városa s az egész fiatalság felment már a várba, hogy megszólaltassa a
szultánkisasszonyt, de bizony, mind ott hagyták a fogukat, mert egy szó
nem sok, annyit sem tudtak kihúzni belőle. Azért sírnak mind az emberek,
mert mindegyiknek veszett oda valakije. Ti is jobban teszitek, ha tovább
állotok, mert bizony szörnyű halálnak halálával haltok meg szép
fiatalságotokban!
Nem szóltak egy szót sem a fiatalok, hanem kimentek a városba, hogy egy
kicsit széjjel nézzenek. Épen vásár napja volt s amint fel s alá jártak
a vásáros népek közt, meglát a szultánfi egy embert, aki egy kalickába
zárt pacsirtát árult. Megtetszett a kis pacsirta a szultánfinak, nem is
tanakodik sokat, hanem megveszi száz piaszterért. Mikor a vendéglőbe
értek, felakasztotta a szegre a kalickát s úgy nézegette nagy
szomorusággal a madarat, mert elgondolta, hogy ugyan mivel is tudná ő
megszólaltatni a szultánkisasszonyt, akiből annyi ember nem tudott egy
szót se kihúzni. Eszébe jutott, hogy milyen fiatalon kell meghalnia s
ebbéli szomoruságában hangos sírásra fakadt. Ahogy így sirdogált,
egyszerre csak megszólal a kalickában a kis madár:
– Ugyan bizony, miért sírsz, te szultánfi?
Megijedt a szultánfi, egész testében elkezdett reszketni mint a
nyárfalevél, hogy vajjon ki szólítja, a madár-e, vagy valami gonosz
szellem, de mégis megemberelte magát. Gondolta, hátha Allah küldte
segítségül ezt a kis madarat. Mondta néki:
– Hogyne sírnék, mikor akárhogy töröm a fejemet, nem tudom kigondolni,
hogy mivel szólaltassam meg a néma szultánkisasszonyt!
– No, azért kár a fejedet a falba verni. Hallgass ide: Menj fel ma este
a szerályba, vigy engem is magaddal s mikor beeresztenek a
szultánkisasszonyhoz, kezdj el beszélgetni hozzá. Engem tégy egy zsámoly
alá, hogy meg ne lásson s aztán, ha már sokáig beszéltél s még mindig
nem válaszolt, mondd azt neki: hogyha ő nem szól hozzád, hát legalább a
zsámollyal beszélgetsz egy kicsit, az bizonyosan nem lesz olyan néma,
mint ő. A többit bízd reám!
Meg is fogadta a tanácsot a szultánfi s este elindult a szerályba. Ott
leborult a szultán lába elé s úgy mondta el, hogy mi szél hozta ide.
Nézte, nézte a szultán a szultánfit, tetszett neki a fiú erősen, s mert
hogy tetszett, ugyancsak lelkire beszélt, hogy így, hogy úgy, menjen
inkább haza az apjához, ne veszítse el szép ifju életét. De
beszélhetett, a szultánfi nem tágított s végre is csak be kellett
vezetni a szultánkisasszonyhoz.
[Illustration: Megtetszett a kis pacsirta a szultán fiának.]
Ahogy belépett a szultánfi, első dolga volt, hogy a zsámoly alá tegye a
kalickát, aztán mélyen meghajolt az elfátyolozott szultánkisasszony
előtt s megkérdezte, hogy szolgál az egészsége. Sok minden egyebet
össze-visszabeszélt még, de beszélhetett annak akár ítéletnapig is, nem
szólt az egy szót se. Mikor már elfogyott a türelme a szultánfinak, azt
mondta:
– No, ha te nem szólasz hozzám, szultánkisasszony, beszélgetek evvel a
kicsi zsámollyal. Meglásd, ha nincs is lelke, lesz annyi könyörület
benne, hogy megszán s szól legalább egyet!
Csakugyan oda is fordult a zsámolyhoz s megkérdezte:
– Hogy vagy kis zsámoly?
Felelte a pacsirta:
– Igen jól, köszönöm kérdésedet. Óh, hány esztendeje vagyok már itt s
még soha senki se szólott hozzám! Téged bizonyára Allah küldött hozzám,
hogy megörvendeztess, de én sem leszek hálátlan, elmondok neked egy
történetet, hogy jobban teljék az időd!
– Volt egyszer egy szultán s annak egy gyönyörű leánya. Mikor már akkora
lett, hogy férjhez kellett volna adni, jött a palotába három kérő. A
szultán nem tudott választani közülök, hát azt mondta nekik: – Menjetek
el, fiaim, lássatok országot-világot s tanuljatok valami mesterséget.
Amelyik legügyesebb lesz közületek, annak adom a leányomat. Jól van, a
legények bele is egyeznek s elindulnak együtt világot látni, szerencsét
próbálni. Egyszer csak elérnek egy forráshoz, ott letelepednek s azt
mondja az egyik: – Én azt tanácsolom, váljunk itt el s menjünk ahányan
vagyunk annyifelé, s mikor kitanultuk a mesterségünket, találkozzunk
megint itt a forrás mellett. Hogy megtudjuk, nem ment-e valamelyikünk
már elébb haza, tegyük le a gyűrünket egy kő alá, az legyen a jel.
Meg is egyeztek abba, hogy elválnak, a gyűrüt is betették a kő alá s
elindultak hárman három felé.
A legidősebb közülök megtanulta, hogy hat hónapi utat hogy lehet egy óra
alatt megtenni, a második láthatatlanná lett, amikor akart, a harmadik
pedig még a halottat is fel tudta támasztani. Mikor már mind a hárman
jót tudták a mesterségüket, szépen hazafelé indultak s épen egyszerre
érkeztek a forráshoz, amelynél elváltak egymástól.
Az a legény, aki láthatatlan tudott lenni, ha akart, azt mondta a másik
kettőnek:
– No, mi alighanem hiába tanultuk a mesterségünket, mert a királyleány
olyan beteg, hogy hét óra mulva meg hal szegény! A harmadik azt mondta
erre:
– Én meg tudnám gyógyítani, de ki tud olyan gyorsan hozzá jutni az
orvosságommal?
– Ha csak az a baj, elviszem én, – mondta a másik – s avval repült az
orvossággal a szultán palotájába.
Meg is gyógyult egy szempillantás alatt a szultánkisasszony s már lent
sétált a kertben a legénnyel, mikor a másik kettő nagy fáradtan
megérkezett.
A pacsirta most félbehagyta a mesét s azt kérdezte a szultánfitól:
– Ugyan, melyiknek adnád a három legény közül a szultánkisasszonyt?
– Ha tőlem függene, én bizony annak adnám, akié az orvosság volt! –
felelte a szultánfi.
A pacsirta annak akarta adni, aki megtudta, hogy beteg a szultánleány s
ezen addig huzakodtak-vitatkoztak, hogy szörnyen megmérgelődött a néma
szultánkisasszony, letépte a fátyolt az arcáról s mondta:
– Na, igazi bolondok vagytok ti, hogy még annyit se tudtok, hogy ki
érdemli meg a szultánkisasszonyt. Hát aki elvitte neki az orvosságot,
nem az érdemli meg legjobban?
Hej, szaladtak a szolgák s szolgálók hamar a szultánhoz, hogy megszólalt
a leánya, de az megkötötte magát, hogy csak akkor lesz a szultánfi
felesége, ha még kétszer meg tudja szólítani.
Mit volt mit tenni a szultánnak, azt mondta a szultánfinak, hogy jöjjön
fel holnap este is, szólaltassa meg a leányát.
Hazament a szultánfi a szállására s még le sem feküdött, elkezdte törni
a fejét, hogy s mint szólaltathatná meg ismét a szultánleányt.
– Egyet se törd a fejedet, – szólalt meg a pacsirta – vigy el holnap
este is magaddal s tégy fel a szekrényre engem, mert a zsámolyt
összetörte nagy haragjában a szultánleány. A többit bízd reám.
El is vitte megint a szultánfi a pacsirtát a szerályba s feltette a
szekrényre, ő pedig elkezdett ismét a szultánkisasszonyhoz beszélni. De
bizony az olyan néma volt, mint a sír. Oda fordult akkor a szultánfi a
szekrényhez s elkezdett avval beszélgetni.
– Jó, hogy a szultánkisasszony nem szól hozzád, így legalább én velem
beszélgetsz, – felelte neki a pacsirta – s ha akarod, mondok egy szép
mesét, hogy ne undd el magadat.
– Mondjad, mondjad, jó szívvel meghallgatom, – kérte a szultánfi.
A pacsirta nem is kérette magát sokáig, hanem bele kezdett a
mondókájába:
– Élt egyszer egy kis városkában egy asszony s annak volt három kérője:
az egyiket hívták Mézcsurgatónak, a másikat Bőrnyúzónak, a harmadikat
Cserzővargának. Az asszony sokáig tanakodott magában, hogy melyikhez
menjen feleségül, de sehogy se tudott rájönni, hogy melyik a legügyesebb
a három közül. A három kérő közül egy sem tudta a másikról, hogy az is
szeretné az asszonyt, mert mindegyik máskor járt az asszonyhoz, de mind
a három egyformán sürgette az asszonyt, hogy adjon már feleletet a
kérésükre. Egyszer mit gondolt, mit nem az asszony, nem tudom magam se,
de elhivatta mind a három kérőjét egyszerre.
Legelőbb Bőrnyúzó jött el, de hogy el ne vétsem a dolgot, – még az előtt
az asszony egy mély sírgödröt ásott az udvaron s mellé leterített egy
szemfedőt. Mikor meglátta az asszony, hogy jön Bőrnyúzó, elkezdett
sírni, jajveszékelni, hogy az alig győzte kérdezni, mi történt vele.
Nagy sírással mondja az asszony, hogy egy hete, hogy eltemette az apját
ebbe a sírba, de az kiszállott belőle boszorkány képében.
– Ha szeretsz engem, – mondotta Bőrnyúzónak, – takaródz be ebbe a
szemfedőbe, feküdj belé a sírba s maradj ott három óra hosszat, hogy, ha
visszajön az apám, mást találjon benne s ne jöjjön többet rémítgetni
engem!
– Megteszem, hogyne tenném, te érted még a tengerbe is belé ugornék, –
mondotta a szerelmes Bőrnyúzó – s egy perc alatt lent feküdött a sírban.
Alighogy lefeküdt Bőrnyúzó, jött Mézcsurgató. Hát azt is nagy sírással
fogadja az asszony s mikor kérdezi, hogy miért van úgy búnak ereszkedve,
azt mondja neki az asszony:
– Hát hogyne búsulnék, bánkódnék, mikor az apám a sírjában boszorkánnyá
változott s úgy félek tőle, hogy a hideg is kiráz. Tedd meg, kedves
Mézcsurgató, a kedvemért, s állj ide egy nagy kővel a sír mellé s ha
megmozdul, üsd agyon, mert addig nem lesz nékem nyugvásom!
Megtette Mézcsurgató, hogyne tette volna meg az asszonyért, fogott egy
nagy követ, odaállott a sír mellé s le nem vette róla a szemét a
boszorkányról.
Nemsokára megérkezett Cserzővarga is. Hát azt is nagy jajveszékeléssel
fogadja az asszony s mikor megkérdezi, hogy mi baja, azt zokogja sűrü
könnyhullatással az asszony:
– Jaj, édes Cserzővargám, nagy az én bajom, csak te segíthetnél rajta.
Nézd azt a sírt, abba temettem egy hete az apámat, de egy ellensége
boszorkány képében kiásta a sírját s most nem hágy nyugtot szegénynek.
Ha volna merszed hozzá, hogy ki vedd a sírból, bizony meghálálnám!
Bezzeg Cserzővarga se volt rest, odaszaladt a sírhoz, kihúzta belőle
Bőrnyúzót, s hej, uccu neki! rohant utánuk Mézcsurgató a nagy kővel,
mert azt hitte, hogy két boszorkány lett az egyből, de Bőrnyúzó se
engedte csak úgy elvitetni magát, meg volt ijedve szörnyen, hogy no,
most elérkezett a végső órája, mert viszi a boszorkány – s ő bizony,
fogta a szemfedőt s egy perc alatt ledobta magáról.
No, volt csudálkozás, mikor megismerték egymást!
– De mondd csak, édes szultánfi, – fordult a pacsirta a legényhez – mit
gondolsz, ki érdemli meg leginkább az asszonyt a három közül? – Én azt
gondolom, hogy Cserzővarga volt a legbátrabb a három közül.
– No bizony, Mézcsurgató fáradozott a legtöbbet, én azt hiszem, –
mondotta a szultánfi.
Amint így vitatkoznak, megint megmérgelődik a szultánleány, hogy szegény
Bőrnyúzóra, aki három órán át ott feküdött a sírban, senki se gondol s
közbekiáltott nagy hirtelen:
– No, ti ugyan jól osztjátok az igazságot! Bőrnyúzó volt a
legállhatatosabb s mégis mindig a másik kettőről beszéltek!
Vitték megint nagy örömmel a hírt a szultánnak, hogy ismét megszólalt a
leánya, de bizony, még harmadikszor is fel kellett mennie a
szultánfinak, mert a szultánkisasszony megkötötte magát, hogy ő bizony,
ha még egyszer meg nem szólaltatják, nem lesz a szultánfi felesége.
Mikor hazaért a legény a pacsirtájával, ismét gondolkodni kezdett, hogy
vajjon miket mondjon a leánynak, de bizony nem hagyta a pacsirta, hogy
sokat törje a fejét rajta, hanem azt mondotta neki:
– A szultánkisasszony nagy haragjában összetörte a szekrényt, hát ma
tedd a kalickámat az ajtó sarka mellé, a többire ne gondolj.
El is mennek estére kelve, de akármennyit beszélt a szultánfi, még csak
meg se mukkant a szultánkisasszony. Odafordult aztán az ajtófélfához s
így szólt:
– Mesélj valamit nekem, ajtófélfa, mert a szultánkisasszonyt ugyan hiába
faggatom.
A pacsirta nem is kérette sokat magát, hanem elkezdett mesélni:
– Volt egyszer egy asztalos, egy szabó, s egy szofta (diák.) Elment ez a
három pajtás együtt vándorolni s első este egy kis vendéglőbe tértek s
ott egy szobácskába lefeküdtek. Hajnalfelé felébredt az asztalos, s mert
nem tudott tovább aludni, felkelt s ott a szobában széthullott
fadarabokból egy leány alakot faragott, aztán mert a munkában ismét
elálmosodott, lefeküdt megint.
Nemsokára felébred a szabó, az is felkel s mikor meglátja a szobában a
fababát, mit gondolt, mit nem, összeszedett egy csomó rongyot s szép kis
ruhát varrott neki. Aztán ő is visszafeküdött az ágyba.
Alig hogy elaludt, felkelt a szofta is, s hát amint meglátja a szép
fababát, úgy megtetszik neki, hogy letérdepelt a szoba közepére s úgy
kérte Allahot, hogy ebbe a szép testbe lelket is adjon. Meg is hallgatta
az imádságot Allah, s olyan lelkes emberré tette a fababát, hogy a
szoftának csak elállott a szeme-szája a nagy csudálkozástól. Nem sokáig
bámulhatta a szép leányt, mert nemsokára felébredt a szabó meg az
asztalos s hát azoknak is úgy megtetszett a leány, hogy mindegyik
magának akarta.
– Mondd meg hát, szultánfi, – kérdezte a pacsirta – kié legyen a leány?
A szultánfi a szabónak ítélte a leányt s amint ott huzakodnak,
vitatkoznak, megszólal nagy mérgesen a szultánkisasszony:
– Hát ti igazán bolondok vagytok? Ha a szofta nem imádkozott volna a
lélekért, kinek kellett volna egy rongyos fababa!? Őt illeti meg, senki
mást a leány.
A szultánfinak sem kellett több! Nagy boldogan szaladt a szultánhoz,
hogy harmadszor is megszólalt a leánya. De az se vonakodott már többet,
mert szó, ami szó, megtetszett neki is a legény. Hazamentek a fiu
szüleihez s ott olyan lakodalmat csaptak, hogy tizennégy napig még a
kutyák is bort ittak.
[Illustration: – Hát, ti igazán bolondok vagytok?]
A vén asszonyt, akinek a szultánfi eltörte a korsaját, felhivatták a
palotába s ott élt élete végeig. Jó dolga vót, míg meg nem hót, jó
bizony!
A feltámadott asszony.
(Maláji mese.)
Élt Kazam városában egy ember s annak gyönyörű szép felesége. Ez az
ember rendkívül szerette a feleségét, de annyira szerette, hogy az ő
szeretetének párja nem volt messze földön. Haj, Istenem, mely nagy gyász
érte ezt az embert! Mikor a legboldogabbnak gondolta magát, akkor
szállott le a halál angyala az ő gyönyörű szép feleségéért. Jöttek az
atyafiak, szomszédok, jó barátok, vigasztalták az embert, de hiába,
ráborult a felesége holt testére s nem tudták onnan elszakasztani. Mult
nap, nap után s nem volt arra lelke, hogy a feleségét eltemettesse.
– Mit gondolsz? – mondották az emberek – hiszen már oszladozik a
feleséged teste. Temettesd el!
– Nem, nem, nem temetem el, – mondotta az ember – s ha el kell temetni,
temessetek el engem is vele.
– Azt nem tesszük, – mondották az emberek – hogy temetnénk el mi
tégedet, mikor élsz?!
– Ha nem temettek el, – mondotta az ember – akkor tegyétek a feleségem
holttestét egy csolnakba. Eresszétek a csolnakot a tengerre, de a
csolnakba én is beleülök, vele megyek: hadd pusztuljak el a tengeren.
Hiába beszéltek az emberek, nem tudták eszére téríteni szegényt.
Csolnakba fektették a holttestet; ő meg beleült. A csolnakot ellökték a
parttól s egyszerre csak eltünt szem elől. Nem látta senki.
Ment, ment a csolnak a tengeren s a szegény ember csak sírt, sirdogált
folyton, keservesen, szakadott a könnye, mint a záporeső. És kesergett
folytonosan: Miért, hogy miért kellett meghalnia az ő feleségének?! S
íme, amint így kesergett, sirdogált a szegény ember, egyszerre csak
valami mennyei szózat hangzott feléje:
– Óh, te fiatal ember, aki annyira szereted a te feleségedet! Valóban,
nagy a te szerelmed, valóban, nagy a te hűséged, csudálatosan nagy.
Hallgass hát ide: add át életednek a felét a feleségednek és ő azonnal
életre fog kelni. Még 40 esztendőd van, oszd el vele. Adj át huszat a
feleségednek, marad még húsz a te számodra.
Fölnézett az ember az égre s mondotta:
– Neki adom az életem felét, csak támadjon fel újra az én feleségem.
Ahogy ezt mondotta, abban a pillanatban felnyilt az asszony szeme.
Mosolyogva ült fel a csolnakban. Szép volt, gyönyörű volt. Szebb volt,
gyönyörübb volt, mint annak előtte. A csolnak pedig csak ment tovább,
tovább s egyszerre csak elért egy szigetre. Annál a szigetnél szoktak
kikötni a hajók, hogy vizet vegyenek fel. Kiszállottak a szigetre, egy
fa alatt szépen letelepedtek s ott éltek, éldegéltek nap, nap után.
Hanem munkához kellett látni, merthogy a semmiből nem élhettek. Munkához
is láttak. A férj dolgozott reggeltől estig. Meg is szerezte a
mindennapit. Egyszer aztán szörnyen elfáradott az ember. Fejét felesége
ölébe hajtotta s elszundikált. Aludott mélyen, amikor egy hajó kötött ki
a szigetnél. A hajóból kiszállott a kapitány s véletlenül arra ment,
ahol az asszony ült. Odament egyenesen az asszonyhoz. Nézte, nézte;
szörnyen megtetszett neki s kérdezte tőle:
– Ki ez az ember, aki a te öledben fekszik?
– A férjem, – felelt az asszony.
Mondotta a kapitány:
– Ej de csunya, lerongyolódott ember felesége vagy te! Nem tudod, hogy
milyen szép vagy? Nem láttad soha a te szép arcodat? Nézd meg a víznek a
tükrében, hasonlítsd össze az urad arcával. Hogyan élhetsz vele?
Hallgass ide: jer én velem. Gazdag vagyok, előkelő ember vagyok. Nézd
meg az arcomat, ugyebár szép vagyok? Hagyd itt ezt az embert, légy az én
feleségem.
Az asszony nézte, nézte a kapitányt, aztán el kezdett gondolkozni:
– Bizony, – gondolta magában – ez csakugyan szép ember s úgy látszik,
gazdag ember is. Itt hagyom az uramat, vele megyek.
Amit gondolt, azt meg is mondotta mindjárt:
– Jól van, veled megyek, követlek.
Szép csendesen letette az ura fejét a földre, aztán elment a
kapitánnyal, beszállott a hajóra. Ahogy beszállott, a hajó azonnal el is
indult. Alig ment el a hajó, felébredt az ember. Körülnéz, keresi a
feleségét. Nem látja sehol. Bejárja, beszaladja a szigetet, kiabál:
semmi válasz. Nincs, nincs, való igaz! Eltünt a felesége! Aztán
egyszerre csak a nagy messzeségben meglátott egy hajót.
– Bizonyosan azon a hajón ment el, – gondolta magában. – S nagy lett az
ő szívének a szomorusága. Búsan bolyongott a tenger partján s mind azon
imádkozott, hogy bárcsak jönne egy másik hajó, hogy utánna mehetne a
hűtlen asszonynak. Isten meghallgatta kívánságát, íme, jött egy másik
hajó, kikötött az is a szigeten, hogy vizet vegyen fel. Ennek a hajónak
is a kapitánya kiszállott a szigetre s megkérdezte:
– Hát te miért vagy olyan szomorú? Mi történt veled?
– Óh, uram, nagy az én esetem, – kesergett az ember s elmondotta az ő
történetét.
– Ne búsulj, – mondotta a kapitány – gyere csak, ülj fel az én hajómra,
majd utólérjük mi azt a hajót.
– Óh, uram, szolgád leszek egész életemre, – hálálkodott az ember. Azzal
felült a hajóra s az indult is nyomban. Csak úgy repült a hajó a sík
tengeren s csakhamar utólérte a másikat. Egymás mellett haladott a két
hajó. Egyszerre érkeztek a kikötőbe. Ahogy horgonyt vetettek, mondotta a
kapitány az embernek:
– Na, most eredj át a másik hajóra s keresd meg ott a feleségedet,
aztán, ha megtalálod, jelentjük a dolgot a kikötő-parancsnoknak: az majd
igazságot tesz.
Általment az ember a másik hajóra, elvegyült a hajósnép között. Kereste,
vizsgálta mindenfelé, hogy megláthatná-e a feleségét. Aztán egyszerre
csak betekintett egy kis ablakon s hát íme, ott volt az asszony!
– Itt a feleségem, – mondotta a kapitánynak.
– Bizonyosan a te feleséged? – kérdezte a kapitány.
– Az enyém, az enyém, – mondotta az ember.
– Hát akkor gyere velem. Megyünk a kikötő-parancsnokhoz.
Mentek a kikötő-parancsnokhoz s ott a kapitány elmondotta, hogy mi
történt ezzel az emberrel. Kérdezte a parancsnok:
– Bizonyos vagy abban, hogy a te feleséged az, akit a hajón láttál?
– Óh, uram, tökéletesen bizonyos vagyok abban. Láttam. Saját szememmel
láttam, nem csalódtam.
– Ha úgy van, akkor jól van, – mondotta a parancsnok – mindjárt
idehozatom s igazságot teszek.
A parancsnok egyszeribe küldötte a szolgáit, hogy hívják oda a
kapitányt. Jött is a kapitány mindjárt; mélyen, alázatosan meghajolt a
parancsnok előtt. Közben megjöttek a bírák is, akiket a parancsnok
hivatott s most a parancsnok kérdezte a kapitányt:
– Ki az az asszony, kapitány, aki a te hajódon van?
Felelte ez:
– Ez az asszony az én feleségem. Fiatal ember voltam még, amikor
feleségül vettem.
Mondotta a parancsnok:
– Ez a fiatal ember pedig, aki itt áll, azt mondja, hogy az az asszony
az ő felesége s hogy te tőle elraboltad.
– Óh, uram, óh hatalmas parancsnok, – mondotta a kapitány – még igen
fiatal voltam, amikor ezt a nőt feleségül vettem. Más feleségem nem is
volt soha.
– Mit szólsz ehhez? – fordult a parancsnok a férjhez. A kapitány azt
mondja, hogy ez az asszony mindig az ő felesége volt.
Mondotta a férj:
– Ő azt mondhatja, uram, de hivasd ide az asszonyt. Kérdezd meg tőle,
hadd mondja meg ő, melyiknek a felesége. És elbeszélte újra az ő
történetét kezdettől végig.
A bírák nagy álmélkodással hallgatták a beszédét s parancsolták a
kapitánynak, hogy egyszeribe hozza ide az asszonyt. A kapitány elment
vissza a hajójára s mondotta az asszonynak:
– Hallod-e, most el kell jönnöd a bírák elé s vallomást kell tenned,
hogy kinek vagy a felesége. Mondjad, hogy mindig az én feleségem voltál;
ne hagyj engem hazugságban!
– Ne félj semmit, – biztatta az asszony.
Mentek egyenesen a parancsnok elé s ahogy oda megérkeztek, mondotta az
egyik bíró:
– Asszony! Mondjad az igazságot: e két ember közül melyik volt elébb a
te urad?
Felelt az asszony:
– Az én uram mindig ez a kapitány volt, senki más.
– Nos, fiatal ember, – fordult a bíró a férjhez – mit szólsz ehhez?
Felelet helyett a férj az asszonyhoz fordult s kérdezte tőle:
– Hát te csakugyan sohasem haltál meg? Nem igaz, hogy én nagy
szeretetből megosztottam veled az életemet? Hogy negyven esztendőre
szabott életemből huszat neked ajándékoztam?
Az asszony összecsapta a kezét:
– Óh, halljátok, urak, hogy folyik a hazugság ennek az embernek a
szájából? Hát lehetséges az, hogy halott feltámadjon? Hallottatok ti
ehhez hasonlót valaha, amit ez a hazug ember beszél?
Mondották a bírák egy értelemmel:
– Az asszonynak igaza van. Hogyan mondhatsz te, ifjú ember, olyat, hogy
halott újra feltámadjon? Most már nyilvánvaló, hogy ez az asszony a
kapitány felesége és nem a tied.
Akkor meg a kapitány szólalt meg, aki az asszonyt elrabolta s mondotta:
– Mit érdemel az olyan ember, azt kérdem én, aki másnak a feleségét el
akarja rabolni? Mert ez az ember nem akar egyebet: el akarja rabolni az
én feleségemet.
A bírák a férjhez fordultak most s mondották neki:
– Hallod, mit mond a kapitány? Bizony, súlyos ítéletet érdemel az olyan
ember, aki a más feleségét el akarja rabolni.
A férj erre az asszonyhoz fordult s mondotta elkeseredett szívvel:
– Óh, te hűtlen, te áruló asszony te! Hátha te csakugyan nem akarsz az
én feleségem lenni, ha inkább akarod a kapitányt, mert annak van aranya
s ezüstje, ám legyen, de akkor vissza is veszem tőled azt a húsz évet,
amit neked ajándékoztam.
Ezzel felemelte a kezét s imádkozott fennhangon:
– Óh, egek ura, királya, mindenható Úr, te, aki mindenütt jelen vagy s
mindent látsz, hozzád könyörgök: add vissza nekem az én éveimet, mert ez
az asszony tagadja, hogy én az ő férje vagyok!
És halljatok csudát, mi történt ebben a pillanatban!
Az történt, hogy az asszony holtan rogyott össze. Most már látták a
bírák, hogy kinek részén az igazság. Nagy felháborodással szólították be
a szolgákat s parancsolták nekik: – Fogjátok meg a kapitányt, vigyétek
ki s kövezzétek meg. Nem érdemel mást az olyan ember, aki más feleségét
elrabolja.
Megragadták a szolgák a kapitányt, kivitték az udvarra, megkövezték,
azután ami vagyona volt, annak a felét odaadták a férjnek, felét adták
az állam kincstárának, a hajóját pedig a város öreg embereinek.
Bar Kappara.
(Zsidó mese.)
Élt valahol, nagy tengernek a partján, egy igen gazdag zsidó ember, Bar
Kappara volt a neve. Elment egyszer Bar Kappara a tenger partjára, ott
sétálgatott, nézegette a tengert, s hát csak fut be a kikötőbe egy
rengeteg nagy hajó, de mielőtt parthoz érne, nekifut egy nagy sziklának,
s úgy össze-vissza törött, hogy egy perc mulva csak a deszkája úszkált
szerteszét a vizen. Hej, lett nagy ordítozás a hajó népe között! Ott
úszkáltak, vergődtek, fuldoklottak a tengerben, s nyujtogatták a
karjukat a part felé, hátha segítség jönne onnét?
Nosza, neki, a parton állók sem tátották el a szájukat, hanem futottak
ki erre, ki arra, az egyik kötélért, a másik csolnakért, sokan ruhástól
is beléugrottak a vízbe, hogy csak segíthessenek a szerencsétleneken.