szultán.
– Igen, atyám, vissza tudnám adni neki az ő eredeti alakját, – felelte a
hercegnő.
– Nos, hát add vissza! Ennél nagyobb örömet nem szerezhetnél nekem, mert
azt szeretném, ha ő lenne a nagyvezírem és feleségül venne téged.
– Atyám, – mondta a hercegnő, kinél szebb leányt még nem láttam, –
parancsolj és én engedelmeskedem.
Azzal bement a szobájába és egy késsel tért vissza, melynek a pengéjébe
héber betük voltak vésve, majd egy titkos szobába vezetett minket, ott
helyet mutatott nekünk az erkélyen, ő meg kiment az udvarra, annak a
közepén kört csinált s abba több régi arab írásjegyet írt. Mikor ezzel
kész volt, verseket mondott a koránból, aztán egyszerre csak nagy fekete
sötétség ereszkedett le, mintha hirtelen ránk szakadt volna az éjszaka.
Rémület fogott el mindnyájunkat, de még nagyobb lett a rémületünk, mikor
egyszerre csak megpillantottuk a gonosz szellemet, Iblisz leányának a
fiát, rettentő nagy oroszlánnak a képében.
– Te kutya, – kiáltott rá a hercegnő, – azt hiszed megijesztesz, mert
oroszlán képében jöttél ide?
– És te, – válaszolt a szellem, – nem szégyelled megszegni a
szerződésünket, melyet ünnepélyes esküvel pecsételtél meg?
[Illustration: A hercegnő kettévágta az oroszlán testét.]
– Hah, átkozott, – mondta a hercegnő – ugyanezt vethetném én a te
szemedre!
– Most majd megfizetsz azért, hogy ide fárasztottál! – fenyegetődzött a
szellem.
Hirtelen kitátotta szörnyű nagy száját, hogy lenyelje a hercegnőt, ez
azonban gyorsan visszaugrott, egy szálat kitépett a hajából, néhány szót
mormolt, a hajszál éles karddá változott s ezzel a hercegnő kettévágta
az oroszlán testét. Ám abban a pillanatban az oroszlán kettévágott teste
skorpióvá változott, a hercegnő meg kígyóvá. Rettenetesen viaskodtak, de
egyik sem tudta legyőzni a másikat. Most a szellem sassá változott és
elrepült, de a hercegnő még erősebb fekete sassá lett azonnal, s utána
repült. Csakhamar mindketten eltüntek a szemünk elől.
Kevés idővel az eltünésük után megnyílt a föld előttünk s egy
feketés-fehéres macska ugrott ki. Szörnyen fel volt borzolódva a szőre
és rettenetesen nyávogott. Egy fekete farkas jött utána, mely nem hagyta
nyugton. Az erősen szorongatott macska nagy hirtelen féreggé változott s
belefúrta magát egy gránátalmába, mely véletlenül éppen akkor esett le a
fájáról. A fa egy meglehetős mély, de nem igen széles csatorna mellett
állott. Az alma, amint a féreg belebujt, akkorára nőtt, mint egy jó nagy
tök, felugrott az erkély fedelére, s miután ott egy ideig ide-oda
gurult, leesett az udvarra és több darabba törött. A farkas, amely
közben kakassá változott, hirtelen felkapkodta a gránátalma magvait s
egymásután lenyelte. Mikor nem látott több magot, szárnyát
megcsattogtatta és felénk nézett, mintha kérdezte volna, hogy nincs-e
több mag? Még egyet megpillantott a csatorna partján, gyorsan
odaröppent, de mikor éppen fel akarta csippenteni, a mag a csatornába
gurult és ott egy kis hallá változott. Most a kakas csukává változott s
üldözőbe vette a kis halat. Két teljes órát maradtak a víz alatt, nem
tudtuk, mi történt velük, mikor egyszerre olyan szörnyű kiáltást
hallottunk, hogy megreszkettünk belé. Kevés idővel ezután lobogó lángban
láttuk a hercegnőt és a szellemet. Szörnyű nagy lángokat fujtak
egymásra, majd a lángokból vastag füstfellegek gomolyogtak, szálltak fel
az ég felé. Nem ok nélkül féltünk, hogy a lángok meggyujtják a palotát,
de nemsokára még alaposabb okunk lett a félelemre, mert a szellem, mely
megszabadult a hercegnőtől, egyenesen az erkélynek tartott és tüzes
forgószelet fujt reánk. Bár nyomban ott volt a hercegnő, nem
akadályozhatta meg, hogy a szultán szakálla meg ne perzselődjék, az
arcát is megsebezte a láng, a hercegnő kis udvarmesterét meg egészen
elégette, nekem pedig egy szikra a bal szemembe pattant. Igy lettem
félszeművé. Mindketten el voltunk készülve a halálra, a szultán is, én
is, mikor egyszerre csak halljuk a kiáltást: győzelem, győzelem! – és
ott állott előttünk a hercegnő igazi alakjában, a gonosz szellemből
pedig egy nagy rakás hamu lett. Gyorsan egy pohár vizet hozott a
hercegnő s néhány szót mondva magában, leöntött engem és én abban a
pillanatban visszaváltoztam emberré.
Meg akartam köszönni a hercegnőnek, ami nagy jót tett velem, de nem volt
rá időm, mert mindjárt a szultánhoz fordult és mondta neki: – Atyám,
legyőztem a gonosz szellemet, de igen drága nekem ez a győzelem. Néhány
pillanat mulva meghalok s így nem teljesülhet az a kívánságod, hogy a
herceg felesége legyek. A tűz egészen általjárta testemet ebben a
rettenetes viadalban és érzem, hogy lassan-lassan elemészt. Nem történt
volna ez velem, ha idejében észrevettem volna a gránátalma utolsó
magját. A szellem ebbe az utolsó magba menekült, ha ez nem sikerült
volna neki, magam veszte nélkül győztem volna le őt. Emiatt voltam
kénytelen tűzzé változni s bár legyőztem őt, magam is elpusztulok…
– Édes szép leányom, – zogokott a szultán végtelen nagy fájdalmában, –
csuda, hogy magam is élek. Lásd, kis udvarmestered szénné égett, a
herceg, kit a varázslat alól felszabadítottál, félszemét vesztette…
Tovább nem tudott beszélni, zokogásba fulladt szava. Vele sírt a
hercegnő; velök sírtam én is. Egyszerre csak rémítően kezdett sikoltozni
a hercegnő:
– Égek! Égek!
Ezt sikoltozta folyton, mígnem a halál véget vetett rettenetes
szenvedéseinek. Néhány pillanat mulva hamuvá lett ő is mint a szellem.
Nem tudom kimondani, mennyire megrázott ez a szomorú eset. Semhogy így
lássam elpusztulni jótevőmet, inkább egész életemre majom vagy kutya
maradtam volna. A szultán ájultan esett össze, s attól lehetett félni,
hogy belepusztul a nagy csapásba. Közben beszaladtak az udvari emberek s
nagy nehezen életre térítettük.
[Illustration: – Égek! Égek!]
Nagy volt a bánat az egész városban s hét napig tartottak a
gyászünnepségek. A gonosz szellem hamvát szélnek eresztették, a
hercegnőét pedig egy drága hordóban gyüjtötték össze, hogy abban
megőrizzék, s a hordót egy síremlékben helyezték el.
A szultánt beteggé tette a leánya után való bánkódás, s már egy hónapja
feküdött, mikor magához rendelt.
– Herceg, – mondta nekem – teljes boldogságban éltem mindig s
boldogságomat semmi sem zavarta meg. A te idejöveteleddel tünt el az én
szerencsém. Leányom meghalt, s csuda, hogy életben maradtam. Te vagy az
oka minden szerencsétlenségnek, azért menj innen békével, még pedig
azonnal, mert meg vagyok győződve, hogy jelenléted újabb bajt hoz reám.
Eredj és többé vissza ne térj országomba, mert bizony megbánnád
keservesen.
Szólni akartam, de megtiltotta s én, mit tehettem, szó nélkül távoztam
el a palotából. Mielőtt elhagytam a várost, bementem egy fürdőbe s ott
leborotváltattam szakállamat és szemöldökömet, kalandosruhát vettem
magamra. Több országon mentem át és sehol sem ismertek fel. Végre azt
határoztam, hogy ide jövök Bagdádba, elmondom történetemet a kalifának s
ő bizonnyal megszán nyomorult állapotomban. Ma este érkeztem ide s az
első, akivel beszéltem, ez a kalandos testvér volt, aki előttem mondta
el a történetét.
Mikor a kalandos elvégezte a történetét, mondta Szobeida:
– Jól van, mehetsz, amerre tetszik, nem lesz bántódásod.
De aztán neki is, éppen mint az elsőnek, megengedte, hogy ott maradjon
és meghallgassa a harmadik kalandos történetét.
A harmadik kalandos története.
Az én nevem – kezdte történetét a harmadik kalandos – Agib, s Kasszib
király fia vagyok. Atyámnak több országa volt, de én az ő halála után
annak az országnak a fővárosát választottam lakóhelyül, amelyben ő
lakott. Ez a város tenger partján fekszik, s rengeteg nagy kikötőjében
állandóan száz hadihajó állott felszerelten, emellett számtalan másfajta
hajó. Hatalmas birodalmamnak több tartománya volt és több sziget is
tartozott hozzá. Ezeket mind sorba látogattam, s mert többnyire hajón
jártam, annyira megszerettem a hajózást, hogy egyszer aztán nagy útra
indultam: hadd lássam, mi van az én szigeteimen túl. Tíz hajóval
indultam el, s már negyven napja utaztunk, mindig szép időben, mikor
egyszerre rettentő nagy vihar kerekedett. Csaknem tönkre ment mind a tíz
hajó, de, szerencsére, ismét szép idő lett, s két nap mulva egy szigeten
kötöttünk ki. A nagy vihar azonban annyira megviselte a hajókat, hogy
lemondtam tervemről, s a hajókat visszafelé irányittattam. Már tíz napja
voltunk ismét tengeren, mikor észrevettem, hogy a kormányos nem tudja,
hol vagyunk. Felmászattam egy matrózt a nagy árbóc tetejére, s ez azt
jelentette, hogy jobbra és balra tengernél és égnél egyebet nem lát, de
egyenesen előre nézve nagy feketeséget vett észre.
A kormányos, mikor ezt hallotta, elsápadott s magánkívül kiáltotta:
– Ó, uram, király, elvesztünk! Olyan vesze delmes helyre jutottunk,
ahonnét nincs menekvés.
[Illustration: Az érclovas lezuhan a tengerbe.]
– Mit beszélsz? Hová jutottunk?
– Uram, – magyarázta a kormányos, – az a nagy vihar eltérítette hajónkat
az útjából s holnap délben a Mágneshegyhez érünk, mely
ellenállhatatlanul húzza magához a hajót a benne s rajta levő
vasszerkezetnél fogvást. A Mágneshegy rendkívül meredek s van a tetején
egy érctemplom, annak a tetején meg egy ércparipa, a paripán ül egy
lovas, kinek a melle ólomlapokkal van fedve, melyekbe varázsjelek vannak
bevésve. A monda szerint ez a szobor az okozója oly sok hajó
pusztulásának s valameddig ezt a szobrot le nem rombolják, minden hajó
elpusztul, mely erre vetődik.
A kormányos beszéde szörnyen megrémítette embereimet s magam is
elkészültem a közeli halálra. És másnap reggel már elénk meredt a
félelmetes fekete hegy s déltájban már láthattuk a rettentő sok
vasszeget és mindenféle vasdarabot, melyek elpusztult hajókról kerültek
a hegy oldalára s a szélben szörnyen csengtek-bongtak, fülsiketítően
zakatoltak. Egy pillanat és mind a tíz hajóm elmerült, valamennyi
emberem tengerbe fulladott, csupán rajtam könyörült az Isten: sikerült
egy deszkába belekapaszkodnom, melyet a szél egyenest a hegy lábához
vitt, még pedig olyan helyre, hol lépcsők voltak a hegybe vágva. Ezeken
a lépcsőkön felmentem a hegy tetejére, aztán beléptem a templomba, ott a
földre dobtam magamat, és Istenhez hálaimát rebegtem.
Éjszakára a templomban maradtam, s ím álmomban egy ősz öreg ember jelent
meg nekem, ki azt mondta:
– Figyelj reám, Agib! Reggel, mikor felébredsz, a lábad alatt ásd fel a
földet, Ott majd egy ércíjat és három ólom nyílvesszőt találsz. Mind a
három nyilat lődd rá a szoborra s a lovas azonnal a tengerbe esik, a ló
meg melléd. Ásd el a lovat arra a helyre, hol az íjat és a nyílvesszőket
találtad. Abban a pillanatban a tenger a templom aljáig fog emelkedni és
akkor látsz majd ott egy csónakot, melyben egy ércember ül, mindkét
kezében evező. Ülj a csónakba, de vigyázz, Isten nevét ki ne ejtsd a
szájadon. Ez az ércember tíz nap alatt más tengerre visz, onnét aztán
épségben hazajutsz, ha egész úton Isten nevét ki nem ejted.
Amint felébredtem, követtem az ősz ember tanácsát, s minden úgy történt,
amint ő megjelentette. Beleültem a csónakba s vigyáztam, hogy Isten
nevét ki ne ejtsem. Már kilenc napja evezett velem az ércember, mikor
egy szigetet pillantottam meg. Oly nagy volt az örömem, hogy önkénytelen
felkiáltottam: Isten, legyen áldott a te neved!
Abban a pillanatban a csónak az ércemberrel együtt elsülyedt, én azonban
fenntartottam magamat a víz színén, s úsztam a sziget felé. Közben sötét
este borult a tengerre, s már-már készültem a halálra, mikor hirtelen
nagy szél kerekedett s egy magas hullám partra vetett. Vizes ruhámat
kiteregettem a homokban, reggel aztán, mikor a ruhám megszáradott,
hirtelen magamra szedtem s mentem tovább, hadd lássam, hol is vagyok
tulajdonképpen. Egy puszta, de kedves kis szigetre vetett a hullám, s
végtelen nagy örömömre csakhamar egy hajót láttam a sziget felé
közeledni. Mivel nem tudhattam, hogy jó barátot vagy ellenséget hoz-e a
hajó, felmásztam egy sűrű lombos fára s onnét figyeltem, hogy kik jöttek
a hajóval. Közben a hajó kikötött s arról tíz rabszolga lépett a
szigetre, kik mindenféle ásószerszámokat hoztak magukkal. Egyenest a
sziget közepére mentek, ott ásni kezdettek, majd úgy láttam, egy
csapóajtót emeltek fel. Aztán visszamentek a hajóhoz, onnét mindenféle
élelmiszereket vittek a felásott helyre és a csapóajtó alatt eltüntek.
Majd ismét visszatértek a hajóhoz s kevés idő mulva egy öreg ember jött
velük a felásott helyhez, aki egy előkelő formájú növendékifjat
vezetett. Most mind leszállottak s mikor visszajöttek, lezárták a
csapóajtót, visszamentek a hajóra s csak akkor vettem észre, hogy az
ifju nincs közöttük. A hajó hirtelen elindult a szárazföld felé, én meg
leszállottam a fáról s gyorsan a titokzatos helyhez siettem. Elhánytam a
földet a csapóajtóról, aztán felemeltem, s ím, kőlépcső volt alatta,
mely nagy, tágas szobába vezetett. A szoba földje puha szőnyeggel volt
borítva, volt ott selyemmel behúzott szófa is: ezen ült az ifju s egy
legyezővel legyezgette magát. Roppant megijedt, mikor meglátott, de
megnyugtattam, elmondtam neki, hogy szerencsétlenül járt király vagyok,
hogy láttam, mikor eltemették s nem hallgattam el azon való
csodálkozásomat, hogy ellenkezés nélkül engedte magát élve eltemettetni.
Az ifjut megnyugtatták szavaim s mosolyogva kínált meg hellyel, aztán
mondta: – Hát bizony az én esetem ritka egy eset. Atyám gazdag
kereskedő. Házasságát Isten sokáig nem áldotta meg gyermekkel. Egyszer
aztán azt álmodta, hogy fia születik, de az nem fog sokáig élni. Az álom
beteljesedett, megszületett a fiu, s akkor az én atyám egy csillagjóshoz
fordult. »A te fiad, mondotta a jós, baj nélkül éri meg a
tizenötesztendőt, akkor aztán halálos veszedelembe kerül. Ám, ha ettől
szerencsésen megmenekszik, hosszú életű lesz. Mikor a fiad
tizenötesztendős lesz, akkor fogja Agib, Kasszib király fia a Mágneshegy
tetejéről az érclovast a tengerbe dönteni s ötven napra rá Agib megöli a
fiadat«. Atyámat mélyen megszomorította ez a jóslat, mivelhogy az
álmával megegyezett. Mindazonáltal gondosan neveltetett mostanáig.
Tegnap tudta meg, hogy Agib herceg tíz nap előtt az érclovast a tengerbe
döntötte. Már régebben építette ide ezt a menedékhelyet, hogy szükség
esetén ide rejtsen s most idehozott, hogy itt várjam meg az ötven nap
leteltét. Magam is azt hiszem, tette hozzá nevetve az ifju, hogy Agib
herceg itt nem fog felkeresni.
Természetesen, nem mondtam meg, hogy én vagyok az az Agib herceg, kiről
ilyen képtelenséget jósolt a csillagjós. Kinevettem a jóslatot, s
megnyugtattam a fiut, hogy vele maradok, míg a negyven nap letelik. A
negyven nap pedig igen gyorsan eltelt. Étel, ital volt bőven, semmiben
sem szűkölködtünk, s mert volt a fiunak sok játéka is, egész nap
játszottunk. Az egész idő alatt úgyszólván kiszolgáltam a kissé
gyámoltalan fiut, de szívesen tettem, mert hálás volt ezért, meg aztán
arra is gondoltam, hogy majd hálás lesz az apja is és hazasegít
országomba. Szóval, csakúgy repült az idő s a legjobb kedvben virradtunk
a negyvenedik nap reggelére. Amint felkeltem, langyos meleg fürdőt
készítettem a fiunak, fürdés után visszafektettem az ágyba és gondosan
betakartam. Mily boldog volt a fiu és mily boldog voltam én is! Ime,
mindjárt üt szabadulásunk órája! Nagyokat nevettünk a jóslaton, én meg
magamban meg voltam győződve arról, hogy csaló volt az a jós. Már hogy
én megöljem ezt az ártatlan fiút!
Mikor éppen ezen mosolyogtam, a fiu megkert, hogy adjak neki dinnyét.
Kiválasztottam a legszebbet, de a kést nem találtam a rendes helyén.
Végre megpillantottam: ott volt a fiu ágya felett, a polcon. Gyorsan a
kés után nyúltam, de mikor éppen megmarkoltam, a lábam megcsúszott, s
oly szerencsétlenül estem a fiura, hogy a kést szívébe döftem!
Egyszeribe szörnyethalt.
Leírhatatlan volt kétségbeesésem. Magamon kívül vertem fejemet, arcomat,
mellemet, szaggattam a ruhámat s jajgatva dobtam magamat a földre. – Ó,
jaj, keseregtem, hát mégis igaza volt a jósnak, meggyilkoltam ezt az
ártatlan gyermeket! S szememet és kezemet az égnek emelve könyörögtem az
Istenhez: ha bűnös vagyok büntessen, vessen véget nyomorult életemnek!
De hiába vártam a halált, az volt az Úr akarata, hogy tovább szenvedjek.
Mit tehettem? A szegény fiut nem támaszthattam fel, mellette nem
maradhattam, hogy az atyja ott találjon, elhagytam a rejtekhelyet, s a
csapóajtót betakartam. Alig végeztem el e munkát, láttam, hogy jön a
hajó a fiuért. Gyorsan felmásztam egy sűrű lombos fára s ott úgy
elrejtőztem, hogy emberi szem nem vehetett észre. Csakhamar partra
szállott az öregember a rabszolgákkal s láttam, mint sápad el arca,
mikor a csapóajtón a friss földhányást megpillantotta. Aztán felemelték
a csapóajtót, lementek és hallottam, amint a fiu nevét kiabálják és
hallottam az öregember szívszaggató jajgatását. És láttam, amint a
rabszolgák hozzák az elájult apát és halott fiát. Éppen az alá a fa alá
fektették le őket, amelyen én elbujtam. Nagy nehezen eszméletre
térítették az apát, aztán sírgödröt ástak s a fiut, miután drága ruhába
öltöztették, lebocsátották a sírba. Mikor aztán a halottat elföldelték,
a rejtekhelyről mindent a hajóra szállítottak s csakhamar útrakelt a
hajó.
Egyedül maradtam a szigeten. Teljes egy hónapot tengődtem itt vad
gyümölcsön, mikor egyszerre csak észrevettem, hogy a tenger vize
szemlátomást apad. Annyira leapadt, hogy bátran belemehettem, s mert a
szárazföld nem volt messze a szigettől, hamarosan átláboltam a vizen.
Végre ismét a szárazföldön voltam s csakhamar nagy tüzet pillantottam
meg a messzeségben. De amint tovább-tovább haladtam, láttam, hogy amit
én tűznek véltem, vörösréz palota volt, mely lángolni látszott a
rátűzött napsugaraktól. Amint a palota közelébe értem, leültem pihenni s
úgy gyönyörködtem benne. De még ki sem gyönyörködhettem magamat, tíz
előkelő fiatal embert pillantottam meg, kik egy magas és tisztes öreg
ember társaságában sétáltak. Ennél azonban sokkal inkább meglepett az,
hogy mind a tíz fiatalember a bal szemére vak volt. Barátságosan
közeledtek hozzám s megkérdezték, hogy mi hozott ide. Azt feleltem
nekik, hogy az én történetem igen hosszú s kértem, ha hallani kívánják,
üljenek le mellém. Leültek s elejétől végig elbeszéltem a történetemet.
Nagy érdekkel hallgatták a történetemet, aztán felhívtak a palotába. A
szebbnél-szebb szobák egész során haladtunk át, s végre egy nagy terembe
értünk, melyben köröskörül tíz szófa volt: ezen hevertek nappal s háltak
éjjel a fiatalemberek. A terem közepén is volt egy szófa, melyre az
öregember ült, a többire az ifjak ültek. Minthogy egy szófán csak egynek
volt hely, engem a terem közepén a szőnyegre ültettek s ugyanakkor az
egyik ifju figyelmeztetett, hogy ne kérdezzek semmit, s különösen arra
ne legyek kiváncsi, hogy miért vesztették el a bal szemüket.
Kevés idő multán az öregember kiment, majd visszajött, az ifjaknak
egy-egy darab kenyeret hozott, adott nekem is s mikor a kenyeret
megettük, egy-egy pohár bort is adott nekünk.
Vacsora után újra el kellett beszélnem a történetemet s még késő éjjel
is mind erről beszélgettünk, mikor az egyik ifju hirtelen így szólt az
öregnek:
– Látod, hogy itt az alvás ideje, s te még sem hozol semmit nekünk, hogy
kötelességünket teljesítsük! – Erre az öreg egy oldalszobába ment s
onnan tíz tálat hozott ki, melyek kék posztóval voltak betakarva. Az
ifjak levették a takarót a tálakról, melyekben hamu, szénpor és valami
fekete máz volt, ezeket gyorsan összekeverték, s a vegyülékkel igazán
félelmetesre mázolták az arcukat. Akkor aztán elkezdtek sírni, jajgatni,
verték az arcukat, mellüket s közben szüntelen kiabálták: Ime, bűnös
életünk büntetése!
Ezzel telt el az egész éjszaka, aztán megmosakodtak, tiszta ruhát vettek
magukra, mintha semmi sem történt volna. Bizony nehéz volt megállanom,
hogy ne szóljak, de valahogy mégis elfojtottam kíváncsiságomat. Ám
reggel, mikor sétálni mentünk, kitört belőlem a kíváncsiság. De hiába
faggattam, nem magyarázták meg különös viselkedésük okát s komolyan
figyelmeztettek, hogy ne törődjem a dolgukkal. Nem is faggattam tovább s
közömbös dolgokról beszélgettünk egész nap. Éjjel azonban ismétlődött az
előző éjjeli jelenet s a következő éjjeleken szintén. Végre aztán azt
mondtam nekik, hogy vagy elégítsék ki a kíváncsiságomat, vagy mutassák
meg az útat országom felé, mert képtelen vagyok nézni minden éjjel ezt a
különös színjátékot, ha nem tudom az okát. Akkor aztán megszólalt egyik
ifju s mondá:
– Ha nem szóltunk eddig, azt irántad való barátságból tettük, mert nem
akarjuk, hogy a mienkhez hasonló szerencsétlenség érjen téged is.
Jegyezd meg, hogy félszemedbe kerül, ha kíváncsiságodat kielégítjük. S
figyelmeztetünk arra is, hogy ha félszemedet elveszted, nem maradhatsz
köztünk, mert teljes a számunk, több félszemű nem lehet itt.
De hiábavaló volt az ijesztgetés, makacsúl megmaradtam kívánságom
mellett.
– Jó, teljesüljön a kívánságod, – mondotta az ifju, s a következő
pillanatban egy hatalmas nagy ürüt vezettek be a terembe, nyomban
megfojtották, a bőrét lehúzták, akkor aztán átadták nekem a kést s
mondták: – Nesze, ez a kés, majd szükséged lesz reá. Most belevarrunk
ebbe a bőrbe, aztán elviszünk egy helyre, és ott hagyunk. Amint ott
hagyunk, leszáll hozzád egy óriás sas, felvisz a fellegek közé, s egy
magas hegy tetején letesz. Mihelyt földet érez a lábad, a késsel hasítsd
le magadról az ürübőrt s a sas majd ijedten repül tovább. Menj tovább te
is, s csakhamar egy rengeteg nagy palota elé érsz, melynek a fala
arannyal, smaragddal és mindenféle drágakövekkel van kirakva. A palota
kapuja állandóan nyitva, bemehetsz bátran. Hogy mit találsz ott, arról
nem beszélünk, csak annyit mondunk meg előre, hogy ez az a palota, ahol
a félszemünket elvesztettük.
Nem szóltam semmit, ők meg gyorsan belevarrtak a bőrbe, aztán valahol
kitettek. És én éreztem nemsokára, hogy szállok felfelé, majd földet
érzett a lábam, s gyorsan kihasítottam a bőrt. A sas, mikor meglátott,
ijedten repült el, én meg tovább mentem s csakhamar megpillantottam a
palotát, melynél szebbet, ragyogóbbat álmomban sem láttam. Beléptem a
nyitott kapun s egy nagy négyszögű udvarban találtam magamat, melyből 99
szandál, aloé és aranyajtó nyilt kertekbe és különféle helyiségekbe,
köröskörül rengeteg sok lépcsőzet vezetett a palota felsőbb részeibe,
szembe velem pedig egy nyitott ajtó volt, a századik, mely egy óriás
nagy terembe nyílt. Ebben a teremben pedig negyven olyan szép fiatal
leány ült a puha szőnyegen, aminő csudaszépeket még nem láttam. Amint
megpillantottak, azonnal felállottak, elém siettek, s meg sem várva
köszönésemet, nyájas Isten hozottal üdvözöltek.
[Illustration: Aztán körbe ültek s kértek, hogy mondjam el kalandomat.]
– Már rég várunk egy olyan lovagot, minőnek te látszol, – mondta egy
közülök. – Reméljük, minden jó tulajdonság megvan benned s nem lesz
kellemetlen neked a mi társaságunk.
Aztán, hiába húzódoztam, a legpompásabb helyre ültettek. Azt mondták:
– Ez a te helyed. E pillanattól fogva urunk és bíránk vagy, mi meg
rabszolgáid vagyunk s várjuk parancsaidat.
Lehetetlen elképzelni, milyen készséggel szolgáltak ki engem. Az egyik
meleg vizet hozott s megmosta lábamat, a másik a legpompásabb ruhába
öltöztetett, a harmadik finom ételeket szolgált fel, a negyedik drága
borral kínált. És így tovább. Mikor aztán jól ettem, ittam, körbe ültek
s kértek, hogy mondjam el a kalandomat. Szívesen teljesítettem
kívánságukat, s este lett, mire kalandom elbeszélése véget ért. Akkor a
leányok egy része gyertyát gyujtott s egyszerre tündéri fény áradt szét
a teremben. Mások meg asztalt terítettek s megrakták az asztalt a
legdrágább ételekkel és italokkal. Néhányan hangszereket hoztak be s míg
én a többiekkel vacsoráztam, ők szebbnél-szebb dalokat játszottak és
énekeltek. Mikor meg a vacsorának vége volt, a leányok egy része táncra
perdült. Micsoda szép, micsoda fenséges tánc volt ez!