hogy az ő mostohalánya feleségül akar menni a kígyóhoz. Bezzeg örömmel
fogadták ott s másnap korán reggel elküldtek érte. Mikor a szegény
leányka meghallotta, hogy a mostohája milyen sorsra szánta, sírt,
zokogott s csak azért könyörgött, hogy legalább még egy éjszaka engedjék
otthon aludni. Meg is engedték neki nagy sokára s ő, ahogy elérkezett az
este, kilopódzott a házból, elsietett a temetőbe s ott könyörgött az
anyja sírján, hogy valamiképpen segítsen rajta nagy bánatában. Addig
sírt, zokogott, hogy végre elszenderedett, s fel sem ébredt addig, amíg
a nap fel nem kelt. Akkor felugrott vidáman és boldogan, nekivágott a
mezőnek s addig ment, amíg csak három diót nem talált. Azokat gondosan a
zsebébe rejtette s így suttogott magában:
– Ha nagy bajban leszek, egyet a három közül feltörök!
Aztán hazasietett s nyugodtan kelt útra a király embereivel. Amerre
ment, mindenfelé sajnálkoztak szomorú sorsán, de ő csak mosolygott s
bátran lépett a királyi pár elé. Az esküvő napján nagy tüzet rakatott a
kályhába s egy nagy fazék lúgot tett fel rá főni, három vadonatúj
súrolókefét pedig beledobott a lúgba. Ő maga hét hófehér vászoninget
vett magára s úgy ment az esküvőre.
Mikor egyedül maradt a kígyóval, az megszólalt nagy sziszegéssel:
– Későre jár az idő, vetkőzz le s feküdjél le!
– Előbb vetkőzz le te, – mondta a leány.
– Ezt még senki se mondta nekem, – csudálkozott a kígyó.
– Én pedig kérlek téged, – mondta a lány.
A kígyó elkezdett erre fujni, nyögni, sziszegni dühében, de egyszerre
csak lehámlott róla a legfelső bőre. Mikor ott feküdt a bőr a földön, a
szép leány is levetett egy inget magáról s a bőrt belécsavarta. Megint
rászólt a kígyó a leányra, hogy vetkőzzék le, de az megint csak azt
mondta:
– Vetkőzz le te!
Ismét megfogadta a kígyó a felesége szavát s nagy sziszegéssel, fujással
levetette magáról a második bőrt is, aztán a harmadikat, negyediket,
ötödiket, hatodikat… s már úgy feküdt az asszony előtt, mint egy nagy
csomó rongy, mozdulatlanul. Fogta az asszony akkor a súroló keféket,
elkezdte dörzsölni, súrolni teljes erejéből a kígyót s addig súrolta,
amíg a három kefe el nem romlott, s hát, lássatok csudát! amikor készen
volt evvel, egy gyönyörű szép legény állott előtte, aki lelkes szóval
hálálkodott neki a megszabadításáért. Elmondotta a szép legény, hogy ő a
király idősebbik fia, de kígyó képében élt eddig a földön s élhetett
volna a világ végéig is, ha ő meg nem szabadítja.
[Illustration: Egyszerre csak lehámlott róla a legfelső bőr.]
Na, reggel korán küldte a király az emberét, hogy nézze meg, él-e még a
leány, s hát amint az bekukucskált az ajtón, majd meghalt a
csudálkozástól, amikor a sok kígyóbőrt s vászoninget meglátta a földön,
az ágyon pedig egy szép lány meg egy dali szép legény aludott csendesen.
Szaladt mindjárt jelenteni a királynak a dolgot, s bezzeg hogy eszébe
jutott a királynénak a vénasszony beszéde, akinek a tanácsára megette a
hagymákat s bezzeg az is eszébe jutott, hogy az első hagymát héjjastul
ette meg s az lehetett az oka, hogy kígyófia született. Szaladtak rögtön
az ifju párhoz, ölelték, csókolták a fiukat s nem győzték eleget
kérdezni, hogy s mint telt el az élete a szomorú egyedülvalóságban.
Mindjárt kihirdették az egész országban, hogy megkerült a király
idősebbik fia s ő lesz az ország királya, ha meghal az öreg király.
Jó darabig élt a kígyókirályfi boldogan fiatal feleségével a palotában,
nemsokára aztán meghaltak az öregek is s a kígyókirályfi lett a király,
de alig telt el egy esztendő, hadat üzent a szomszéd ország királya. Mit
tehetett a kígyókirály, elindult a háborúba, nagy búval-bánattal
elbúcsúzott szép fiatal feleségétől. De mielőtt utnak eredett, meghagyta
minden szolgájának s szolgálójának, hogy úgy vigyázzanak a feleségére,
amíg vissza nem tér, mint a szemük világára. A feleségének pedig adott
egy pecsétgyűrűt, hogy, ha levelet akar írni neki, avval nyomtassa le,
nehogy valaki más is olvashassa. Azzal elment a király, a szegény
királyné meg otthon maradt nagy bánatban, nagy szomorúságban.
Megtudta a gonosz mostoha hamar, hogy elment a kígyókirály s mert majd
felvetette a méreg s a bosszuság, hogy olyan jó sorba került az ő
mostoha lánya, elgondolta magában, hogy most elmegy hozzá, s akárhogy is
megrontja a szerencséjét. Úgy is tett, ahogy elgondolta, s nagy
hízelkedéssel beállított a királynéhoz, össze-vissza hazudott mindent,
hogy ő előre tudta, hogy a kígyó a király fia s csak el van varázsolva,
s addig-addig hízelkedett, hogy a királyné mindent elhitt neki, amit
mondott s ott tartotta maga mellett a palotában.
Nemsokára két gyönyörű fia született a királynénak, olyan szépek, hogy a
napra lehetett nézni, de rájuk nem. Irt is a királyné rögtön az urának,
hogy milyen nagy öröm érte, de boritékba sem tehette a levelet, bejött a
mostohája s mondotta nagy hízelkedéssel:
– Engedd meg, lányom, hogy vágjak le egy tincset a hajadból, küldjük el
az uradnak, majd megörvend neki.
A királyné meg is engedte, hogyne engedte volna, de abban a
szempillantásban, hogy a mostoha lenyisszentette a hajtincset, mélyen
elaludott. Egyéb se kellett a gonosz asszonynak, egy-kettőre más levelet
írt a kígyókirálynak, amelyben nagy szomorúsággal tudatta vele, hogy két
kutyakölyke született a királynénak. Akkor aztán lelopta a pecsétgyűrűt
a királyné nyakából, lepecsételte vele a levelet s abban a nyomban el is
küldte.
Hej, elszomorodott szegény király, amikor ezt megtudta, de gondolta
magában, ő is csak kígyó képében született, s húsz évet az erdőben
töltött, mégis megváltódott a varázslattól, írt hát haza rögtön, hogy a
királynéra s a két kutyakölyökre úgy vigyázzanak, mint a szemük
világára.
Bezzeg nem várta meg a mostoha, hogy valaki másnak kezébe kerüljön a
levél, ellopta s egy másik levelet dugott belé, amelyben az volt írva,
hogy amint ez a levél megérkezik, rögtön égessék meg a királynét mind a
két gyermekével együtt, s ezt a levelet egyszeribe odaadta a király
leghűségesebb szolgájának.
Hej, búsult a hű szolga, amikor olvasta, hogy mit parancsol neki a
király! Nem tudta, mit csináljon, sajnálta erősen a királynét s a két
gyönyörű gyermeket, de nem mert ellenszegülni a király parancsának. Nagy
máglyát rakatott hát, de ahelyett, hogy a királynét s a fiait égettette
volna el, egy anyabárányt s két kis bárányt égetett el a tűzben. Senki
nem tudott erről a cseréről a palotában, még a gonosz mostoha sem, aki
elhíresztelte mindenfelé, hogy boszorkány volt a leánya s azért égették
meg; a hű szolga pedig azt mondta a királynénak hogy rejtőzzék el, mert
a király azt üzente, hogy amíg ő haza nem érkezik, egy teremtett lélek
se lássa meg őt és gyermekeit.
Szót fogadott a királyné s elbujt a palota legkisebb szobájába a két
gyerekével: senki lélek nem tudta, hogy ő csendesen ott éldegél. Na, így
telt, mult az idő, egyszerre csak hírt kap a hű szolga a királytól, hogy
nemsokára hazaérkezik. Bezzeg, megijedt most, hogy mit szól majd a
király, hogy nem teljesítette hűségesen a parancsát. Mit volt mit
tennie, felment hát a királynéhoz s eléadta neki az igaz valóságot, hogy
az ura meg akarta égettetni a gyerekeivel együtt s most el kell menniök
innen, nehogy itt találja őket.
Elment hát nagy búsan a szegény királyné a két kicsi fiával, ment,
mendegélt, amíg csak egy rengeteg nagy erdőbe nem ért. Erősen elfáradott
szegény, estére is állott az idő s nem tudta, hogy hova hajtsa le ma
éjjel a fejét. Egyszerre csak tűzpislákolást látott, nagy nehezen újra
nekiindult a rengetegnek s nemsokára egy kis kunyhó előtt állott meg,
ahol egy szegény ember éppen vacsoráját főzte a tűz mellett.
– Jó ember, – szólította meg a királyné a szegény embert – nem adnál-e
szállást éjszakára?
Adott biz’ az jó szívvel s nemsokára le is feküdtek mind a hárman a
kicsi kunyhóban. Reggel, mire a királyné felkelt, nem volt ott a szegény
ember, ő szépen feltakarított mindent, ebédet főzött, s úgy várta, hogy
jöjjön haza délre.
Jött is a szegény ember, még pedig lovon vágtatva, nyomában egy kutya,
de olyan szomorú volt a szegény ember arca, az ingjén meg úgy folyt a
friss vér, hogy a királyné meg se merte kérdeni, hol járt. Mikor
asztalhoz telepedtek, a szegény ember ismét tiszta ingben volt, a
véreset pedig beledobta egy nagy vizeskádba. Igy volt ez mindennap
ezután. Véres inggel jött haza a szegény ember, a királyné meg szépen
kimosta neki s megszárogatta, de nem tudta elgondolni, hogy miért olyan
szomorú ez az ember s miért jő minden nap vértől csurgó inggel haza.
Egyszer aztán, amikor éppen ebédnél ültek, megkérdezte tőle, hogy hogy s
mint van ez, de bizony Péter (mert így hívták) nem akarta semmiképpen se
elárulni a titkot. Gondolta a királyné, majd ő is eléadja szomorú
történetét, hátha akkor ő se restelkedik. El is mondott mindent elejétől
végig. Amikor elvégezte, Péter is elkezdette a maga történetét s
elmondotta a királynénak, hogy ő igen rossz ember volt valamikor s
eladta magát az ördögnek. Irást is csináltak róla s most hiába javult
meg, hiába él itt bűnbánóan egyedül az erdőben, az ördög minden áldott
nap magához hívja s véresre veri.
Másnap, amikor ismét szomorú útjára készült Péter, a királyné azt mondta
neki, hogy csak maradjon itthon a két királyfi mellett, majd elmegy ő az
ördöghöz. Semmiképpen se akarta engedni Péter, hogy a királyné olyan
veszedelmes helyre menjen, de az megvígasztalta, hogy van neki három
diója, amit régen az anyja sírján talált s az megmenti, ha nagy bajban
lesz. Azzal felült a Péter lovára, magával hívta a kutyát s ellovagoltak
az erdőben.
Nem sokáig ment, egyszerre csak elébe ugrott az ördög s megszólalt:
– Itt jön Péter lova és kutyája, de Péter nem jött velük!
Egy-két pillanatig szótlanul állott az ördög, aztán rettenetes hangon
kérdezte:
– Mit akarsz te itt?
– A Péter írásáért jöttem, – mondta a királyné.
Hej, elöntötte a méreg az ördögöt s csak úgy üvöltött:
– Menj haza s mondd meg Péternek, hogy holnap itt várom s háromszor
annyi ütést kap tőlem, mint amennyit szokott!
A királyné egyet sem szólt többet, csak feltörte az egyik dióját s hát
egyszeribe lángba borultak az erdő fái, az ördög meg ordítva szaladt
vissza az odujába.
Másnap megint kilovagolt az erdőbe a királyné s csak a tűzön túl látta
az ördögöt, aki most még hatalmasabban ordított, hogy küldje Pétert el,
mert különben ő megy utána. Nem szólt egyet se az asszony, hanem
elővette a második dióját, azt is feltörte s hát még nagyobb tűz lángolt
fel, hogy az ördögnek még messzebb kellett szaladnia. Avval a királyné
megfordult s hazalovagolt. Harmadnap ismét ott volt kora reggel s kérte
az írást az ördögtől, de az most is csak Pétert követelte s úgy
üvöltött, hogy zengett, zúgott belé az erdő.
Nem sokat teketóriázott a királyné most se, csak feltörte a harmadik
diót s hát olyan hatalmas tűz lángolt fel mindenünnen, hogy az ördög nem
menekülhetett semerre se. Most már könyörgésre fogta a dolgot s egy
hosszú faágra ráhúzta a Péter írását, úgy nyujtotta át a tűzön a
királynénak. Mindjárt elhamvadt a tűz s a királyné boldogan vágtatott
vissza az írással. Bezzeg boldog volt Péter is, hogy megszabadult örökre
az ördögtől, nem tudott eleget hálálkodni a királynénak, hogy ilyen nagy
jót tett vele.
Ezalatt a kígyókirály is megérkezett a háborúból s az első kérdése az
volt, amikor belépett a palota kapuján:
– Hol van a királyné s a két kutyakölyök?
Elcsodálkoztak persze, hogy miféle kutyakölyköket keres s elmondták
neki, hogy nem kutyakölykei születtek a királynénak, hanem két gyönyörű
fia, de hát a király azt parancsolta, égessék meg őket.
Elsápadott a szegény király, reszketett egész testében s eléhozatta azt
a levelet, amiben a gonosz mostoha az ő nevében megírta, hogy elégessék
a feleségét s a gyermekeit. Hej, nagy búnak eresztette a fejét szegény,
de mikor ezt látta a hűséges szolga, elmondta a dolgot úgy, ahogy volt,
hogy bárányokat égetett meg a királyné és gyermekei helyett s hogy most
attól való féltében, hogy a király itthon találja őket, elküldte az
erdőbe.
Bezzeg egy percnyi nyugalma nem volt több a királynak, felpattant a
lovára s ellovagolt az erdőbe a felesége után. Ment, mendegélt három
napon s éjen át s egy teremtett lelket nem látott. Negyedik nap érkezett
Péter kunyhajához s Isten nevében szállást kért. Nem ösmerte meg a
feleségét, olyan szegényes ruhában volt s olyan szomorú volt az arca. Az
bezzeg rögtön tudta, hogy az urának ad szállást, de egy szó nem sok,
annyit sem szólt, egy lócára ágyat vetett neki, s a király nemsokára
elaludt.
Keskeny volt a lóca s amint forgolódott a király, lelógott az egyik
karja a földre. Odaszólt a királyné az egyik fiának:
– Tedd fel, fiam, az apád kezét az ágyra!
Odamegy a fiu, de ügyetlenül fogta meg a király kezét s ahogy feltette,
rögtön felébredett. Nem szólt semmit, még a szemét se nyitotta ki,
gondolta, meghallgatja, mit beszélnek. Megint úgy tett, mintha
lecsúszott volna a karja s hát a királyné megint megszólalt:
– Menj, fiam, tedd fel apád kezét, de vigyázz, ne légy olyan ügyetlen,
mint a testvéred, mert még felköltöd álmából.
[Illustration: A királyné az ördögtől visszaszerzi az írást.]
Hát érzi a király, hogy egy kis kéz szép gyöngéden megfogja a kezét s a
mellére teszi. Hej, felugrott most a király nagy boldogan, bezzeg, most
megismerte a feleségét, ölelte, csókolta őt meg fiait s rögtön indultak
haza. Persze, Pétert se hagyták ott, hanem lovastól, kutyástól vitték
magukkal.
Otthon nagy volt bezzeg az öröm, mikor megérkeztek, csak a gonosz
mostoha nem örült, mert még aznap máglyán égették el a beste lelkét.
A kígyókirály még sokáig élt ezután a feleségével s a gyerekeivel nagy
boldogságban, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Az első esztendő.
(Zsidó monda.)
Élt egyszer valahol egy jóságos öreg rabbi, akinek Ruben volt a neve.
Egyszer, amint a rabbi sétálgat az utcán csöndesen, békén, megjelenik
előtte a halál angyala, s így szól hozzá:
– Ruben, hallgasd meg, amit mondok néked. Én vagyok a halál angyala, s
eljöttem, hogy elvigyem magammal a te fiadat!
Azt felelte nagy szomorúsággal Ruben:
– Amit Isten akar, azon senki sem változtathat, azt tudom. Bele is
nyugodnám a fiam halálába, csak legalább megházasodhatott volna szegény.
– No, ha csak az a bajod, – felelte az angyal, – azon könnyen
segíthetünk. Szívesen megvárom, amíg megházasodik a fiad, majd csak
azután viszem el.
Nem volt bizony nagy kedve a rabbinak az esküvőhöz, de már megvolt a
menyasszony, s nem is akarta a fia kedvét búra fordítani, hát
megtartották az eljegyzést nagy pompával. Négy hét mulva lett volna a
lakodalom napja, Ruben hát elküldte a fiát, hogy hívjon vendégeket a
nagy napra.
Alig ment az ifju egy-két lépést az utcán, megállítja Éliás próféta az
útjában, s így szól hozzá:
– Hová, hová olyan sebesen, fiam?
– A lakodalmamra hivok vendégeket, – felelte az ifjú.
– Hát nem tudod, hogy neked még a lakodalom előtt meg kell halnod? –
kérdezte Éliás próféta.
– Ha ez Istennek akarata, – felelte a vőlegény, – akkor bizonyára
beteljesedik, hiszen én sem vagyok különb a többinél, akik előttem
haltak meg.
Eliás azonban így válaszolt:
– Adok neked egy jó tanácsot, fiam. A lakodalmi ebédnél leülhetsz te is
az asztalhoz, de se ne igyál, se ne egyél egy falatot se, de még a
szemedet se vesd fel a tányérodról. Megjelenik majd később egy ember a
szobában, fedetlen fejjel, borzas hajjal s össze-vissza tépett ruhában,
de te mégis menj elébe, hajolj meg előtte, vezesd az asztalfőre, a
legelőkelőbb vendégek közé. Ha aztán ő más helyet keres, akkor te ülj
mellé, s járj a kedvében, ahogy csak tudsz. Ez az én tanácsom. Ha
megfogadod, jól jársz.
A legény megigérte, hogy az ő tanácsa szerint cselekszik, aztán
hazatért, de egy árva szót sem szólt arról, hogy kivel találkozott, még
búját sem mutatta, hanem vígan készült az esküvőre.
Amint megesküdött a fiatal pár, a vendégsereg is az asztalhoz ült,
elkezdődött a nagy evés, ivás, vigadozás, csak az ifjú vőlegény volt
szomorú, hallgatag, s egy falatot nem evett, egy kortyot nem ivott.
Nemsokára nyilt az ajtó, s csakugyan belépett az az öreg ember, akiről
Éliás beszélt az ifjunak, rongyosan, piszkosan, mint egy koldus. A fiu
rögtön felállott, s odavezette a fő-fő vendégek közé az öreget, de az
szégyelte ott letelepedni, hanem leült a fiu mellé. Az meg úgy tett,
ahogy Éliás tanácsolta neki: nagy becsületben tartotta az öreget.
Egyszer csak nagy hangosan megszólal az öreg ember:
– Fiam, szeretnék kérdezni tőled valamit.
– Kérdezz hát, – felelt reszketve az ifju.
– Ha egy házat kellene építened, s ahhoz szalmát meg agyagot keverned,
honnan vennéd a szalmát?
– Elmennék egy paraszt emberhez, s annyi szalmát vennék tőle, amennyi
csak kell.
– De hátha az a paraszt, mikor már mind a szalma össze van keverve az
agyaggal, eljönne hozzád, s követelné vissza a szalmáját, mit tennél
akkor? – mondotta az öreg.
– Kifizetném a szalmáját, vagy más szalmát vennék, s azt adnám neki.
– De ha se pénz, se a más szalmája nem kell neki, csak az, amit ő adott
neked, akkor mit csinálnál, fiam?
– Hát bizony, akkor nem tehetnék egyebet, mint hogy széttörjem az
agyagot, s abból kiválasszam a paraszt szalmáját, máskép vissza nem
adhatnám, – mondotta a vőlegény.
– Magad mondtad ki magadra az ítéletet, – szólott az öreg ember. Mert
látod, a paraszt, aki a szalmát adta, nem más, mint a jó Isten, az agyag
te vagy, a szalma pedig a lelked. Most visszakéri Isten azt a lelket,
amit néked adott, s engem, a halál angyalát küldött le érte, hogy vigyem
el hozzá.
Hej, nagy csendesség lett a nagy vigasságból! Mindenki úgy ült a helyén,
mintha odacövekelték volna. Egyedül a vőlegény szólott:
– Ha már elviszel magaddal, engedd meg legalább, hogy a szüleimtől, s a
menyasszonyomtól búcsut vehessek.
– Tedd meg, fiam, megengedem.
Nagy sírás, jajgatás lett a búcsuzkodásból, Ruben rabbi buzgón
imádkozott az Istenhez, a fiatal asszony meg sírt keservesen, aztán
kérdezte a vőlegényétől:
– De hát ki az, aki azt mondja, hogy neked meg kell halnod?
– A halál angyala jött el értem, ott ül, s vár reám. Csak annyi időm
van, hogy elbúcsuzzam tőletek, aztán mennem kell vele.
Avval megölelte, megcsókolta forró könnyhullatás között a feleségét, s
menni akart. Ekkor megszólalt a fiatal asszony: – Várj egy kicsit,
odamegyek én a halál angyalához, s könyörgök neki. Én nem hiszem, hogy ő
meg akarna ölni téged.
Oda is ment nagy bátran, s igy szólt:
– Te vagy az, aki a férjemet meg akarod ölni?
– Én vagyok! – válaszolt a halál angyala.
– No hát, – mondotta az asszony, – ha te vagy, menj is vissza az
Istenhez, aki küldött téged, s juttasd eszébe azt a parancsát, ami a
Thora könyvében van: »Ha valaki megházasodott, egy évig legyen a
hadiszolgálat alól felszabadítva, nehogy elessék a csatában, s feleségét
más ember vehesse el.« Csak nem akarja az Isten saját parancsát
megtagadni, hisz az annyi volna, mintha az összes parancsát
megtagadhatná!
A halál angyalát meghatotta a fiatal asszony beszéde, felment ismét az
Isten szine elé, s a többi angyalokkal együtt kegyelemért könyörgött
hozzá, a fiatal férj életéért.
Az Isten meg is hallgatta kérésüket, adott még két esztendőt az ifjunak,
s így teljesedett a zsoltárnak szava: »Akik félik Istent, azoknak vágyát
teljesíti Isten, s megsegíti szorongattatásukban.«
Világszép Nádszál kisasszony.
(Magyar mese.)
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás
tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt
egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiu, ahogy egy kicsit
fölcseperedett s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép
királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja: azt
mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb
királykisasszonyt meg nem találja.
– No, azt keresheted, – mondta a bátyja, – mert a legszebb
királykisasszonyt én vettem feleségül.
– Hiszen, szép a feleséged, – mondotta a királyfi, – de nem hiszem, hogy
még szebb ne volna ezen a világon.
Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiu fölnevelő dajkája, s amikor az
idősebbik királyfi tovább ment, azt mondta a kicsi királyfinak:
– Bizony, jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél
szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem
árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád
feleségének a huga.
– No, bizony, ha az, megyek is utána.
– Megállj, csak fiam, – mondja az öreg asszony, – nem találod meg azt az
apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a
Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon
három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két
szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van,
hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán, ha odatalálsz is, egy vén
boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két
szemevilágára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a
három nádszálat le nem vágja.
Hiszen a királyfinak se kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s
indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment
hetedhét ország ellen, estére kelve betért egy rengeteg nagy erdőbe,
rengeteg nagy erdőben egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy
öreg asszony. Köszön az asszonynak illendőképpen, fogadja az is
nemkülönben, s kérdi:
– Ugyan, hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?
– Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger
hetvenhetedik szigetjében egy nádszálba vagyon elrejtve. Ugyan bizony,
hallotta-e a hírét?
– Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek
erdő aljában, lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Miczi, hopp
elé a sutból! – szólott a macskájának. – Igazítsd útba ezt a legényt.
Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.
Mire pitymallott, megtalálta a másik öreg asszonyt is. Elémondja, hogy
mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öreg asszony, mintha erősen
gondolkoznék, s aztán mondja:
– Hej, fiam, nem érsz te soha oda világon való életedben, ha olyan
paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s
tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol, három arany hajszál,
ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy
kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a
madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeribe elébed toppan
a táltos paripa.
Kihúzta az öreg asszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat,
odaadja a kilincsmadzagot, megköszöni a királyfi, s meg sem állott, míg
annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a
kilincsmadzaggal a három arany hajszálat s ím, halljatok csudát! – ég,
föld megrendül, száll a levegőégből nagyerős vágtatással egy aranyszőrű
ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két
orralikán, s nyerít hármat egymásután, hogy megcsendült-bondult belé az
egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak:
– Itt vagyok, kicsi gazdám!
De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy
csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.
– No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a
madár? Vagy még annál is sebesebben, úgy, mint a gondolat?
Mondotta a királyfi:
– Mint a gondolat, édes lovam.
– Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig
hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem
jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.
Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán
nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó
szempillantás sem telt belé, megérkeznek a Föld kapujához. Az ám,
csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták,
hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, amíg két font húst nem
ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony, nem adok én a lovam húsából,
inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját,
kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak:
– Most már mehettek, – mondták a farkasok. Repült a táltos, s ím,
jóformán be sem húnyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:
– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes
pitvarában.