pihenés! Rég nem aludtam ilyen puha ágyban, s nem csuda, hogy másnap
későn ébredtem. Mikor azonban felébredtem, mind ahányan voltak, készen
állottak szolgálatomra. Langyos meleg fürdőt készítettek nekem s ki volt
készítve a ruha is, a tegnapinál sokkal fényesebb. És ez így volt nap
nap után, így telt el egy esztendő: egy pillanatra sem változott meg a
leányok irántam való kedvessége. Az esztendő elteltével azonban egy
reggel a negyven leány kisírt szemmel jött be hozzám. Megöleltek és
sírva búcsúztak:
– Isten veled, kedves herceg, el kell hagynunk téged!
Csak hosszas faggatásomra mondották el, hogy miért kell elmenniök. Azt
mondta egy közülök:
– Hát tudj meg mindent. Mi mind a negyvenen királyleányok és hercegnők
vagyunk s amint láthattad, igen boldogan élünk itt, de minden esztendő
végén el kell távoznunk innen negyven napra bizonyos kötelességek
teljesítése végett, melyekről azonban nem beszélhetünk neked. Tegnap
volt az év vége s ma el kell hagynunk téged. Átadjuk neked a palota
valamennyi kulcsát, járhatsz, kelhetsz szabadon, minden ajtót
kinyithatsz az aranyajtó kivételével. Ha ezt kinyitod, soha ez életben
nem látjuk egymást. Gondold meg, hogy életeddel játszol s a te halálod a
mi boldogtalanságunk. Nem akarunk megsérteni azzal, hogy magunkkal
vigyük az aranyajtó kulcsát, de kérve kérünk, győzd le kíváncsiságodat
éretted és mi érettünk.
Megnyugtattam őket, aztán sűrű könnyhullatás közt elbúcsúztunk.
Egyedűl maradtam a palotában s végtelen nagy szomorúság nehezedett a
szívemre. Oly kellemesen telt el az esztendő e szép és vidám kedvű
leányok társaságában, hogy ügyet sem vetettem a palota csudaszépségeire
s eszembe sem jutott, hogy valami titokzatos dolgok is lehetnek benne.
De most, hogy egyedül maradtam, örökkévalóságnak tetszett a negyven nap.
Hogy bánatomat és unalmamat elűzzem, kinyitottam az első ajtót s egy
olyan gyümölcsöskertbe léptem, melyhez hasonló, azt hiszem, az egész
világon nincs. Az a kert, melyet vallásunk halálunk után igér nekünk,
nem lehet szebb ennél. Ennek a kertnek a tisztasága, a fák csudálatos
elrendezése, ezer meg ezer fajta gyümölcs bősége, frissesége, valósággal
elkápráztatta szememet. Alig tudtam megválni e kerttől. Most a második
ajtót nyitottam ki s egy virágos kertbe léptem, melyben az volt a
csudálatos, hogy a virágok minden elképzelhető fajtája egyszerre
virágzott. A harmadik ajtó egy óriás madárházra nyílt, mely a
legfinomabb s legritkább márvánnyal volt kikövezve. Mindenféle madár
volt itt pompás kalitkákban, s drágaköves vályucskákban volt az ételük
és italuk. Mindenütt a legnagyobb tisztaság és nem láttam sehol egy
embert, holott csak a madárház rendbentartására kellett volna legalább
száz ember.
Este lett, mire a madárházat elhagytam s visszamentem a szobámba, azzal
az elhatározással, hogy másnap a többi ajtót nyitom ki, természetesen,
az aranyajtó kivételével. Amit aztán másnap láttam, minden eddig
látottat messze felülmult. Egy nagy udvarba léptem, melyet egy csodaszép
épület vett körül. Negyven nyitott ajtaja volt ennek az épületnek s
mindenik ajtó egy olyan kincseskamarába nyílt, mely értékesebb volt a
legnagyobb birodalomnál. Az egyikben egy halom drágagyöngy volt, s nem
egy, de ezer meg ezer jóval nagyobb galambtojásnál. A másodikban
gyémántok, karbunkulusok, a harmadikban smaragdok, a negyedikben
aranyrudak, az ötödikben vert arany, a hatodikban ezüstrudak, a
hetedikben vert ezüst, a többiben mindenféle drágakövek.
De nem fárasztlak, asszonyom, mindazoknak a csudadolgoknak az
elmondásával, amiket a további napokon láttam. Csak annyit mondok, hogy
harminckilenc nap kellett arra, míg mindent láttam, a mi 99 ajtón túl
van, s most még a századik ajtó volt hátra, melynek a kinyitását
megtiltották…
Ha a negyvenedik napon uralkodni tudtam volna kíváncsiságomon, ma én
volnék a világ legboldogabb embere. De az ördög nem hagyott nyugodni,
ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy kinyissam a századik ajtót s én –
kinyitottam. Alig léptem a küszöbre, valami különös illat csapta meg az
orromat s én eszméletlenül terültem el a földön. Bár hamar magamhoz
tértem, ahelyett, hogy kisiettem volna a friss levegőre, beljebb léptem.
Tágas, boltíves helyiség volt ez, melyet óriás aranycsillárok
világítottak meg, s erős aloé- és ámbra-illat áradott a csillárok
gyertyáiból. A sok mindenféle érdekes látnivaló között főként egy remek
szép fekete ló vonta magára figyelmemet. Vert arany volt a nyerge és
zablája s szinarany vályujának egyik felében puhafinom sarju, a másik
felében rózsavíz volt. Megfogtam a kantárját s kivezettem az udvarra,
hogy a nap világánál jobban szemügyre vehessem. Aztán nagy kedvem
támadt, hogy ráüljek a gyönyörű szép állatra, melyhez hasonló szépet még
nem láttam. Hirtelen rá is vetettem magamat, de mert keccentésemre nem
mozdult, meglegyintettem a korbáccsal, melyet az aranyszobából hoztam
magammal. Bár csak alig legyintettem rá, szörnyű fájdalmasan nyerített
fel a nemes állat, aztán egyszerre csak kibontotta szárnyát, melyet
eddig észre sem vettem, s szédítő sebességgel szállott fel a levegőégbe.
Amily rettenetes sebesen szállott felfelé, épp oly sebesen szállott le
egy palota sík fedelére, hanyatt vágódva zuhantam le róla s ebben a
pillanatban farkával kisujtotta a bal szememet.
Igy lettem félszeművé. A ló elrepült, én meg nagy búsan lementem a
terraszról s ím, egy pillanat mulva ott állottam a félszemű
fiatalemberek szobájában. Senki sem volt bent, de csakhamar jött a tíz
ifju az öregemberrel. Az ifjak sem a visszatérésemen, sem a
félszeműségemen nem csudálkoztak.
– Sajnáljuk a szerencsétlenségedet, – mondták – de hát vigasztaljon,
hogy mi velünk is megesett ez a szerencsétlenség. Egy esztendeig mi is
oly vigan éltünk mint te, ép úgy nem tartottuk meg a fogadásunkat, mint
te s most nem tudjuk, még meddig kell szenvednünk ezért. Azt már
megmondtuk neked, hogy velünk nem maradhatsz, azt tanácsoljuk hát, hogy
eredj Bagdádba, ott tán jobbra fordul sorsod.
Megmutatták az utat Bagdád felé s én útrakeltem. Útközben szakállamat és
szemöldökömet leborotváltattam, kalandosruhába öltöztem s hosszú
vándorlás után végre ide értem. Itt a kapuban találkoztam szerencsétlen
társaimmal, csudálkoztunk, hogy mind a hármunknak éppen a bal szeme
hiányzik, de már nem volt időnk erről beszélnünk, mert te, asszonyom,
csakhamar bebocsátottál minket.
[Illustration: Lezuhantam róla s farkával kisujtotta balszememet.]
Mikor a harmadik kalandos is befejezte a történetét, mondta Szobeida:
– Mindhárman szabadok vagytok, mehettek, amerre tetszik.
De kérésükre megengedte, hogy ott maradjanak s meghallgassák a más három
ember történetét is.
– Nos, – fordult Szobeida ezekhez, most – rajtatok a sor, beszéljetek!
– Nemes asszonyom, – mondta a nagyvezír – mi most sem mondhatunk
egyebet, mint amikor ide jöttünk.
És újra elmondta, hogy ők musszuli kereskedők és hogy s mint kerültek
ide.
Szobeida sokáig habozott, hogy mit tegyen velük, de végre is
megkegyelmezett nekik, azzal a feltétellel, hogy azonnal távoznak
valamennyien.
*
Szó nélkül távoztak mind a heten, mikor aztán az utcán voltak, a kalifa
halkan oda szólt a nagyvezírnek, hogy a három kalandost vigye magához
szállásra, reggel pedig vezesse fel hozzá a palotába. A nagyvezír
magával vitte a kalandosokat, a hordár hazament, a kalifa pedig a
palotaőrrel a palotájába.
Lefeküdt a kalifa azonnal, de nem jött szemére álom, annyira felizgatták
az éjjel látott és hallott csudálatos történetek. Különösen az izgatta,
hogy ki lehet Szobeida, miért bánik oly kegyetlenül a fekete
kutyácskákkal és miért van Amina melle össze-visszavagdalva. A felkelő
nap ébren találta, s nem volt maradása az ágyban, felkelt s ment a
fogadószobába, hol már várakozott rá a nagyvezír.
– Vezír, – mondotta a kalifa – azonnal hozasd ide azt a három nőt és a
három kalandost. Nincs addig nyugvásom, míg a három nő történetével meg
nem ismerkedem. Siess és ne feledd, hogy türelmetlenül várom
visszaérkezésedet.
A vezír elsietett a nőkhöz, udvariasan közölte velük a kalifa parancsát,
anélkül, hogy említette volna az éjjel történteket, s a nők szó nélkül
követték a vezírt sűrűn elfátyolozott arccal. Egyszerre érkeztek meg a
palotába a kalandosokkal, kikkel már előzetesen közölte a vezir, hogy ma
éjjel a kalifa társaságában voltak.
A kalifa igen kegyesen fogadta a nőket, aztán mondta, amint következik:
– Szép hölgyeim, titeket bizonyára nyugtalanít, hogy a kereskedőben, ki
ma éjjel vendégetek volt, a kalifát ismeritek fel. De nincs okotok a
nyugtalanságra, mert én, ami velem történt, elfeledtem. Szíves
fogadásotokkal meg vagyok elégedve, s vajha minden bagdádi asszony oly
elmés és kedves volna, mint amilyennek titeket láttalak. Csak azért
hivattalak ide, hogy megtudjam, miért sírt egyiktek együtt a
kutyácskákkal, miután azokat kegyetlenül megverte? És kiváncsi vagyok
arra is, hogy a másik hölgynek a melle miért van sebekkel borítva?
Miután a vezír ismételte a kalifa kérdéseit, Szobeida mélyen meghajtotta
magát s belefogott az ő történetének elmondásába.
Szobeida története.
– Igazhitűek hatalmas ura, az én történetem igen csudálatos történet. A
két kis fekete kutya édestestvérem, ez a két asszony azonban csak apáról
az. Amina a neve annak, akinek a melle sebekkel van borítva, a másiknak
a neve Szafia. Az én nevem Szobeida.
Atyánk halála után a vagyon egyformán oszlott el köztünk, aztán ez a két
nővérem az anyjával más lakásba költözött, mi pedig, a három
édestestvér, az anyánkkal maradtunk, ki még élt akkor s ki halálakor
hármunknak ezer-ezer cekkinót hagyott. Nővéreim, kik idősebbek voltak,
csakhamar férjhez mentek, s én egyedül maradtam. Kevés idő mulva a
legidősebbik nővérem férje az egész vagyont pénzzé tette, s mind a
ketten Afrikába utaztak, hol sógorom csakhamar elverte a pénzt s mikor a
legnagyobb nyomorúságban voltak, a feleségét a faképnél hagyta.
Szerencsétlen nővérem visszajött Bagdádba, könnyekig meghatott szomorú
sorsa, s nemcsak hogy szeretettel a házamba fogadtam, de megosztottam
vele időközben megnövekedett vagyonomat. Ami az enyém, az övé is volt,
szabadon rendelkezett azzal.
Már több hónapja éltünk együtt a legnagyobb egyetértésben, mikor
egyszerre a harmadik nővérem is a legnyomorúságosabb állapotban tért be
hozzám. Ő is éppen úgy járt, mint a másik s én őt is hasonló szeretettel
fogadtam.
Telt, mult az idő, s egyszer, azzal az ürüggyel, hogy bizonyára terhemre
vannak, azt mondták, hogy ismét férjhez mennek. Igyekeztem megnyugtatni
őket, hogy, ha más okuk nincs a férjhezmenésre, nyugodtan maradhatnak
nálam, elég az én vagyonom arra, hogy mind a hárman tisztességesen
megéljünk. De attól tartok, mondtam nekik, hogy nem ez az ok s hogy
csakugyan újra férjhez akartok menni, amin nem tudok eléggé csudálkozni.
Jól tudjátok, hogy mily ritka a becsületes ember, jobb lesz hát, ha
tovább is velem maradtok.
Hiába beszéltem, másodszor is férjhez mentek, de néhány hónap mulva
ismét csak visszakerültek hozzám és sírva kértek bocsánatot, hogy nem
fogadták meg a tanácsomat. Készek voltak rabszolganők módjára élni
nálam, csak újra befogadjam őket, én azonban most is testvéri
szerettetel fogadtam s mindenemet megosztottam velük.
Egy esztendő telt már el a legnagyobb egyetértésben, mikor azt
határoztam magamban, hogy selyemhernyótenyésztéssel megnevelt vagyonomat
még nagyobbra nevelem s megvettem egy hajót, hogy azon selyemárut
szállítsak a tengerentúli országokba. A persa tengeröbölből indult a
hajó. Velem jöttek nővéreim is. Egyenesen Indiának tartottunk, s húsz
napi hajózás után szárazföldet pillantottunk meg. Egy magas hegy volt
ez, melynek a tövében igen szép város feküdt. Hajónk kikötött s nekem
nem volt türelmem megvárni, míg a nővéreim is felkészülődnek, egyedül
mentem be a városba. A város kapuja előtt számos őr ült és állt,
mindeniknek bot volt a kezében, s mikor egészen közelükbe értem,
rémülten láttam, hogy mind meg vannak kövülve. Bent a város utcáin is
számtalan ember állott és ült: mind meg voltak kövülve ezek is. A
kereskedők negyedében a boltok nagy része be volt zárva, a nyitott
boltokban pedig szintén megkövesedett emberek ültek. A kéményekből nem
szállott füst s ebből láthattam, hogy kint és bent egyaránt minden ember
kővé változott itt. Mikor a város közepére értem, nagy, aranylemezekkel
fedett ajtót pillantottam meg, melynek mind a két szárnya nyitva volt.
Egy selyemfüggöny össze volt vonva az ajtó között s lámpa függött
felette. Felnéztem s egy palota állott előttem, mely, nem kételkedem
abban, csak ez ország fejedelmének palotája lehetett. Félrehúztam a
függönyt s az előcsarnokban ott állt, ült meg feküdt néhány
megkövesedett katona. Bent az udvarban jönni-menni látszottak az
emberek, de valójában mind állottak úgy, amint a jövés-menés
pillanatában megkövesedtek. Bementem a második, a harmadik udvarba s
mindenütt ugyanaz a borzasztó halálos csend fogadott. A negyedik
udvarban egy gyönyörű szép palotára esett a tekintetem. Vertarany
rácsokkal voltak elzárva az ablakai s ezért a királyné palotájának
néztem. Bementem a palotába s ott először is egy nagy terembe léptem,
hol csupa megkövesedett fekete rabszolgákat találtam. A második teremben
egy kővé vált asszony feküdt a pamlagon. Korona volt a fején: ez volt
hát a királyné. Nyakát mogyorónagyságú gyöngyök ékesítették,
arannyal-ezüsttel hímzett ruháján drága kövek csillogtak, ragyogtak.
Szebbnél szebb, ragyogónál ragyogóbb szobákon mentem azután át, mígnem
egy óriási nagy terembe értem: ebben állott a vertaranyból készült trón
és köröskörül ragyogó csillárok, melyek szemkápráztatóan világítottak.
– Mégis csak kell itt valaki élőnek lenni, gondoltam magamban, másként a
gyertyák nem égnének.
Tovább mentem, szobáról-szobára, valamennyi ragyogó szép volt, de egy
élő lelket sem találtam sehol. Nem gondoltam már sem a hajómra, sem a
nővéreimre, csak arra, hogy kíváncsiságomat kielégítsem. Közben
esteledett, visszafordultam, de eltévelyedtem, s nem volt mit tennem,
mint hogy itt maradtam éjszakára. Éppen le akartam feküdni egy szobában,
mikor egyszerre csak férfihangot hallottam. Messziről jött a hang, de
annyit kivettem belőle, hogy valaki a koránt olvassa. Nagy örömmel
siettem a hang irányába s csakhamar egy teljesen kivilágított szobába
értem, melynek közepén egy kis szőnyeg volt kiterítve, olyan, amilyent
nálunk imádkozáshoz szoktak használni. A szőnyegen egy férfi ült, ki
nagy figyelemmel és hangosan olvasta a koránt. Beléptem a szobába s
hangosan mondtam el ezt az imát: »Áldott legyen az Úr, ki velünk volt s
a tengeren átsegített. Uram, mutasd meg nekünk kegyelmedet és segélj
vissza hazánkba! Hallgasd meg, Uram, az én imádságomat!«
Az ifju megfordult és csudálkozva nézett rám.
– Szép leány, ki vagy te, mi hozott ebbe az elpusztult városba? Ha
megmondod, viszonzásul én is megmondom, ki vagyok, miért változtak kővé
e város lakói s miért csak egyedül én kerültem ki ezt a szörnyű sorsot.
Néhány szóval elmondtam az én utazásom célját, mire az ifju visszatette
a koránt a tokjába, aztán leültetett maga mellé. Figyelmesen megnéztem
az ifjut s kedves, szép arca eddig még nem tapasztalt érzelmet
fakasztott bennem.
– Kedves ifju, – mondtam én – türelmetlenül várom elbeszélésedet.
– Szép leány, – szólt az ifju – ez a város egy hatalmas birodalomnak
volt a fővárosa s az én királyatyámnak nevét viselte. Atyám egész
udvara, a város és az egész birodalom lakói tűzimádók voltak. Nekem
azonban muzulmán dajkám volt, ki ifju koromban is mellettem maradott s
ez megismertetett engem a koránnal. Gyakran mondta nekem, hogy csak egy
igaz Isten van s óvakodjak más isteneket imádni. Szüleim tudta nélkül
erős híve lettem a muzulmán hitnek s híve maradtam dajkám halála után
is.
Ezelőtt három esztendővel és néhány hónappal az egész város felett
hatalmas szózat zengett át, melynek minden szavát jól meg lehetett
érteni. »Emberek, így szólt a szózat, hagyjatok fel a tűzimádással!
Imádjátok az egy igaz, a könyörületes Istent!«
Teljes három esztendőn át hallatszott ez a szózat, de mivelhogy senki
sem tért meg az egy igaz Istenhez, a harmadik esztendő utolsó napján,
reggel két és három óra közt, minden ember abban a helyzetben maradott,
amelyben éppen akkor volt és kővé változott. Atyámat is, anyámat is ez a
sors érte. Egyedül én maradtam életben, s azóta még erősebb hittel
imádom az egy igaz Istent. Tudom, hogy ő küldött téged is az én
vigasztalásomra, ebbe a nagy egyedülvalóságba, miért áldott legyen az
Úr!
– Herceg, – mondtam én – nyilvánvaló, hogy a Gondviselés küldött engem
ide, hogy téged megszabadítsalak e szomorú helyről. Elviszlek Bagdádba,
hol az igazhívők hatalmas ura kellő tisztelettel fogad majd téged s
védelmébe vesz.
Az ifju elfogadta ajánlatomat s reggel a hajóra siettünk, hol már nagy
aggodalmak közt vártak a nővéreim és a hajósemberek. Bemutattam a
herceget nővéreimnek s elmondtam az ő szomorú történetét. A matrózok
több napon át a királyi palota rengeteg kincseinek a hajóra
szállításával foglalkoztak, de a kincsek és mindenféle drágaságok nagy
részét ott kellett hagynunk, mivel azok elszállítására több hajó kellett
volna. Mikor aztán elegendő élelemmel és vízzel is elláttuk a hajót, az
első kedvező széllel útra keltünk.
Uram, – folytatta Szobeida – a herceg, nővéreim és én napokon át igen
kellemesen töltöttük az időt, de, fájdalom, nem sokáig tartott köztünk
ez a kellemes viszony. Nővéreim irígykedve nézték, hogy köztem és a
herceg közt napról-napra bensőbb barátság fejlődik, s egy nap bosszusan
kérdezték tőlem, hogy mit kezdünk majd a herceggel, ha Bagdádba
érkezünk? Jól tudtam, hogy miért intézik hozzám ezt a kérdést. Tudni
akarták, hogy milyen érzelmekkel viseltetem a herceg iránt. Tréfára
vettem a dolgot s azt feleltem, hogy férjül veszem a herceget, aztán
hirtelen a herceghez fordultam s kértem őt, hogy egyezzék bele.
– Asszonyom, – mondta a herceg – nem tudom, hogy nem tréfálsz-e, de a
magam részéről komolyan kijelentem itt a nővéreid előtt, hogy
ajánlatodat a legnagyobb örömmel fogadom el.
A Perzsa-öbölben járt ekkor a hajónk s kedvező szél mellett másnap
Balszorába kellett érnünk. De éjjel, míg aludtam, nővéreim a tengerbe
dobtak engem, a herceget szintén. Én egy ideig a víz színén tartottam
magamat, aztán egyszerre csak földet éreztem talpam alatt. Szerencsésen
szárazföldre értem s virradatkor láttam, hogy egy puszta szigeten
vagyok, mely nem esett messze Balszorától. Ruhámat megszárítottam a
napon, aztán ivóvizet és mindenféle gyümölcsöt is találtam, nem kellett
hát félnem az éhenhalástól. Leheveredtem egy fa árnyékába, de nem sokáig
pihenhettem ott; mert egyszerre egy szárnyas kígyót vettem észre, mely
jobbra-balra tekeregve, kiöltött nyelvvel közeledett felém. Ijedten
álltam fel s akkor láttam, hogy a kígyót egy még vastagabb kígyó üldözi,
már meg is fogta a farkát s le akarja nyelni. Ahelyett, hogy elszaladtam
volna, felkaptam egy mellettem heverő követ s úgy megdobtam a vastag
kígyó fejét, hogy egyszeribe szörnyet halt. A másik kígyó erre
kiterjesztette szárnyát és elrepült. Sokáig néztem utána, aztán, mikor
elvesztettem szemem elől, ismét lefeküdtem a fa árnyékába és elaludtam.
Képzelheted, uram, csodálkozásomat, mikor felébredtem és egy kellemes
arcú fekete asszony állott előttem, ki egy szalagon két kis fekete
kutyát tartott.
– Hát te ki vagy? – kérdeztem az asszonyt.
– Én, – felelte az asszony – az a kígyó vagyok, akit az imént
szabadítottál meg a bizonyos haláltól. Azt hittem, jobban nem
szolgálhatom meg jóságodat, mint azzal, amit tettem. Tudtam a nővéreid
árulásáról s mihelyt a te jóságod által megszabadultam, egybehivattam
tündértársaimat – mert én tündér vagyok – mind, ami portéka volt a
hajón, Bagdádba vittük, aztán a hajót elsülyesztettük. Ez a két fekete
kutya a te két nővéred. Kutyává varázsoltuk őket, de ez még nem elég
büntetés nekik. Majd megmondom, mint bánj velük.
Ezt mondván, egyik karjával engem vett fel, másik karjával a két kutyát
s egy szempillantás mulva bagdádi házamban tett le, mely tele volt a
hajóról ideszállított drága holmikkal. Mielőtt eltávozott volna, átadta
nekem a két kutyát s mondta:
– Annak a nevében, ki a tengereket mozgatja, parancsolom neked, hogy ezt
a két kutyát, kik a te életedre törtek s a te hercegedet a tengerbe
ölték, minden éjjel irgalmatlanul korbácsold meg.
Meg kellett igérnem, hogy parancsát teljesítem, s azóta, bár a szívem
majd megszakad belé, a tündér parancsa szerint cselekszem. Ime, uram, ez
az én történetem.
Most, a vezír felhívására Amina lépett elő s ezt a történetet mondta el:
Amina története.
– Igaz hívők ura, – így kezdette elbeszélését Amina, – hogy ne
ismételjem azt, amit Szobeida már elmondott, csak annyit mondok, hogy
anyám, miután özvegységre jutott és más házba költözött, csakhamar
férjhez adott engem e város egyik leggazdagabb emberéhez. De még egy éve
sem volt a házasságunknak, özvegységre jutottam s férjemről nyolcvanezer
zekkinót örököltem. Ebből a pénzből tisztességesen megélhettem volna, én
azonban, mihelyt a gyász első hat hónapja letelt, tíz olyan ruhát
csináltattam, hogy mindenik tíz-tízezer zekkinóba került s a gyászév
leteltével viselni kezdtem a drága szép ruhákat.
Egy nap, amint házi dolgaimmal foglalatoskodtam, egy idős asszony
kopogtatott be hozzám. Alázatosan köszönt, megcsókolta a földet s térden
állva mondta:
– Jó asszony, bocsáss meg, hogy alkalmatlankodom, de hallottam
jószívűséged hírét s ez bátorított fel, hogy hozzád forduljak
kérésemmel. Özvegyasszony vagyok, idegen ebben a városban, nincs itt
semmi ismeretségem. Egyetlen leányomat egy előkelő ember veszi
feleségül, s szeretném, ha látná a családja, hogy nem vagyunk
ismeretlen, jött-ment emberek. Nagy tisztesség volna hát ránk, ha oly
előkelő asszony, mint te, megjelennél leányom menyegzőjén.
Megsajnáltam a szegény asszonyt, s szívesen teljesítettem a kérését,
csak arra kértem, várjon, míg magamra veszem legszebb ruhámat. Az
asszony hálálkodva csókolta lábamat; aztán azt mondta, hogy nem kell
sietnem, elég, ha estefelé öltözöm fel, akkor aztán újra eljön értem.
Elment az asszony; én meg előszedtem legszebb ruhámat, legdrágább
gyöngyeimet és ékszereimet s felkészülve vártam az asszonyt, ki este
pontosan eljött.
– Asszonyom, – jelentette nagy örömmel – a vőm nőrokonai már
egybegyültek, csupa előkelő hölgyek. Ha szíves leszel jönni, én
elkisérlek.
Azonnal elindultunk. Ő ment elől, én utána s jöttek velem az én
rabszolganőim is. Csakhamar egy igen széles és frissen sepert utcában
egy nagy kapu elé értünk, melyet egy nagy lámpa világított meg. A kapu
felett aranybetükkel volt bevésve: »Itt van az öröm örök lakása.« Az
öregasszony kopogtatott s a kapu azonnal megnyilt. Az udvar végén egy
nagy terembe léptünk, hol egy fiatal és rendkívül szép nő fogadott. Elém
jött, megölelt és egy szófára ültetett, mely gyémántokkal gazdagon
kirakott trón mellett állott.
– Asszonyom, – mondta a szép nő – téged meghívtak, hogy jelen légy egy
menyegzőn, de remélem, ez a menyegző más lesz, mint te képzeled. Van
nekem egy fivérem, ki egyike a legműveltebb és legtökéletesebb
férfiaknak. Sokat hallott a te szépségedről és bájosságodról s annyira
szeret téged a híred után, hogy a te kezedben van az ő boldogsága vagy
boldogtalansága. Biztosíthatlak, hogy semmiképpen sem lenne méltatlan
hozzád. Kérlek, ne utasítsd el őt!