüntek szép karcsú lábai, szarvai, s egy kis
fekete hangya mászkált a porban. Neki indúlt az óriás kőfalnak s addig
mászott nagy igyekezettel, amíg csak fel nem ért a tetejére, s be nem
tudott pislantani a falon keresztül az udvarba. Először semmiképen se
tudta elgondolni, hogyan kerül majd az óriás elébe, de aztán
megpillantott egy nagy fát, amelynek egy ága benyúlt az ablakon.
Megérintette a homlokát, s ezt mondta:
– Majom akarok lenni!
Mire felpillantott, már fürge majom volt s úgy szökött egyik ágról a
másikra, amíg csak arra nem ért, amely a szobába nyúlt. Innen bevetette
magát a szobába s hát ott volt az óriás: éppen aludott, hatalmasan
hortyogott.
– Papagáj akarok lenni! – mondotta most.
Rögtön egy tarka-barka papagáj állott az óriás ágya előtt, aki éppen
akkor kezdte törülgetni az álmot a szeméből. A papagáj megvárta, amíg
nagy sóhajtozások között felült, s csak akkor kezdett beszélni, amikor
az csudálkozva rátekintett.
– Azért jöttem, – mondotta, – hogy elvigyem koronádat, mert a lányod
meghalt már s így nincs miért magadnál tartsad!
Felordított nagy dühében az óriás, amint leánya halálát hallotta
emlegetni, odarohant a papagájhoz, s ki akarta csavarni rögtön a nyakát.
Bezzeg az se volt rest, hirtelen az óriás háta mögé rebbent, s azt
mondta neki:
– Légy türelemmel hozzám, hatalmas óriás, avval úgy sem érsz semmit, ha
engem megölsz!
– Abban bizony igazad van, – mondotta az óriás szelidebben – de csak nem
vagyok bolond, hogy a koronámat ingyen odaadjam. Várj, hadd
gondolkozzam, mit kérjek érte cserébe!
Elkezdte törni az óriás a fejét, sok gondolkozás után aztán felragyogott
az arca, s felkiáltott nagy boldogan:
– Megvan már! Odaadom neked a koronámat, ha elhozod nekem a Kék
Barlangból a kékköves nyakláncot!
Sokszor hallott a papagáj leány korában beszélni erről a csudálatos
barlangról, mely tele volt drága márványkövekkel, s mindenféle
ékszerekkel. Nem tudta ugyan, hogyan hozza el majd a kékköves
nyakláncot, de meghajolt az óriás előtt, kirepült az ablakon s így
szólt:
– Sas legyek! – s abban a pillanatban már hatalmas ívekben szelte a
levegőt, s mire a nap lemenőben volt, ott állott a Kék Barlang szája
előtt. Minden egyes szem kék követ külön kellett a csőrével lekoppantani
a szikláról, s bizony jó idejébe került s istenesen elfáradt, amíg annyi
követ összegyüjtött, hogy elég volt egy nyakláncra. Valamelyik faágon
talált egy kis zsinórt, arra szemenként felfűzte a köveket, körültekerte
a nyakán s huss! repült vissza az óriás házába. Az ablaknál ismét
papagájjá változott s átnyujtotta a nyakláncot az óriásnak. Majd
kiugrott ennek a szeme örömében, de mégsem adta oda a koronát, hanem így
szólt a papagájhoz:
– Nem adom ezért a nyakláncért oda a koronát, hanem hozz a fénylő
csillagokból egyet, akkor megkapod, de úgy vigyázz, ha nem sikerül, az
életeddel játszol.
A papagáj kirepült szó nélkül az ablakon, s amikor eltünt az óriás szeme
elől, azt mormogta:
– Béka legyek! – s avval kiugrált egy fényes tóba, ott kikereste a
legragyogóbb csillagok képemását, egy zacskóba összegyüjtötte azokat s
visszatért a csillagfényű vízzel a palotába, ott hamarosan koronává
formálta őket s vitte az óriáshoz.
– Itt van a csillagkorona, amit kívántál, – mondta az óriásnak, s az
majd meghalt örömében, mikor megpillantotta a gyönyörű koronát.
– A te varázsló erőd nagyobb az enyémnél, – kiáltotta az óriás – most
már odaadom a koronát, vigyed!
Egyéb se kellett a papagáj-leánynak, kiröppent vele az ablakon s
hangosan kiáltotta:
– Majom akarok lenni!
Rögtön majommá is lett, felszökött a fára, s mikor a falhoz felért,
ismét elkiáltotta magát:
– Legyek hangya!
Igy mászott lassan hangya képében le a falról, s mikor leért, szarvassá
változott, s mint a szél úgy vágtatott a tenger partjára. Hal képében
beszökött a vízbe, s úszott oly sebesen, ahogy csak tőle kitelt.
A tenger fenekén már nagy volt a szomorúság, mert nem tudták elképzelni,
hol jár ennyi ideig a kis hal. Mind ott voltak a halak a királyné körül,
s róla beszélgettek. Az egyik azt mondta, bizonyosan az óriás ölte meg,
a másik azt, hogy talán valami óriás hal kapta be, s egyszerre, amikor
éppen ezen gondolkoztak, megszólalt hátul egy hang:
– Nézzétek csak, mi az a fényesség, ami felénk közeledik?
Felpattant a királynő is hamar, hogy lássa, mi lehet az, s hát
megpillantja a kis halat, szájában a koronát! A kis hal csendesen ért
oda, s rátette a királynő fejére a koronát és erre csudálatos változás
történt! A halfark levált testéről, két láb állott a helyén, a halak
körülötte mind leányokká változtak s boldogan ölelték, csókolták a kis
halat, azaz a leányt, mert ő is leánnyá változott, s még hétszerte szebb
lett, mint annakelőtte volt. Úgy, ahogy voltak, mind felkészülődtek s
mentek haza a királynő országába, de bizony a királynő férje rég meghalt
már s a fia uralkodott az országban. Bezzeg boldog volt a királyfi, hogy
rég elveszett anyját újra láthatta, rögtön karonfogta s levitte a
kertbe, ott sétálgattak, beszélgettek egymással. A királynő mindjárt
észrevette, hogy fiát valami titkos bánat bántja s megkérdezte tőle:
– Mi bánt téged, édes fiam?
– Nem mondom meg én azt, édes anyám, úgy se tud azon segíteni senki.
– Hátha én tudok, – szólt a királynő – mondd csak el nekem.
A királyfi huzakodott egy darabig, de addig-addig faggatta az anyja,
hogy végre így szólt:
– Ki fogsz nevetni, anyám, mert az az én szomorúságom, hogy egy gyönyörű
szép szarvasba szerettem belé!
– Ez az egész? – nevetett a királynő, s avval elmondta hamarosan, hogy
mint került vissza az ő koronája, s hogy az a szarvas itt van leány
képében az ő udvarukban.
Rögtön hivatta is a leányt, s a királyfi csak állott előtte szótlanul,
mert ilyen gyönyörűt még soha életében nem látott. A szeme ugyanaz volt,
mint a szarvasé. A királyfi boldogan fogta meg kezét s mondotta:
– Te az enyém, én a tiéd, ásó s kapa válasszon el minket.
A királynő mosolyogva nézte őket, aztán felvezették a hal-leányt a
palotába, nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Hófehérke és Rózsapiroska.
(Német mese.)
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Nem volt egyebe, csak egy
házacskája, a házacska előtt egy kertecske s abban két rózsafácska:
fehér rózsa nyílt az egyiken, piros a másikon. Két kis leánya volt az
özvegyasszonynak s mert hogy hasonlítottak a két rózsafához,
Hófehérkének hívta az anyjuk az egyiket, Rózsapiroskának a másikat.
Kedves, jó gyermek volt mindakettő, szorgalmatos, engedelmes s a
természetük csak annyit különbözött, hogy Rózsapiroska elevenebb,
vidámabb kedvű volt, mint Hófehérke. Szerette egymást a két leányka,
igen szerette, mindég együtt jártak erdőn, mezőn; nem féltek az erdei
vadaktól, nem is bántotta őket soha egy sem, de sőt ha látták őket,
szeliden közeledtek hozzájuk. Madarak, ha megpillantották, vidáman
énekeltek, őzek, szarvasok ugráltak, táncoltak körülöttük. Akárhányszor
megesett, hogy egész nap az erdőben jártak-keltek, még éjjel is kint
háltak s az édes anyjuk nem nyugtalankodott miattok: tudta, hogy nem
esik semmi bántódásuk. Egyszer megtörtént, hogy az erdőben háltak s
reggel, amikor felébredtek, egy szép kis gyermek állott mellettük,
ragyogó fehér ruhácskában, nem szólt semmit, csak mosolygott s azzal
eltűnt. Amikor aztán körülnéztek, látták, hogy egy szörnyű nagy szakadék
mellett háltak s ha csak egyet lépnek a sötétben, szörnyű halálnak
halálával haltak volna meg. Mondták otthon, hogy mi történt velük. Az
édesanyjuk mosolygott:
– Az a gyermek bizonyosan angyal volt, aki vigyázott rátok éjjel.
Esténként az özvegyasszony mesélt nekik, ők meg hallgatták, reggel jókor
keltek, segítettek az anyjuknak minden dolgában. Igy telt, mult az idő
szép lassan.
Hát egyszer aztán, egy este, mi történt? Az történt, hogy amint
asztalnál ültek s beszélgettek, kopogtatott valaki az ajtón.
– Nyiss ajtót, Rózsapiroska, szólt az asszony, hátha vándorember keres
szállást.
Rózsapiroska az ajtóhoz sietett, hátratolta a zárt, kinyitotta az ajtót,
de mindjárt vissza is ugrott: nem ember, de medve állott az ajtóban.
Rózsapiroska is, Hófehérke is az ágy mögé bújtak ijedtükben, de a medve
megszólalt s mondta:
– Ne féljetek, nem bántok én senkit. A nagy hidegben majd megfagytam,
azért jöttem, hogy felmelegedjem itt.
– Szegény medve, sajnálkozott az asszony, kerülj beljebb, feküdj a
tűzhely elé, csak arra vigyázz, nehogy a bundád meggyúljon.
Aztán szólt a leánykáknak:
– Hófehérke, Rózsapiroska, jertek elé, ne féljetek, nem bánt a medve.
Mindaketten elésompolyogtak s leültek ők is a tűzhely mellé. Megszólalt
a medve megint, kérte a leánykákat, olyan szépen kérte:
– Jó leánykák, verjétek ki a bundámból a havat.
A leánykák elévették a kis söprűjöket s kiverték a medve bundájából a
havat, a medve meg dörmögött megelégedetten s hálálkodva pislogatott a
leánykákra. Ugy nekibátorodtak a leánykák, hogy le is ültek mellé a
földre, hempergőztek rajta, simogatták a bundáját, csiklandozták a
talpát: majd felvetették a házat, olyan jókedvük kerekedett. Aztán,
amikor elálmosodtak, lefeküdtek, elaludtak, elszundított a medve is.
Reggel jókor felkelt a medve, megköszönte a szállást, elbúcsuzott s
visszament az erdőbe. Hanem ettől a naptól kezdve minden este eljött a
medve, játszott a leánykákkal s ezek úgy megszerették, hogy várva-várták
minden este.
Elmult a tél, jött a tavasz s mondja a medve Hófehérkének:
– Na, most elmegyek s az egész nyáron nem jövök el.
– Hová mégy? kérdezte Hófehérke s a köny kicsordult szeméből, úgy
elszomorodott erre.
– El kell mennem a rengetegbe, hogy megőrizzem a kincseimet a gonosz
törpéktől. Télen, mikor fagyos a föld, nem tudnak feljönni, de nyáron
kibújnak a föld alúl s ezer szemem legyen, hogy meg ne lopjanak. Áldjon
meg az Isten, Hófehérke!
Nem is ment, de szaladt a medve. Bizony, bizony, úgy tetszett
Hófehérkének, mintha a medve szeméből is kicsordult volna a köny.
Telt, mult az idő, s Hófehérke és Rózsapiroska kimentek az erdőbe, hogy
száraz galyat gyüjtsenek. Amint mennek elébb, elébb, meglátnak egy nagy,
földre döntött fát s látták, hogy azon ugrált föl s alá valaki, vagy
valami: ember-e, állat-e, nem tudták. Közelebb mennek a fához, hát egy
vén, hosszú fehérszakállas törpe az, kinek a szakálla a fa hasadéka közé
szorult s nem tudott kiszabadulni semmiletteképpen.
– No, mit álldogáltok itt? – kiáltott a leánykákra. – Jertek, segéljetek
rajtam.
[Illustration: – No, mit álldogáltok itt?]
– Hát mi történt kigyelmeddel? – kérdezték a leánykák.
– Nem látjátok, ostobák? Amint el akartam hasítani ezt a fát, a
szakállam beléakadt, a hasadék hirtelen összecsapódott s ide fogta szép
fehér szakállamat.
Próbálták a leánykák mindenféleképpen, de sehogysem tudták kiszabadítani
a törpe szakállát.