hogy férje egy vízitündérnek igérte oda a fiát, aztán gondolkozni,
tépelődni kezdett, hogy s mint menthetné meg ettől a szerencsétlenségtől
szegényt. Addig-addig tépelődtek, amíg azt nem határozták, hogy elküldik
a palotából a királyfit, mert itt mindenképpen megtalálja a vízitündér,
s ha eljön majd egyszer, más gyereket adnak neki helyette.
Mindjárt hivatták a királyfit, elmondták neki, hogy mi veszedelem
fenyegeti, ne maradjon hát itthon, hanem járjon-keljen a világban. Hát
bizony a királyfi egyet se búsult ezen, mert eddig úgy őrizték, hogy a
palota kertjébe se mehetett egyedül. Csináltattak neki jó erős ruhát,
cipőt, s a hátára egy bőrzsákot, abba elemózsiát raktak jócskán, s avval
elindult keserves könnyhullatások közt a királyfi.
[Illustration: A vízitündér kéri a király első gyermekét.]
Ment, mendegélt egész nap, s mikor beesteledett, egy nagy erdőbe ért,
ott szállást keresett magának. Talált is nemsokára egy fa alatt puha
mohaágyat, oda szépen leheveredett, s maga mellé tette az elemózsiás
zsákját, hogy falatozzék egyet. De bizony még ki sem nyithatta a zsákot,
nagy morgást hall a fa mögül, recsegést-ropogást, aztán egyszerre csak
előtte állott egy hatalmas oroszlán.
– Mit keresel te itt? – kérdezte tőle olyan erős hangon, hogy az erdő is
zúgott belé.
– Egy vízitündér elől jöttem el hazulról, – válaszolta remegő hangon a
királyfi.
– Adj ennem az elemózsiádból, mert eljött a vacsorám ideje, s nincs,
amit egyek!
Örült bezzeg a királyfi, hogy nem őt akarja megenni az oroszlán, sietve
elészedett hát a zsákból egy kenyeret, meg egy üveg bort, s az oroszlán
elé tette.
Meg is ette az mind egy falásig, amit odaadott neki s aztán békés hangon
mondta:
– Most már jobban érzem magam, fiam. El is álmosodtam, s ez a mohaágy
éppen jó lesz nekem. Ha kedved van rá, te is leheveredhetsz mellém.
Le is feküdt a királyfi az oroszlán mellé, s abban a nyomban el is
aludtak mindketten, s míg a nap a hasukra nem sütött, meg sem moccantak.
Először az oroszlán ébredt fel, s felköltötte a királyfit is.
– Most el kell válnunk, fiam, egymástól, – mondotta neki – de jót tettél
velem, s én meg is hálálom. Vágd csak le a fülem hegyét, rejtsd el jól
valahová, s ha azt akarod, hogy te magad is oroszlán légy, csak dörzsöld
meg jól magad evvel s abban a pillanatban azzá változol!
Megköszönte a királyfi az ajándékot, s avval elbúcsúztak egymástól: az
egyik ment jobbra, a másik balra.
Alig ment egy darabig a királyfi, egyszerre csak eszébe jutott, hogy
megpróbálja, vajjon hogy is érezné magát oroszlánbőrben, elévette hát az
oroszlánfület, jól megdörzsölte magát vele, s hát egyszerre csak érzi,
hogy a feje megnő, bozontos lesz, a nyaka vastag, a kezén karmok nőnek,
s az egész teste szőrös! Erősen tetszett így magának, s egész nap így
ment oroszlán képében.
Mikor közeledett az este, ismét azt kívánta, hogy fiu legyen, s hát
egyszerre érzi, hogy kisebbedik a feje, a szőrös test helyett az ő
rendes teste van ismét, a karmok helyett rendes lába van. Hamar keresett
egy helyet, ahol az éjszakát eltöltse, talált is egy szép páfrányos
helyet s oda leheveredett. De még arra sem volt ideje, hogy a szemét
behúnyja, a háta mögül hatalmas csörtetést hallott, s amint megfordítja
a fejét, egy hatalmas barna medvét pillantott meg.
– Mit keresel te itt? – kiáltotta a medve.
– Én egy vízitündér elől bujdosok, – felelte a királyfi remegve.
A medvét nem igen érdekelte a vízitündér, hanem hamarosan a bőrzsákra
pislantott s így dirmegett-dörmögött:
– Éhes vagyok, adj valamit enni abból a zsákból!
A királyfi kinyitotta a zsák száját, előhúzta belőle a második kenyerét
meg egy üveg bort, s odaadta a medvének. Meg is ette az mind egy
falásig, amit odaadott neki, meg se kérdezte a királyfit, hogy ő nem
enne-e?
No, ahogy befejezte a vacsoráját a medve, rögtön a finom páfrány ágyra
tekintett, ahol a királyfi heverészett, s bezzeg, meg is tetszett neki a
jó puha ágy.
– Jó puha ágyad van, fiam, – mondta a medve – remélem, belátod, hogy
nekem is jól esnék itt a pihenés, – avval leheveredett s mondta:
– Nem bánom, ha akarsz, mellém is fekhetsz!
Csudálkozott a királyfi, hogy a medve is épp úgy bánik vele, mint az
oroszlán, de bizony lefeküdt mellé, s úgy elaludtak, hogy pirkadásig fel
sem nyitották a szemüket. Először a medve ébredt fel, s hogy a királyfi
még tovább is aludta az igazak álmát, jót csapott a mancsával a lábára.
Bezzeg, hogy rögtön kiszaladt a királyfi szeméből az álom!
– El kell válnunk most, fiam, – mormogta a medve – s hogy jóságodért
jóval fizessek én is, vágd le a fülem hegyét, s ha avval megdörzsölöd
magad, belőled is medve lesz!
A királyfi megköszönte az ajándékot, elrejtette s ment az útjára.
Alig ment egy darabig, megdörzsölte magát a medvefüllel, mert kiváncsi
volt rá, hogy milyen is lesz, ha elváltozik. Rögtön karmok nőttek ismét
a keze helyett, szőrös lett, s recsegett-ropogott alatta minden, amint
nagy cammogással haladt. Estig így maradt, de aztán gondolta, mégis csak
jobb lesz fiuvá változni, mert olyan nagy zajt csapott a csörtetésével,
hogy az egész erdő zúgott bele. Hamar át is változott s most nem
keresett se mohaágyat, se páfrányost, nehogy megint valakivel meg
kelljen osztania a hálóhelyét. Lefeküdt egy nagy fa alá, s éppen el
akart szundítani, mikor hallja, hogy a füle mellett folyton zümmög
valami. Gondolta, majd csak elrepül, de biz’ az nem repült el, hanem
szépen lassan azt zümmögte a fülébe:
– Mi dolgod van neked itt? Ilyen legénykének még otthon a helye éjszaka.
– Egy vízitündér elől bujdosok, – felelte a királyfi, de a kis méh nem
igen hallgatott a válaszára, hanem megkérdezte:
– Adhatsz valamit enni? Igen éhes vagyok.
A királyfi odaadta az utolsó kenyerét s borát neki, a méh meg, mikor
utolsó morzsáig elfogyasztotta a kenyeret, megszólalt:
– Nem vagy olyan kövér, hogy együtt ne alhatnánk! – s evvel elbujt a
királyfi lába mellé, s rögtön elaludtak.
Reggel a méh ébredt fel először, odaszállott a királyfi füléhez,
zümmögött, amíg csak az ki nem nyitotta a szemét.
– El kell válnom tőled, te legény, – mondta a méh – de mielőtt
elszállanék, húzz ki egy szőröcskét belőlem, s éppen olyan méhhé
változhatol, ha eléveszed, mint én.
Azzal elrepült a méh, s a királyfi elrejtette gondosan a kis szőrszálat
a zsebében.
Egy-két órát mendegélt, de aztán erősen kiváncsi lett, hogy ugyan milyen
is lehet méh képében, elővette a kis szőröcskét, s hát a
legcsudálatosabb változás történt vele. A feje rettentő kicsivé
zsugorodott össze, a lába; mintha nem is lett volna, olyan kicsi lett, s
egész teste a legfinomabb szőrökkel volt fedve. A legjobban tetszettek
neki kis szárnyai, amelyek egész nap fáradság nélkül repültek vele.
Estefelé egy várost pillantott meg, átváltozott hát ismét emberré, s úgy
ment be a kapun. Egyszerre csak egy palotához ér, s mert nyitva volt
annak is a kapuja, bement s rengeteg embert talált egy nagy teremben,
akik össze-vissza beszélgettek. Figyelte a szavukat, s hát megtudja,
hogy itt a király palotájában van, s hogy ezek vendégek, s mind arról
beszélgettek, hogy a királynak egyetlen leánya semmiképpen sem akar
férjhez menni, még csak a szeme elé sem ereszt férfiembert. Próbálta az
apja, hogy lefesttette a világ összes királyfiának képét s megmutatta a
leányának, hogy hátha megtetszik neki valamelyik, de bizony festethette,
mert a királykisasszony még csak rájuk sem tekintett.
No, ahogy ezeket megtudta a királyfi, kezdtek elszállingózni az emberek,
s végre ő maradt egyedül a teremben. Ott meghúzta magát csendesen, s
mikor semmi zaj nem hallatszott a palotában, elővette a kis
szőrszálacskát, s méhhé változott át. Igy repült át az őrök szemeláttára
a termeken, aztán a kulcslyukon bebujt a királykisasszony szobájába.
Ott megrázta magát, s ismét férfivá lett. Abban a pillanatban felébredt
a királykisasszony s rémülten sikoltozott:
– Segítség! Segítség! Egy ember jött ide! – de mire bejött az őrség, a
királyfi ismét átváltozott méhhé és semmit sem találtak ott. Benéztek
mindenhova, szekrénybe, ágy alá, s végre, mikor látták, hogy senki sincs
a szobában, azt hitték, hogy csak rossz álmot látott a királykisasszony.
Kimentek, csendesen behúzták maguk mögött az ajtót, de alig tették ki a
lábukat, a méhecske ismét átváltozott királyfivá, s ott állott a
szobában.
– Itt van megint az az ember! – sikoltotta a királykisasszony ismét, s
persze az őrök is rohantak vissza a szobába. Megint hiába kutatták át az
egész szobát, mert a királyfi nyomban méhhé változott, s az őrök azt
gondolták magukban, hogy a királykisasszony meghibázott az eszében, s
többet, ha még úgy sikoltozna is, úgyse jönnek be a szobába.
Látta jól a királykisasszony, hogy mit gondolnak az őrök magukban s
elhatározta, hogy akármi történik is vele, többet egyet se kiált. Alig
tették ki az őrök a lábukat a szobából, ismét ott állott előtte a
királyfi, s ő remegve, szótlanul ült az ágyán.
– Ne félj tőlem, szép királykisasszony, – szólította meg nyájasan a
királyfi – nem akarlak én bántani téged! – Aztán a királykisasszony
kertjéről, szép madarairól beszélt vele, s lassankint úgy felbátorodott
a királykisasszony, hogy szép csendesen felelgetett neki a kérdéseire s
jókedvűen elbeszélgettek. Mire pirkadt a hajnal, a királykisasszony úgy
megszerette a királyfit, hogy azt mondta neki:
– A tied leszek, ha te is úgy akarod, mert én soha máshoz feleségül nem
megyek!
Mindjárt ebben meg is egyeztek, s a királykisasszony azt mondta a
vőlegényének:
– Három nap mulva háborúba indul az édes apám, s tudom, hogy a kedvenc
kardját itthon fogja felejteni a szobájában. Annak igéri majd a kezemet,
aki leghamarabb viszi oda a kardját, hát úgy igyekezz, hogy te légy az!
A királyfi aztán elbúcsúzott tőle, mert kukorékolni kezdtek a kakasok, s
arra kérte, ha valamiképpen nem találna visszajönni, menjen ki a
tengerpartra s ott hegedüljön el egy dalt, mert akárhol lesz is, azt
megfogja hallani. Azzal elment a királyfi, s rögtön jelentkezett a
király hadseregében katonának, s harmadnap ő is elment a háborúba.
Alig mentek egy jó mértföldnyire, észreveszi a király, hogy otthon
felejtette a kedves kardját. Hiába ajánlották fel a vitézek egymásután
szebbnél szebb kardjukat, a királynak egy sem kellett, összehívta a
katonáit s kihirdette:
– Aki közületek leghamarább elhozza kedvenc kardomat, azé lesz a leányom
keze, s holtom után egész királyságom.
Nosza, lóra kapott egy sereg vitéz, köztük a királyfi s a Vörös lovag
is, vágtattak a villámnál is sebesebben, de mikor közeledtek a
kastélyhoz, mit gondolt, mit nem a királyfi, megdörzsölte magát az
oroszlánfüllel, s oroszlánná változott abban a nyomban. Bezzeg
megijedtek a többiek, a lovak megbokrosodtak, hogy alig bírtak a vitézek
velük, s így jóval hamarább ért a királyfi a palotához. Ott hirtelen
méhhé változott, bebujt a kulcslyukon a királyleány szobájába,
egy-kettőre emberré lett s a királykisasszony már futott is eléje az
apja kardjával. Hirtelen megölelte a királyfi a menyasszonyát, s ez a
zsebébe csúsztatott egy arany karikagyűrűt, amelynek a párja ott
ragyogott az ujján. Megköszönte a királyfi a gyűrűt, s egy-kettőre
elvágtatott a karddal.
Amint visszafelé tartott; találkozott a többi vitézekkel, hát azok majd
meghaltak az irígységtől, amikor meglátták őt a király kardjával.
Különösen a Vörös lovag nem bírta türtőztetni a mérgét, először
erőszakkal el akarta rabolni tőle, de mikor látta, hogy sokkal erősebb a
királyfi, mint ő, elhagyta, úgy tett, mintha belényugodott volna a
dologba, s mikor a királyfi tovább vágtatott, nagy távolságra ő is utána
ment. Mindabban reménykedett, hogy valahol csak elszundít a királyfi,
akkor megöli s elrabolja a kardját.
Hát amint így lovagolt a királyfi nagy sebesen, erősen megszomjazott, s
mikor megpillantott a tenger partján egy kis forrást, leugrott a
lováról, maga mellé tette a kardot s lehasalt a földre, hogy jót igyék.
Alig ivott egy-két kortyot, a tenger vizéből kiemelkedett a vízitündér,
s hogy meglátta a királyfit, mellette termett, s mire csak egyet is
mukkanhatott volna a legény, már összecsapódott a tenger hulláma
fölöttük, s vitte le a tündér a tenger fenekére.
Bezzeg nemsokára megérkezett a Vörös lovag is, s majd elájult a nagy
csudálkozástól, hogy hová lehetett a királyfi, hogy így őrizetlenül
hagyta a kardját. De sokat nem tépelődött ezen, hanem felkapta a
földről, s úgy elvágtatott vele, mint a szél.
Mikor vége volt a csatának, nagy diadallal tért haza a király seregével,
ott lovagolt mellette a Vörös lovag, s a királykisasszony rögtön
észrevette az ablakból, hogy az ő vőlegénye nem jön a sereggel, hanem
valami szerencsétlenség érte. Amint a Vörös lovagra tekintett, érezte,
hogy csak ez lehetett az, aki ellopta a királyfitól a kardot, s hát az
apja hozta is fel rögtön a szobába s megmondotta neki, hogy ennek igérte
a kezét.
Szegény királykisasszony majd meghalt nagy bánatában, s el nem tudta
gondolni, hová lehetett a vőlegénye. Még aznap menyasszonyi ruhába
öltöztették, s estére meg volt híva, aki épkézláb ember csak volt a
városban mind a fényes lakodalomra. Ott ült a királykisasszony is nagy
búsan egy darabig, de mikor senki sem figyelt rá, felosont a szobájába s
kinézett a szobájából a hullámzó tengerre.
Fényesen sütött le a hold a tengerre, nézte, nézte a királykisasszony,
aztán egyszerre csak eszébe jut, hogy mit igért ő a királyfinak, mielőtt
az elment a háborúba. Nosza, hamar vette a hegedüjét, kiosont a
palotából, le a tengerpartra, s ott elkezdett egy szép, szomorú dalt
hegedülni.
A vizitündér és a királyfi éppen egy tengeri moszatágyon feküdtek, mikor
megszólalt a királyleány hegedüje szomorúan, bánatosan.
– Hallgasd, csak hallgasd, – mondta a vízitündér a királyfinak, – a te
régi menyasszonyod hegedül ott fenn a tengerparton!
– Nem hallok semmit, – mondta a királyfi, – mert nem akarta, hogy a
tündér lássa, milyen boldog – vigy egy kissé feljebb a vízben, hátha
akkor hallanék valamit!
A vízitündér a vállára vette, s felvitte a tenger közepéig, ott
megállott, s ismét kérdezte:
– Hát most hallod-e a hegedü hangját?
– Nem hallok én most se egyebet, mint a hullámok zúgását, – felelte
ravaszul a királyfi, – de talán ha feljebb vinnél, meghallanám!
Felvette ismét a hátára a tündér a királyfit, s szinte a víz színéig
vitte, ott megállott, s kérdezte tőle:
– Most már csak hallod a hegedü hangját?
– Csak a víz zúgását hallom most is, – felelte ismét a királyfi.
Erre felkapta a vállára ismét a királyfit a tündér s kiúszott vele a
partra, ott megállott s kérdezte:
– Itt már csak hallod?
– Várj egy pillanatig, – felelte a királyfi, mert a víz mind belément a
fülembe, s amíg ki nem folyik, semmit se hallok!
[Illustration: Hallgasd csak, hallgasd, – mondta a vízitündér a
királyfinak.]
[Illustration: A királykisasszony hegedül a tengerparton.]
Csak az kellett a királyfinak, hogy egy percre a szabad levegőn
maradhasson, nyúlt rögtön a zsebébe, előhúzta a kis méh szőröcskéjét, s
egy szempillantás alatt úgy eltünt a vízitündér szeme elől, hogy az azt
se tudta, hová legyen csudálkozásában. Bebarangolta az egész tengert,
végig kutatta a tengerpartot, aztán leszállott a tenger mélyére és soha
többé onnan elé se jött.
Hát a királyfi hová lett, mikor méhecskévé változott? Ő bizony belébujt
a királykisasszony zsebébe, s mikor az felkelt szomorúan, hogy
hazatérjen, vele együtt jutott be a palotába.
Bezzeg, ahogy felérkeztek a királykisasszony szobájába, ismét legénnyé
változott a méh, s ki tudná azt szóval elmondani, hogy milyen boldog
volt a királykisasszony, mikor megpillantotta! Rögtön kézen fogta s
levezette a vendégek közé, s így mutatta be nekik:
– Ez a fickó avval dicsekszik, hogy nagyobb varázsló a Vörös lovagnál
is, s azért hoztam ide, hogy megszégyenüljön attól, amit itt fog látni.
Azt hazudta nekem, hogy oroszlánná is tud változni, mutasd meg hát neki,
Vörös lovag, hogy az nem olyan nagy dolog!
Persze a Vörös lovag azt se tudta, mit csináljon, soha még hírét sem
hallotta, hogyan kell oroszlánná változni s eleget fincsorgatta az
arcát, hogy hátha sikerülne neki valahogyan oroszlánná lenni, de bizony
csak nem sikerült az semmiképpen. Megszólalt ekkor ismét a
királykisasszony:
– Talán túlságosan nehéz dolog oroszlánná változni, változz hát medvévé!
De bizony medvévé se tudott változni a Vörös lovag, s ott szégyenkezett,
pironkodott a vendégek előtt.
[Illustration: Szörnyű ordítással rohant a Vörös lovagra.]
– Változz hát méhhé, – mondotta a királykisasszony ismét – úgy
hallottam, hogy ez a legkönnyebb dolog!
Erre a Vörös lovag elkezdett zümmögni, de bizony zümmöghetett, mert
továbbra is csak Vörös lovag maradt, s nem változott méhhé.
– Hát akkor most próbálj te szerencsét, – fordult a királykisasszony a
királyfihoz – hadd lássuk, mit tudsz! Változz először oroszlánná!
Egy szempillantás alatt ott állott a vendégsereg előtt egy óriás
oroszlán s szörnyű ordítással rohant a Vörös lovagra. Sikoltva rohantak
szerte a vendégek, s a Vörös lovag csak a királykisasszonynak
köszönhette az életét, mert ő tartotta vissza az oroszlánt attól, hogy
szertemarcangolja. A másik percben ismét visszaváltozott emberré a
királyfi, de nem sokáig lehetett nyugton a Vörös lovag, mert rögtön
megszólalt a királykisasszony:
– Változz most medvévé! – s már ott is állott dörmögve, mancsát a Vörös
lovag felé nyújtogatva egy hatalmas medve. A Vörös lovag remegve hátrált
előle a királykisasszony mögé. A király ezalatt nyugodtan ült a helyén,
s mikor a medve ismét emberré változott, azt kérdezte tőle:
– Nem te voltál az, aki a kardot legelőbb elhoztad a palotából?
– De bizony ő volt, – felelte most boldogan a királykisasszony, s
elejétől végig elmondotta, hogy történt a dolog, s hogy lopta el a
kardot a Vörös lovag. Bezzeg, keblére ölelte a beszéd végén a királyfit
a király! Mindjárt folytatták is a lakodalmat, de bizony nem a Vörös
lovag volt már a vőlegény, hanem a királyfi.
A néma szultánkisasszony.
(Török mese.)
Hol volt, hol nem volt, valahol mégis volt, – volt egy hatalmas szultán
s annak egy fia. Egyszer a szultánfi lement az udvarba, ott elévette
aranylabdáját, s játszadozott vele. Amint jobbra, balra dobálta a
labdát, beállít az udvarba egy ősz öreg asszony, akinek kezében egy nagy
cserépkorsó volt aztán odamegy a kúthoz, hogy megmerítse. Mit gondolt,
mit nem a szultán fia, megcélozta a korsót az aranylabdával, s kopp! el
is találta az első célzásra.
No, ha eltalálta, el is törött a korsó.
Hej, búsúlt a szegény öreg asszony, de nem mert szólani egy árva szót
se. Mit tehetett szegény feje? Elment a boltba, s új korsót vett ottan.
Aztán megint csak a szultán kútjában akarta megmeríteni a korsaját, de
bizony, most sem járt több szerencsével, mint az elébb, mert a szultánfi
az új korsót is megdobta az aranylabdájával, s az is izzé-porrá törött.
Most már mérgelődött is a szegény öreg asszony, de most se szólott egy
szót sem (hogy is mert volna szólni a hatalmas szultán fiának!), hanem
ment a boltba új korsóért. Nem volt elég pénze, csak úgy majd megadomra
adták a korsót, s mégis szerencsét próbált vele az öreg asszony.
De bizony a kis szultánfi sem unta meg a mulatozását, hanem újra csak
megdobta a korsót a labdával. No de most már vége szakadt a vén asszony
türelmének is! Nagy haragjában megátkozta a szultánfit.
– Hallod-e, te szultánfi, – kiabált az öreg asszony – azt kivánom neked,
hogy szeress belé a néma szultánkisasszonyba!
[Illustration: Az öregasszony megátkozza a szultánfit.]
Csak ennyit mondott, többet nem s azzal eltünt, mintha a föld nyelte
volna el.
A szultánfi először nagyot nevetett, de aztán elkezdett gondolkodni,
tépelődni magában, hogy ugyan ki lehet az, akiről a vén asszony beszélt,
s addig-addig gondolkodott, tünődött magában, hogy egyszerre csak
sáppadozni, fogyni kezdett, s néhány nap mulva olyan beteg lett, hogy
még az ágyból sem tudott felkelni.
Hej, megijedt a szultán szörnyen! Vajjon mi baja lehet az ő egyetlen
drága fiának? Hivatta az orvosokat, kuruzslókat, de bizony egy sem
tudott segíteni a szultánfin.
Aztán kérdezte, faggatta a szultán a fiát, hogy hogy s mint esett ebbe a
nagy betegségbe, s addig faggatta, mignem el is mondta a fiu az ő nagy
búját, baját, hogy hát mivel átkozta meg őt az öreg asszony.
– Nem segít én rajtam – mondotta a szultánfi – sem doktor, sem senki,
lelkem apám. Engedje meg, hogy keressem föl a néma szultánkisasszonyt,
az talán meggyógyítja az én nagy bajomat.
Egy ideig vonakodott a szultán, mert féltette a fiát a nagy úttól, de
mikor látta, hogy az napról-napra hervadozik, azt mondotta neki:
– Hát, édes fiam, látom, hogy a te bajodon senki nem tud segíteni. Veled
eresztem a fővezírt, keressétek fel együtt a néma szultánkisasszonyt.
El is indult a nagy útra a szultánfi meg a vezír, s hat hónapig
éjjel-nappal mentek, úgy, hogy a ruha már rongyokban lógott le róluk.
A hatodik hónap végén egy magas hegynek a tetejére értek s hát ott a
föld, a kő, a virág, s minden, de minden úgy ragyogott, csillogott
valami nagy fényességtől, hogy majd megvakultak, amint szertenéztek.
Csudálkoztak, gondolkoztak eleget, hogy ugyan mi lehet ennek a szertelen
fényességnek az oka, – s mert épen előttük ment el egy szegény vándor
ember, megkérdezték tőle:
– Ugyan bizony, miért ilyen fényes itt minden?
– Az bizony azért, – felelte a vándor, – mert a néma szultánkisasszonyé
ez a hegy, s bár az hét sűrü fátyolt hord az arca körül, mégis olyan
ragyogó a szépsége, hogy megaranyozza a hegyet.
– Hol lakik a szultánkisasszony? Megtudnád-e mondani? – kérdezte a
szultánfi nagy szívdobogással.
– Tudom biz én, hogy hol lakik. Éppen hat hónapig kell még erdőn-mezőn
keresztül mennetek. Akkor aztán egy szerályhoz értek, ott lakik a
szultánleány. De azt mondhatom, akinek az élete kedves, oda ne menjen,
mert halálnak halálával hal meg, ha őt meg nem szólaltatja.
A szultánfi azonban nem ijedt meg a haláltól. Ujra összeszedelőzködtek s
mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken át
szakadatlan. No, sok, sok vándorlás után, (a mesében hamar mulik az
idő!) mikor már vagy három hónapig utaztak, elértek ismét egy magas hegy
tetejére. Hát ott minden olyan piros volt, mint a vér! Nem tudták
elgondolni, hogy mi lehet ennek az oka, lementek hát egy kicsi faluba,
beültek egy kávéházba s elkezdtek kérdezősködni, hogy voltaképen hol, s
merre járnak s mi oka annak az éktelen verességnek azon a magas hegyen.
Elmondják az emberek nagy szószaporítással, hogy annak bizony senki más
az oka, mint a néma szultánkisasszony, annak az ajaka olyan rózsapiros,
hogy a szine még a hegyet is pirosra festi. Megmutatták az utat, hogy
merre menjenek, ha oda akarnak menni, de kérték erősen, hogy ne áldozzák
fel hiába fiatal életüket, mert még eddig mindenki szörnyű halállal halt
meg, aki a néma szultánleányt meg akarta nézni.
De bizony nem hallgattak a sok bölcs tanácsra, felkerekedtek újra s
mentek tovább hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken át,
szakadatlan.
Egyszer csak megint egy hegy aljába érnek, s hát annak a tetején egy
olyan palota állott, amely csupa embercsontból volt kirakva.
– Na, – mondta a vezír – ez bizonyosan a néma szultánkisasszony palotája
s ezek a csontok azoké a legényeké, akik nem tudták megszólaltatni. Ide
kerül a mienk is, – vagy elvisszük a szultánkisasszonyt!
Volt a hegy lábánál egy városka, ott egy vendéglőben meghúzódtak s
gondolták, eltöltenek egy-két napot, mielőtt tovább mennének. Node olyan
csudálatos várost soha nem láttak még, mint amilyen ez volt! Az utcán, a
vendéglőben s mindenütt csupa síró embert láttak. Az egyik a fiát, a
másik a bátyját siratta: mindenkinek volt valaki siratni valója.
Kérdik a korcsmárost, hogy mi ennek a nagy szomoruságnak az oka. A
korcsmáros összecsapja a kezét bámulatában: