– Miért nem hozod fel a holttestet, te bolond?! S megfenyegették, hogyha
mindjárt nem jön, agyonverik. Lull hirtelen lebukott a vízbe negyedszer
is s most olyan sokáig maradott a víz alatt, hogy azt hitték az emberek,
bizonyosan belefulladott; de nagy későre mégis csak felbukkant a feje s
jó magasra tartotta a kecskebaknak a fejét a víz felett s torka
szakadtából kiáltott a boldogtalan apának:
– Na, mondjad, ez a te leányod?
De hiszen még csak most lett hadd-el-hadd! Az embereket szinte széjjel
vetette a méreg, a düh, a bosszúság. De voltak olyanok is, akik meg a
kacagástól pukkadtak meg szinte. Nem tudták, mit mondjanak, mit
gondoljanak, hova tegyék ezt a bolondot!
– No, ez igazán szörnyű nagy ostobaság, – mondotta egy ember, a
legkomolyabb valamennyi között – hogy ezt a sok drága időt
elvesztegettük emiatt a féleszű miatt.
Voltak, akik azt tanácsolták, hogy a kötelet húzzák a nyakára a
bolondnak, fojtsák meg s hagyják ott a kútban. De a boldogtalan apa azt
mondotta:
– Ne, ne, hagyjátok szegény bolondot, ne bántsátok!
Felhúzták Lullt a kútból, jól eldöngették s azzal Isten hírével
elkergették.
Amíg ez történt, Lullnak az anyja, szegény asszony, nagy gondban, nagy
aggodalomban volt otthon. Temérdek kenyeret sütött, azt mind kiosztotta
a szegények között s imádkozott az istenekhez, hogy irgalmazzanak az ő
boldogtalan fiának. Hát csakugyan az istenek meg is hallgatták a szegény
asszonynak az imádságát. Egyszerre csak Lull beállított épen,
egészségesen, mintha semmi sem történt volna. Hej, hogy örült szegény!
Mert ha bolond is volt Lull, mégis a napja volt az ő életének. Hanem,
mikor kiörvendezte magát, akkor aztán elkezdette szidni Lullt:
– Óh, te bolond, te, mit tettél?! Mit tettél! Látod, most elvesztetted a
menyasszonyodat. Ki lesz a feleséged ezután?
Mert hát közben ott járt az asszonynak a huga s azt mondotta:
– Na, igazán szép dolgokat beszélnek a fiadról a faluban. Hogy nincs
több olyan bolond kerek e földön, mint ő. Már bizony sajnállak, édes
néném, de én az én leányomat nem adom a te bolond fiadnak! Már el is
jegyeztem egy más emberrel.
Igy lett vége a Lull mátkaságának. S nem is házasodott meg soha. Nem
bizony, mert nem akadott leány, aki az ő felesége legyen, kerek e
világon.
A teve és a patkány.
(A Felső-Indus vidékéről.)
Egyszer egy teve megszökött a gazdájától. Ment, mendegélt magában
úttalan-utakon, jobbra-balra, mindenfelé s amint ment, húzódott utána a
kötőfék. Arrafelé járt egy patkány. Mit gondolt, mit nem a patkány,
megkapta a kötőféknek a végét, aztán hirtelen a teve elé szaladott,
mintha vezette volna. Mondotta is magában:
– Lám, milyen erős vagyok én! Egy tevét vezetek!
Hát csak mentek, mendegéltek, hanem egyszer egy nagy folyamnak a
partjára értek. Ott a patkány megállott. Nézett jobbra, balra, előre,
hátra, de menni tovább nem mert.
– Na, eredj tovább, – biztatta a teve.
– Nem merek ám, – mondotta a patkány – mert mély a víz nekem!
– Ugyan, – mondotta a teve – nem mély víz az, legfeljebb térdig ér.
Azzal szépen be is ment a vízbe a teve, be egészen a közepére. Ottan
megállott s visszaszólt a patkánynak:
– Na, látod, hogy csak a térdemig ér a víz?
– Meghiszem azt, – mondotta a patkány – csakhogy nagy különbség van a te
térded meg az én térdem között. Tudod mit, teve? Gyere vissza, felülök a
hátadra s vígy át a vizen.
A teve vissza is jött, de azt mondta a patkánynak:
– Hallod-e, patkány, valld meg a hibádat. Lásd be, hogy önhitt voltál s
igérd meg nekem, hogy szerény leszel ezután. Akkor aztán átviszlek a
vizen.
Bezzeg hogy a patkány megigérte.
Azzal szépen felült a teve hátára s általmentek a víznek a másik
partjára.
Itt a vége, fuss el véle.
Napvilág és Holdvilág.
(Kalmuk mese.)
Élt egyszer egy hatalmas kán, Kun-Szuany volt a neve. A kán
megházasodott s született ebből a házasságból egy gyönyörű szép fiu.
Ennek a gyönyörű szép fiunak Napvilág volt a neve. De alig született meg
a fiu, meghalt az édesanyja s a kán megházasodott másodszor is. Ebből a
házasságból is született egy fiu s ennek a neve Holdvilág lett. Amint
nőttek, növekedtek a fiuk, az asszony elkezdett tűnődni, gondolkozni
magában:
– Ha az idősebbik fiam életben marad, – gondolta magában az asszony –
akkor az én édes fiam sohasem lesz ennek az országnak fejedelme. Ki kell
gondolnom valamit, hogy a nagyobbik fiut, Napvilágot, eltegyem láb alól.
Gondolkozott erre, arra, össze-vissza gondolt mindent, hogy kezdjen a
dolgába. Egyszer aztán, mit gondolt, mit nem, nagy betegnek tetette
magát, lefeküdött az ágyába, nyöszörgött, jajgatott keservesen. Egész
éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Éjjel-nappal csak a jajgatás, csak a
nyöszörgés. A kán, aki erősen szerette a feleségét, kétségbeesett.
Hivatta a leghíresebb doktorokat, nemcsak az országból, a világ minden
tájékáról, de hivathatta: a feleségén nem tudtak segíteni. Az csak
jajgatott, az csak nyöszörgött rettenetesen. Egyszer aztán azt mondotta
az asszony:
– Hivathatod te a világnak minden doktorát, egy sem tud engem
meggyógyítani. Az én betegségemnek csak egy orvossága van, de azt én nem
mondom meg neked, inkább meghalok szörnyű halálnak halálával.
Szörnyen megijedett erre a mondásra a kán, mert igen szerette a
feleségét, s mondotta neki:
– Hát, ha országomat s vagyonomat kellene adnom a te életedért, nem
adnám-e szívesen? Csak mondjad bátran, bármi legyen az orvosszere a
betegségednek, megszerzem azt én teneked!
Mondotta erre az asszony:
– Óh, édes uram, én csak úgy tudok meggyógyulni, ha két fiunk közül az
egyiknek a szívét szelámolajban megsütik és azt én megeszem. De melyiket
áldoznád fel a kettő közül? Napvilágot, tudom, nem áldoznád fel, hiszen
ő az első fiad; Holdvilágot pedig én nem engedem, mert az az én édes
fiam. Megszakadna a szívem, ha meg kellene ennem az ő szívét. Nincs más
mód, édes uram, meg kell halnom.
– Nem, nem, – mondotta a kán – nem fogsz te meghalni. Bármennyire
szeretem, bármennyire sajnálom az én nagyobbik fiamat, Napvilágot,
holnap lesz az a nap: hóhér kezére adom, hadd ölje meg, a szívét vegye
ki. Neked meg kell gyógyulnod.
Mikor ez a beszéd folyt a kán s a felesége között, a szomszéd szobában
volt Holdvilág. Minden szót jól hallott s mert hogy erősen szerette az ő
bátyját, Napvilágot, szörnyű nagy búbánat nehezedett a szívére.
– Nem, azt nem engedem, – mondotta magában – hogy az én kedves bátyámat
megöljék. Megmondom neki, mit hallottam, hadd meneküljön, mentse meg az
életét. Vele megyek én is.
Szaladott a bátyjához s elmondotta szóról-szóra, hogy mit hallott.
– Hát, ha így van, amint te mondod, akkor nekem el kell mennem, –
mondotta Napvilág. – Te csak maradj itthon, édes öcsém, tiszteld,
szeresd a te szüleidet, élj boldogan. Én megyek.
– Nem úgy, bátyám, – mondotta Holdvilág – ha te mégy, én is megyek
teveled; nem maradok itthon. Lesz, ami lesz, veled tartok halálig.
Egyszeribe elhatározták, hogy még akkor éjjel elszöknek hazulról. Nagy
titokban felkészültek. Egy zsákot megtöltöttek szárított
baling-kaláccsal s éjnek éjszakáján, amikor épen a hold felkelt,
kilopóztak a palotából s kelet felé elindultak. Ahogy csak győzték a
menést, sietve siettek hegyeken-völgyeken, pusztákon át, éjjel-nappal,
szakadatlanul. Addig mentek, mendegéltek, amíg egyszerre egy
eliszaposodott folyóhoz értek, amelyben egy csepp víz nem sok, annyi sem
volt. Ami kalácsot vittek magukkal, már mind egy falásig elfogyott.
Szerettek volna inni: víz nem volt. Szegény Holdvilág a nagy
fáradtságtól, a nagy szomjuságtól lerogyott a földre s mondotta:
– Édes bátyám, te csak eredj tovább, hagyj itt engem, én nem tudok
tovább menni. Úgy látszik: itt kell meghalnom.
– Nem, nem, – mondotta Napvilág – csak pihenj, én majd tovább megyek s
addig járok-kelek, keresek, amíg vizet nem találok neked.
El is indult Napvilág, járt-kelt mindenfelé, hegyeken-völgyeken,
keresgélt, keresgélt, de sem forrást, sem patakot nem talált.
Visszafordult nagy búsan az öccséhez s íme, szegény Holdvilág
élettelenül feküdött a földön. Meghalt a rettentő nagy szomjuság miatt.
Napvilág sírva borult az öccsére. Mikor aztán kisírta magát keservesen,
begöngyölgette egy lepedőbe, aztán szépen elrejtette egy nagy kő alá.
Imádkozott, hogy a feltámadáskor újra találkozzanak, aztán keserves
könnyhullatás között tovább ment.
[Illustration: Napvilág sirva borult az öccsére.]
Ment, mendegélt s amint ment, egyszerre csak egy szörnyű nagy, sziklás
hegynek az aljába ért. Nekivágott a hegynek, ment feljebb, feljebb s
íme, egyszerre a sziklás hegynek az oldalában egy vörös kaput lát.
A kapu vas volt. Belépett rajta s íme, bent egy öreg remete ült
egymagában. Kérdi a remete:
– Hát te honnan jösz, fiam? Úgy látszik, nagy a a te szomoruságod.
Mondjad, mi bánat ért?
Elmondotta Napvilág kezdettől végig, hogy mi minden történt vele s azt
mondja erre a remete:
– Ne búsulj, édes fiam. Van nekem olyan szerem, hogy azzal a halottat
fel lehet támasztani. Vezess csak engem oda, ahova az öcsédet
eltemetted: majd meglátod, hogy feltámasztom én őt.
Azzal elékeresett valami csudaszert, aztán elindultak ketten s meg sem
állottak, amig ahhoz a kőhöz nem értek, ahová Napvilág az öccsét
eltemette. Szépen kigöngyölték a lepedőből, a remete azzal a szerrel
végigkente Holdvilágnak a testét s íme, Holdvilág egyszeribe kinyitotta
a szemét, mintha csak egy nagyot aludott volna.
– Most pedig legyetek az én fiaim, – mondotta a vén remete – jertek
velem az én házamba.
El is mentek a fiuk a vén remetével, ott éltek vele az ő házában
békességben, csendességben. Nem is vágyódtak el onnét sehova. Hanem
egyszer mi történt? Abban az országban, ahol a vén remete lakott, volt
egy folyó. Abból a folyóból öntözték meg az emberek a végtelen nagy
síkságot, hogy teremjen valamit. Ám ott, ahol a folyó eredett, volt egy
nagy tó. Abban a tóban lakott a sárkányoknak a fejedelme s ez csak úgy
adott vizet az embereknek, ha valahányszor vízre volt szükségük, egy
tizenöt esztendős fiut áldoztak neki. Épen, amikor a fiúk a remetéhez
mentek, nem volt egy csepp víz, amit az emberek igyanak. Nem volt egy
csepp víz, amivel a sivatagot megöntözzék, s nem volt már az egész
országban egyetlenegy tizenöt esztendős fiu, akit feláldozzanak: mind
feláldozták már. Nagy volt a szomoruság az országban. Óh jaj, mit
tegyenek? Hanem arrafelé legeltette a nyáját egy pásztorember, ahol a
remete lakott s ez valahogy észrevette, hogy van a remeténél egy fiu,
aki ép tizenöt esztendős lehet, s ahogy ezt észrevette, ment a kánhoz.
Mondotta neki:
– Uram, tudok egy fiut, aki tizenöt esztendős. Ott lakik a vén
remeténél. Áldoztasd fel ezt s lesz víz megint.
Ahogy ezt a kán meghallotta, nagy lett az ő öröme. Egyszeribe küldette
katonáit a remete házához, hogy hozzák el azt a fiut. El is mentek ezek.
Kopogtattak a remete ajtaján; ez meg kiszólt, kérdezte:
– Mit akartok?
Felelték ezek:
– A kán küldött ide minket. Van nálad egy tizenöt esztendős fiu, azonnal
ereszd ki, hadd vigyük el hozzá.
Mondotta a remete:
– Mit beszéltek, ti emberek? Hogyan volna énnekem fiam? Sohasem is volt,
nem is lesz soha!
Hanem a katonák ott maradtak az ajtó előtt s várták, hogy nyissa ki a
remete az ajtót. Ám ez, mielőtt az ajtót kinyitotta volna, Napvilágot
hirtelen elrejtette egy kőhordóba, azt nagyhirtelen bemázolta agyaggal,
hogy pálinkás hordónak lássék, akkor aztán kinyitotta az ajtót,
beeresztette a katonákat. Azok keresték mindenfelé a fiut, tűvé tették a
remete házának minden szögletét, nem találták sehol.
– Úgy látszik, – mondotta az egyik katona – hogy csakugyan nincs fiad.
– Nincs, nincs, – mondotta a remete.
– De hátha mégis van, – mondotta a másik, – s azzal a kardjával
rettenetesen vagdalni és szabdalni kezdette a remetét.
– Ne bántsátok az apámat, itt vagyok, – kiáltott ki a hordóból Napvilág
– s abban a pillanatban elő is lépett. Bezzeg, hogy a katonák megfogták
Napvilágot s vitték magukkal. A vén remete pedig összeesett szörnyű
bánatában. Sírt keservesen, siratta Napvilágot, akit úgy megszeretett,
mintha édes fia lett volna.
Hát elvitték Napvilágot a kán palotájába. Vitték egyenesen a hatalmas úr
elébe. Mondották neki:
– Ime, itt a tizenöt esztendős fiu, akit feláldozhatsz a sárkányok
fejedelmének.
Épen abban a pillanatban lépett be a szobába a kánnak a leánya. Ahogy
ránézett Napvilágra, rajta felejtette a tekintetét. Szeme-lelke megtelt
gyönyörüséggel s apjának nagy szörnyűködésére egyszerre csak nyakába
ugrott Napvilágnak.
– Nem engedem, nem engedem, – kiabált a leány, – hogy feláldozzák ezt a
fiut. Ha pedig őt is feláldozzátok, áldozzatok fel engem is!
Szörnyű haragra gerjedett a kán, dúlt, fúlt, nem tudta, mit kezdjen, mit
csináljon. Egyszerre azonban odafordult a katonákhoz s mondotta nekik:
– Vigyétek hát őt is, beste lélek leányát! Varrjátok be ezzel a fiuval
bőrbe s dobjátok belé a tóba. Nem érdemel jobbat!
Elszörnyűködtek az emberek a kán parancsára, de ismerték jól a
természetét. Ellenmondani nem mert senki. Fogták az ifjut, fogták a
leányt, vitték a palotából, aztán bőrbe varrták mind a kettőt s úgy
vitték a tóhoz. Ott aztán bedobták áldozatul a sárkányok fejedelmének.
Vitte, vitte a tó vize Napvilágot s a kán leányát.
[Illustration: A vén remete összeesett szörnyű bánatában.]
Aztán egyszerre csak megszólalt Napvilág:
– Hiszen, ha csakugyan tizenöt esztendős fiu kell a sárkányok
fejedelmének, akkor megillet engem, hogy beledobjanak a tóba s meghaljak
szörnyű halálnak halálával, de mit vétett ez a gyönyörű szép leány,
akinek nincs egyéb bűne, mint hogy szeret engem?
Megszólalt a leány is:
– Ha engemet a vízbe dobnak, mert én csak leány vagyok, abban tán van
igazság, de miért dobják be ezt a szépséges szép fiut, aki senkinek sem
vétett?
Meghallotta a sárkányok fejedelme az ifjak beszédét s íme, megesett a
szíve rajtuk. Szépen a hátára emelte őket, kiúszott a tóból velük, ott a
bőrt szétvágta s szabadon bocsátotta őket. Abban a pillanatban a tónak a
vize megeredt, általfolyt a folyó száraz medrébe. Volt víz elegendő az
egész országnak. Napvilág pedig mondotta a leánynak:
– Te most menj haza szépen az apád palotájába, én is elmegyek az én
apámhoz, a remetéhez. Megvígasztalom, hogy nem történt semmi bajom,
aztán ismét felkereslek téged az apád palotájában, hogy egymásé legyünk
egész életünkre.
Szépen elbúcsuztak egymástól. A leány ment az apja palotájába, Napvilág
pedig a remete házába. Megállott Napvilág a remete háza előtt,
kopogtatott az ajtón.
– Ki az? – kérdezte a remete.
– A fiad vagyok, a fiad, – felelt Napvilág.
– Nekem egyetlenegy fiam volt, – mondotta a remete, aki azt hitte, hogy
megint a kán emberei jöttek ide – azt pedig a kán elraboltatta,
megölette. Hagyjatok békében engem, én most ülök az én házamnak a
földjén és gyászolok.
Ismét szólt Napvilág:
– Bizony a te fiad vagyok én, édes öregapám, nyisd ki csak az ajtót. A
kán beledobatott a vízbe, de a sárkányok fejedelme megkönyörült rajtam,
szabadságomat visszaadta. Ne gyászolj többé engemet.
Most már a remete kinyitotta az ajtót. Szegény öreg ember, hogy
lesoványodott! Haja, szakálla, bajúsza össze-visszakúszálódott. Alig
volt jártányi ereje.
– Jókor jöttél, – mondotta a remete – a sír szélén állok.
De Napvilág hirtelen tejet és vizet keresett, azt összevegyítette, azzal
megkenegette a remete testét, attól a remete elkezdett éledezni; közben
mindenféle, kedves szavakat mondott, tréfált, s íme, a remetének derülni
kezdett a kedve: Napvilág visszaadta neki az életét.
Közben a leány is hazaért s haj, volt szörnyű nagy csudálkozás, nagy
álmélkodás! A népek összecsődültek mindenfelől. Megtelt az udvar.
– Ilyen nagy csuda még nem történt! – kiabálták össze-vissza az emberek.
– Abból a tóból, akit oda dobtak, még élve nem jött vissza senki. Mely
nagy csuda! Vajjon, mi történhetett?
Akármi történt, az bizonyos, hogy ott állott előttük elevenen a kán
leánya. Körülvették a népek, hajlongtak előtte, csókolták a ruhája
szegélyét s mondottak neki minden szépet, minden jót. Aztán jött a kán
is. Haj, de nagy volt az ő öröme, mikor meglátta a leányát!
– És a fiuval mi történt? – kérdezte a kán. Azt ugyebár megölte a
sárkány?
– Nem, nem, – mondotta a leány – nem ölte meg. Megesett a szíve a derék
fiun. Hallotta az ő szép beszédét, az ő szép szavait. Hallotta az én
szavaimat s nem volt lelke, hogy megöljön minket. Szépen a hátára vett,
kiúszott velünk a tóból s szabadon eresztett.
[Illustration: A remete fia vagy te?]
– Na, ez valóban csudálatos egy dolog, – mondotta a kán. – Mindjárt
menjetek – parancsolta embereinek – hozzátok ide azt az ifjut,
Egyszeribe mentek Napvilágért s hozták magukkal mind a két fiut:
Napvilágot is, Holdvilágot is, s velük az öreg remetét is. Mikor a
palota közelébe értek s a kán meglátta őket, mondotta az ő
minisztereinek:
– Ne várjuk meg, amíg feljönnek a palotába, menjünk eléjök, mert ők
megérdemlik ezt mitőlünk.
Lementek a palotából, ki a kapu elé, ottan fogadták nagy tisztelettel a
vén remetét és a két fiut.
– Igazi csuda vagy te, fiam, – mondotta a kán Napvilágnak. A remete fia
vagy te?
– Nem, – mondotta Napvilág – nem, egy kánnak a fia vagyok. A mostoha
anyám meg akart ölni engemet s ezért menekültem el hazulról öcsémmel,
mert velem jött ő is, pedig ő édes fia a mostoha anyámnak.
Aztán elbeszélte végig a történetüket. Még jobban csudálkozott a kán.
Felvezette a palotába, aranyszékbe ültette őket, drága ételeket,
italokat hordatott az asztalra s mikor odaültek valamennyien, mondá:
– Ha csakugyan úgy van, ahogy ti mondottátok, neked adom az én
leányomat, Napvilág! Rengeteg kincsemnek fele az én leányomé, vidd ezt
magaddal: hadd lássa a te apád s anyád, hogy kánnak a leánya az, akit az
ő palotájába viszel.
Még másnap felkerekedtek, rengeteg katona kísérte őket, rengeteg szekér
vitte a temérdek sok kincset. Igy érkeztek Napvilág apjának az
országába. Ám mielőtt a városba értek volna, levelet küldött Napvilág az
apjának, jelentette, hogy jönnek mind a ketten: ő is, Holdvilág is. Arra
felkerekedett a kán is egész udvarával, úgy ment ki a város szélére, a
fiai elébe. Haj volt öröm az egész városban, amikor meglátták a rég
elveszett fiukat! Lett nagy ünnepség a palotában, hét országra szóló!
Csak a gonosz szívü asszony nem ünnepelt. Amikor meglátta a fiukat,
szörnyű nagy ijedtében meghasadt a szíve.
A kigyókirály.
(Svéd mese.)
Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis csak volt, volt egyszer egy
hatalmas király s annak gyönyörű szép felesége. Nagy gazdagságban éltek,
semmi gondjuk-bajuk nem lett volna, de esztendő telt esztendő után s nem
született gyermekük.
Búsult erősen a király, hogy nincs, akire hagyja halála után gyönyörű
országát, s bú volt a királyné élete is, mert látta, hogy a nagy bánat
mint emészti az urát.
Történt egyszer, hogy egy vén koldusasszony állott meg a palota kapuja
előtt s arra kérte a szolgákat, hogy engedjék be a királynéhoz. Nagyot
kacagtak ezen az udvarbéliek, hogy egy ilyen rongyos koldusasszony a
királyné szeme elé akar kerülni, s odavetettek egynéhány krajcárt neki,
hadd menjen tovább Isten hírével. De a szegény asszony nem akart
semmiképpen elmenni, folyton azt hajtogatta, hogy neki beszélnie kell a
királynéval, mert egyedül csak ő tudja meggyógyítani az ő nagy bánatát.
Addig s addig erősködött, hogy felmentek s jelentették a királynénak,
hogy ki van itt, mit akar. A királyné bizony nem kergette el a szegény
asszonyt, hamar felhívatta magához, hadd hallja, mit tud.
– Felséges királyné, én ismerem a te szomorú titkodat, – szólalt meg a
szegény asszony – és segítek is rajta. Szeretnéd, ha fiad születne, s ha
követed az én tanácsomat, nem egy, de két fiuval fog megáldani az Isten.
Csudálkozott a királyné, hogy így eltalálta a bánatát ez a szegény
asszony s persze rögtön megkérdezte, hogy mit tegyen.
– Menj fel, királyné, ma este a fürdőszobádba, fürödjél meg, s amikor
megfürödtél, nyúlj le a kád fenekére, ott találsz két hagymát, azokat
gondosan hámozd meg s edd meg egymásután. Ha megfogadod a szavamat,
mához egy esztendőre két gyönyörű fiad lesz.
Bezzeg örvendett a királyné a tanácsnak s amint leszállott az este,
elkészítette a fürdőt, beléült s amikor készen volt, csakugyan
megtalálta azt a két hagymát, amiről a vénasszony beszélt neki. Úgy
megörvendett, amikor meglátta, hogy elfelejtette az öregasszony tanácsát
s nem hámozta meg az elsőt, csak úgy, ahogy volt, megette. Amint
lenyelte, eszébe jutott a dolog s bezzeg bánta erősen, de már nem
segíthetett rajta, csak a másodikat hántotta s ette meg úgy.
Na, telik, múlik az idő, eltelt egy esztendő s hát a királynénak egy
csúf kígyógyermeke született először s aztán egy gyönyörű szép kicsi
fiacskája. Nem sokat gondolkoztak a dolgon, a kicsi kígyót kihajították
az ablakon, a kis királyfit pedig aranybölcsőbe tették s úgy mutogatták
mindenkinek boldogan. Senki nem tudta az országban, hogy a királynénak
az elsőszülöttje egy csúf kígyó volt s hogy az most valahol az erdőben
bolyong szegény.
Telt, mult az idő, a fiatal herceg húsz esztendős lett s akkor azt
mondták neki a szülei:
– No, fiam, te már elég idős vagy hozzá, hogy megházasodjál, eredj s
keress magadnak feleséget.
Megfogadta a királyfi a szülei parancsát, befogatott négy paripát
aranyos hintóba s elindult, hogy feleséget keressen magának. Na, nem
messzire haladhatott, mert alig ért el az első keresztúthoz, ott feküdt
keresztben egy óriás kígyó, hogy semerre se lehetett tőle előre jutni.
Megállottak a lovak, kitekint a királyfi a kocsi ablakán s hát, Uram,
Teremtőm, megszólal a kígyó s kérdi a királyfit:
– Hová mégy?
– Semmi közöd hozzá, – mondotta a királyfi – oda megyek, ahova akarok,
mert én királyfi vagyok.
– Fordulj rögtön vissza, – mondotta ismét a kígyó – tudom én jól, hogy
menyasszonyt keresel magadnak, de addig, amíg én meg nem házasodtam, te
ne járj leánynézőbe.
Szörnyen mérgelődött a királyfi, hogy egy kígyó így mer beszélni vele,
de mit volt mit tennie, semerre se tudott előre menni a kígyótól s
szégyenszemre vissza kellett fordulnia.
Elmondta otthon, hogy s mint járt s elhatározták, hogy nem hagyják
annyiban a dolgot, hanem másnap újra megindulnak más úton, hátha nem
állaná ott útjokat a kígyó.
De bizony rosszul gondolták, ha így gondolták, mert a legelső
keresztúton ismét ott feküdt az óriás kígyó, s visszakergette őket. Igy
történt ez harmadnap is: a királyfi újra megpróbálkozott, hogy útra
keljen, de a kígyó aznap is ott hevert s haragosan sziszegte:
– Addig te ne járj leánynézőbe, amíg én meg nem házasodtam!
Mikor a király és felesége meghallották, hogy megint hogy s mint járt a
fiuk, elhatározták, hogy meghívják a palotába a kígyót s valahogy
feleséget szereznek neki.
Azt hitték, jó lesz neki akármilyen rabszolgalány s odaadták a
legcsúfabbat neki, de mikor reggel bementek a szobába, darabokra
szaggatva hevert ott a szegény lány. Bezzeg meggyült most a baja a
királynak s feleségének, hogy honnan szerezzenek a kígyónak kedvire való
feleséget! Kihirdették az egész országban, hogy feleséget keresnek az
óriás kígyónak, s várták a jó szerencsét, hogy valaki majd csak
ajánlkozik.
Élt ebben az időben egy szegény ember, akinek volt egy gyönyörűséges
szép leánya, s egy második felesége, akinél gonoszabb s irígyebb
teremtést messze földön nem lehetett találni. Volt neki is egy leánya,
de az olyan csúf és gonosz volt, hogy senki még csak rá sem tudott
nézni. Haragudott bezzeg a gonosz mostoha az ura leányára, s amikor
meghallotta, hogy a király egy kígyónak keres feleséget, rögtön az
jutott az eszébe, hogy a szép leánykát odaküldi, hadd szaggassa
darabokra az óriás kígyó.