nagy igyekezettel a hajó felé. Ott lubickolt, nem messze a sok
szertehullott deszkától egy ifju ember, el-elmerült, majd ismét
felvetette egy hatalmas hullám, afelé igyekezett Bar Kappara, s jó
szerencsére épen akkor érkezett, mikor a szerencsétlent feléje sodorta a
haragos hullám. Megfogta jó erősen, s nagy üggyel-bajjal, kievickélt
vele a partra. Meg sem állott a parton, hanem a karján hazavitte a
halottnak tetsző ifjat, otthon lefektette a saját ágyába, úgy
melengette, élesztgette sokáig.
[Illustration: Hazavitte a halottnak tetsző ifjat.]
Végre kinyitotta szemét az ifju, s Bar Kappara elmondotta neki, hogy
Isten milyen csudásan mentette meg a haláltól őt egyedül, mert a hajó
többi embere mind egy szálig odaveszett. Aztán megkérdezte tőle:
– Ki vagy te, s hol lakol?
– A római császár nagyobbik fia vagyok, – felelt az ifju – tengeri
utazást tettem az embereimmel, s most Isten tudja, hogyan, s mikor jutok
haza. Pénzem, kincsem elsülyedt, az embereim odavesztek, amíg az apám
elküldhetné számomra a pénzt, éhen veszhetek itt.
De Bar Kappara nem hagyta ám, hogy sokáig szomorkodjék a herceg. Szép
selyemköntöst hozatott be a szolgáival, abba felöltöztette, három
gyönyörű pejparipát kivezetett az istállójából, s oda vitte azokat is a
herceg elé.
– Ne búsulj, fenséges herceg azon, hogy hogyan kerülsz haza. Itt van ez
a három ló, az egyiket használd te magad, a másik kettőn két hű szolgám
fog hazáig kísérni. Hogy valamiben szükséget ne lássatok az úton, nesze,
itt van egy zacskó arany, ennyi elég lesz addig, amíg haza nem értek.
A herceg nagy örömében azt sem tudta, hova legyen, sírt is, nevetett is
egyszerre, aztán megölelte a megmentőjét, s így szóllott hozzá:
– Neked köszönhetem az életemet, te jó ember, most még haza is jutok a
te jóvoltodból. Soha, míg élek, meg nem hálálhatom a te jószívüségedet,
de azt megigérem neked, hogy, ha a császári korona valaha a fejemre
kerül, a te jóságodat azzal jutalmazom, hogy minden zsidó emberrel jól
fogok bánni.
– Az Isten tartson meg jó szándékod mellett, ifju herceg, s kísérjen
messzi utadon, hogy semmi baj ne érhessen, – mondotta Bar Kappara, s a
míg láthatta a herceget, integetett utána.
Az ifju herceg el is jutott sok vándorlás után Rómába, az édesapja
házához. Hej, örvendtek, s szörnyülködtek eleget, amíg elmondotta, hogy
milyen nagy veszedelemben volt, s mint szabadult meg! Azt is elmesélte,
hogy milyen jóságos volt hozzá az a zsidó ember, aki megmentette. Örült
a császár a fia menekülésének, csak egy nem tetszett neki, az, hogy
miért épen zsidó embernek kellett kihúzni a vízből a fiát s olyan
kegyesnek lenni hozzá! Nem szerette a zsidókat: ha jót, ha rosszat
hallott róluk, mindegy volt neki.
– No, fiam, ha zsidó ember mentette meg az életedet, s az küldött haza,
– mondotta a császár a fiának – hamar küldd vissza az embereit és küldd
vissza a pénzt is neki, mert nem akarok zsidó embernek sokáig tartozni.
Még eljönne érte s követelné rajtad.
Nem tetszett az ifju hercegnek az ilyen beszéd, de mit tehetett volna,
utnak eresztette az embereket s a pénzen kívül gyönyörű ajándékokat is
küldött Bar Kapparának, mégpedig udvari emberek által.
Mikor a küldöttek megjelentek Bar Kappara udvarán, gondolta mindjárt,
hogy valami nagy úr küldhette őket, s meg is kérdezte tőlük:
– Kinek a házától jöttök ilyen pompával?
Azt felelték a küldöttek:
– A római herceg küldött minket hozzád, azzal az izenettel, hogy ez az
ajándék, amit itt küld, nem fizetség a te jóságodért, azt sohasem
hálálhatja meg neked, de ismét megfogadja, amint a fejére teszik a
császári koronát, a zsidóknak nem lesz bántódásuk többé!
De Bar Kappara így szólt:
– Ha a herceg megjavítja az én testvéreim sorsát, én nem kivánok semmi
ajándékot tőle, vigyétek vissza.
Hiába bizonygatták az emberek, hogy szigoruan rájuk parancsoltak, hogy
semmit se vigyenek vissza, Bar Kappara nem fogadott el semmit, hanem még
megajándékozta aranygyűrükkel, karperecekkel s egyéb drágaságokkal őket.
Nem tehettek egyebet, vissza kellett fordulniok a császár udvarába.
Elmesélték a küldöttek, amikor hazaértek, hogy hogyan s mint jártak, nem
hogy a zsidó ember fogadott volna el tőlük valamit, sőt még az
ajándékozta meg őket. Megörült ennek a fiatal herceg, de bezzeg,
dúlt-fúlt magában a császár! Hogy őt egy zsidó így csúffá meri tenni!
Nagy haragjában azzal fizetett Bar Kappara nagylelküségeért, hogy
megtiltotta a zsidóknak az ünnepek megtartását, s ha valaki mégis meg
merné tartani, elrendelte, hogy azt halállal büntessék.
Hej, Istenem, imádkoztak, könyörögtek eleget a zsidók, hogy fordítsa meg
a császár akaratát az Isten, de mikor látták, hogy hiába imádkoznak,
elküldtek egy csomó embert rengeteg ajándékkal a római császárhoz, hátha
akkor enged majd nagy haragja. De bizony, ebben is csalódtak szegények!
A gőgös császár még színe elé se bocsátotta őket, úgy kellett
hazamenniök, ahogy eljöttek.
Mikor Bar Kappara látta, hogy a császár szíve semmiképen meg nem
könyörül a szegény zsidó népen, elhatározta, hogy elmegy Rómába a
császár színe elé, s megpróbálja, hátha ő majd megindítja szívét azzal,
hogy ő mentette meg a fia életét. Fel is szedelőzködött s elment Rómába.
Alig hogy odaért, a tudósok mind elébe jöttek, s nagy tisztelettel
fogadták, mert nemcsak gazdagságáról s jóságáról, de bölcsességéről is
híres volt. Mikor megtudták a tudósok, hogy miben jár, azt tanácsolták
neki, hogy elébb a herceghez menjen s annak a pártfogását kérje, az még
talán meg tudja az apja szívét puhítani.
– Ha pedig pénzre lenne szükséged, bölcs Bar Kappara, hogy célodat
elérd, – mondták a tudósok – akkor csak fordulj hozzánk, majd
megsegítünk mi téged.
– Ha Isten úgy akarja, – felelte Bar Kappara – akkor pénz nélkül is
sikerül az, amit akarok, s így nincs pénzre szükségem. Azt hiszem, az
ifju herceg szívesen fogad s könyörögni fog érettünk.
Felöltözött Bar Kappara díszes ruhájába s elment a herceg palotája elé.
Az őrnek azt mondotta:
– Mondd meg a hercegnek, hogy egy zsidó akar ő fenségével beszélni.
Mikor a hercegnek megmondták az üzenetet, gondolta, hogy maga elé se
ereszti azt a zsidó embert, bizonyosan könyörög az is, hogy puhítsa meg
az apja szívét. Mintha bizony ő nem eleget kérte volna már, de mikor még
neki se akarja megtenni! De aztán eszébe jutott, hogy mégis beereszteti
a zsidót, hadd lássák legalább, hogy ő nem gyűlöli őket úgy, mint az
apja.
Be is engedték Bar Kapparát, s bizony, a herceg meg sem ösmerte
megmentőjét, mert jó pár esztendő eltelt azóta, hogy elváltak egymástól.
Bar Kappara levetette térdre magát s könnyek között így szólott a
herceghez:
– Fenséges herceg, indítsd meg az édesapád szívét, hogy vonja vissza a
mi fejünkről azt a szigorú törvényt, amit hozott. Gondolj arra is, amit
ígértél nekem, amikor kimentettelek a vízből, hogy én érettem jó leszel
minden zsidóhoz.
Felugrott a herceg ülőhelyéből nagy lelkendezéssel, amint meghallotta,
hogy Bar Kappara az, aki a lábánál könyörög, fölemelte, maga mellé
ültette, s olyan szívesen bánt vele, hogy egy herceg is megirigyelhette
volna. De Bar Kappara nemsokára ismét megszólalt:
– Fenséges herceg, igaz, hogy nagy boldogságot szereztél nekem azzal,
hogy hozzám, az egyszerű zsidó emberhez ilyen jólelkű vagy, de mégis
arra kérlek, bocsáss el most engem, mert amikor a testvéreim ilyen nagy
bajban vannak, nem illik, hogy én ilyen tisztességben részesüljek. Menj
és kérd atyádat, s a zsidók Istene meg fog jutalmazni téged nemes
tettedért.
– Igazad van, megyek, – felelt a herceg – s bátran szembeszállok az
apámmal a ti jóvoltotokért.
Míg Bar Kappara a hercegnél volt, nagy izgalommal várakoztak rá a római
zsidók, s amikor meglátták, faggatták, kérdezték, hogy mire ment a
hercegnél. Bar Kappara azt válaszolta nekik:
– Azt gondolom, kedves testvéreim, hogy jóra fordul a mi szomorú
sorsunk, de azért ne bízzuk el magunkat, hanem imádkozzunk, hogy az
Isten megszánjon bennünket.
A zsidók szerettek volna többet is megtudni, de Bar Kappara, egy szó nem
sok, annyit se szólott hozzájuk, hanem elment a templomba, s buzgón
imádkozott.
A fiatal herceg ezalatt elment az apjához, s meghívta másnapra ebédre
magához, hátha ott majd könnyebben rá tudja beszélni, hogy kegyelmes
legyen a zsidókhoz. Alig hogy letelepedtek az asztalhoz, megjelenik Bar
Kappara a palota előtt, s kéri az ajtónállót, hogy eressze be a
herceghez.
– Dehogy eresztelek, dehogy eresztelek, – mondta az ajtónálló – épen
most ebédel a herceg.
– Ne törődj vele, engedj be, – mondta Bar Kappara, s hogy megindítsa a
szolga szívét, egy aranygyűrüt adott neki.
– Ha száz aranygyűrűt adnál, akkor sem engedhetnélek be, mert itt van az
öreg császár, az nem szenvedheti a zsidókat, s a fejemmel fizethetném
meg az aranygyűrüdet.
Akkor csak azt kérte Bar Kappara, hogy egy levelet vinne be a herceghez.
Ha elfogadja a herceg, jó, ha nem, úgy elmegy onnan, hogy senki meg nem
látja.
Megtetszett az aranygyűrü a szolgának, szerette volna megszolgálni, hát
bevitte a levelet.
Hej, megijedt a herceg, mikor a levelet elolvasta! Gondolta magában: Ha
beeresztem a zsidót, az apám bizonyosan itt hagyja az ebédet, mert nem
állhatja őket. Ha nem, akkor meg megsértem az életem megmentőjét. Én
bizony, inkább beeresztem a zsidót, legalább a szívem szerint
cselekszem. Hátha az édesapámnak is meglágyul a szíve, ha meglátja
szemtől-szembe a fia megmentőjét?
Ki is adta a parancsot, hogy eresszék be a zsidót.
És bement Bar Kappara, nagy alázatosan leborult a császár lábához s
kegyelemért könyörgött, hogy a szegény testvérei sorsán könnyítsen
valamit a császár. De alig fejezte be könyörgését, a fiatal herceg
felállott az asztaltól, maga mellé ültette, s aztán így szólott az
apjához:
– Édes jó apám, ez a zsidó ember az, aki megmentett a bizonyos haláltól.
Én szeretettel és tisztelettel tartozom neki, s meg akarom jutalmazni
bátorságáért. Az egyetlen méltó jutalom az lenne, ha te visszavonnád
szigorú parancsodat, melyet a zsidókra küldöttél; tedd meg hát, gondolj
arra, ha ez a jó ember meg nem menti az életemet, nem állanék itt
előtted, de még az sem lenne, aki utódod legyen az uralkodásban.
[Illustration: – Édes jó apám, ez a zsidó ember az, aki megmentett a
bizonyos haláltól.]
Nagy haragra gerjedt a császár, amikor hallotta a fia kivánságát, de
aztán gondolkozóba esett, s eszébe jutott, hogy mi minden történhetett
volna koronájával, birodalmával, ha a zsidó meg nem menti a fiát, s
megjuhászodott egy kicsit.
– No, édes fiam, teljesítem a kivánságodat. Ugy is nemsokára eljő az az
idő, mikor minden alattvalóm a te kezedbe kerül. A zsidókat már most
átengedem neked, csinálj velük azt, amit akarsz, csak én ne tudjak róla.
– Neked pedig, zsidó, – fordult Bar Kapparához a császár – ezt az
aranyláncot adom, jutalmul a fiam megmentéseért.
Azzal felkelt az asztaltól s átment egy másik szobába.
Bar Kappara eleget vonakodott, hogy így s úgy, ő neki elég jutalom az,
ha a szigorú parancsot visszavonják, s nem kell még az aranylánc is, a
császár nem engedte el anélkül, el kellett vinnie magával.
No, volt öröm, mikor elmondta Bar Kappara, hogy vége a szenvedésnek. A
zsidók nagy ünnepséget csaptak, s úgy tisztelték, ünnepelték őt, mint
egy fejedelmet. Bar Kappara aztán hazatért, s nagy öregséget ért, de
akkor is, azután is sokáig nem volt okuk panaszra a zsidóknak, mert amíg
a fiatal herceg élt, nem esett semmi bántódásuk.
A kőtörő.
(Japán mese.)
Réges-régen élt egy szegény ember, aki minden áldott nap kijárt a nagy
sziklás hegyek közé, ott egy nagy csákánnyal egymásután fejtette ki a
hatalmasabbnál-hatalmasabb kődarabokat, szállította be a városba az
embereknek, hogy építsenek házakat belőle. Nem volt ember a falujában,
aki nálánál ügyesebben tudott volna köveket fejteni, szívesen is vették
tőle a városiak, s ő úgy, ahogy, szegényesen megélt a mesterségéből.
Hosszú ideig élt így boldogan, sorsával megelégedetten a szegény ember,
nem irígyelte a mások gazdagságát, eszébe se jutott, hogy az ő élete is
folyhatna másként. Élt abban az időben egy szellem a hegyek között, s
mit gondolt, mit nem, nem tudom, odatelepedett arra a sziklára, ahol a
szegény ember dolgozott serényen s elkezdett beszélgetni vele.
Össze-visszabeszélt mindenfélét, hogy alig győzte hallgatni a szegény
kőtörő, hogy így s úgy, ő megsegíti varázslattal s olyan gazdaggá teszi,
amilyenné csak akarja. Csóválta az ember a fejét, egy hangot se szólt,
nem tetszett neki ez a különös dolog s otthagyta a szellemet. Ment be a
városba, vitt egy csomó követ egy nagy, gazdag embernek, s hát, a mint
ott bemegy a szobába, lát olyan sok szép dolgot, amilyent soha még csak
álmában sem látott.
Ettől a perctől fogva olyan nehéznek, s olyan szegényesnek tűnt fel a
sorsa, hogy örökösen búslakodott, békétlenkedett magában. Egyszer csak
felsóhajtott magában:
– Ó, bárcsak gazdag ember lehetnék, s aludhatnék olyan ágyban, amelynek
ezüstös függönye van, arany rojtok lógnak le róla!
Egy hang szólalt meg a feje felett:
– Meghallgattam a kívánságodat, ezentúl gazdag ember leszel!
Nézett a szegény ember mindenfelé, hogy vajjon ki szól hozzá, de sehol
senkit sem látott. Gondolta, hogy talán csak képzelődött, fogta a
csákányát, s indult hazafelé, mert semmi kedve nem volt ma a munkához.
Hát amint hazaért, szeme-szája elállott a csudálkozástól: a fakunyhó
helyett, amelyben eddig lakott, ragyogó, tündöklő palota állott! Benyit
a fényes palotába nagy boldogsággal a szegény ember, hát ott meg olyan
ezüstös-aranyos ágy állott, amilyenre vágyakozott. Na, a szegény ember
rögtön belé is feküdött, jól aludt, s reggelre még azt is elfelejtette,
hogy valaha ő valamit dolgozott is. Henyélt egész nap, sétált le s fel
egyik szobából a másikba, nézegetett ki az ablakon, s úgy töltötte el a
napját. Erősen unalmas volt bíz ez, mert nem tudta, hogy s mint szokták
eltölteni az idejüket a gazdag emberek, de segíteni nem tudott rajta.
Egyszer nagy forró meleg nap volt, sütötte úgy a palotát a nap, hogy
majd megsült benne a szegény ember, aztán kidugta a fejét az ablakon,
hogy hátha egy kis friss szellőcske fujna arrafelé, s ím, éppen akkor
robogott arra a herceg kocsija nagy büszkén, s a herceg feje felett egy
aranyos napernyő tartott árnyékot.
[Illustration: – Ó, bár csak gazdag ember lehetnék!]
– Ó, bár én herceg lehetnék, – sóhajtott fel a kőtörő, – s lenne egy
ilyen gyönyörű fogatom, meg ilyen aranyos napernyőm!
– Kívánságodat meghallgattam, s teljesítem is! – hangzott ismét a hang,
– légy ezentúl herceg!
Úgy is lett, ahogy a szellem akarta, herceg lett a szegény kőtörőből,
skárlát-piros ruhás, arany-sujtásos szolgák állottak sorfalat előtte, s
mikor gyönyörű fogatával s az arany napernyővel kocsizni indult, a nép
csak úgy tolongott utána, hogy megbámulja a gazdagságát. Büszke is volt
a kőtörő a hercegségére, de, amint így kocsikázott keresztül-kasul a
városon egész nap, hiába tartotta maga fölé az aranyos napernyőt, mégis
csak keresztül törtek azon is a napsugarak, s napról-napra feketébb lett
az arca. Mérgelődött erősen a szegény ember, hogy a nap mégis csak
nagyobb úr őnála, s így sóhajtott fel:
– A nap mégis csak hatalmasabb, mint én, ó, bárcsak én is az lehetnék!
A hegy szelleme ismét megszólalt a feje felett:
– Meghallgattam a kívánságodat, te léssz ezután a nap!
Úgy is lett s a kőtörő boldogan küldte le égető sugarait a földre,
perzselte ki hatalmas forróságával a zöld füvet, megrepesztette a
földet, feketére sütötte a hercegek s a szegény emberek arcát. Boldog
volt, mert úgy érezte, hogy most már igazán ő a leghatalmasabb a
világon. De egyszerre csak egy felhő közeledett hozzá, eléje húzódott s
ő nem látott többé semmit, nem küldhette le a sugarait a földre.
– Hát ez a rongyos felhő hatalmasabb, mint én? – kiáltott fel dühösen, –
nos, akkor felhő akarok lenni!
– Kívánságodat teljesítem, – hangzott ismét a szellem hangja.
Rögtön felhővé változott a kőtörő s ezentúl ott lebegett a nap és a föld
között. Öntötte a vizet magából, s boldogan látta, hogy a hatalma
mekkora; hogy a földön ismét virágzik és zöldellik minden a nagy
forróság után. Öntötte, öntötte a vizet napokon, heteken át magából, a
patakok kiáradtak a medrükből, elöntötték a vetéseket, elvitték a
falvakat, s a felhő boldogan látta, hogy az ő hatalma elől semmi sem
menekül meg. De egyszerre csak a sziklára pillantott, amelyen azelőtt
oly szorgalmasan dolgozott, az állott szilárdan, megingathatatlanul
magában. Csodálkozva kiáltott fel a felhő:
– Hát a szikla erősebb, mint én? Ó, bárcsak azzá lehetnék!
Ismét hallatszott a szikla szellemének a szava:
– Teljesítem kívánságodat, légy szikla!
Boldog volt most a szegény ember, nap sütése, eső esése őt meg nem
zavarhatták, úgy érezte, hogy most igazán ő a leghatalmasabb a világon.
Ám egy reggelen nagy ütéseket érzett a fején; odapillant, hát egy ember
vágja a követ csákányával, s szakadnak le egymásután a kődarabok.
Roppant félelem reszketett át minden részén, s szomorúan mondta:
– Hát egy földi emberke hatalmasabb lehet, mint én? Ó, bárcsak még
egyszer én is az lehetnék!
– Légy hát emberré, ha úgy kívánod, – szólt ismét a szikla szelleme.
Azzá is lett egy szempillantás alatt, s boldogan kezdte ismét fejteni a
köveket a szikláról. Soha többé nem gondolt arra, hogy hatalmasabb
legyen annál, a mi; szorgalmasan dolgozott, kemény ágyon aludt,
fakunyhóban lakott, s mégis elégedett, boldog volt mindég. Sokszor
hallgatódzott azután is, hogy vajjon nem szólítja-e meg ismét a szikla
szelleme, de soha-soha nem hallotta többé a hangját.
A féleszű Lull.
(A Felső-Indus vidékéről.)
Volt egyszer egy féleszű legény. Lull volt a neve. Ennek a Lullnak épen
a születése napján halt meg az apja. Régi példabeszéd, hogy a fiu,
akinek nincs apja, király az, mert azt tehet, amit akar. Na, még csak
Lull lett igazán király! Mert Lullnak egy csipetnyi esze sem volt.
Szegény anyja beszélhetett neki akármit, nem tudta meggyőzni az eszét.
Ostobának született, ostoba maradott Lull. Hanem azért az anyja mégis
csak anyja volt, szerette Lullt erősen s mind azon járatta az eszét, ha
valahol egy ügyes feleséget találna neki.
Volt a Lull anyjának egy huga, özvegy asszony, s annak egyetlen egy
leánya. Lull anyja mindegyre eljárt a hugához s folyton mondogatta:
– Hallod-e, hugom, neked van leányod, nekem van fiam. Látod, a két
gyermekből egy párt csinálhatnánk!
Mondotta a másik asszony:
– Ugyan, mit gondolsz? Hogy adjam a leányomat ehhez a féleszű legényhez?
Nem, édes néném, ezt nem tehetem.
De a Lull anyja csak beszélt, beszélt tovább. Nem hagyta magát:
– Lásd, te nekem édes testvérem vagy, ha még te sem adod a leányodat az
én együgyű fiamhoz, hát ugyan ki adja más?
Addig beszélt, addig könyörgött, míg végre is azt mondotta a huga:
– Jól van, néném, nem bánom, küldd el a fiadat, majd meglátom. Beszélek
vele. Lesz, ahogy lesz.
Hazament a Lull anyja nagy örömmel s ahogy hazament, mindjárt vett
mindenféle drága ruhákat, ajándékokat, azt általadta a fiának:
– Eredj, fiam, vidd a nénédhez, add által a leányának: az lesz a te
menyasszonyod. Az ám: a feleséged. Lull nem szólt semmit, csak röhögött.
Vette a sok, drága, szép ruhát, a mindenféle ajándékot, ment a
menyasszonyához s általadta neki, de szólni nem szólt semmit, csak ült
egy helyben. Aztán, mikor este lett, szépen hazament. Elment másnap is a
menyasszonyához. Elment harmadnap is. Minden nap elment, pedig hát a
szokás szerint nem illett, hogy valaki minden nap elmenjen a
menyasszonyához. Bizony meg is unták Lullt, de szörnyen megunták.
Egyszer, amint Lull a menyasszonyától jött hazafelé, találkozik egy
leánnyal. Ez a leány épen a kút mellett állott, akkor merte tele a
dézsát vízzel, s fel akarta emelni a fejére.
– Hallod-e, Lull, – szólította meg a leány – gyere ide, segélj nekem, te
erős vagy szörnyen: emeld a fejemre ezt a dézsát. Lull odament, a leány
azonban a szeme közé nevetett. El kezdett évődni vele:
– Hát igazán vőlegény vagy te, Lull? Hát ilyen bolond legénynek is adnak
leányt?
Addig évődött, addig gúnyolódott a leány, hogy Lull bizony kifogyott a
béketűrésből. Hirtelen megragadta a leányt, felemelte, megforgatta a
levegőben s azzal belelódította a kútba. Aztán mintha semmi sem történt
volna, szépen hazament.
Ahogy hazament, kérdi az anyja tőle:
– Hol voltál, Lull?
– Ott voltam – felelt Lull – s annyit ettem, amennyi csak belém fért.
– Hallod-e, Lull, – mondotta az anyja – nem volna szabad minden nap
elmenned, amíg jegyes vagy. Látod, a leányok kinevetnek, tréfát űznek
belőled s még vége szakadhat a mátkaságnak emiatt.
– Tréfát űznek belőlem? – kérdezte Lull. – Hát hiszen egy leány már meg
is próbálta, de meg is járta ám! Megfogtam a nyakánál fogva s belédobtam
a kútba. Olyan halott az, tudom, mint a kő. S Lull akkorát kacagott,
hogy csakúgy rengett belé.
– Óh, jaj, mit cselekedtél, – sopánkodott az asszony – tudod-e, hogy
ezért felakasztanak téged? Esze nélkül szaladott ki az asszony a házból.
Épen sötét volt. Nem látta senki, szaladott egyenesen a kúthoz,
leszállott a fenekére s nagy kínlódással a leány holttestét fölcipelte,
aztán egy korsót megtöltött homokkal, azt a leánynak a nyakára kötötte s
belédobta a folyóvizbe.
Amint jött hazafelé az asszony, egyszerre csak megbotlik valamibe. Nézi,
nézi, mi lehet. Tapogatja, hát egy kecskebaknak a hullája. Mit gondolt,
mit nem, felvette a kecskebakot, vitte a kúthoz s beledobta; azzal
szépen hazament. De az asszony félt erősen, hogy az ő bolond fia az
egész világnak el fogja mesélni, mit csinált. Hogy megmentse a haláltól,
össze-vissza gondolt mindent. Gondolt ide, gondolt oda, aztán
elszaladott a boltba, vett egy nagy skatulya cukrot, azzal hazaszaladott
s a cukrot az udvaron széjjelhintette. Akkor bement a szobába,
szólította Lullt, aki már aludott javában:
– Kelj fel, Lull! Kelj fel, Lull! Szaladj ki hamar. Láss csudát:
cukor-eső esett.
Lull egyszeribe kiugrott az ágyból, szaladott ki az udvarra, mert hát
Lull erősen szerette a cukrot. Hiszen fel is szedte egyszeribe mind,
amennyi cukor volt. Egyre-kettőre felhabzsolta.
Közben a kútba vetett leánynak a házánál nagy volt a riadalom! Nem
tudták elgondolni, hogy mi történhetett a leánnyal. Délután ment el
hazulról a kútra, már rég sötét este s még mindig nincs itthon a leány.
Elindult az egész ház népe, a szomszédság. Összecsődültek az emberek
mindenfelől, tűvé tettek mindent, keresték erre, keresték arra, egész
éjjel, de elmult az éjszaka, reggel lett, a leány nem volt sehol. –
Bizonyosan megölte valaki, mert drága fülönfüggője volt, – mondották az
emberek – s a holttestet valahol elrejtették.
Épen arra járt Lull, hallja az össze-vissza beszédet, látja a nagy
csődületet, odamegy s kérdi az embereket:
– Hát itt mi történt?
– Óh, Lull, – mondotta a leánynak az anyja – szegény kis leányom kútra
ment vizért, még tegnap elment s azóta nem jött vissza. Keressük
mindenfelé s nem találjuk.
– Hát ezért óbégattok? – kérdezte Lull. – Hiszen én a kútba dobtam! Nem
néztétek ott?
Egyszeribe megragadták Lullt s vitték a kúthoz.
– Gyere, Lull, gyere, mutasd meg.
Amint mentek, útközben kérdezi az egyik:
– Hát mikor dobtad a kútba?
– Mikor? – mondotta Lull – bezzeg hogy tegnap este, amikor a cukor-eső
esett.
– Hiszen ez bolond, – mondották az emberek – mit töltjük vele az időt?
De voltak, akik azt mondották:
– Mégis csak menjünk a kúthoz, nézzünk bele, hátha csakugyan ott van a
leány. Odanéztek a kúthoz s mondotta Lullnak a leány apja:
– Na, Lull, szállj le a kútba, keresd meg a leányomat s ha ott van, hozd
fel.
– Jól van, – mondotta Lull – hát csak kössetek egy kötelet a derekamra.
Én lemegyek és majd meglátjátok, hogy megtalálom.
Jó, erős kötelet kötöttek Lull derekára, leeresztették a kútba, aztán az
emberek körülállották, belenéztek s várták, hogy mi történik.
Lull szépen leereszkedett a kútnak a fenekére, belemerült a vízbe,
kezével-lábával tapogatódzott a kút fenekén. Aztán egyszerre csak
valamibe megakadott a keze. Egyszeribe felbukkant a vízből és kikiáltott
a kútból:
– Hé, volt-e a leányotoknak két szarva?
– Csak hozd fel a holttestet, – kiáltott le a szegény ember – majd
meglátjuk.
Lull ismét belemerült a vízbe, aztán egy kis idő mulva felbukkant s
felkiáltott:
– Mondjátok, volt-e a leánynak négy lába?
De amikor ezt hallották, zúgolódtak, morgolódtak az emberek:
– Mit töltjük itt az időt ezzel a bolonddal?
De voltak, akik meg azt kiáltozták le:
– Hát csak hozd fel a holttestet, Lull. Derék fiu vagy! Hozd fel! Mutasd
meg.
Lull harmadszor is lemerült a vízbe, de most sokkal tovább maradott a
víz alatt, mint az elébb, utána nagy későre megint felbukkant s
felkiáltott az embereknek:
– Volt-e a leánynak hosszú farka?