nem volt erőm, hogy e szép nő kérését visszautasítsam. Hallgatásom és
elpirulásom éppen eleget mondott a szép nőnek, ki tapsolt a kezével,
mire nyílt az ajtó s azon egy oly fenséges tartású és kellemetes arcú
ifju lépett be, hogy igazán boldognak éreztem magamat s büszke voltam a
hódításomra. Leült mellém s a beszélgetés során meggyőződtem, hogy még
annál is külömb férfi, mint aminőnek a nővére rajzolta. Mikor a leány
látta, hogy rendben vagyunk egymással, ismét tapsolt, mire belépett a
kádi, ki elénk tette a kész házassági szerződést. Én aláírtam, aztán
aláírta a négy tanú is, kik a kádival jöttek. Egyetlen egy dolgot kötött
ki a férjem, azt, hogy rajta kívül soha más férfival ne beszéljek s
arcomat látni ne engedjem. Ezzel megvolt a házasság s én lettem a
főszereplője a menyegzőnek, melyre mint vendéget hívtak meg.
Egy hónappal a házasságunk után valami kelmére volt szükségem s
engedelmet kértem a férjemtől, hogy vásárolni mehessek. Megadta az
engedelmet, s én annak az öregasszonynak, kiről már beszéltem, és két
rabszolganőnek kíséretében a városba mentem. Mikor a kereskedők
utcájában voltunk, mondta nekem az öregasszony:
– Drága asszonyom, mivel selyemkelmét akarsz venni, elvezetlek egy
fiatal kereskedőhöz, akit én ismerek. Biztosítlak, hogy sehol sem
találsz oly finom kelmét, mint nála.
Elmentünk a fiatal kereskedő boltjába, ott leültem s az öregasszony
megmondotta helyettem, hogy mit akarok venni. A kereskedő több kelmét
mutatott s én megkérdeztem az árát annak, amelyik legjobban tetszett.
Azt mondta az öregasszonynak, hogy ezt a kelmét nem adja semmi pénzért,
de szivesen nekem ajándékozza, ha megengedem, hogy az arcomat
megcsókolja. Felháborított a szemtelen ajánlat s megparancsoltam az
öregasszonynak, hogy mondja meg a kereskedőnek, mint vélekedem az
ajánlatáról. De az öregasszony, ahelyett, hogy engedelmeskedett volna,
azt mondta nekem, hogy az nem is olyan nagy dolog, amit a kereskedő
kíván tőlem, hiszen nem kell beszélgetnem vele s így a szerződést nem
szegem meg. Végre is annyira megtetszett a kelme, hogy megfogadtam a
tanácsot. Az öregasszony és a rabszolganők félrefordultak, hogy ne
lássanak engem és én levettem arcomról a fátyolt. Oh, de mi történt! A
kereskedő, ahelyett, hogy megcsókolt volna, véresre harapta az arcomat!
Oly nagy volt a fájdalmam és rémületem, hogy ájultan estem össze. Mikor
magamhoz tértem, éreztem, hogy arcomat vér borítja. De összeszedtem
erőmet és hazasiettem, ott azonban újra elájultam. Ágyba fektettek s ott
tértem magamhoz.
Közben este lett s hazajött az uram. Látta, hogy a fejem be van pólyázva
s kérdezte, hogy mi bajom. Azt feleltem, hogy fáj a fejem s azt hittem,
hogy nem kérdezősködik tovább. De viaszgyertyát gyújtott s meglátta,
hogy meg vagyok sebesítve. – Miféle sebek ezek? – kérdezte most már
szigorúan. Habár semmi nagy bűnt nem követtem el, mégsem tudtam
megvallani az igazat. Azt mondottam, hogy mikor vásárolni voltam, egy
szűk utcában szembe jött velem egy hordár, ki fát vitt a hátán s oly
közel ment el mellettem, hogy a fával megsebezte egy kissé az arcomat.
– Úgy? – kiáltotta az uram szörnyű haraggal. – Holnap reggel megyek a
rendőrség fejéhez, minden hordárt összefogdostatok s valamennyit
felakasztatom!
Abbeli félelmemben, hogy oly sok ártatlan ember halálának leszek az
okozója, könyörögve kértem az uramat, hogy ne bántsa szegény embereket e
csekélység miatt.
– Mondd meg hát, mitől sebesültél meg? – kiáltott rám az uram.
Most meg azt mondtam, hogy egy szegény seprűárus haladt el mellettem
szamárháton s amint félre néztem, a szamár oly erősen lökött meg, hogy
arccal egy kirakatnak estem.
– Ha ez igaz, – mondotta – holnap reggel addig nem kél fel nap, hogy
Giafárhoz, a nagyvezírhez megyek s minden seprűárust megöletek.
– Az Istenért, – mondtam én – bocsáss meg szegény ártatlanoknak!
– De asszony, – ordított magánkívül az uram – már most mit higyjek?
Mondd meg végre a való igazságot!
– Uram, – mondtam most – elszédültem s elestem. Igy sebesültem meg.
De már erre elvesztette türelmét, tapsolt a kezével s három rabszolga
lépett be.
– Húzzátok ki az ágyból, – parancsolta a rabszolgáknak – s fektessétek a
szoba közepére!
A rabszolgák teljesítették a parancsot – s míg az egyik a fejemet, a
másik meg a lábamat fogta, a harmadikkal kardot hozatott be s
parancsolta ennek, hogy vágja le a fejemet és dobja a Tigrisbe, hadd
egyék meg a halak.
– No, vágjad már! – kiáltott a rabszolgára, mikor ez habozva állott meg.
– Asszonyom, – mondta nekem a rabszolga, – közeledik életének utolsó
pillanata, nem kíván valamit rendelkezni halála előtt?
Engedelmet kértem az uramtól, hogy szólhassak s ő megengedte. Fejemet
felemeltem, szeretettel néztem rá.
– Ah, – sóhajtottam alig hallhatóan – minő helyzetbe jutottam!
Többet is akartam mondani, de könnyeim és sóhajtásaim elfojtották
szavaimat.
Ez azonban nem lágyította meg az ő szívét.
– Teljesítsd a kötelességedet, – szólt ridegen a rabszolgának.
E pillanatban berohant az öregasszony, aki az uramnak dajkája volt, lába
elé vetette magát s úgy könyörgött:
– Oh, fiam, bocsáss meg neki! Gondold meg, hogy aki öl, megölettetik;
hogy beszennyezed a nevedet és elveszted az emberek becsülését!
Oly megindítóan mondta ezt az öregasszony, miközben az arcát
elborították a könnyek, hogy az uram kissé ellágyult s mondta a
dajkának:
– Hát jó, irántad való szeretetből megkegyelmezek az életének, de a
büntetés nem marad el, hadd emlékezzék vissza egész életében a bűnére!
Szörnyű volt ez a büntetés, szörnyebb a halálnál. Az egyik rabszolgával
össze-vissza hasogattatta a mellemet s mikor magamhoz tértem, mert hisz
a kegyetlen büntetés első pillanatában elvesztettem az eszméletemet,
borzadva láttam, hogy mellem mennyire el el van éktelenítve. Nem az uram
házában ébredtem fel, hanem egy idegen házban, de ágyam szélén ott ült
az öregasszony, ki hűségesen ápolt négy hónapon át. Akkor vissza akartam
térni első férjem házába, de csak üres telket találtam a helyén. Még az
utca is eltűnt, amelyben e ház állott. Megtudtam, hogy a házamat is, az
utcát is férjemromboltatta le szertelen nagy haragjában.
Mindenemből kifosztva mentem Szobeidához; aki igaz szerettel fogadott
nagy nyomorúságomban, s később, anyám halála után, hugomat, Szafiát is
házához vette. Azóta együtt élünk békességben, megelégedésben. Ez az én
történetem.
* * *
A kalifa, miután mindent megtudott, amire kiváncsi volt, most
Szobeidához fordult s kérdezte:
– Tudod-e, hol tartózkodik az a tündér, ki nővéreidet arra a szigorú
büntetésre ítélte?
– Igazhívők ura, – mondta Szobeida – nem tudom, hol van, de egy csomó
hajszálat adott nekem s azt mondta, hogy, ha szükségem lesz rá valaha,
csak égessek el két hajszálat s azonnal nálam lesz.
– Nálad vannak azok a hajszálak? – kérdezte a kalifa.
– Mindig magammal hordom, – válaszolt Szobeida.
– Akkor hát hívd ide a tündért, – mondta a kalifa.
Szobeida félrefordult, két hajszálat kivett a kebléből s elégette. Abban
a pillanatban megrázkódott a palota s a kalifa előtt állott a tündér
ragyogó szép ruhában.
– Igazhívők ura, – szólt a tündér – íme, megjelentem. A hölgy, ki a te
parancsodra ide hívott engem, nagy jót tett velem. Hálából hűtlen
nővéreit kutyákká változtattam, de ha parancsolja felséged, visszaadom
nekik természetes alakjukat.
– Szép tündér, – mondta a kalifa – nagy örömet szerzel nekem, ha
megteszed ezt a szivességet, hisz eléggé meglakoltak azok a nők a
bűnükért. Előbb azonban még egy szívességre kérlek. Te bizonyára sok
mindent tudsz, amit mi nem tudunk, s talán ismered azt a kegyetlen
férfit, aki e nőnek – s itt Aminára mutatott – oly borzasztóan
eléktelenítette a mellét. Csudálom, hogy ez az embertelenség nem jutott
tudomásomra.
– Felség, – mondotta a tündér – a két kis kutyát visszaváltoztatom régi
alakjára, ennek a nőnek pedig nyomtalanul eltüntetem a melléről a
sebeket, aztán majd megnevezem azt a férfit is, aki oly kegyetlenül bánt
vele.
A kalifa elhozatta a két kis kutyát, a tündér egy pohár vizet hozatott,
néhány szót mormolt magában s íme, a két kis kutyából gyönyörű szép két
leány lett; Amina melléről pedig eltűntek az éktelen sebek.
– Igazhívők ura, – mondta most a tündér – most pedig megmondom, ki az az
ismeretlen férfi, aki a feleségével oly kegyetlenül bánt. Ez a férfi
Amin herceg, a te legidősebbik fiad. Az ő kegyetlensége némikép
menthető, mert a felesége kissé könnyelmű volt s mert nem vallotta meg
az igazat, nem csuda, ha a herceg a valóságnál rosszabbra gondolt.
A kalifa azonnal elhivatta a herceget s mikor elmondta, hogy mindent
tud, a herceg nem várt atyja parancsára, szíves-örömest bocsátott meg
feleségének. Ő maga, a kalifa, Szobeidát vette feleségül, a három leányt
pedig a három kalandos királyfival házasitotta össze.
Mind a három királyfinak pompás palotát építtetett s birodalmának
legmagasabb méltóságai közé emelte őket.
Ilyen nagylelkű ember volt Harun Arresid, az igazhívők hatalmas ura.
Sahabeddin sejk.
(Az Ezeregyéj-ből.)
Réges-régen, sok ezer esztendővel ennek előtte, volt Egyiptomnak egy
szultánja, aki igen szerette a tudós embereket. Ahány tudós volt
Egyiptomban, rendszerint mind a szultán palotájában lakott.
Össze-összeültek a tudósok, bölcselkedtek, vitatkoztak ezen, azon,
mindenféle dolgon, a szultán pedig hallgatta nagy figyelemmel. Egyszer
az egyik tudós azt állította, hogy Gábor angyal Mohamedet éjjel, mikor
Mohamed aludt, felkapta az ágyából s mindent megmutatott neki, mi a hét
égben, a paradicsomban és a pokolban van s hogy a nagy prófétát, miután
nyolcvanezer beszélgetést folytatott Istennel, az angyal ismét
visszavitte az ágyába. Még pedig olyan rövid idő alatt vitte vissza,
hogy Mohamed az ágyát még melegnek találta, nemcsak, hanem egy kancsó
éppen akkor esett a földre, amikor az angyal őt elvitte s ebből a
kancsóból a víz még akkor sem folyt ki egészen, amikor a prófétát az
angyal visszavitte.
– Ez lehetetlen dolog, – mondotta a szultán. – Ti azt mondjátok, hogy a
hét ég egymástól 500–5000 esztendő út-távolságra van és hogy mindenik ég
éppen éppen olyan mély, mint amilyen távolságra vagyon egymástól. Hogyan
lehetséges hát az, hogy Mohamed, miután bejárta mind a hét eget s
Istennel nyolcvanezer beszélgetést folytatott, visszatérésekor még
melegnek találta az ágyát és a kancsóból még nem folyt ki mind a víz?
Van-e olyan könnyen hívő ember a világon, hogy ezt a mesét elhigyje
nektek? Avagy nem tudjátok, hogy ha egy kancsó leesik a földre, abból
mindjárt kifolyik a víz utolsó cseppig?
A tudósok egyértelemmel azt felelték a szultánnak, hogy bizony ez nem
látszik valóságos dolognak, de a mindenható Istennek semmi sem lehetlen.
Ám mondhattak akármit a szultánnak a tudósok, a szultán mégis mesének
tartotta: nem hitte el nekik.
Ennek a dolognak nagy híre ment egész Egyiptomban. Meghallotta a hírét
Sahabeddin sejk is, aki ez időtájt nem volt a szultán palotájában, tehát
nem vett részt abban a vitában. Ahogy ezt a sejk meghallotta, nem volt
maradása otthon s a legrekkenőbb melegben elutozott Kairóba, a szultán
fővárosába. Ment egyenesen a szultánhoz, fel a palotába. Amint a szultán
megtudta, hogy a sejk megérkezett, egyszeribe eléje ment, s nagy
tisztelettel, nagy szívességgel fogadta.
– Ugyan, miért jöttél ide ebben a rekkenő hőségben? – kérdezte a sejket
a szultán. – Nem tudtad valamelyik szolgádat küldeni, ha valami
ügyes-bajos dolgod van?
– Nem, uram, – felelte a sejk, – nem küldhettem a szolgámat, mert nekem
magamnak kellett jönnöm személyesen, hogy veled beszéljek.
A szultán igen megörült a sejk szavainak, mert hát a sejkeket nagy
tiszteletben tartották a szultánok. Leültek a szobában s elkezdettek
beszélgetni. Ennek a szobának négy ablaka volt s a négy ablak a világnak
négy tájéka felé nyílt. Egyszerre csak megszólal a sejk s azt mondja a
szultánnak:
– Felséges szultán, csukasd be az ablakokat.
[Illustration: – Ugyan, miért jöttél ide ebben a rekkenő hőségben? –]
A szultán becsukatta az ablakokat, aztán tovább folytatták a
beszélgetést. Közben a sejk felkelt s az egyik ablakot kinyitotta, azt
az ablakot, amelyik a Kireldagirra, vagyis a Vörös-hegyre nyilt s kérte
a szultánt, hogy nézzen ki az ablakon. A szultán kinézett az ablakon, de
a lélegzete is elállott arra, amit látott. Megszámlálhatatlan sok,
fegyveres katonát látott a hegyen, lovasokat, gyalogosokat s az a sok
fegyveres katona szörnyű nagy sebességgel rohant le a hegyen a szultán
palotája felé. A szultán a színében fehérre változott s rémülten
kiáltotta:
– Óh, ég, mely rettenetes nagy hadsereg! Mit akar ez? Nézd, egyenesen a
palotámnak rohan.
– Ne félj, uram, – mondotta a sejk – nem lesz itt semmi baj.
Ezt mondván, bezárta az ablakot, aztán újra kinyitotta. Akkor a szultán
újra kinézett s a hegyen egy szál katona nem sok, annyit sem látott.
A másik ablak a városra nézett. Most a sejk ezt nyittatta ki, s a
szultán, ahogy kinézett ezen az ablakon még jobban elrémült: lángokban
állott Kairó városa.
– Óh, mely rettenetes tűzvész, – kiáltott a szultán, – nézd, hogy
nyargalnak a lángok a házakon át, hogy omlanak porba a paloták s hogy
vágtatnak a lángok az én palotám felé! Végünk van: mindjárt porba omlik
az én gyönyörű városom!
– Ne félj, semmit, uram, – mondotta a sejk, – nincs semmi baj.
Abban a pillanatban bezárta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a
szultán újra kinézett az ablakon, Kairó városa állott épen, szépen, mint
egy perccel azelőtt.
– Nyittasd ki most a harmadik ablakot, – mondotta a sejk a szultánnak.
Kinyittatta ezt is. Ez az ablak a Nilusra nézett. Haj, mit látott a
szultán! Ime, a Nilus megáradott, kicsapott a medréből, zugva zúgott,
hömpölygött át a réten, egyenesen a városnak.
[Illustration: Végezetül a negyedik ablakot nyittatta ki a sejk.]
– Óh, jaj, mi lesz, – kiáltotta a szultán – mindjárt eltemeti a piszkos
áradat az én gyönyörű városomat. Elpusztul az én drága népem! Meghalok
én is csúf halállal.
– Ne félj, – mondotta a sejk – nem hal meg sem a te néped, sem te nem
halsz meg.
A sejk becsukta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a szultán
kinézett az ablakon, a Nilus szép csendesen folydogált a medrében.
Végezetül a negyedik ablakot nyittatta ki a sejk. A negyedik ablak egy
szörnyű sivatagra nézett, de mily kellemetesen lepődött meg a szultán,
mikor látta, hogy annak a rettenetes sivatagnak nyoma sincs; hogy
felséges selyemrét van a sivatag helyén. Azon a szép selyemréten
szebbnél-szebb gyümölcsfák; azok a gyümölcsfák tele vannak pompásnál
pompásabb gyümölcsökkel s a selyemréten szerteszét szaladgálnak a
kristályvízű patakok; a patakok partján rózsák, bazsalikumok,
balzsamnövények, nárciszok, melyeknek az illata elszállott a palotába,
be az ablakon. Nem győzte nézni, csudálni a szultán ezt a gyönyörű, ezt
a felséges képet. És behallatszott a palotába a gerléknek, a
fülemiléknek édes éneke.
– Gyere, gyere, – mondotta a sejknek – menjünk. Ez a paradicsom maga!
Szeretett volna odarepülni, de a sejk becsukta az ablakot, aztán ismét
kinyitotta s mikor a szultán újra kinézett, a felséges szép
paradicsomnak nyoma sem volt, ott szomorkodott a helyén újra a kietlen
sivatag.
– Na, uram, – mondotta a sejk – úgy-e bár, elég csudálatos dolgot
láttattam veled és ez a sok csudálatos dolog mind semmi ahhoz a nagy
csudához képest, melyre a mindenható Isten nagy és végtelen ereje képes.
– Hiába, – mondotta a szultán – mégsem hiszem el, amit azok a tudós
emberek mondottak nekem.
– Nem hiszed? – mondotta a sejk – jól van, hát hozass be egy kád vizet.
A szultán behozatott egy kád vizet, aztán mondotta a sejk:
– Mostan pedig, uram, vetkőzzél le. Lépj be a kádba, a fejedet merítsd
bele a vízbe, de mindjárt kapd is vissza.
A szultán szó nélkül engedelmeskedett, belépett a kádba, a fejét
beledugta a vízbe s hirtelen vissza is rántotta.
Ám, amikor a szultán a fejét a vízbe mártotta, abban a pillanatban azt
látta, hogy ő tengernek a partján van, egy magas hegynek az oldalán.
Roppant elcsudálkozott. Nem tudta elgondolni, hogy és mint jött ő ide,
erre az ismeretlen, idegen helyre. Egyszerre aztán szörnyű haraggal
kiáltott fel:
– Hej, cudar sejk, mit tettél velem? Megcsaltál! El akartad venni a
trónomat s hogy többet vissza ne jöjjek az én országomba, a te átkos
varázslatoddal idehoztál engemet, de majd visszakerülök én még az
országomba s akkor jaj neked! Megkeserülöd azt, amit én velem tettél!
Elindult a hegy oldalán, járt fel-alá, dúlt-fúlt szörnyű haragjában, de
bizony nem tudott segíteni magán, mert azt se tudta, merre induljon,
merre menjen, jobbra-e, balra-e? Igy bolyongott össze-vissza, s
egyszerre csak az erdő felől favágó emberek közeledtek feléje. Haj, de
megörült ezeknek az embereknek, hogy mégis lát élő lelkeket, akikkel
majd beszélhet, akiktől majd kérdezősködhetik, de hirtelen meggondolta a
a dolgot: nem mondja meg nekik, hogy ki és mi. Minek mondaná, hiszen úgy
sem hinnék el. Azt mondanák róla, hogy csaló vagy bolond. Mikor a
favágók odaértek hozzá s üdvözölték, aztán megkérdezték, hogy ki és mi,
miféle járatbéli ember, azt felelte a szultán:
– Én bizony, édes barátaim, szerencsétlen kereskedő vagyok; a hajóm a
tengeren elsülyedett; egy szál deszkán mentettem meg az életemet. Most
itt vagyok, azt sem tudom, hogy hol. Azt sem tudom, hogy mit kezdjek.
Legyetek könyörületesek irántam, segítsetek rajtam.
A favágókat mélyen megindította a szultán szerencsétlensége. Szegényes
ruhájukból adtak, amit adhattak; az egyik egy kabátot, a másik sarut,
aztán elkalauzolták a szomszéd városba, ott elbúcsúztak tőle, Istennek
ajánlották. Boldoguljon úgy, ahogy tud.
Elindult a szultán a városban, ment fel s alá az utcákon, erre, arra,
aztán, amint ment, mendegélt, egyszerre csak megállott egy kovácsműhely
előtt. Fáradt volt már, alig bírta a lába. Betért a műhelybe, ottan
lerogyott egy padra. Még szólni sem tudott. A kovácsműhelyben egy öreg
ember dolgozott s hogy meglátta a szultánt, szánakozva kérdezte:
– Hát te ki s mi vagy? Honnan jöttél? Hogy kerültél ide? Mert látom,
hogy idegen vagy.
A szultán azt mondotta a kovácsnak is, mint amit a favágóknak. Aztán
elmondta, hogy azok a jó emberek elvezették őt ide, a városba. Azok
adták neki ezt a rongyos kabátot, ezt a régi sarut.
– No, ne búsulj, – mondotta az öreg kovács – adj hálát az Istennek, hogy
megmaradott az életed. Te még fiatal vagy, még boldogulhatsz. De nem
ismered ennek a városnak a szokásait. Nem tudod, hogy mit s miként kell
felhasználnod a magad javára. Mihez szabad kezdened és mihez nem.
Hallgasd meg hát az én tanácsomat. Eredj, fiam, menj el az asszonyoknak
a fürdőjéhez, ottan állj meg a fürdő ajtaja előtt s minden asszonyt, aki
ottan kilép, szólíts meg. Kérdezd meg mindeniktől sorba, hogy van-e
férje. Amelyik azt mondja, hogy nincs, az majd a te feleséged lesz. Ez a
szokás a mi országunkban.
A szultán megfogadta az öreg ember tanácsát: elment a fürdőhöz,
megállott annak az ajtaja előtt és várt. Egyszerre kilépett a fürdőből
egy gyönyörűséges szép asszony.
– Haj, de szerencsés lennék, – gondolta magában a szultán – ha ez a nő
nem volna férjes asszony. Mindjárt meg is szólította:
– Szép asszony, van-e már férjed?
– Van, – felelt az asszony, – azzal tovább ment. A szultán nagy
szomorúan lecsüggesztette a fejét s várta, hogy ki jön majd a szép
asszony után. Alig tűnt el a szép asszony, egy másik lépett ki az ajtón,
de ez olyan csunya volt, mint éppen a rút idő. Szörnyű félelem szállotta
meg a lelkét a szultánnak. Szinte bizonyos volt abban, hogy ennek a
förtelmes csunya asszonynak nincs ura. De hiába: meg kellett kérdeznie.
– Van-e férjed? – kérdezte az asszonyt.
Haj, mekkora kő esett le a szívéről! A förtelmes asszony azt mondta:
– Van! – s azzal tovább ment.
Jött a harmadik asszony. Ez még csunyább volt amannál is. Most még
jobban megijedt a szultán.
– Bár inkább annak ne lett volna férje, – gondolta magában. Szeretett
volna elszaladni, de eszébe jutott az öreg kovács. Ott maradt s
megkérdezte a harmadik asszonyt is:
– Van-e férjed?
– Van, – felelte a csunya asszony s rá se nézve továbbment.
Most aztán kilépett a fürdőből a negyedik asszony. Olyan szép volt ez az
asszony, hogy a napra lehetett nézni, de ő rá nem. Hasonlíthatatlanul
szebb, mint az első. A szultán reszketett egész testében, úgy kérdezte a
gyönyörű szép asszonyt:
– Óh, szép asszony, van-e urad?
– Nincs, – mondotta az asszony. – Aztán végignézett büszkén a szultánon;
tetőtől-talpig mérte s egy szó nélkül tovább ment, egyenesen haza.
Szegény szultán! Ott maradt egy helyben, majd felvetette a bánat s a
szomorúság.
– Úgy látszik, hogy bolondított engem az az öreg kovács, – mondotta
magában. – Láttam ezen az asszonyon, hogy nézett engemet, milyen
dölyfösen, milyen gőgösen! De csuda-e, hogy így nézett rám? Állhatott-e
szóba velem, a rongyos, toprongyos emberrel egy ilyen szép, egy ilyen
csudaszép asszony?!
Már éppen indulóban volt, hogy visszamenjen az öreg kovácshoz és szemére
hányja, hogy’ volt lelke őt így elbolondítani, amikor egyszerre csak jön
feléje nagy sietve egy inas s megszólítja:
– Te vagy az a rongyos ember, aki itt állott az imént a fürdő ajtaja
előtt?
– Én vagyok, – felelte a szultán.
[Illustration: – Óh, szép asszony, van-e urad?]
– Ha te vagy, akkor jer velem, hivat az asszonyom.
A szultán ment a szolgával, aki őt egy nagy, fényes palotába vezette.
Ott a fényes palotában leültette egy szobában, amely csupa selyem,
bársony volt. Aranyból, gyémántból voltak a székek, csupa ragyogás,
csupa gazdagság, csupa fényesség. Aztán eltűnt a szobából az inas, a
szultán egyedül maradt. Vagy két óra hosszat ült ott egymagában, de
közbe-közbe beszaladt az inas s mindegyre mondotta neki: csak legyen
türelemmel, mindjárt jön az asszonya. Aztán egyszerre csak nyilt az
ajtó, belépett a csudaszép asszony, mögötte négy nő, azok is
szebbnél-szebbek. Azon a csudaszép asszonyon drága ékszerekkel megrakott
ruha. A szeme is káprázott a szultánnak a nagy ragyogástól, pedig ő már
csak látott elég sok ragyogást, elég sok fényességet! Az asszony
nyájasan, mosolyogva közeledett a szultánhoz s mondotta neki:
– Bocsáss meg, hogy olyan sokáig várakoztattalak, de nem akartam
megjelenni akármilyen ruhában az én uram előtt. Mert tudd meg, hogy ez a
ház a te házad e pillanattól fogva. Minden, amit itt látsz, a tied. Te
csak parancsolj, te csak kívánj akármit, minden kívánságod teljesül,
minden parancsodnak engedelmeskedünk.
– Óh, szép asszony, – mondotta a szultán – nem akarok hinni a fülemnek,
nem akarom elhinni, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon. Nem
tudom megérteni, miért fogadsz most olyan kegyesen, mikor az előbb oly
büszkén s oly dölyfösen mértél végig? Hiszen nem csudálkoztam én ezen,
mert rongyos vagyok, szerencsétlen vagyok.
Mondotta az asszony:
– Uram, ebben a városban az a szokás, hogy az asszonyok büszkén, gőgösen
nézzenek a férfiakra az utcán, ám bent a házban barátságosak, nyájasak
vagyunk.
– Úgy, – mondotta a szultán – akkor hát én vagyok itt az úr. Hivasd ide
a városban a legjobb szabót, a legjobb csizmadiát, hogy váltsam fel
diszes ruhával az én rongyaimat. Szégyenlek így állni te eléd.
– Parancsodat már megelőztem, – mondotta az asszony – elküldöttem egy
kereskedőhöz, aki hoz majd számodra mindenféle ruhát, tehozzád illőt.
Alig mondotta ezt az asszony, nyílt is az ajtó, jöttek az inasok, az
inasokkal egyszerre a kereskedő s leteregették a szebbnél-szebb, a
finomabbnál-finomabb ruhákat. Ott mindjárt felöltöztették a szultánt s
most, hogy ebben a pompás ruhában volt, bizony megakadott rajta a szem.
Daliás szép ember volt. Igazi fejedelem, aminthogy az is volt. Aztán
asztalt terítettek s az asztalra finomabbnál-finomabb ételek és italok
kerültek. Az asztal mellé leültek ketten, mögéjük állottak az asszonyok,
s szebbnél-szebb dalokat énekeltek. Közbe-közbe harsonáztak, majd a
szultánnak a felesége is elővette citeráját, pengette a nótákat és
énekelt hozzá. Sohasem érezte magát ilyen boldognak a szultán.
No, telt, mult az idő. Éltek boldogságban, békességben. Már eltelt hét
esztendő s ezalatt a hét esztendő alatt Isten hét leány- és hét
fiu-gyermekkel áldotta meg házasságukat. Hanem mi történt? Az történt,
hogy nagy fényben, nagy pompában éltek, szórták a pénzt s egyszerre csak
elfogyott a nagy vagyon, az asszonynak a vagyona. Sor került az
ingóságokra, mind el kellett adni, aztán eladták a palotát is s a nagy
palota után kicsi kunyhóba szorult a család. Akkor azt mondotta az
asszony: