voltam, hogy kényelemben, pompában élj. Most már minden elfogyott, te
vagy a gazda, te vagy a családnak a feje, gondoskodjál a családod
eltartásáról.
[Illustration: – Hát neked mi bajod?]
Hej, megszomorodott a szultán. Hát ő ugyan mit tudjon kezdeni? Miből
tudjon pénzt szerezni, mikor a világon semmiféle mesterséghez nem ért?
Búsult, tünődött, nem találta a helyét, kóborgott fel s alá az utcán.
Aztán egyszer csak eszébe jutott az öreg kovács. Elmegy hozzá, hátha
valami jó tanácsot adna.
– Hát neked mi bajod? – kérdezte az öreg ember – miért vagy oly szomorú?
– Hogyne volnék szomorú, öreg apám, mikor feleségem van, tizennégy
gyermekem van s nincs mit enniök adnom.
– Hát nem értesz semmiféle kézművességhez? – kérdezte az öreg ember.
– Semmiféléhez, – felelte a szultán.
– Na, fiam, nesze, itt van egy tallér, ezzel menj ki a piacra, ottan
vásárolj egy kötelet s várd a jó szerencsét, amíg valaki megszólít, hogy
terhet cipelj neki.
A szultán elment a tallérral, vett egy kötelet, aztán kiállott a piacra
a többi teherhordó ember közé s várta a jó szerencsét. Hát jött is
nemsokára egy ember s kérdezte:
– Akarsz-e terhet vinni?
– Azért vagyok itt, – felelt a szultán. – Azzal az ember rámutatott egy
nagy zsákra s mondotta:
– Nohát, hozd el utánam.
No, nehéz zsák volt az. A szultán átkötözte kötéllel, nagy kínnal-bajjal
a vállára emelte. Szegénynek a kötél ugy belevágódott a húsába, hogy a
fájdalomtól felordított, de hiába, nem tehetett egyebet: vitte a zsákot.
Mikor aztán odavitte, ahova kellett, kapott ezért egy tallért. Este
hazament nagy búsan s odaadta a feleségének a tallért:
– Ihol, itt a napi keresetem.
– Hej, uram, ez bizony kevés, – mondotta az asszony – legalább tíz
tallért kell szerezned egy nap, ha nem akarod, hogy éhen pusztuljunk
mind: te is, én is s a gyermekeink is.
Szörnyű búba merült a szultán. Egész éjjel nem húnyta le a szemét. Aztán
másnap reggel kiment az utcára, de nem ment a piacra, hanem ment a
tenger partjára, arra a helyre, ahol először volt. Itt járt-kelt s
végiggondolta az ő nagy nyomorúságát, az ő rettenetes nagy
szerencsétlenségét: mi volt ő és mivé lett, Istenem, Istenem! S újra
eszébe jutott a sejk, aki őt ilyen gyalázatosan megcsalta. Átkozódva,
szitkozódva járt-kelt a tenger partján, aztán lerogyott egy helyben és
sírt keservesen. Mikor aztán jól kisírta magát, eszébe jutott, hogy már
rég nem imádkozott. A fejét belemerítette a vízbe, hogy imádság előtt
megmosakodjék. A következő pillanatban meg visszakapta a fejét a vízből
s hát Uram, teremtőm, nem akart hinni a szemének: ott volt az ő
palotájában, az ő királyi fényes palotájában – a vizes kádban! A kád
körül meg ott állottak az udvari emberek, ott állott a sejk is.
– Óh, te kegyetlen sejk! – ordított a szultán – mit tettél velem!? Hát
nem félsz az Istentől, hogy képes valál ily kegyetlenül megcsalni a te
uradat, a te szultánodat?
– Uram, – válaszolt nyugodtan a sejk – nem értem a te haragodat. Miért
haragszol te én reám? Azt mondottam neked, hogy lépj bele ebbe a kádba,
merítsd a vízbe a fejedet, húzd vissza azonnal. Te ezt meg is tetted.
Egyéb semmi sem történt. Ime, itt vannak az embereid, a bizonyságaim.
– Csaló vagy, ti is csalók vagytok! – kiáltotta a szultán – ez nem igaz,
nem így volt! Azóta, hogy én a fejemet bedugtam a vízbe, teljes hét
esztendeig voltam távol az én palotámtól. A te gonosz, a te átkos
varázslatod idegen országba vitt engemet. Idegen országban sokat
sanyarogtam. Abban az országban én megházasodtam. Hét esztendeig éltem
egy asszonnyal. Hét fiam, hét leányom volt. Emiatt nem is panaszkodom,
mert ez alatt az idő alatt boldog voltam, de aztán a boldogság után jött
a nagy nyomorúság. Mint közönséges teherhordó cipeltem a zsákot. A kötél
belevágott a husomba s ezt mind te csináltad, te, átkos varázsló!
[Illustration: – Óh, te kegyetlen sejk! –]
– Nem, – mondotta a sejk – mindez nem történt meg, uram. De látom, hogy
te nem hiszel nekem, hát mindjárt meggyőzlek az én igazságomról.
Abban a pillanatban a sejk beleszállott a kádba, a fejét belémerítette a
vízbe, de a szultánnak a haragja nem csillapodott, kardot rántott s
amikor a sejk a fejét a vízbe merítette, lecsapott a kardjával, hogy
vágja le a sejk fejét, mikor a vízből majd visszakapja. Csakhogy a sejk
nem kapta ám vissza a fejét a vízből, eltűnt nyomtalanul. A következő
pillanatban már ott volt az ő városában, Damaszkuszban. Onnét pedig a
következő levelet írta a szultánnak:
– Óh, szultán, tudd meg, hogy mi: te és én, szegény szolgái vagyunk a
mindenható Istennek. Az alatt az idő alatt, amíg te a fejedet a vízbe
merítetted, aztán ismét azonnal vissza is húztad, hét esztendő utat
tettél meg te. Feleségül vettél egy asszonyt. Neveltél hét leányt s hét
fiut és kiállottál sok mindenféle sanyarúságot, s íme, te mégsem akarod
elhinni, hogy Mohamed, a mi nagy prófétánk, az ágyát még melegen
találta, s hogy a korsajából nem folyt ki mind a víz. Ismerd el, hogy
semmi sem lehetetlen annak, aki semmiből teremtette az eget és a földet,
csupán egy szóval, ezzel az egy szóval: – Legyen!
A szultán szégyenkezve olvasta a levelet, elgondolkozott s mondotta
csendesen:
– Igaza van a sejknek. Annak, aki semmiből teremtette az eget és a
földet, annak semmi sem lehetetlen.
A föld teremtése.
(Altáji monda.)
Mielőtt Isten a földet megteremtette, víz volt az egész mindenség. Nem
volt sem föld, sem ég. Nap sem volt, hold sem volt. Isten fekete lud
képében a víz felett lebegett s vele, mellette egy ember is, szintén lud
képében. Isten nem gondolt semmire, de az ember szárnyával
meg-megcsapkodta a vizet s befecskendezte vele Istennek arcát. És
gondolkozott az ember s mind arra gondolt, hogy szeretne magasabbra
emelkedni, mint Isten. Isten azonban letaszította az embert, le a vízbe.
Mikor az ember leesett a vízbe, elkezdett fuldokolni s könyörgött:
– Óh, Isten, szabadíts meg engem!
Mondá Isten:
– Óh, ember, emelkedj hát fel a vízből!
Istennek szavára az ember felemelkedett a vízből a magasba. S mondá
ekkor Isten:
– Emelkedjék ki most a vízből egy kemény kő!
Abban a pillanatban a tengernek mélységéből kiemelkedett egy nagy,
kemény kő; annak a kőnek a hátára leült az ember s leült az Isten is.
Mondá Isten az embernek:
– Szállj le a tengernek fenekére és hozz fel földet onnan.
Az ember leszállott a tenger fenekére, onnét földet vett a kezébe, aztán
felszállott s átadta a földet Istennek. Isten ezt a földet széjjelszórta
a tenger színe felett s mondá:
– Legyen szárazföld!
És lett erre szárazföld. Aztán ismét mondá Isten az embernek:
– Szállj le a tenger fenekére s hozz ismét földet onnan
Gondolta az ember magában: Ha leszállok a tenger fenekére, magam számára
is hozok földet. Leszállott a tenger fenekére s mind a két kezét jól
teleszedte földdel s ami föld az egyik kezében volt, azt átadta
Istennek; ami a másik kezében volt, azt elrejtette a szájában. Azt
akarta, hogy titokban földet csináljon magának, Isten tudta nélkül.
Isten a földet, amit az ember átadott neki, ismét elszórta s a föld
ezzel vastagabb lett. Az ember azonban a földtől, amit a szájába vett,
elkezdett fuldokolni, de mégsem szólt Istennek, félreszaladott.
Gondolta: Hogyha félremegyek, Isten nem látja! – De Isten látta jól. Ott
állott mellette. Egyszerre az ember fuldokolni kezdett, már azt hitte,
hogy mindjárt meghal s akkor elkezdett könyörögni Istennek:
– Óh Isten, igazságos Isten, ments meg engem!
– Mit tettél? – kérdezte Isten. Ugy-e, titokban földet vettél a
szájadba, el akartad rejteni előlem! Miért rejtetted el?
Mondá az ember:
– Azért vettem a földet a szájamba, mert országot akartam csinálni a
magam számára.
Mondá Isten:
– Köpd ki!
Az ember kiköpte a földet s abból mindjárt kicsi, mocsaras halmocska
lett. És szólt most az Isten:
– Ember, ember, bűnbe keveredtél. Te gonoszat gondoltál s gonoszat
akartál cselekedni. A te alád rendelt emberek épen olyan gonoszak
lesznek, mint te. Az én alám rendelt emberek azonban szentek lesznek.
Azok látni fogják a napot, látni a világosságot, látni az igazi
Kuzbisztánt (az Isten). Ez lesz az én nevem. A te neved pedig Erlik
lészen, vagyis ördög. Az ember, aki a vétkét én előlem elrejti, a te
embered lesz, Erlik; az az ember pedig, aki a te vétked elől rejtődzik,
az enyém lesz.
Azután, hogy az Isten ezt mondá, növekedék a földből egy szép szál fa,
de annak a fának nem voltak ágai. Isten ránézett a fára s mondá:
– Ime, egyetlen egy szál fa egymagában, ága sincs, bizony nem szép fa.
Hadd legyen ennek a fának kilenc ága.
Mindjárt kilenc ága nőtt a fának.
– Kilenc ágnak a tövén legyen kilenc ember; ebből a kilenc emberből
származzék kilenc nép!
És jöve a fához Erlik s valami különös zajgást hallott, zajgást, amit ő
nem érte. Mondá Erlik Istennek:
– Honnét ered a zúgás?
Mondá Isten:
– Az én népem.
Szólt erre Erlik:
– Óh, Isten, add nekem ezt a népet!
– Nem, nem adom neked, csak várj!
Gondolta magában Erlik: Várj, várj, én azért meg fogom szerezni magamnak
Istennek a népét.
Mikor Isten eltávolodott a fától, Erlik körülnézett s látott ottan
embereket, vadállatokat, madarakat és mindenféle élő szörnyeket és
szólt:
– Hogyan csinálta mindezt Isten? És miből fog táplálkozni mindez a nép?
Nézte, nézte Isten teremtését és látta, hogy annak az egyetlenegy fának
az egyik oldaláról ettek, a másik oldaláról nem, és szólt:
– Miért esztek csak a fának az egyik oldaláról?
Felelte egy ember:
– Ezen az oldalon van a mi eledelünk. Isten ezt jelölte ki számunkra.
Azt mondotta nekünk: »Ne egyetek a fának a négy ágáról, hanem arról az
öt ágáról, amely napkelet felé néz.« Ezt mondván az Isten, égbe
szállott. A fa tövében hagyott egy kutyát s mondá: »Ha az ördög jön,
fogd meg!« És hagyott azonkívül egy kígyót, ennek azt mondta: »Ha jön az
ördög, harapd meg.« És mondá Isten azt is a kutyának és a kígyónak: »Ha
jön egy ember és enni akar arról az öt ágról, amely napkelet felé néz,
engedjétek közel a fához; ha azonban a négy ágról akar enni, közel ne
engedjétek. Ezért ez a mi eledelünk, – mondotta az ember az ördögnek.
Elment az ördög, majd újra visszatért a fához. Rögtön talált egy embert,
akinek Töröngői volt a neve. És szólt az ördög ehhez az emberhez:
– Ha Isten nektek azt mondotta, hogy ehettek a fának öt ágáról, a négy
ágáról azonban nem, ez hazugság és nem igazság. Azt mondom én, ne
egyetek a fának öt ágáról, csak a négy ágáról.
Amint ezt mondotta az ördög, azonnal elaludott a kígyó és az ördög
beléjebújt s beléje bújván, mondá:
– Mássz fel erre a fára!
A kígyó felmászott a fára és evett abból a gyümölcsből, amelyről Isten
azt mondta, hogy abból az embernek nem szabad enni. Töröngői mellett
volt egy leány is, annak Edji volt a neve.
Mondá nekik a kígyó:
– Töröngői, Edji, egyetek ebből a gyümölcsből!
Mondá Töröngői:
– Nem, hogyan ennénk mi abból, mikor Isten megmondotta, hogy ne együnk.
Én nem eszem!
A kígyó azonban a leánynak adott a tilos gyümölcsből és az meg is ette.
A gyümölcs igen édes volt; ízlett a leánynak és egy falást
beléerőszakolt Töröngői szájába. Abban a pillanatban a férfinak is,
leánynak is minden szőre lehámlott a bőréről és szégyenlették magukat
erősen. A férfi elrejtőzött egy fa mögé, a másik pedig egy másik fa
mögé. Akkor leszállott az Isten az égből, de amint leszállott,
elrejtőzött előle minden nép.
Szólt Isten:
– Töröngői, Töröngői, Edji, Edji, hol vagytok?
Felelték ők:
– Itt vagyunk a fákon, de nem jövünk hozzád. Mondá Isten:
– Mi történt veled, Töröngői?
Felelte Töröngői:
– Edji a szájamba dugott a tilos gyümölcsből.
– Miért tetted ezt, Edji? – kérdezte Isten.
– A kígyó mondotta: egyél, – felelte Edji.
Szólott az Isten:
– Kígyó, mit tettél?
Felelte a kígyó:
– Belém bújt az ördög. Én nem mondottam, hanem ő, hogy egyenek a tilos
gyümölcsből.
– Hogyan bújt beléd az ördög? – kérdezte Isten.
– Aludtam, úgy bújt belém, – felelt a kígyó.
– Hát teveled mi történt, kutyám? – kérdezte Isten. Miért nem haraptad
meg az ördögöt?
Felelt a kutya:
– Mert az én szememnek lehetetlen volt őt látni.
Szólt most Isten a kígyóhoz:
– Óh, kígyó, te most az ördögé lettél. Ellenséged lesz az ember, ütni
fog téged, ölni fog téged.
Aztán fordult Edjinek és mondá:
– Te azt a gyümölcsöt, melyről én mondottam, hogy nem szabad megennetek,
megetted, az ördögnek a szavát meghallgattad; az ördögnek gyümölcsét
megetted. Most én téged megbüntetlek. Gyermekeket fogsz szülni nehéz
fájdalmakkal s nem kerülöd el a halált, pedig én téged halhatatlannak
teremtettelek.
És szólt azután az Isten Töröngőinek:
– Megetted az ördög gyümölcsét, szavamnak nem engedelmeskedtél, de
hallgattál az ördög szavára. Az az ember, ki az ördög szavára hallgat,
az ördög országába való. Az az ember, ki az én szavamnak nem
engedelmeskedik, nem fogja látni az én világosságomat, nem részesül az
én kegyelmemben. Az örök sötétségben van az ő helye. Mert az ördög az én
ellenségem és az ördöggel együtt te is ellenségem vagy, Töröngői. Látod,
ha az ördög gyümölcsét meg nem etted volna, egyenlő volnál én velem,
mostan azonban születni fog neked kilenc fiad és kilenc leányod. Én nem
akarok több embert teremteni, szaporodjék az ember maga-magából.
Akkor Isten az ördöghöz fordult s mondá:
– Miért csaltad meg az én emberemet?
Szólt Erlik:
– Midőn én téged kértelek, hogy add nekem őket, nem adtad nekem,
megejtettem hát csellel őket. Ha lóra ülnek, ledobom róla őket; ha
pálinkát isznak, összezördítem őket; ha háborúba keverednek, ágakkal
verem őket; ha vízre szállnak, vízbe lököm őket; ha fára másznak,
ledobom onnan őket; ha sziklára másznak, onnan is ledobom őket.
Mondá Isten:
– Három földréteg alatt van a sötétség országa, ahol sem nap nincs, sem
hold nincs, oda löklek le én téged. Nem adok több ennivalót, tápláljátok
magatokat magatok erején. Nem jövök többet közétek. Elküldöm hozzátok
Mai-Terét, tanítson meg ő titeket, hogy kell megszerezni és elkészíteni
az ennivalótokat.
Eljött hozzájuk Mai-Tere s megtanította őket, hogy miképen kell
megszerezni és megkészíteni az árpát, a retket, a liliomhagymát és
minden egyéb hagymákat. Akkor szólt az ördög:
– Eredj, Mai-Tere, könyörögj az Istennek, hogy szeretnék felszállni
hozzá és ott lenni az ő oldala mellett.
Elment Mai-Tere az Istenhez, leborult előtte s ott hevert Isten előtt.
Hatvankét esztendeig kérte könyörögve Istent, hogy engedje magához
Erliket. Mondá az Isten:
– Ha nem leszel tovább ellenségem; ha nem tanítod rosszra az embereket,
hát jer!
Felszállott Erlik az égbe, ottan leborult Isten elé s mondá:
– Áldj meg, Uram, s engedd meg, hogy én is teremthessek egeket magamnak.
Mondá az Isten:
– Teremts magadnak egeket.
Erlik megteremté az ő egét Istennek áldásával és megtelt az ég
ördögökkel, megsokasodtak szörnyen. Élt ugyanekkor Istennek egy embere,
kinek Mandi-Sire volt a neve s aki gondolá magában: A mi embereink a
földön élnek, Erlik emberei pedig az égben; hogy van ez? S amint ezen
gondolkozott Mandi-Sire, erősen megharagudott Istenre s elindult, hogy
kiveri Erliket és ördögeit az égből. Ám Erlik szörnyű tüzet vetett
Mandi-Sire ellen s Mandi-Sire megfutamodott Erlik elől. Egyenesen
Istenhez menekült. Kérdezte Isten:
– Honnan jösz, Mandi-Sire?
Felelt az Istennek Mandi-Sire:
– Az Erlik népe fent él az égben, a mi népünk a földön, ez nem igazság,
Uram! Azt gondoltam magamban, hogy Erlik népét a földre kergetem, de nem
volt rá elég erőm s nem kergethetém el.
Mondá Isten:
– Senki sem erősebb, mint én; Erlik azonban erősebb most, mint te. Az ő
ideje még nem érkezett el, de ha elérkezik, mondani fogom neked. Most
indulj, eredj; ha azon az úton indulsz, amelyen én mondom, erősebb
leszel mint Erlik.
Telt, mult az idő, öreg ember lett Mandi-Sire s egyszer gondolta
magában: Itt a nap, melyről Isten nekem beszélt; ma elindulok.
Isten látta Mandi-Siret s szólt neki:
– Menj el magad, üzd el az égből Erliket s amire gondoltál, teljesülni
fog. Erős leszel, igen erős, erősebb, mint ő. S részesülsz az én
áldásomban, az én kegyelmemben.
Örült Mandi-Sire, nevetett, nevetett, és szólt:
– Uram, nincsen nekem fegyverem; nincsen nekem tegzem; nincsen nekem
dárdám; nincsen nekem kardom, csak a vörös kezem, hogyan induljak el
Erlik ellen?
– Hát mivel akarsz te elindulni? – kérdezte Isten.
Felelte Mandi-Sire:
– Nincs semmim. A lábammal ha rágázolok, a kezemmel ha összetöröm.
Szólt az Isten:
– Ime, vedd ezt a dárdát.
Mandi-Sire vette a dárdát, felment az égbe, ottan legyőzte Erliket és
kiűzte az égből. Erliknek az egét porrá zúzta dárdájával. Mindent, ami
ott volt, ledobott a földre. Ezelőtt az idő előtt sem kő, sem szikla,
sem hegy nem volt a földön. Mikor azonban Erlik egének a darabjai
leestek a földre, egyszeribe sziklák, kövek, nagy, rengeteg nagy, erdős
hegyek támadtak a gyönyörű szép síkságon. És akkor Mandi száműzte az
égből Erliket, az alattvalóit is. Az egyik a tengerbe esett, a másik le
a fákra, a fák hegyei közé, némelyek a sziklákra, sziklás hasadékok
közé. Mind, ahányan voltak, mind meghaltak, de megmaradt közülük Erlik s
mondá Istennek:
– Összetörted az egemet, most már nincs semmiféle országom, adj egy
keveset.
– Nem, nem adok neked semmiféle országot, – mondá az Úr.
– Adj bár egy hold földet, – kérte Erlik.
– Nem, nem adok neked semmiféle földet.
– Adj bár egy talpalatnyi földet!
– Nem, nem adok egy talpalattnyi földet sem.
Egy pálca volt Erlik kezében, azzal a földre ütött s mondá az Úrnak:
– Add nekem bár ezt a földet, ami a pálcám végére ragadott.
Mondá az Úr:
– Legyen! Annyi föld lehet a tiéd, amennyi a pálcád végén elfér.
Akkor Erlik ezen a kicsi földön elkezdett új eget építeni, de Isten
mondá:
– Menj le a föld alá, építs ott. Szállj le a pokolba. Neked nem szabad
látni többet soha azt a kiolthatatlan tüzet, amit én gyujtottam, sem a
napnak, sem a holdnak világát. Majd egykor a világ végén rád gondolok és
ha jól viseled magadat, megmutatom neked az én világosságomat, de ha
rossz leszel, akkor még kétszer olyan messzire küldelek, mint mostan.
Mondá Erlik:
– Uram, engedd meg legalább, hogy a halott embereket mind magammal
vihessem.
Mondotta az Úr:
– Azokat én nem adom neked.
– Óh uram, mondotta az ördög, hiszen akkor nekem egyetlenegy alattvalóm
sincsen. Le kell szállnom a földnek méhébe, mit cselekedjek én ottan?
Mondá az Úr:
– Mit kérdezel te engem? Cselekedjél tetszésed szerint, teremts magadnak
embereket.
Akkor leborult Erlik az Úr előtt s mondá:
– Ha megáldasz, ha áldásodban részeltetsz, akkor fogok teremteni
embereket.
Isten részelteté áldásában Erliket és Erlik csinált egy fujtatót és egy
csipővasat és egy pörölyt. És a pöröllyel ráütött a csipővasra és íme,
egyszerre előugrott egy béka. Másodszor is leütött a pöröllyel és
elékerengett egy kígyó. Aztán harmadszor is ütött a pöröllyel, elébújt
egy medve, de mindjárt el is szaladott. Még egyszer ütött, akkor eléjött
egy vaddisznó. Még egyszer s akkor jött egy _olmisz_, egy csupa szőr
férfi s egy asszony. Isten ráfújt az asszonyra s lett belőle egy madár,
még pediglen kócsag, akinek a szárnyával az emberek nem tollazzák fel a
nyilukat; akinek a húsát sem eszik meg; akitől a mocsár messziről
bűzlik. Aztán ráfújt Isten a férfira s abból lett egy patkány, akinek
hosszú a lába, de keze nincs, aki a házat bepiszkolja, mocskolja s aki a
csizmákat össze-vissza harapdálja.
Mondá ekkor az Úr az embereknek:
– Teremtettem nektek állatokat, szerzettem nektek ennivalót, adtam
nektek szép tiszta vizet, ihol, itt folyik előttetek a földön, azt
igyátok. Segítettem nektek mindenfélén, melyen cselekedjétek majd a jót;
én visszamegyek az égbe és egyhamar nem is jövök közétek. Állj elé, Sál
Jime, te maradsz itten helyettem az emberek között. Halljad, amit
mondok: azt az embert, aki pálinkát ivott, s a kis gyermekeket, a
disznókat, a borjukat, bárányokat védjed, oltalmazd, Sál Jime. Azt az
embert, aki jól élt a haláláig, mindig jót cselekedett, vegyed
kegyelmedbe, de aki puskával meglőtte magát, vagy akármivel megölte
magát, azt kegyelmedbe ne vedd. Aki háborúban halt meg, azt hozzad az én
országomba. Az olyant, aki másoktól valamit elvesz, aki mással
ellenségeskedik, ne vedd kegyelmedbe, de kergesd el magadtól. Aki én
érettem halt meg, azt hozd az én országomba. Az ördögöt eltávolítottam
tőletek, de ha eljön hozzátok, adjatok enni neki, ám az ördög ételéből
ne egyetek. Ha az ördög ételéből esztek, akkor az ő alattvalóivá
lesztek. El ne felejtsétek az én szavaimat és ne feledjétek el, hogy
eljövök én majd hozzátok. Most messze megyek s ha visszajövök, meglátom
köztetek a jót is, a gonoszt is. Ezt mondván Sál Jimének, fordult
Jap-Karához s mondá neki:
– Jap-Kara, te állj Sál Jime mellé és segítsd őt az ő munkájában. Ha
Erlik eljön és el akarja vinni a halott embereket, mondd meg azt Mandi
Sirenek; Mandi erős, ő legyőzi majd Erliket. Vigyázz, Sál Jime, hogy a
gonosz lelkek maradjanak a föld alatt, de ha mégis feljönnének a föld
színére, mondd meg azt akkor Mai Terének. Mai Tere is erős, ő majd
legyőzi azokat. Állj elé, Podó-Sümkü, rád bízom a Napot és a Holdat.
Mandi Sire őrzi a földet és a vizeket, te a Napot és Holdat; Mai-Tere
fogja a gonoszt a jótól távol tartani. S mégegyszer Maihoz fordult az Úr
s mondá neki:
– Mai, ha egy fejedelmet igen rossznak tartasz, ne tartsd azért rossznak
az ő alattvalóit és ne bántsd őket. Ha egy fejedelmet igenn jónak
tartasz, azért ne nézd jónak mind az ő alattvalóit. Oktasd az embereket
minden jóra, tanítsd meg őket halászni horoggal, tanítsd meg őket
halászni hálóval, tanítsd meg őket mókust lőni, tanítsd meg őket marhát
őrizni, tanítsd meg őket minden jóra, mintha én magam volnék itt.
Erre Isten eltávozott, felszállt az égbe. Mandi Sire ott maradt a
földön, csinált horgot és halászott, kenderből hálót font, aztán
csolnakot faragott s úgy halászott a tengeren. Aztán csinált fegyvert,
csinált puskaport és lőtt mókusokat és jól ment minden a földön,
Istennek szavai szerint, mert Mandi oktatott mindeneket mindenre, ami
jó. Egy nap aztán szólott Mandi:
– Ma elvisz engem innen a szél.
S íme, forgószél keletkezett egyszerre s elvitte Mandit.
Mondá Jap-Kara:
– Mandit Isten magához vette. Ne keressétek őt, mert többé meg nem
találjátok. Én Isten követe vagyok s most én is visszatérek. Visszatérek
abba az országba, hol Isten nekem lakást rendelt. Semmit el ne
felejtsetek abból, amit tanultatok s akkor Isten nem hagy el titeket
soha.
Ezt mondván, ő is felszállott az égbe.
A vízitündér és a királyfi.
(Lapp mese.)
Réges-régen élt egy király, aki ott uralkodott a tenger partján, egy
hatalmas nagy országban. Alig házasodott meg, rögtön hadat üzent neki a
szomszéd ország királya, s ő nagy bánattal elbúcsúzott fiatal
feleségétől, kifeszíttette a hajó vitorláit s elindult háborúba. Nem
sokáig ment a hatalmas hajó a tengeren, egyszerre csak egy óriás
sziklába ütközött, s ott úgy megfeneklett, hogy semmiképpen se tudtak
kiszabadulni onnan. Mind jobban-jobban sülyedt a hajó, s már azt hitték,
hogy mind elpusztulnak nyomorultul, mikor a tenger vizéből kiemelkedett
egy gyönyörű vízitündér s felkiáltott a hajósokhoz:
– Csak egy mód van arra, hogy megmeneküljetek a bizonyos haláltól: ha a
király nekem adja legelső gyermekét!
A király megrémült ettől a beszédtől, s haragosan kiáltotta le a
vízitündérnek:
– A gyermekemet nem adom, inkább meghalok!
Ebben a pillanatban hatalmas hullám csapta meg a hajó oldalát, hogy majd
elsülyedt, elkezdtek rimánkodni, könyörögni a katonák a királynak, hogy
így, meg úgy, ne engedje elpusztulni őket, mígnem a király megszánta a
katonáit és odaigérte a vízitündérnek első gyermekét.
A vihar egyszeribe megszünt, egy hullám kiszabadította a hajót a sziklák
közül s egy perc mulva kint voltak a szép, csendes tengeren.
Jó pár hónap telt el, míg a király ismét hazatért az országába, s hát a
királyné egy gyönyörű fiugyermekkel fogadta.
Boldog volt a király, hogy azt se tudta, hova legyen nagy boldogságában
s el is feledte, amit a vizitündérnek igért. De telt, mult az idő, a
gyermekből szép szál fiu lett, s bezzeg most eszébe jutott a királynak,
hogy akármelyik percben eljöhet a vízitündér a fiáért, s akkor vége a
nagy boldogságnak. Nem volt ezentúl se éjjele, se nappala, járt fel-alá
a palotában szótlanul s nem volt senki, aki jókedvre tudta volna
deríteni. Hiába kérdezte, faggatta a felesége, hogy mi bántja, a király
sokáig nem mondta meg nagy bánatja okát, de aztán mégis azt gondolta,
jobb, ha a királyné is jóelőre tudja, mintha váratlanul rabolják el a
fiát.