kádban tűzfürdő: megfürdött abban; gyémánt szegen arany törülköző: abban
megtörülközött; ezüst polcon arany fésű: azzal megfésülködött; s vala
ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De Uram, Teremtőm,
halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öreg ember,
bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti
magát a tükörben, nagy mérgesen ráfuj, kerekedik rettentő nagy szélvész,
s úgy elfujja lovastól, mindenestől, hogy hetvenhétezer mérföldig sem
ért földet a talpuk. Akkor meg leestek, olyan sötét lyukba, hogy sem
eget, sem földet nem láttak.
Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s
még két nap, meg nem látja az áldott fényes napot, nem hogy annak egy
sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva, mászva
tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét
nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide
ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány
állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.
Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon.
Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím,
egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez,
hanem furulya. Nagy bújában, bánatjában belefujt a furulyába, s hát az
olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok se muzsikálhatnak szebben. S
mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen
lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a
furulyaszót. De, bezzeg, nekibátorodott a királyfi is s a vaskapun
szépen kisétált.
Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit
látnak szemei? Jön elébe egy szépséges leány, aki nem vala más, mint
maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt,
mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy
megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas
lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta
gyönyörüséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe.
Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a
szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan
ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb dalokat, s az ezüstfák háromszor
egymásután szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe
vitte. Csengett is az az arany madarak énekétől, s Hajnal előtt a fák
háromszor egymásután szépen meghajoltak.
Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a
közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal,
összegyűltek mind a ragyogó csillagok, azután intett Hajnal, leszállott
a levegőégből bíboros fellegkocsi, bíborosfellegkocsiban volt az
aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb,
feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan
kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába s
mondotta:
– Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod világszép Nádszál
kisasszonyt. – S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott
terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi s vágtattak
hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak
megszólal a táltos s mondja:
– Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger
hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz,
hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három
nádszálat pedig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert, ha
vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyet halnak mind a
hárman.
Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete tenger
hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt,
hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette
a süvegét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó
világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s
amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig
szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy
csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S im, a három nádszál
tövéből fekete vér bugyogott ki s valami keserves jajgatás hallatszott a
földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás
az ő jajgatása volt. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran
visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három
nádszálat s mondotta a lovának.
– No most, édes lovam, vigy az én hazámba; rég nem láttam apámat,
anyámat.
Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte,
nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa,
csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába idebolondították a
Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére? Ő bizony elővette csillagos
bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörüséges
szép leány, világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az
első szava:
– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!
De csak most ijedt meg igazán a királyfi! Adott volna vizet, de nem volt
sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két
nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták
bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a
leányt, ébresztgette, de hiába, nem ébredt fel. Leszállott a lováról,
sírt ásott a kardjával s eltemette a leányt.
Aztán mentek tovább s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó Isten
tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először.
Nem tudott vizet adni neki s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a
másik szobalánya is. No, de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik
nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja,
míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni
a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű
nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy
szomjuságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből,
éppen egy forrásvíz mellé.
[Illustration: – Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!]
– No, édes kicsi gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts
vizet a süvegedbe.
Telemeríti süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat,
nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s im,
csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még
emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.
– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!
Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott,
kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába.
Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is
s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már el is siratták a királyfit,
nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb
királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon
a fia, meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra
szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is
járják, ha ugyan birják.
Itt a vége, fuss el véle.
Az átok.
(Welszi mese.)
Réges-régen élt Pantamasban egy öreg ember. Jól élhetett volna, volt
nagy gazdasága, de mi öröme volt benne, ha a tündérek minden áldott
éjjel a földjére jártak táncolni s mindent letapostak? Gondolkozott az
öregember, hogy ugyan mit is csináljon, de mert semmi okos nem jutott az
eszébe, elment egy híres boszorkányhoz s attól kért tanácsot. A
boszorkány gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta neki:
– Lesd meg, fiam, a tündéreket s ha még egyszer ott látod őket, szántsd
fel azon a helyen, ahol táncoltak, a földet vesd be búzával, s ne félj,
nem jönnek többet oda.
Megtette az öreg, amit a boszorkány tanácsolt, s hát igaza volt a vén
banyának: nem jöttek oda többet a tündérek. Boldog volt az öreg, hogy
olyan szépen elmult a veszedelem, s mindennap kijárt a földre, hogy
nézegesse a vetést. Egy nap, mikor már estvéledett, éppen hazatérőben
volt a mezőről, egyszerre csak előtte termett egy pirinyó emberke vörös
ruhában, aki a kezében egy hegyes kardot szorongatott. A kardot az
öregember mellének szegezte s így szólt:
[Illustration: A tündérek minden éjjel a földjére jártak táncolni.]
– Vigyázz magadra, mert nem kerülöd el a bosszunkat! – s avval eltünt.
Először nagyot nevetett az ember a kis emberkén, de aztán, amikor a
szavaira gondolt, elkomolyodott, s nem érezte valami bátorságosan magát.
Na, telt, mult az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, mind
megérett a gabona, s az öregember nagyban készülődött az egész
családjával, hogy másnap learatják a búzát. A kis vörös öregemberre nem
is gondolt már, szégyelte is magát, hogy félni tudott tőle. Hát, ahogy
lefekszenek az aratás előtt való este s mind elalszanak, egyszerre csak
megroppan az egész ház, mintha össze akarna roskadni, kiugranak nagy
ijedten az ágyból, s hallják, hogy valaki azt mondja:
– Vigyázzatok, mert a bosszu közeledik!
Néztek jobbra-balra, de bizony senkit se láttak, aztán nagy remegve
ismét lefeküdtek. Hát, amikor másnap kimennek aratni a mezőre, még csak
egy szál búza se volt sehol, fekete hamu fedte az egész földet!
Keresztül-kasul járta az öreg a földet, hogy ugyan ki égethette el ezt a
sok drága búzát, s egyszerre csak ismét előtte termett a kis vörös
emberke, a mellének szegezte a kardját s mondta:
– Ez csak a kezdete volt a bosszunknak, lesz még folytatása is!
Elfehéredett a szegény öreg, mint a fehérített vászon s elkezdett
könyörögni a kis embernek, hogy így s úgy, ne tegyék tönkre, inkább
megengedi, hogy a tündérek örökké ott táncoljanak ezután a földjén.
– Ez nem elég, – felelte szigorúan a kis ember – a királyom annyira
megharagudott reád, hogy téged is el akar varázsolni s ezen már senki
nem segít.
Zokogni kezdett a szegény ember, s addig-addig könyörgött a kis
embernek; mígnem az megigérte neki, hogy megkéri a királyt, változtassa
meg a szavát.
– Három nap mulva, mikor a nap leszáll, várj itt reám, akkor itt leszek
a király válaszával, – mondotta az embernek és eltünt. Harmadnap
csakugyan megjelent az emberke s így szólt a remegő gazdához:
– A királyom nem engedte el a büntetést, de avval enyhítette, hogy, ha
te nem akarsz megszenvedni érte, átszáll ez az átok a családodra s majd
valamelyik fiad vagy unokád fog szenvedni érted!
Ez a szabadulás igen megtetszett az öregnek, ő bizony nem gondolt a
maradékaira, hanem szépen hazament, s nem szólt senkinek. Sok-sok évig
élt még azután s amikor meghalt, a fiai nagy sírással kísérték ki a
temetőbe. A tündérek ismét ott táncoltak minden éjszaka s folyton azt
énekelték:
– Vár a bosszu, vár, tireátok vár!
De bizony az öreg fiai úgy megszokták már ezt az örökös éneket, hogy nem
is féltek tőle, s egymásután haltak meg késő öregségben, mind ahányan
voltak.
Több száz esztendő elmult már, mikor Madoc, az ükunokája az öregnek
éppen a lakodalmát tartotta egy gyönyörű leánnyal s nagy vígságban
voltak mind az asztal körül, amikor egyszerre a patak zúgásából mindenki
tisztán hallotta ezeket a szavakat:
– Nemsokára üt a bosszu órája!
Mindnyájan az ablakhoz szaladtak, de most már csak a patak csobogása
hallatszott, semmi más. Ismét visszaültek a lakodalmas asztalhoz, ettek,
ittak, vígan voltak, de egyszerre recsegni-ropogni kezdett a ház, mintha
össze akarna dőlni, s ugyanaz a hang, amelyet előbb hallottak, újra
megszólalt:
– Üt már a bosszú órája!
A vendégek persze annyifelé szaladtak, ahányan voltak, magát a
menyasszonyt is hazakísérte Madoc a szüleihez, hogy ne kelljen ebben a
félelmetes házban maradnia.
Várták, várták Madocot a szülei haza, amikor a menyasszonyát
hazakísérte, de bizony azt várhatták, nem jött az meg se reggel, se
este. Tűvé tették az egész falut, de nem volt egy teremtett lélek sem,
aki látta volna; keresték, kutatták mindenfelé, de sehol még a lába
nyomát se látták.
Elmentek az öregek egy vén remetéhez, hogy attól kérjenek tanácsot, hol
keressék egyetlen fiukat, s a remete így válaszolt:
– Hiába keresitek Madocot, szegény emberek, mert egy régi átok
teljesedett be rajta s ti soha, míg ez a világ világ lesz, őt többet meg
nem látjátok. Gondoljátok azt, hogy meghalt, bár valamikor, tán sok száz
év mulva, elő fog kerülni, dehát ti azt úgy sem éritek meg.
A két szegény öreg nagy búsan hazament, s csakugyan úgy is történt,
ahogy az öreg remete mondotta. Évek teltek, multak egymásután, de
Madocnak semmi híre se jött, mindenki elhitte, hogy meghalt, csak a
menyasszonya várta hűségesen. Minden áldott nap kiment egy nagy hegyre,
onnan tekintgetett szerte-széjjel, hogy vajjon nem látja-e meg valamerre
Madocot, s mindennap szomorúbban tért haza. Szeme elhomályosodott a sok
sírástól, haja megőszült az évek multával, aztán ő is meghalt s Madocnak
minden rokona, anélkül, hogy valamit is hallottak volna róla,
Pedig Madoc élt! Mikor hazafelé ment a menyasszonyától, egyszerre csak
tündéri szép zene hangjai ütötték meg a fülét, megállt, hallgatódzott s
mind közeledett az égi hangok felé. Egy barlanghoz ért, onnan zendültek
ki a hangok, s őt annyira elbájolta, hogy csak ment, ment, mindég
beljebb.
Amint beért a barlang belsejébe, ott se látott semmit, csak a zenét
hallotta. De egyszerre csak eszébe jutott, hogy a szülei már aggódni
fognak, hogy ilyen sokáig nem tért haza, s indult ki a barlangból.
Odakint délre sütött a nap, pedig éjszaka volt, amikor bement a
barlangba. Csudálkozott nagyon, sietett is haza, s hát amint nagy futva
beront a házba, egy ősz, öreg embert pillant meg a kályha mellett. Az
öreg rákiáltott:
– Hát te miért futsz úgy, mintha kergetnének?
Madoc visszahökkent: egy idegen ember ült ott, s a szoba is egész idegen
volt neki. Bátortalanul szólalt meg, mert érezte, hogy itt valami
csudának kellett történnie:
– Én Madoc vagyok!
– Madoc? – mondotta az öreg fejcsóválva – semmiféle Madocot nem ismerek
errefelé. Régen mesélte az öregapám, hogy élt itt egyszer egy Madoc s az
úgy eltünt, hogy soha meg nem lelték. De van annak már száz esztendeje
is.
Madoc zokogva ült le egy székre, s az öregember vígasztalva topogott
hozzá, de mikor megérintette a vállát, egyszerre összeomlott, mintha
homokból lett volna.
Egy marék hamu maradt a helyén…
A hűség jutalma.
(Újgörög mese.)
Volt egyszer egy szegény ember, de olyan szegény, hogy még csak annyi
pénze sem volt, hogy olajat vegyen a lámpásába s meggyujtsa az ő
szentjének. A szegény ember mit gondolt, mit nem, hogy lámpást
gyujthasson az ő szentjének, eladta egyetlenegy fiát egy gazdag basának.
Szép volt, okos gyermek volt a fiú s annyira megtetszett a basának, hogy
amikor nagyra nőtt, elhatározta, hogy egyetlen leányát feleségül adja
neki. A gyermekek szerették is egymást, jobban, mintha igazi testvérek
lettek volna. Ha az egyiknek egy dinnyéje volt, a világért meg nem ette
volna: megosztotta a másikkal.
Szép volt a basa leánya is, szép és okos leány. Híre ment az egész
országban a szépségének, az okosságának. S egyszer csak mi történt? Jött
egy hatalmas, gazdag basa s megkérte a leány kezét a fia számára. A
leány apja bizony ingadozni kezdett. Gondolta magában: – Mégis csak jobb
gazdag emberekkel atyafiságba keveredni, mintha egy szegény ember fiának
adja a leányát s oda is igérte a leány kezét.
Amikor ezt a szegény fiú meghallotta, hej, nagy búnak eredett szegény
feje! Nagy bújában, bánatjában otthagyta a basa palotáját, kiment a
mezőre, ahol a basa juhnyája legelészett, ottan felöltözött juhászruhába
s attól kezdve a juhokat őrizgette. Minden nap elhaladott a basa
palotája alatt a nyájával, aztán leült egy nagy platánfa alá s, amíg a
juhai legeltek, csak nézett, nézett nagy szomorúan a világba. Nézte,
nézte, hogy hulldogálnak a levelek a platánfáról. Egyszer, amint ott
üldögélt a fa alatt, a basa leánya kinézett az ablakon s lekiáltott:
– Hé, juhász, gyere fel hozzám!
A juhász felment a palotába, de amikor az ajtón benyitott, megállott az
ajtó mellett, nem mert rálépni a szőnyegre.
– Gyere beljebb, – mondotta a leány – ne állj meg az ajtó sarkában.
Gyere, ülj ide mellém a diványra.
– Hogy mennék én oda, hogy ülnék én a diványra, – mondotta a legény, –
nem látod, hogy bocskor van a lábamon? Csak nem piszkolom be a
szőnyeget!
Akkor a leány kiszaladott a szobából, behozott egy pohár vizet, ebbe a
pohár vízbe titkon beledobta a mátkagyűrűjét és kínálta a legényt:
– Igyál, juhász!
– Nem iszom, – mondotta a legény – hogyan érinteném én meg a szájammal
ezt a szép poharat? Még bepiszkolnám!
Hiába beszélt a leány, hiába kinálta, erőltette, a legény nem ivott a
vízből! Megharagudott a leány erősen s kiszidta a legényt a palotából,
de másnap reggel ismét ott ült ez a platánfa alatt. Nézte, nézte, hogyan
hulldogálnak a levelek a fáról. A leány meg ismét lekiáltott hozzá.
Mondotta neki:
– Gyere fel, juhász! Tegnap megbosszantottál, de azért csak gyere fel.
Húzd le a bocskorodat, ülj mellém a diványra.
A legény lehúzta a bocskorát, felment a palotába, leült a leány mellé a
diványra, aztán elkezdettek beszélgetni. Beszéltek erről, arról,
mindenről, aztán a leány ismét megtöltötte a poharat vízzel, titokban
beledobta a mátkagyűrűjét. Kinálta a legényt:
– Igyál, juhász, igyál!
De a legény azt mondotta:
– Nem iszom, félek, hogy bepiszkolom a poharat.
– Egyébtől félsz, te legény! Bizonyosan attól, hogy méreg van a vízben,
úgy-e? Na, nézd, először én iszom belőle! – Kiitta a víznek a felét,
aztán a másik felét odanyujtotta a juhásznak.
– No, nesze, idd ki utolsó cseppig.
A juhász most ki is hajtotta a poharat az utolsó cseppig s a gyűrű a
szájába esett.
– Hát ez mi? – kérdezte a juhász. – Mit jelent ez?
Hej, szörnyen megharagudott a leány, hogy még most sem tudja, hogy mit
akar ez jelenteni! Haragos szavakkal kiszidta a palotából, de a juhász
magával vitte a gyürüt s amikor lement a nyájához s leült ismét a fa
alá, lánccal az övéhez kötötte a gyűrűt, aztán szép csendesen
hazaterelte a nyáját.
Következő reggel a leány bement a szüleihez s mondotta nekik:
– Nektek egyetlenegy leányotok van s egyetlen leányotokat két embernek
igértétek oda. Én pedig azt mondom nektek, hogy azt tegyétek, amit én
akarok, mert másképen szörnyű halálnak halálával halok meg. Mondjátok
meg a basának, adjon a fiának ezer piasztert, én is adok a juhásznak
ezret, menjen mind a kettő világgá, s amelyik ezzel a pénzzel több pénzt
szerez, az legyen az én uram.
Amikor a szülei látták, hogy a leány nem tréfál, szóltak is a basának,
hogy adjon a fiának ezer piasztert, hadd menjen, próbáljon szerencsét. A
basa bele is egyezett. A leány is adott ezer piasztert a juhásznak s a
két ifjú elindult világgá. A basa fia nagy kisérettel indult útnak,
harminc lovas vitéz kisérte s rengeteg sok holmit vittek magukkal. A
juhász gyalogszerrel indult. A hátán volt egy tarisznya, a tarisznyában
egy kevés kenyér, így indult világgá. Hanem azért egyszerre érkeztek egy
városba, mégpedig Janinába.
Ott a basa fia beült egy vendégfogadóba, élt nagyúri módra. Reggelre
elköltött háromszáz piasztert, ebédre százat, vacsorára ezret, amikor
aztán elmult két-három nap, mondotta neki a juhász:
– Jó lenne, ha tovább mennénk s megmutatnók hogy melyik szerez több
pénzt.
– Nem megyek én, – mondotta a basa fia – jól érzem én itt magamat. Eredj
csak te, szerezz, amennyi neked teszik, mit bánom én.
Elindult a juhász egymagában, ment hegyeken völgyeken, erdőkön-mezőkön
által. Egyszer aztán egy nagy hegynek az aljában megállapodott. Fáradt
is volt, szomjas is volt szörnyen, nem tudott tovább menni.
Leheveredett. Amint ott hevert, egyszerre csak jön egy öreg ember.
Megáll mellette, kérdi:
– Hát te, fiam, hol jársz, merre jársz?
– Adj egy csepp vizet, – mondotta a juhász – olyan szomjas vagyok, úgy
eltikkadtam, hogy beszélni sem tudok.
– Nézd, fiam, emitt van egy forrás, eredj, igyál ebből, – mondotta az
öreg ember.
A legény feltápászkodott, elment a forráshoz s ámbátor szörnyen szemetes
volt annak a forrásnak a vize, ivott belőle. Aztán elbeszélte az öreg
embernek az ő történetét. Elmondotta, hogy miért indult világgá.
– Hát mennyi pénzed van? – kérdezte az öreg ember?
– Éppen ezer piaszter, – felelt a legény.
– Na, fiam, nesze, adok neked még ezer piasztert, menj el ebbe s ebbe a
városba, ott aztán kérdezősködjél az után a kávéház után, amelyik
kávéház gazdájának majma van. Ott kérdezd meg a kávéház gazdájától, hogy
mennyiért adja neked a majmát. Bizonyos lehetsz abban, hogy amikor
megnézi a ruhádat, a szemed közé kacag s azt mondja majd, hogy kétezer
piaszterért neked adja. Te abban a pillanatban vedd ki a kétezer
piasztert, olvasd le tanuk előtt s ha nem akarja a majmot általadni,
eredj törvényre s panaszold be.
A legény úgy tett, ahogy az öreg ember tanácsolta. Elment a városba,
felkereste azt a kávéházat, hát csakugyan ott volt a majom. Megigérte a
kétezer piasztert, tanuk előtt oda is igérte a gazda, de, amikor
leszámolta a pénzt, nem akarta általadni. Hát, jó, elmentek törvényre s
bezzeg, hogy a törvény neki ítélte a majmot! Azzal szépen fogta a majmot
a legény s elment vissza az öreg emberhez.
– Na, fiam, látom, hogy megszerezted a majmot, – mondta az öreg ember –
de hát ennek a fele az enyém, most már osszuk el.
– Úgy van, ez az igazság, – mondotta a legény.
Az öreg ember kést vett elő, kettéhasította a majmot a fejétől a
farkáig, két egyenlő részre. Az egyik felét adta a legénynek, a másik
felét megtartotta magának. De a legény a felét sem akarta megtartani,
eldobta.
– Ha egy róka húsáért ötszáz piasztert kapnék s a bőréért egy piasztert,
– mondotta a legény – még akkor sem kapnám vissza a pénzemet, mert
hiszen ez a fele hús éppen két róka.
Nevetett az öreg ember s mondotta:
– Jó, jó, gyere csak velem, menjünk be a kunyhóba.
Bementek. Ott ételt, italt vett elé az öreg ember, megvendégelte a
legényt, aztán kivette a majomnak az agyát, abból csinált valami
kenőcsöt s azt odaadta a legénynek:
– Na, fiam, nesze, tedd el ezt a kenőcsöt. Ezzel már most világnak
mehetsz. Aki vak emberrel találkozol, annak a szemét ezzel a kenőccsel
kend be, egyszeribe megjön a szemevilága. Ne szabd meg előre, hogy mit
kívánsz a vak embertől, elégedjél meg azzal, amit fizetnek majd neked.
A legény megköszönte az öreg embernek nagy jóindulatát, azzal
elbúcsúzott tőle, ment, mendegélt s addig ment, amíg a tenger partjára
ért. Nem messze a tenger partjától volt egy sziget. Éppen akkor indult
el egy nagy csónak, abba beleült, hogy menjen át a szigetre, de amikor a
szigetre átment s fizetnie kellett volna a csónakosnak, csak akkor
jutott eszébe, hogy egy fillér sincs nála. Pedig négy tallért kellett
fizetni az átszállításért.
– Na, bizony, ha nincsen pénzed, – mondotta a csónakos – vissza is
viszlek oda, ahonnét elindítottalak.
Indult is vissza a csónak, de amint ment visszafelé a tengeren,
egyszerre csak meglát egy vak embert a legény. Megszólítja:
– Ha kifizeted az átkelésnek az árát, meggyógyítlak, visszaadom a szemed
világát.
– Csak gyógyíts meg, – mondotta a vak ember – ne félj, nem leszek
háládatlan.
Azzal bekente a vak embernek a szemét s íme, abban a pillanatban megjött
a szeme világa! Kapott ezért ötven piasztert, abból kifizette a
csónakosnak a négy tallért s ez meg szépen általvitte a szigetre. Itt
aztán elindult a legény, ment erre, arra, mindenfelé, bejárta az egész
szigetet s ahány vak embert csak talált, azokat sorban mind
meggyógyította. Ettől is kapott valamit, attól is kapott valamit, nem
törődött vele, hogy mennyit. Egyszer aztán hallja, hogy egy rettentő
gazdag ember van a szigeten, aki már huszonöt esztendeje nem lát; aki a
világnak már minden csudadoktorával gyógyíttatta magát s azok mind nem
tudták helyrehozni a szemevilágát. Most is éppen hallotta, három doktor
van nála, gyógyítják, kuruzsolják, de hiába. Ment a legény egyenesen a
gazdag ember palotájába, ottan jelentette magát, de a cselédek nem
akarták beereszteni. Azt mondották neki:
– Mit akarsz te? Itt van a világ három leghíresebb doktora, azok sem
tudnak semmire menni.
El akarták kergetni, de addig erősködött a legény, hogy mégis csak
beeresztették. Ahogy bement a gazdag emberhez, elémondotta: ki s mi ő,
hogy s mint jutott a csudaorvossághoz, engedje meg, hogy kenje meg a
szemét. A vak ember meg is engedte s íme, ahogy egyszer bekente, kezdett
nyiladozni a szeme világa. Bekente egymásután hatszor s íme, látott
tisztán, tökéletesen.